Antigané

Charlotte Bronte történetét, a Jane Eyre-t már többször elmesélték a filmvásznon, köztük Franco Zeffirelli 1996-ban. Az utóbbi években (2011) Carry Fukunaga dolgozta fel a mára már klasszikussá vált történetet. Ilyenkor felmerül az örök kérdés, hogy van-e szükségünk újabb feldolgozásra, ha már létezik egy egész jó adaptáció? Azt mondom, hogy igen.

Mivel maga a művészet is folytonos újraértelmezésről szól, így szükség volt erre az új Jane Eyre-re. Maga a film már szabálytalansággal kezdődik: a történet végével kezdődik a film. Az előzmények Jane visszaemlékezéseiből ismerhetőek meg. Ez a megoldás hasonlít az elmúlt évek klasszikus feldolgozásaihoz, mint például Oliver Parker Dorian Gray-éhez, vagy ott van Andrea Arnold Üvöltő szelek adaptációja, mint példa, csak hogy egy közelebbi művet említsek. Ha így tekintünk erre az elbeszélői megoldásra, akkor azt lehet elmondani, hogy követi az elmúlt évek bevett trendjét.
Az előző feldolgozások ismeretének hiányában nem tudom megítélni, hogy elődjeitől miben tér el Fukunaga munkája, így inkább a könyvvel fogom összevetni. Az eredeti anyaghoz viszonyítva kevésbé romantikus a film, legalábbis nem a szó mai értelmében. Nincs sok szerelmes giccses jeleneteket, se nagy vallomások, röviden, nem hatásvadász, és nem is csöpögős. Igaz, a vásznon a könyvből ismert mély, tiszta szeretet sincs, de a sáros ruhák és a néma arcok mögött valahol mégis ott húzódik. A díszletek, a zene és a színészek valahogy mégis megjelenítik. Így lesz egyszerűen gyönyörű ez a film.

Természetesen a romantika mellett ott van Jane, az önerejéből felemelkedő nő, és a byron-i figurát idéző Rochester. Miss Eyre ezúttal Mia Wasikowska alakításában láthatjuk, akiben nem mindig éreztem a lázadó Jane karakterét, de ezen kívül rendben volt: nem játszotta túl a szerepét, hanem visszaadta a szerény, de eszes Jane-t. Michael Fassbender, mint Rochester, tökéletesen megjeleníti a byron-i embert már a puszta jelenlétével. Gőgje és különcsége mögött ott van a szenvedő figura, aki a történet vége felé haladva egyre inkább búskomor figurává válik. A többi szereplő sajnos háttérben maradt. St Johnt játszó Jamie Bell súlytalan, számomra személytelen figura maradt, a könyvbéli karakterhez pedig egyáltalán nem sok köze volt.

A néha lassú tempón és a mellékszereplőkön kívül más hiba nem volt az új Jane Eyre-ben. Gyönyörű film, tájba ágyazott romantikával és többé-kevésbé hiteles főszereplőkkel. Szükség volt erre az adaptációra, arra, hogy szerelmes giccs nélkül is élvezhető legyen a film. 8/10-es pontszámú Fukunaga munkája.

Tim Burton Alíz adaptációja régóta betervezett film, Annának köszönhetően sikerült megnéznem. Kellemes csalódás volt, hiszen nagyon sok rosszat hallottam a filmről, tartottam is tőle, hogy nem fog tetszeni. Végül azért nem egészen így lett.

"Alice tizenkilenc éves, felnőtt lány. Férjhez akarják adni, ám egyetlen porcikája sem kívánja, hogy a csúnya, ellenszenves fiatalemberhez menjen hozzá. Szerencsére a lánykérést megzavarja a Fehér Nyúl felbukkanása. Alice persze utána iramodik, és hamarosan újra annál a bizonyos üregnél találja magát, amelybe sok évvel ezelőtt beleesett. A történelem ismétli önmagát, Alice megint Csodaországban találja magát. Ám Csodaország már nem olyan, mint régen. Az első látogatása óta minden a feje tetejére állt. Ő az egyetlen, aki megszabadíthatja a világot a zsarnok Vörös Királynő rémuralmától."

 Olyan érzésem volt, mintha Burton a Walt Disney rajzfilm Alice-ét akarta volna folytatni. Lewis eredeti regényében Alice még kislány, ebben a filmben viszont felnőtt, aki el akar menekülni a társadalom által előre megtervezett életből. Azonban feltűnik a fehér nyúl és Alice ismét eljut a lyukig, majd Csodaországba. A zuhanás során ugyanazokat a tárgyakat láthatjuk, amit a korábbi verzióban is és ezeket követi a film egészen addig, amíg Alice nem találkozik a birodalom lakóival, sőt egy flashback erejéig montázs képében láthatunk bár jelenetet a meséből élőszínészekkel. Azonban az újratalálkozástól teljesen új fordulatot vesz a történet: Alice-nek meg kell ölnie egy sárkányt, hogy Csodaország felszabaduljon a gonosz Vörös királynő uralma alól. Nem is lenne gond, ha az eredeti könyvből egy sima kalandfilm lenne fantasy beütéssel, de ilyen fura módon megoldva? Attól, hogy meghal egy sárkány, még nem biztos, hogy megrendül a zsarnok uralma. Az események előre haladtával ténylegesen nem is az erő győzött, csak mindenki behódolt az előre megírt sorsnak. Ez viszont eléggé ellentétben áll a kezdettel, hogy Alice menekülni akar a megírt sors elől. Csodaországban nem történik meg a karakterfejlődés, az, hogy Alice elhatározza, hogy merjen szembe menni az elvárásokkal. A végén mégis meglépi ezt előzetes mérlegelések nélkül: hajóra száll és világot lát. Most mi van?

Ettől eltekintve a filmnek, mint mesés történetnek megvan a magával ragadó erő. A látvány elképesztő, az ember nem győz benne gyönyörködni, 3D-ben valószínűleg még szebb lehet. Tim Burton tökéletes látványvilágot álmodott meg Lewis világához, le a kalappal előtte, s valóban örülnék, ha ezért megkapná a film az Oscart.A CGI-technika segítségével képernyőre került a nagy szemű el-eltűnő macska, a repülő hintaló,  az állatok majdnem élethűek, a kártyalapok színe kicsit erős, de ők is jók, és a Vörös királynő fejét is sikerült felnagyítani. Az animáció tökéletesen elvegyül az élő színészekkel, nem ütnek el egymástól. Karakterekben már nem áll a film ilyen jól. Sikerült tehetséges színészeket összeszedni, de mégsem tudták a maximumot nyújtani: Johnny Depp és Helena Bonham Carter viszi nagyjából a filmet, na meg a macska. Főszereplőnk, Alice túl sokat kérdezősködik, ami miatt egy idő után idegesítő válik; az Ikrek próbálnak humort vinni a történetbe, de amikor ötödjére adják elő ugyanazt a produkciót, az már unalmas, a Fehér királynő pedig csak szép, amúgy passzív és másokkal csináltat mindent.

A film szinkronjára és fordítására is érdemes kitérni, abban is voltak érdekes dolgok. A magyar hangok megválasztása egész vegyes lett: volt, akinél beletrafáltak, másnál pedig nem igazán. Alice-nek például fura választás volt Molnár Ilona, de az ember azért hamar megtudta szokni. Kalapos Nagy Ervint kapta, aki szerintem a legtökéletesebb szinkronhang Deppnek. Carternek szintén telitalálat Für Anikó, nekem jobban is tetszett az ő hangjátéka, mint az eredeti színésznőé. Vigyorinak Faragó András túl mély volt és bohókás, más valaki hangja illett volna a macskánkhoz. A többiek szinkronhangja elment, esetleg Kalapos egérkéjének volt fura a nőies hang.

A fordítással nincs nagy bajom, első megnézésre nem ütötte meg a fülemet fura mondat és semmi ilyen, azonban azt nagyon sajnáltam, hogy neveket tekintve a fordító nem nyúlt a regény Kosztolányi-féle fordításához, ezért a szinkronhoz hasonlóan ez is vegyes. Fantáziátlannak hatott Vigyori név a regénybeli Fakutya névhez képest, de a Tutyika és Mutyika páros neve nagyon eltalált.

Összefoglalva, az Alice Csodaországban nem egy nézhetetlen film, ahogy sokan állították a környezetemben, csak egy kicsit összezavarodott mese egy hihetetlenül gyönyörű látványvilággal. Egy kis odafigyeléssel (vagy ha a Walt Disney nem köti meg annyira Burton kezét) akár egy Oscar-díjra érdemes adaptációval is előállhattak volna. Sajnos ez így csak egy 6/10-es filmélmény.