Antigané: Jamie Bell

2014. március 20., csütörtök

Same rules apply?

Chibi Zsó március 20, 2014 0 Comments

I'm terribly sorry but this review was written in English, not in Hungarian. It is part of one of my courses at university, and, naturally, I'd like to share my text here. In spite of that fact, I hope you will read and enjoy my review of Filth.

A new English thriller, Filth (2013) by Jon S. Braid, could be the worthy follower in the history of adaptations of Irvine Welsh’s novels. Epoch-making? Maybe, but not for everyone.

Bruce Robertson (James McAvoy) a corrupt, pervert, drug addict policeman is close to his promotion: he only needs to solve the case of a brutal murder. To reach his aim, Bruce is capable of doing anything: putting others into shame, screw his best friend, and sleep with his fellow worker’s wife to make success impossible to other “competitors.” Although Bruce is trying to solve the case (besides he works in a “filthy” way), he has to face his mental problems which seem to be overwhelming him.

A new Trainspotting? No, Filth is different from Irvine Welsh’s other story. Braid’s film is not for the wider audience, only for a particular group of people. The factors of comedy (especially, black humour) are not for everyone. Therefore so many cinema fans could not see the humane Bruce under the filthy surface, the reasons of his behaviour. Otherwise, after the continuously shocking grim humour, it is an enjoyable piece of work. By the typical Scottish extracts (e.g. accent, irony about their own nation), there are some rather conventional but spectacular scenes of drug visions, more and more roguish scams (which could not work without James McAvoy’s acting), and lastly the fragility of man. These three themes do not appear together, in general; that is why the film is outstanding. However, it lacks the possibility of further considerations which Trainspotting has – Filth is more of a personal drama than covert speculation on social and personal problems (but it does not avoid making some snide remarks on society).

If you want to join this personal drama-like trip, choose indignation, choose black humour, choose Filth.

2013. február 15., péntek

A lowood-i árva

Chibi Zsó február 15, 2013 0 Comments

Charlotte Bronte történetét, a Jane Eyre-t már többször elmesélték a filmvásznon, köztük Franco Zeffirelli 1996-ban. Az utóbbi években (2011) Carry Fukunaga dolgozta fel a mára már klasszikussá vált történetet. Ilyenkor felmerül az örök kérdés, hogy van-e szükségünk újabb feldolgozásra, ha már létezik egy egész jó adaptáció? Azt mondom, hogy igen.

Tartalom:

"Sivár gyermekkora után a fiatal Jane Eyre világi nevelőnőnek áll. Ahogy boldogan éldegél új szakmájában, Thornfield Hall-ban, találkozik a sötét, hideg, indulatos Mr. Rochesterrel, a ház urával. Jane és munkaadója az idők során barátságot kötnek, és hamarosan azon kapja magát, hogy beleszeretett a férfiba. Úgy tűnik, a boldogság végül rátalál Jane-re, de Mr. Rochester sötét titka örökre tönkre teheti azt."

Forrás: Port

Mivel maga a művészet is folytonos újraértelmezésről szól, így szükség volt erre az új Jane Eyre-re. Maga a film már szabálytalansággal kezdődik: a történet végével kezdődik a film. Az előzmények Jane visszaemlékezéseiből ismerhetőek meg. Ez a megoldás hasonlít az elmúlt évek klasszikus feldolgozásaihoz, mint például Oliver Parker Dorian Gray-éhez, vagy ott van Andrea Arnold Üvöltő szelek adaptációja, mint példa, csak hogy egy közelebbi művet említsek. Ha így tekintünk erre az elbeszélői megoldásra, akkor azt lehet elmondani, hogy követi az elmúlt évek bevett trendjét.
Az előző feldolgozások ismeretének hiányában nem tudom megítélni, hogy elődjeitől miben tér el Fukunaga munkája, így inkább a könyvvel fogom összevetni. Az eredeti anyaghoz viszonyítva kevésbé romantikus a film, legalábbis nem a szó mai értelmében. Nincs sok szerelmes giccses jeleneteket, se nagy vallomások, röviden, nem hatásvadász, és nem is csöpögős. Igaz, a vásznon a könyvből ismert mély, tiszta szeretet sincs, de a sáros ruhák és a néma arcok mögött valahol mégis ott húzódik. A díszletek, a zene és a színészek valahogy mégis megjelenítik. Így lesz egyszerűen gyönyörű ez a film.

Természetesen a romantika mellett ott van Jane, az önerejéből felemelkedő nő, és a byron-i figurát idéző Rochester. Miss Eyre ezúttal Mia Wasikowska alakításában láthatjuk, akiben nem mindig éreztem a lázadó Jane karakterét, de ezen kívül rendben volt: nem játszotta túl a szerepét, hanem visszaadta a szerény, de eszes Jane-t. Michael Fassbender, mint Rochester, tökéletesen megjeleníti a byron-i embert már a puszta jelenlétével. Gőgje és különcsége mögött ott van a szenvedő figura, aki a történet vége felé haladva egyre inkább búskomor figurává válik. A többi szereplő sajnos háttérben maradt. St Johnt játszó Jamie Bell súlytalan, számomra személytelen figura maradt, a könyvbéli karakterhez pedig egyáltalán nem sok köze volt.

A néha lassú tempón és a mellékszereplőkön kívül más hiba nem volt az új Jane Eyre-ben. Gyönyörű film, tájba ágyazott romantikával és többé-kevésbé hiteles főszereplőkkel. Szükség volt erre az adaptációra, arra, hogy szerelmes giccs nélkül is élvezhető legyen a film. 8/10-es pontszámú Fukunaga munkája.