2016. augusztus 31., szerda

Lolita

augusztus 31, 2016 0 Comments

A hírhedt Lolita. Két okból került most előre az olvasási listámon: a, Egyik egyetemi szemináriumon prezentációt tartottam Vladimir Nabokov életéről és így természetesen szóba került órán Lolita is. Pontosan már nem emlékszem, hogy miként is, de az órát tartó tanár mondta, hogy a regény többről szól, mint a pedofília. b, Kiválasztottam a Je suis snob kihívásnál a következő szemponthoz: 11) egy könyv, aminek a témája nem egyezik vagy kimondottan ellenkezik az elveiddel, pl. vallás, összeesküvés-elmélet, természetgyógyászat, politika, az átlagostól eltérő szexualitás stb. A pedofília eléggé átlagostól eltérő szexualitás és nagyon nem egyezik az elveimmel…

Tartalom:
"A Lolita főhőse-elbeszélője, Humbert Humbert, francia születésű irodalomkutató és elvetélt író, akit perverz vágyak gyötörnek. Hányatott múltat hagy maga mögött, s gyanús idegenként kóvályog Amerikában. A javakorabeli férfi jelenét Lolitával, szállásadónője tizenkét éves lányával való találkozása szabja meg. Humbert előbb a gyermek közelébe férkőzik, majd amikor az árvaságra jut, a gondviselője, rabtartója és rabszolgája, kínzója és áldozata lesz. A démonikus viszony hátteréül az ezerszínű és végtelen Amerika szolgál, az óceántól óceánig nyújtózó Újvilág, melyet a duett többszörösen végigutazik, mígnem Quilty, a titokzatos drámaíró elrabolja Lolitát, hogy a maga – Humbertnél nem kevésbé perverz – vágyait élhesse ki rajta. A szerelmétől, léte értelmétől megfosztott Humbert végül fölleli és megöli ellenség-hasonmását. "
Forrás: Moly

A regény olvasása közben sok véleményt is elolvastam és a rengeteg különböző értelmezés csak abban erősített meg, hogy Nabokov egy zseni, hogy ennyi jelentésréteget képes egy szövegnek adni, de ami a Lolita esetében fontosabb megállapítás, hogy az író nagyon jól ismeri az emberi kapcsolatokat, de leginkább magukat az embereket. Mi is van a Lolitában? Van egy önmagával örökké küzdő ember, akin végül mindig felülkerekedik saját démoni énje. Ez Humbert. Egy szeretetre éhes művész, akit őrültbe kergetnek saját képzelgései és fojtogató féltékenysége, de képtelen tisztán látni önzőségétől – csak nagyon későn tisztul ki a tekintete. 

Aztán itt egy saját szexualitásának teljes tudatában lévő lány, aki mélyen úgy érzi, igazán senki se szereti és sehová sem tartozik, nem találja helyét a világban. A kettejük megismerkedéséből, majd viszonyából pedig a lelki bántalmazó párkapcsolat tökéletes példája bontakozik ki: felhőtlen boldogsággal indul, majd emberi játszmákba csap át. Egyik fél saját ideáiért és szenvedélyért küzd, a másik egy jobb élet reményében. Természetesen a maga eszközeivel. 

Nabokov könyve nem a pedolífiáról, és nem is egy felnőtt férfi és egy gyermeklány szerelméről szól, hanem sokkal inkább rólunk és kapcsolatainkról. Igaz, elveimmel teljesen összeegyezhetetlen a pedofília, de mégis sokszor ebben a furcsa kapcsolatban ráismertem saját, normális kapcsolatainkban is használt módszerekre és érzelmekre. Ennek a dolognak az ilyen szintű ábrázolása rémít meg igazán ebben a regényben – de valahol ez a zsenialitása is. Többet nem tudok hozzátenni. 

Még pár szó a nyelvezetéről, hiszen ezt a Je suis snob könyvet kivételesen angolul olvastam (teszteltem, hol áll a nyelvtudásom): Nabokov gyönyörűen ír, de végig az volt az érzésem, hogy direkt kikereste a legritkább angol szavakat a szótárból (egyetemi emlékeimből rémlik, hogy ilyet ténylegesen csinált is Nabokov). Ja, és szeretném tudni, milyen szótárból, mert jó pár szó az enyémben nem volt bent! Csak hogy bátorítsak másokat is az angol változatra, 50 oldal után bele lehet azért szokni ebbe a nyelvezetbe, később csak a leírásoknál akadnak még túl választékos kifejezések. De a történet cselekményét és mondanivalóját komolyabban nem befolyásolja. 

Összességében megérte elolvasni a Lolitát. Egy-egy rész kicsit unalmasabb volt, főleg Humbert és Dolly utazásai során, de ettől eltekintve ez egy fantasztikus regény, 9/10-et mindenképpen megér. Azt mondom, merjétek olvasni!



Linkek a Je suis snob kihíváshoz:
Maga a kihívás a szempontokkal: https://moly.hu/kihivasok/je-suis-snob-ket-ev-eloiteletek-nelkul
A kihívásra összeállított listám: https://moly.hu/listak/je-suis-snob

2016. augusztus 24., szerda

Páncélba zárt szellem

augusztus 24, 2016 0 Comments

Egy nagy klasszikust törlesztettem a megnézendő animék listámról, a Ghost in the Shellt. Előzetes elvárásaim nem voltak a történettel kapcsolatban, csak annyi, hogy cyberpunkos legyen a környezet (ezt meg is kaptam). Lássuk, mi volt ezentúl. 

Tartalom:
"A nem is olyan távoli jövőben az egyesült hálózatok a csillagokig nyúlnak. Elektronok cikáznak keresztül-kasul a világegyetemben. A fejlett technika azonban nem törölte el végleg a nemzetek közötti különbségeket. Mamoru Oshii, a különleges filmjeiről ismert japán rendező animációs kultuszfilmjében a komputer-világegyetem nem ismert tartományaiba kalauzolja el a műfaj szellemi kalandokra éhes rajongóit."
Forrás: Port


Őszintén, nagyon régóta kerestem valami komoly hangvételű anime-t, ugyanis az utóbbi időben nagyon sokszor kellett csalódnom egy-egy felkapott címben (pl. K-On, K-project, Eden of the East). A Ghost in the Shellben (az 1995-ös filmről van szó, amit Mamoru Oshii rendezett) szerencsére sokkal többet kaptam, mint amit remélhettem. Magát a történetet le lehet arra egyszerüsíteni, hogy üldöznek egy bűnözőt, de nem is ez adja az anime lényegét, hanem az, hogyan van megcsinálva. Először is az előbb leírt egyszerűnek nevezhető történet talán a 20. perc körül bontakozik ki teljesen, és ez nem válik a mű hátrányává, sőt. Szerintem ez a történetmesélési mód feszültséggel tölti meg az animét, továbbá megdolgoztatja a nézőt, már itt gondolkodtatása kényszeríti jóval a filozófikusabb mondanivaló kifejtése előtt. Továbbá rengeteg jó kis sci-fis ötletet dob be (pl. a világ, ahol az emberek gépi részeket rakatnak be maguknak, a hálóra való csatlakozás lehetősége embereknek, a MI bűnöző), melyek csak még jobban feldobják az egészet. És ami az előbb emlegetett filozófiát illeti. A gyakorlott SF rajongók már ismerik az ember-robot problémát, azaz azt a kérdés, hogy mitől is ember egy ember? Példának ott van Philip K. Dick nem hiába elismert és  dicsért regénye, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, de annak filmadaptációja, a Szárnyas fejvadász is talán jó ide (szerintem látványvilágban sok a közös a Blade Runner és a GITS között). Komolyabban nem szeretnék belemenni a kérdésbe, csak annyit jegyeznék meg, hogy a történetelbeszéléshez hasonlóan jelenik meg a filózifa is az animében: az állítások csak egy-egy mondatban hangzanak el, de olyan erejük van, hogy egy-két percre sokkolják a nézőt, a későbbi gondolatok pedig akár napokig nem hagynak nyugodni. Ritka a gondolatilag ennyire erős történet.


A bejegyzés további részében kicsit a szereplőkről meg egyéb esztétikai dolgokról írnék. 
A közelgő GIST remake kapcsán szóba került Kusanagi tábornok: a vita tárgya ugye az, hogy miért Scarlett Johansson fogja az emblamatikus főhősnőt alakítani egy hasonlóan tehetséges japán színésznő helyett? Most nem célom belemenni ebbe a kérdésbe, csupán azért hoztam fel, hogy érzékeltessem, mennyire is fontos Kusanagi a GIST világában - még egy hatalmas vita is kerekedhet körülötte. És tény, a '95-ös filmet is masszívan uralja a hölgy jelenléte: hozzá köthetőek a legjobban felvázolt plánok, a belőle áradó erő és határozottság teszi a történet igazi hősévé, továbbá szerintem egyfajta szexszimbólumként is funkcionál. Ha bele akarunk menni egy kis feminista/gender vonalba, akkor Kusanagi egyszerre testesíti meg a két nemnek tulajdonított fizikai jegyeket (erő, szépség, határozottság, törékenység). A mindig mellette álló Bateau pedig tökéletes társa: más női akcióhősök társával ellentétben Bateau nem lesz férfiként háttérbe szorult valaki (habár a tábornöknő sokszor dománsabb nála, de ez inkább viccesen jelenik meg, mint például a film elején az autós üldözésnél), kevésbé, a hagyományos elképzelések szerint férfi, és egy rendes társhoz hűen kihúzza a főszereplőt a bajból. Azonban ezen kívül többet nem éreztem a két főhősből, a mellékszereplőkből pedig még ennyit sem. Igaz, egy másfél órás történet kevés a mély karakterek felépítésére, de talán kicsivel több minden átjöhetett volna. Remélem, az animesorozatban ez kicsit máshogy alakult.
Végül pár szó a látványról és a zenéről. Az utóbbi hibátlan, teljesen illeszkedik a cyberpunkos világhoz. Tetszik, ahogy részben épít a népi zenei hagyományokból (konkrétan a bolgárból) és a modernebb, néhol gépies hangzásból. A látványról pedig laikusan annyit, hogy nagyon megmutatkozott a GIST-ben, hogy micsoda előnyei vannak az animációnak a filmmel szemben, például olyan helyzetekről alkothatják meg a készítők az általuk elképzelt szituációkat, melyek a kamera számára fizikai képtelenség (még). Ez az anime hemzseg az ilyen látványos, néhol sötét és véres plánoktól és jelenetektől, esztétikai szempontból hibátlanok. A stíluson érezni a 90-es évek lenyomatát, de az összképet nem rontja el. 

Összességében, a 95'-ös Ghost in the Shell film nem hiába lépett anno kultstátuszba. Mind technikailag, mind mondanivaló szempontjából rendben van. Igényeltem volna egy mélyebb karakterizálást és kicsit bonyolultabb történetet, de talán a folytatásokban ezt is megkaphatom. Mindenesetre jól esett végre egy komoly animét látni: 8/10

2016. augusztus 22., hétfő

A villámtolvaj

augusztus 22, 2016 0 Comments

Van nekem egy olyan kihívásom, hogy Je suis snob és arra olvastam el A villámtolvajt, hogy teljesítsem a kihívás ötödik pontját: "egy túl népszerű, igazi sikerkönyv, amiről meg vagy győződve, hogy amit ennyien szeretnek, az nyilván nem lehet jó." Gondoltam, hátha tévedek. Amúgy egy ismerősöm, akivel megszakadt már az ismeretség van oda ezért a sorozatért, ő ösztönzött kicsit. 
A könyv elolvasása után úgy érzem, hogy csak kicsit tévedtem…

Tartalom:
"A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint. Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja a legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni?

Természetesen senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, míg a Minótaurusz be nem kergeti a nyári táborba.

Hirtelen mitikus lények járkálnak ki-be a lakokba és Percy görög mitológia könyve megelevenedik. Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, felbosszantotta őket: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított.

Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon."

Forrás: Moly

Kezdjük először a pozitív részekkel, hogy ne érjen el engem Zeusz villáma. Először is nagyon olvasmányos a regény, Percy karakterét pedig kifejezetten szerettem. Maga a figura a kívülállóságával bármelyik hasonló korú gyerek tökéletesen tud azonosulni vele. Ami miatt én is tudtam szeretni Percyt, az a humora és a kicsit nihilista hozzáállása (emiatt Holdenre, a Zabhegyező főhősére emlékeztetett kicsit). Eleve fantasztikus ötlet úgy kezdeni a történetet, hogy nahát ebből egy betű sem igaz, de azért írok nektek. 
Azonban hiába a jó kezdés és a szimpatikus béna, de később hőssé érő főszereplő, teljesen elégedett nem vagyok. Számomra nagyon klísés, talán a legvégén jövő két fordulat lepett meg igazán (lehet túl sokat olvasok, azért). Másrészt nagyon gyorsan olvasható a regény, de ez a minden fejezet egy szörny és összecsapás egy idő után nagyon fárasztóvá tette az olvasást. Aztán maga az alapötlet is hosszútávon izzadtságszagú és a modernizált istenek miatt sokszor Gaiman művei ugrottak be inkább (Anansi fiúk, mert azt olvastam, meg valószínűleg az Amerikai istenek is hasonló), így eredetinek semmiképpen sem éreztem ezt az egész görög istenek a mai világban koncepciót. Abba pedig nem is szeretnék belemenni, hogy mennyire ellenszenves volt ez az amerika központúság a történetben... Az USA a kultúra központja, na persze...
Még kicsit visszakapcsolnék a kiszámíthatóságra: ha valaki ismeri a görög mitológiát, akkor még könnyebben ki tudja sakkozni, hogy mi mögött ki áll. 
Kanyarodjunk vissza az istenek az USA-ban vonalhoz. Egy csomó kérdés felmerül bennem ezzel kapcsolatban. Például miért adaptálják a görög istenek a modern dolgokat? Nekem annyira nem játsszik össze ez az ősi természetükkel. És bőven vannak még ilyen, az egész Percy Jackson-világgal kapcsolatos dolgok, amik nincsenek kifejtve a könyvben, vagy maximum két szóváltás közt van lezavarva. Hát köszi. 
Végül pár szó a mellékszereplőkről. Szegények elég bárgyúk, még a halhatatlanok is. Mindenkinek van egy-egy nagyon erős tulajdonsága és végig ezekre játszanak csak rá. Ez leginkább Percy két újdonsült barátjánál, a bénácska faun fiúnál, Grovernél és az okos csajszinál, Annabeth-nél zavart. Először is, végig az az érzésem volt, hogy Ront és Hermionét köszönthetem egy másik univerzumban. Aztán Annabeth-nél sokszor zavart, hogy elvileg ő a legokosabb a bandában, nagyon egyszerű dolgokat benézett vagy Percy sokkal hamarabb kilogikázta. Ez szerintem valahol következetlenség. 

Alles zusammen, A villámtolvaj sajnos számomra nem lett több egy sima ijfúsági regénynél. Az eredeti 6 pontomnál azért kap végül egy 7/10-et, mert azért olvastatta magát az egész és kicsit kikapcsolt. Szóval úgy ítélem, egyszer el lehet olvasni, de engem nem vonzott be és a további kötetekre sem lettem kíváncsi. 


Linkek a Je suis snob kihíváshoz:
A kihívásra összeállított listám: https://moly.hu/listak/je-suis-snob

2016. augusztus 21., vasárnap

Deadpool

augusztus 21, 2016 0 Comments

Több posztban is éreztettem már, hogy nem vagyok oda a szuperhős filmekért (legutóbb a Hangyás kritikámban). Azonban a tavaly nyáron látott Deadpool trailer és az azt követő zseniális kampány meggyőzött, hogy én ezt kivételesen nagyon akarom látni. Sors fintora, amennyire szerettem volna, olyan nehezen jött össze. Végül Mirának köszönhetően egy egésznapos Mondoconos meló előtt megnéztük, mikor semmi néznivaló nem akadt. Mirának utólag is köszönöm a remek ötletet! (meg ha már nem mentünk moziba a Star Wars Rogue trailere miatt). 

Tartalom:
"A szuperhősök korát éljük, de vár még néhány meglepetés. Wade Wilson (Ryan Reynolds) a különleges erőknél szolgált, azután zsoldos lett. Egy furcsa, alig legális kísérlet eredményeképpen a szervezete meghökkentő képességekre tett szert: hihetetlenül gyorsan meggyógyul, bármi baj éri.De nem ez az egyetlen fegyvere: őrült, gonosz humora is van - és nem fél használni.
A szupererős ember, aki a valóságból átlépett a hősök birodalmába, most élete legnehezebb háborújába indul: bosszút akar állni azon az emberen, aki egykor majdnem tönkretette őt."

Forrás: Port


Picit féltem a filmtől, mert februárban, amikor bemutatták a mozik, kapott hideget és meleget is a Deadpool. Azonban ahogy elindult a film, láttam, hogy azt fogom kapni, amit vártam: egy nagyszájú elborult hőst az ő hasonlóan elborult életével. Ryan Reynolds, akinek nagyrészt köszönhetjük a filmet, szinte lubickol ebben a szerepben. Halál lazán osztja a poénokat és persze a húsba csapodó töltényeket, mindent szatirikusan szemlél, még saját magát is! Viccet csinál a Marvel-filmekből, aminek én még külön örültem, mint nem képregényfilm rajongó, csak szemlélő, de egyéb nyugati kultúrához köthető jelenségeket sem hagy csípős megjegyzések nélkül. Ezzel a szórakoztató alakítással és karakterrel szemben pedig ott áll egy snassz, egyszerű eredettörténet: főhősünk le akarja győzni alkotóját és megmenteni szerelmét. Magam részéről hibának nem rovom fel, hisz úgy tudom, az eredeti képregényekben sincs egy nagyon izgalmas háttere Deadpoolnak, viszont valahol levon az epicségéből (tud erre valaki egy jó magyar szót?). Másrészt, a hétköznapi konfliktusaiból (pl. önértékelési gondok, családtag iránti aggódás) volt a karakternek egy mélysége, ami ellensúlyozta a szatirikus oldalát. Értelmet nyert, hogy valahol miért is vált olyanná, amilyen. 


Az egyszerű történet szerintem különösebben nincs hatással az egész filmre, hisz a körítés fel tudja annyira dobni (itt is), hogy elfogadjuk azt. Deadpool rendületlenül masíroz ellenfele ellen, hogy végre elszámoltassa azt, aki őt becsapta. Kapnuk is egy jó kis bosszúhadjáratot. Az akciójelenetek mondhatni elvárásainknak megfelelően zajlanak: látványos, pörgő jelenetek, melyeket sokszor szellemes megjegyzések tesznek emlékezetesebbé. Ezt azért emelném ki (az akciójeleneteket), mert a forgatás előtt megvontak a projecttől egy nagyon jelentős pénzösszeget (úgy 7 millió dollárt), ami miatt sajnos sok minden nem kerülhetett be a végső műbe. De laikusként nem tűnt fel a pénzhiány, szerencsére úgy át tudták írni a történetet, hogy durván nem sérült se a történet, se a látvány. Esetleg az X-menes vonalnál volt érezhető a megvágás (őszintén, nem értettem pontosan, hogy miért akarják Deadpoolt X-menék magukkal vinni, de lehet, ha bepótolnám az előzményfilmeket, ez nem lenne gond), hisz kevesebbet és kevesebben szerepelhettek (pl. Cannonball), mint eredetileg szerették volna a készítők. De összegezve, az X-menes vonal is működött a sajátos Marveles közönségnek szóló poénokkal és egyéb popkultúrás utalásokkal (Sienad O'Connor!!!). Egyes kritikusok szerint a Deadpoolban szereplő X-men karakterek kentebe vágják az eddigi filmeket (azért van egy X-men: Az elsők film!).

Röviden összefoglalva számomra a Deadpool hozta azt, amit vártam tőle a trailer alapján: egy szatírikus akciófilm. Tökéletes belépő egy népszerű karakter számára nagy lelkesedéssel eljátszva. Tényleg csak a kicsit egyszerűbb, már sokhelyen látott eredettörténet húzza kicsit le a filmet, de meg lehet magyarázni azt is és teljesen működik a film világában. Így 9/10-et kap Deadpool és még ilyet!

2016. augusztus 20., szombat

Újabb rejtélyek Gravity Fallsban

augusztus 20, 2016 0 Comments
 

2014-ben az egyik nagy rajzfilmes felfedezésem a Gravity Falls volt, amit csak most sikerült folytatnom az egy ideje elérhető 2. évaddal. Kicsit szomorúan ültem neki, hiszen tudtam, ez az utolsó alkalom, hogy találkozhatok Dipperrel és Mabellel. Lássuk, milyen volt a búcsú. 

Tartalom:
"A Pines család úgy dönt, hogy visszatérnek a normális életükhöz. Az elmúlt izgalmakat egy "Mystery Shack Party"-val ünneplik meg, azonban ahogy az Gravity Fallsban gyakran megtörténik, valami természetfölötti keresztülhúzza hőseink számításait."

Forrás: IMDb alapján


Sorozat esetében is ritka az olyan, hogy a 2. évad bőven felülmúlja az elsőt. Tapasztalatom szerint az új részek vagy hozzák a megszokott színvonalt, vagy kicsit alulteljesítenek. A Gravity Falls azonban az a ritka kivétel, ahol az új etap bőven túlszárnyalja az előzőt. A Pines ikrek társaságában további különleges lényekkel ismerkedtünk meg, azonban az előző évadban elkezdett fősztori (a napló körüli titkok) nagyobb főszerepet kapott és az évad közepére egy gyönyörű felvezetéssel kiderült a nagy rejtély. Igazság szerint, ennél a pontnál megijedtem, hogy ezek után mit tud kezdeni magával a történet, de szerencsére alaptalan volt a félelem. A naplóügy megoldása után is akadtak izgalmak, sőt, fokozni is tudták azt és így kaphattunk egy nagyon nagy tétekkel játszó 4 részes finálét. A végjáték kicsit hosszú volt (én ízlésemnek mindenképpen), de elvarratlan szálat nem maradt (amúgy ez az egyik nagy erőssége a Gravity Fallsnak: minden apróságnak van vagy lesz jelentőssége!) és méltón búcsúzott a sorozat nézőktől. Az elborult ötletek mellett kaptunk drámát és emberi érzelmeket is, melyek csak könnyesebbé teszik a búcsút, de olyan érzésünk is lehet, hogy ez a sorozat igenis él és lélegzik. 


Az intelligensen és kellő csavarokkal összerakott történeten kívül, amit némely élőszereplős sorozat is megirigyelhetne, számtalan apróság akad, ami miatt csak szeretni lehet, de legalábbis csodálkozni kicsit a készítők igényességén. Egyik a szereplők és mellékszereplők építése. Az előző évadban is számos karaktert ismerhettünk meg, de leginkább a Pines családra koncentráltak a részek. Most minden fontosabb, legalábbis gyakran megjelenő karakterről derült ki titok vagy épp jobban a lelkük mélyére láthattunk. Például jó, hogy Wendy és Soose is szorosabb barátságot alakít ki Dipperékkel, mondhatni mellékszereplőkből fő(bb)szereplőkké léptek elő. Aztán az eddig negatív szereplőkként feltűnő Pacifica vagy Robbie is megkapta a saját árnyaltabb karakterét. Továbbá más városlakókról (pl. Lazy Suzy vagy Old McGucket) is bőven kiderültek viccesebb vagy épp komoly, a történethez kapcsolódó dolgok, melyek csak színesebbé tették Gravity Fallst. Azonban nem csak az életük vagy épp a tulajdonságaik és egyéb titkaik teszik ezeket a figurákat különlegessé, hanem a dinamikájuk. Gravity Falls szereplői mondhatni életre kelnek és gondolkodnak, nem a cselekmény irányítja őket, hanem végig azt éreztem, főleg a 2. évadban, hogy képesek önálló cselekedetekre is. 
Amit még nagyon értékeltem, az a sok kis popkultúráls kikacsintás. Volt itt olyan epizód, ami a sikeres Herre utalt ("Soose and the Real Girl"), kapott külön epizódot a D&D is ("Dungeons, Dungeouns and More Dungeons"), de akadt itt X-akták utalás és kikacsintás a konspirációs thrillerekre (ilyen Da Vinci kód-szerű művekre gondolok). 

Összességében nagyon szívemhez nőtt a Gravity Falls és iszonyúan sajnálom, hogy csak ez a 2 évadocska van. De van egy olyan rajzfilmsorozatunk, ami nagyon is végiggondolt történettel operál és megszólít szinte minden közösséget, de talán a sci-fin, fantasyn és horroron nevelkedett népek szívéhez állhat legközelebb. Én mindenkinek szívből ajánlom: 10/10 az egész sorozat (1. és 2. évad is). 

2016. augusztus 16., kedd

A Hangya

augusztus 16, 2016 0 Comments

Emlékszem, amikor anno a Hölgy aranybant néztem moziban (hamarosan bejegyzés!), akkor láttam A Hangya előzetesét és nevetségesnek tartottam az egész ötletet: valakit összezsugorítanak és még szupererős is lesz? A film premierje utáni rossz kritikák sem csináltak nagy kedvet ehhez a Marvel-filmhez (nem mintha olyan sokat néznék). Végül, már nem is emlékszem miért, mégis kedvet kaptam a Hangyához, és ezt a hirtelen jött szeszélyemet Dia is támogatta. Neki köszönöm. 

Tartalom:
"A Marvel Moziuniverzum következő epizódjában a nézők megismerkedhetnek az eredeti Bosszúállók egyik alapítójával, aki első alkalommal látható a mozivásznon. A Hangya szuperképessége, hogy rendkívül kis méretűre tud zsugorodni, miközben ereje megsokszorozódik. A Scott Lang polgári névre hallgató, rendkívül sikeres tolvaj sorsa úgy alakul, hogy akarva-akaratlanul hőssé válik, amikor segítenie kell egykori mentorának, Dr. Hank Pymnek. A doktor által tervezett speciális Hangya páncélra gonosz erők vetettek szemet, a két férfinak ezért meg kell akadályozni, hogy a különleges öltözet rossz kezekbe kerüljön. Pymnek és Langnek ezért együtt kell dolgoznia, hogy végrehajtsák a tökéletes rablást és ezzel megmentsék a világot."
Forrás: Port


Sok értékelésben és írásban olvastam azt, hogy a Hangya nagyban eltér más Marvel-filmektől. A rajongók biztosan hosszan ki tudnák fejteni nekem, hogy mitől is lesz egy szuperhős film ízig-vérig Marvel, de a bejegyzésnél csak a saját halvány elképzeléseimre támaszkodnék. Az Avengers meg más becsúszott szuperhős után számomra a Marveles filmek olyan akciófilmek, amelyeknek van egy pörgősen elmesélt története meg badass, vicceskedő karakterek. Ilyen tekintetben azért a Hangya is beillik a sorba. A sztori egyszerű, a már megszokott szuperhős téma (megmenteni a világot), de ez olyan körítésben bemutatva, hogy ezredjére is megbocsátja a néző (én is, a nyájas néző, aki itt ganéskodik). A filmnek megvan a maga látványos világa és a mai emberek elvárásainak megfelelően van elmesélve az egész, és természetesen nagy szerepet kap a humor is. Utóbbi főleg a főhős, Scott bemutatása, majd a későbbi felépítése közben kapott szerepet. A pasinál maradva, olvastam olyan kritikát, hogy a Hangyával nem lehet azonosulni, nos ezt megcáfolnám. Habár Scott egy tolvaj, azaz a rosszfiúk táborát erősíti, teljes mértékben lehet vele azonosulni, hisz a bűnöző múlt alatt egy nagyon is emberi figura lakozik. Nem kiemelkedően okos, tényleg sok a rossz döntése, de a lánya iránti szeretete és az elszántsága, ami valószínűleg összefügg a lányával teszi mégis igazi hőssé a Hangyát, és így igenis együtt tudunk vele érezni, sőt, fel is nézhetünk rá.


A jól bevált Marvel recepten és főhősünk kívül számos apróság akad még, amiért bizony lehet szeretni a Hangyát. Például a rovarok (főleg a hangyák) világa, amit a film nagyon kreatívan aknáz ki történeti és technikai szinten is. Ezelőtt, például, sosem hittem volna, hogy lehetnek a hangyák aranyosak vagy szomorú lesz egy ilyen apró lény miatt. Továbbá ki hitte volna, hogy a kicsikék miket nem tudnak és mennyiféle úton és módon ki lehet használni ezeket az adottságokat. Ami a technikai megoldásokat és a hangyákat illeti, nagyon látványos, szinte valóságos képet kapunk a föld alatti népek világáról, s ezzel és persze Scott karakterén keresztül közel is hozzák a nézőkhöz az amúgy távoli hangya közösséget. Meglepő módon a miniaturizált akciójelenetek nem tűnnek nevetségesnek, ahogy azt anno a trailer alapján gondoltam, hanem teljes mértékben működnek: látványosak és a megfelelő módon játszanak a néző idegein. Ha már akciójeleneteknél tartunk, itt hoznám fel a film egyik nagy negatívumát: a főgonosz, Yellowjacket valahogy nagyon jellemtelenre sikeredett, pedig az őt játszó színészben, Corey Stollban lett volna bőven potenciál. A figurának (a Sárgadzsekinek) nem voltak konkrét motivációi vagy céljai, amik félelmetes ellenféllé tették volna - számomra legalábbis. Persze, így is lehetett izgulni főhősünkért, de valahogy nagyon komoly gonosznak nem tűnt az életéretörő Yellowjacket.

Összességében jó, kikapcsolódásra teljesen alkalmas film A Hangya. Hozza a már ismert Marvel-filmek színvonalát a kicsit egyszerű történettel, amit azért a humor, a látvány és az apróbb kreativitások kárpótolnak. Annyira nem követtem Hangya sorsát a Marvel-univerzumban, de egy későbbi megjelenéshez ez a film teljesen jó alapokat adott a karakternek. Szóval, 8/10-es pontot teljesen megérdemli ez a történet és ne hallgassatok a rossz kritikákra!

2016. augusztus 15., hétfő

Outlander

augusztus 15, 2016 0 Comments

Nem is tudom pontosan felidézni, hogy miként kezdődött a történetem az Outlanderrel. Nagyon sokan ajánlották nekem, a könyv mindenhonnan visszaköszönt, aztán végül anyukámnak megszereztem a sorozatot, de én néztem meg, mikor épp elegem volt az egyetemből. 

Tartalom:
"1945-öt írunk. A világháborút követően a Randall házaspár Inverness környékére utazik nyaralni. Claire a harcok alatt hadiápolónőként dolgozott, férje, Frank hírszerző volt, így a háború hosszú évei alatt, alig látták egymást. A házaspár nyaralása alatt megtekinti a környék egyik különlegességét, az ősi, misztikus állóköveket, ahol a helyiek egy druida szertartást is előadnak a nézőknek. Másnap Claire a rituálé helyszínén furcsa hangokat hall kiszűrődni az egyik kőből, és kiváncsian megérinti a követ. A következő pillanatban a földön fekve ébred, puskaropogás közepette. Rá kell döbbennie, hogy ismeretlen erők a múltba sodorták, 1743-ba, a háború dúlta Skóciába."

Forrás: Port

Nehéz szerelem volt ez a sorozat. Az első rész túlságosan hosszú és vontatott volt az én szájízemnek, de látszott rajta a hozzáértés (ez alatt főleg a technikai megoldásokra és a különböző ízléses beállításokra gondolok). A második rész már jobban tetszett, sokkal erősebben érezhető az a hangulat, amit a sorozatból látott képek sugalltak: kicsit romantikus, kicsit idilli kelta világ, de jelen van a kor brutalitása is. És az epizódok előrehaladtával beindul a történet is. A skót múltba csöppent Claire szemén keresztül ismerjük meg ezt a korántsem békés korszakot annak minden jó és árny oldalával. Főhősnőnk saját képességeihez mérten igyekszik helytállni az ő 20. századi világától gyökeresen különböző 18. században. A sorozat elején szimpatikus volt Claire talpraesettsége, de felvágott nyelvűsége engem sokszor idegesített, főleg, hogy párszor bajba is sodorta (taktikai fail). Idővel azonban el lehetett fogadni a nőt így is, és szerencsére több a pozitív tulajdonsága (pl. pacifista, mindenkit egyenlő félként kezel stb.), melyek közelebb állnak hozzánk. 


Claire-n kívül még számos kedvelhető vagy épp érdekes figura akad a sorozatban, akik kellőképpen megzavarják a cselekményt. Ott van Jaime, akiről talán sok mindent nem kell mondani (annyit csak, hogy engem túlságosan is a szerelmes regények tökéletes férfijára emlékeztet, de az évad végefelé azért ez a kép változik), Dougal McKenzie is egy sokrétegű karakter, aki bőven okoz meglepetést, aztán nekem személyes kedvencem Geillis, Claire gyógyító barátnője, de kellemes perceket okoz Murtagh is (skót sztereotípia?). Nem tudom mivel megmagyarázni, de az évad előrehaladtával olyan jól együtt működnek az eseménytelennek nem mondható történetben, hogy a pihenősebb epizódok se lesznek unalmasak, csak mert épp nem történik bennük semmi konkrét. A karakterek egyszerűen feldobják. Röviden összefoglalva, nagyon is élő, emberi szereplőkkel sikerült megtölteni az Outlandert. Azonban akad egy karakter, aki miatt sajnos egy ideig nem fogom megnézni a 2. évadot, és az Jack Randall. Feljebb említettem, hogy a sorozat megjeleníti a kor brutalitását, azonban ez Randall megjelenésével egyre jobban fokozódott, szinte el is durvult (spoilerek elkerülése végett talán ennyit érdemes mondani). Ez szerintem nem feltétlen tett jót a sorozatnak, már öncélű erőszakba ment át.

Összességében egy egyszerre kellemesen romantikus és kegyetlen sorozat az Outlander a Highlands (hogy mondjuk magyarul?) gyönyörűen és autentikusan bemutatott világával. Az 1. évadnak megvannak a maga hibái, olyanok is, melyekre a posztban nem tértem ki (pl. Mi van Claire férjével, Frankkel? Mintha az évad közepe óta megfeledkeztek volna róla a készítők :D), de ezeken könnyen túl lehet lendülni, a sorozat világa sokkal erősebb és visszavonhatatlanul magába ránt. Most csak 8/10-et adok az első etapra, de nagyon pozitívan állok a 2. évadhoz, főleg, hogy állítólag jobban kihasználják benne az időutazást. 
 

2016. augusztus 14., vasárnap

A kis kedvencek titkos élete

augusztus 14, 2016 0 Comments

Tavaly nyáron mutatta idősebb bátyám a A kis kedvencek titkos életének a trailerét és azonnal beleszerettem a mesébe. Patinak köszönhetően pedig idén meglehetett az első mese nézés a moziban élményem. Várakozásaimmal ellentétben nem ötévesek közt ültem, hanem mindenféle korosztálybeliek között. De inkább a filmről.

Tartalom:

"A kis kedvencek titkos életében Maxnek, egy manhattani család kedvenc háziállatának az élete egyik pillanatról a másikra a feje tetejére áll, amikor gazdája befogad egy keverék ölebet, Duke-ot. Maxnek és Duke-nak félre kell tenniük a személyes nézeteltéréseiket, amikor rájönnek, hogy a fehér nyúl, Snowball hadsereget épít az utcára került háziállatokból, hogy bosszút álljon minden boldog tulajdonoson és kedvenceiken. "

Forrás: Snitt


Számomra ez a mese hozta, amit vártam tőle. Ahogy kilépnek a gazdig a lakások ajtaján indul a mi szórakoztatásunk. Ötletesebbnél ötletesebbnél gagek és jelenetek sora következik - talán még el is lennénk ennyivel. Természetesen van azért történet (új kutya kerül a házhoz), amit a megfelelő helyeken meg is csavarnak úgy, ahogy kell. Nagyon összetett sztorit azért ne várjunk, bár szerintem egy gyerekeknek készült történeteknél nem is kell elvárni, mert egy olyan korosztálynak készül, akiket még meg kell tanítanunk a történetek működésére. De szerencsére tartogat A kis kedvencek titkos élete annyi nekünk, nagy nézőknek szóló apróságot, amelyek bőven lekötnek minket. Például ott vannak az elején említett gagek, amelyek végigkísérik a filmet. Egyik kedvenc jelenetem, amikor Gidget szappanoperát néz, de a macskás poénok is működnek. Emellett pedig az egész filmnek van egy magas cuki faktora (valószínűleg a figurák miatt), ami ad egy jó érzést a nézőnek és még a moziterem elhagyása után is sokáig elkíséri. 


A pozitívumok közül kicsit térjünk át a negazívumokra. Különböző fórumokon kapott az Illumination új rajzfilmje hideget és meleget. Egyik az, hogy A kis kedvencekek titkos életének nincs tanulsága. Ezzel nem értettem egyet, hisz mint minden mese, ez is rendelkezik tanulsággal, mégha nem is mondják ki direktbe (ami valahol nem is baj). Az egymás segítése és az összetartás üzenete mindenképpen ott van a történetben, de felhívja arra is a figyelmet, hogy bánjunk szeretettel, egyenlő félként kedvenceinkkel (pl. Hógolyó esete: az "idegbeteg" nyúlnak is csak szeretetre volt szüksége).
A másik kritika, amit megkap a mese, hogy a két főszereplő, Max és Duke nem annyira működiknek együtt a vásznon. Mondjuk ebben lehet valami. A legelején érthető okokból nem szeretik egymást, versenyeznek a gazdi kegyeiért - ezt szerintem jól megragadták a készítők. A későbbi összebarátkozásuknál igen érezni, hogy túl gyorsan történik, ezért hathat nem megalapozottnak. Reméljük, egy esetleges folytatásnál ezt már nem fogjuk érezni.
A kis kedvencek titkos életének harmadik gyakran emlegetett és teljesen jogos kritikája a félelmetes és az erőszakos voltja. A mese valóban sok helyen nagyon erőszakos, ami nem a legjobb példa a kicsiknek. Például van egy jelenet, amikor Gidget keresi Maxet és Tiberius ragadozómadár-barát révén talál egy kóbor macskát, aki látta a kutyát, azonban nem akarja elmondani, hol. Ekkor Gidget ütni kezdi. Nekünk, felnőtteknek még ez elmegy poénnak (nevettek is rajta a közönség soraiban), lehet egy gyerek is, de mindenképpen rossz példamutatás neki akár konfliktuskezelés terén. 
Ami a félelmet illetti, pedig szintén jogos kritikája a filmnek. Bőven van benne sötét jelenet és ijesztő házikedvenc. Be kell vallanom, hogy bizony rendesen megijedtem én is, amikor a félszemű szent kobra kijött a vászonról és szembe nézett a közönséggel (a 3D hátránya...). Belegondoltam, hogy hát egy ijedősebb gyereknek ez hogy eshet. 

A negatívumoktól eltekintve azért nagyon is ajánlom A kis kedvencek titkos életét. Vicces, aranyos, szórakoztató, igazi mese, amit felnőttek is bőven tudnak élvezni. 9/10-es pontot ér szerintem.


2016. augusztus 10., szerda

A meglepetés YA disztópia

augusztus 10, 2016 0 Comments

Ann Aguirre Razorland trilógiájába a Je suis snob kihívás miatt kezdtem bele. Az első kötetet, a Menedéket választottam a 7. szemponthoz: egy könyv egy zsánerből/műfajból, amit kimondottan rühellsz, de valljuk be, egész életedben nem olvastál belőle 5-nél többet.

A zsáner, amit rühellek, az a disztópikus young adult. Az ellenszenvem Az éhezők viadalával indult, bár meg kell jegyeznem, hogy miután elolvastam az első kötetét, kellemesen csalódtam (egyszer jön kritika a filmekről is, mert azokon is túl vagyok már). Nem csak Orwell meg Huxley tud jóféle disztópikus világot teremteni, mégha ezekben a YA-kban nem is olyan alaposan kidolgozott a világ, mint a nagy elődökében. Azonban a Hunger Games miatt nem múlt el teljesen az előítéletem, főleg, mikor láttam az Insurgent meg a Maze Runner filmeket (brr…). Őszintén, azt vártam, hogy Aguirre könyve se lesz sokkal másabb, sőt, a tény, hogy paranormális romantikus könyveket is ír (na, az egy másik utált zsánerem :D), nem derített jobb kedvre. De ha már a nagy nyári könyvtár zárás előtt kihoztam a csicsás könyvet (a könyvtáros nénit illeti a szerzőiség), neki kellett állni.

Tartalom:
"Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba. Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel."

Forrás: Moly


Innentől spoilerekre lehet számítani!

Az első oldalak nem győztek még meg. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem fura volt a névadó ceremónia. @Ashtray_Heart-t idézve, komolyan, mi van ha valaki nem tudom, wcülőke lesz, mert épp arra csöppen a vére? Mindegy, próbáltam megbarátkozni a nevekkel, csak az volt nehéz, hogy sokáig nem tudtam, ki lány és ki fiú (a főhősöket leszámítva). Lehet, ezért angolul kellett volna olvasni, most már mindegy. 
Ami még negatív volt az elején, az a jelenet, mikor a Szavak őrzőjének vittek egy papírt, amiről kiderült, hogy esküvői meghívó, és Pikk kommentálta, hogy milyen misztikusan hangzik. Értem, hogy miért mondja ezt, de mégis elröhögtem magam.

A kezdeti furcsaságok után sikerült beleszokni a regénybe, és sorra jöttek a pozitív dolgok. Ann Aguirre nem nézi butának az olvasóközönségét. A szereplői a helyzetükhöz mérten logikusan cselekszenek, de személyiségük/szocializálódásuk is súlyosan befolyásolja tetteiket. Tetszik, ahogy az apokalipszis utáni túlélők a letűnt korhoz viszonyulnak, próbálják kihozni a körülményekből a legjobbat. Sőt, Aguirre annyira figyel az ilyen részletekre, hogy külön-külön nyelvjárásokat is adott az embereknek, és érzékeli ennek a nehézségeit a szereplők között. Nagyon sok ilyen apróság van a Menedékben, aminek csak örülni tudtam.

Maga a történet pedig szintén kellemes meglepetés volt. Nem az az agyoncsavart valami, de jó tempóban megírt, önmagát olvastató könyv. A célját jól szolgálja, teljesen kikapcsol. Két dolgot viszont ki kell emelnem negatívumként, vagyis igazából hármat. Az első apróság csak, de zavart: a Korcsok megjelenése. Nincs bajom a jelenlétükkel, különös izgalmat adnak, mégha most sokat nem is tudtunk meg róluk, de volt párszor olyan érzésem, hogy csak azért jelennek meg, hogy fokozza az írónő az izgalmat. Két példa van erre: egyik a regény elején, mikor szinte mindegyik fejezet azzal ér véget, hogy jönnek a Korcsok és cliffhanger, következő fejezet meg battle. A másik a könyvtárnál van, amikor Kósza is le akar számolni főhőseinkkel, épp elkezdenének megbeszélni, erre surprise, Korcsok! Szerintem ezek nem tettek jót a cselekménynek, kicsit elcsépeltnek hatottak, mint fordulat.


Második a regényt végigkísérő negatívum a szerelmi szál. Igaz, nem zavaró a jelenléte, Fakó és Pikk között én teljesen el is fogadtam (bár sokszor randomnak tűnt Fakó ilyen téren), de mikor Kósza is beszállt romantikázni, olyan érzésem lett, hogy ez csak ilyen zsánerhűségből van itt, legyen kipipálva a listáról a szerelmi háromszögvagy a szerkesztő kényszerítette erre az írónőt az eladhatóságért. Emiatt pedig hiteltelen is nekem kicsit: nekem mindig Mary Sue-s az, ha minden hím a főhős csajba zúg bele. És na, Pikk azért nem Mary Sue.

Utolsó negatívum és befogom, mert amúgy jó kis könyv az a világ kidolgozás. Annyira megvan minden, hogy el lehet képzelni, de rengeteg kérdésem lett, amikre nincs válasz, legalábbis az első kötetben. Például, hogy tudnak halat tenyészteni a föld alatt? Mi alapján választják be a kasztokba a vakarcsokat? Miből tanítják a gyerekeket? Fuh, szóval van sok apróság. Igazából a regény élvezhetőségéből ezek nem vonnak le, de ha már Aguirre figyelt a kulturális különbségekre, talán ezeket is jobban kidolgozhatta volna kicsit.

Összességében ez jó kis előítélet rombolás volt és egy trilógia kellemes nyitója. A vége elég hirtelen ért, és jó lenne folytatni, de az majd később. Viszont ajánlom azoknak a Menedéket, akik hozzám hasonlóan előítéletesek (voltak) a YA-s disztópiákkal szemben. A további két kötet pedig remélem mentes az itt említett gyermekbetegségektől. Most 8/10-et adok rá.

Linkek a Je suis snob kihíváshoz:
A kihívásra összeállított listám: https://moly.hu/listak/je-suis-snob

2016. augusztus 9., kedd

Az Álmok tengere

augusztus 09, 2016 0 Comments

Megint kevés a könyves poszt, pedig a személyes statisztikáim szerint sokkal többet olvasok, mint amennyi filmet vagy sorozatot nézek. Így gondoltam, indítok a Molyos kihívásaim alapján egy-egy rovatot, amin belül megosztom az Antiganén is az értékeléseimet. Először a Je suis snob kihívással kezdem, hisz ezen a kihíváson mindig kell értékeléseket írnom és általában eléggé hosszúra is sikerednek. Az első ilyen "sznobos" bejegyzés Vavyan Fable Álom tengeréről szól.

Tartalom:
"Egy réges-régen varázsálomba süllyesztett, legendás király, akit visszasír a nép. Egy hős Viador, aki hitvesztettségéért hosszú raboskodással fizet. Egy nyelves-szájas, komédiás lány, legendabéli hősök rajongója. Egy kényszermunkára ítélt óriás, akit a hajtókerékről vágnak le. Egy megalázó fogságból szabadított, mogorva sárkány. Két szökött harcszolga, egyikük férfi, másikuk nő. Velük vannak az istenek és a magasabb mágia. Mindenki más ellenség. Egy varázsos történet bátorságról, hitről, barátságról, szerelemről, bűvöletről, kalandról és birodalmárokról! Ahogyan még senki más nem írta meg."
Forrás: Moly

Az Álmok tengerét a Je suis sznob kihívás keretén belül olvastam el. Ezt a könyvet válogattam be a 6. szemponthoz (a szempontokhoz lesz lent link + a listámhoz is), ami a következő volt: egy könyv egy szerzőtől, akitől még sose olvastál semmit, de valamiért maga a szerző sosem volt szimpatikus, ez lehet ok nélküli vagy szerinted abszolút megalapozott ellenszenv. 
Be kell vallanom, volt ellenszenvem azelőtt is Vavyan Fable iránt, a humora miatt. Ne értsetek félre, nem vagyok besavanyodott ember, sőt, nagyon is szeretek nevetni mindenfélén, de csak az olyan humort tudom értékelni, ami azért intelligens és szellemes. Ahogy egyszer Fable-ről áradozott egy ismerősöm, főleg annak humoráról, én magamban levontam az elmondottakból, hogy na az írónő pont azt a humort képviseli, ami tőlem nagyon is messze áll.

Aztán megtaláltam ezt a kihívást és gondoltam, tegyünk egy próbát Fabe-lel, hátha csak rosszul ítéltem őt meg. Egy másik ismerősöm, aki régen sokat olvasott az írónőtől említette még nagyon régen az Álmok tengerét, hogy az emlékei szerint jó volt. Könyvtárban meg is lepődtem, hogy milyen szép a borítója és az illusztrációk is jópofák, hát tényleg, megéri a próbát. És persze a történet se tűnt rossznak, legalábbis a fülszöveg meg a prológus alapján. Az első 50 oldal után rá kellett jönnöm, hogy nem akármire vállalkoztam… Megpróbálok finom lenni, bár nehéz lesz, mert négy hónapnyi szenvedést fogok most kiadni magamból. Szóval, aki szereti Fable-t, az most meneküljön el innen!

Az Álmok tengere fantasy? Nem, még köszönőviszonyban sincs a műfajjal, max annyira, hogy nem a mi világunkban játszódik. Dehogy ez a világ milyen… Az elnyomásban élő nép és az aranykor visszasírása nem is lenne egy rossz téma, ha egy rendesen kidolgozott világba lenne elhelyezve. Végig azt éreztem, főleg az Ylonián kívüli világoknál, hogy az írónő csak felskiccelte a világait, sőt, azt összes hülyeséget, amit ki tudott találni, azt beléjük pakolta. A mély pont mindenképpen az együtt böfögő és ürítő királyi udvartartás volt… Lényeg, egy olyan kitalált világba nem igen tudom beleképzelni magam, ahol különösebb összekötő elemek nélkül összedobált ötletek adnak némi díszletet csak. Pedig az alvó király és a Viadarok bevezető történetét olvasva még reméltem, hogy lesz valami mitológiai háttere ennek az egésznek.



Ez a kidolgozatlanság a szereplők esetében is jelen van. Mindegyik csak egy-két, jobb esetben három tulajdonsággal rendelkezik és azokat mutatja be 500 oldalon keresztül. És akkor őértük kéne izgulnom, igaz? Ha csak annyit látok például Azinból, az óriásból, hogy ékegyszerű (megjegyzés: ebben nem következetes Fable: néha az óriás olyan bölcsességeket lenyom, hogy na…. nem reális), Mytiának meg az a „nagy” beszólása, hogy „ez az egyetlen hibám” (épp az, amit kitalál…)… hát, ennél azért összetettebb figurákat várnék. Az egész bandából talán Viador és Nashua volt kedvelhető, leszámítva a hihetetlenül idegesítő veszekedéseiket. 
A szereplőknél még megjegyezném, hogy ahogy a kapcsolataik alakultak (főleg az, hogy ki-kivel jön össze) azoknak semmi alapjuk nem volt, nem volt felépítve az adott karakterek közötti vonzódás, egymáshoz való közeledés, semmi. Talán az előbb említett Jassalnál és Nashuánál (bár őszintén: ki nem tudta volna kisakkozni, hogy egy pár lesznek?), de valahogy az ő összejövésük is olyan hirtelen volt és a cselekményben a lehető legindokolatlanabb helyen történt.

Az utolsó két pont, amit említenék még és nagyon bosszant, az a regény alpárisága és a nyelvezete. Tudom, a low fantasyt nem ezekre a regényekre mondják, de én azÁlmok tengerére rányomnám, hogy low fantasy a javából. Sőt, low brow fantasy. Szerintem ilyen végtelenül szexista és undorító, poénnak szánt dolgokat talán hasonló vígjátékokban láttam. Komolyan, annak poénnak kell lennie, ahogy az óriás és a sárkány szó szerint farok méreget, ráadásul egy hosszú bekezdésben, vagy hogy az egyik Fivér gyilkolásként rálehel a másikra és attól szörnyet hal, a másik meg hisztirohamot kap és a többiek meg utánozzák, ahelyett, hogy rádobnának egy kényszerzubbonyt? Köszönöm, ebből nem kérek. Azt meg nem tudom elhinni, hogy a hű de nagyon szűzies és iszonyúan erkölcsös nők azonnal szexéhes szexistennőkké változnak, továbbá a rengeteg antifeminista poént nem is idézném be az értékelésbe…

Végül a regény nyelvezete. Egyik értékelésben írta valaki, hogy ebben a könyvben Fable nyelvújítónak hiszi magát, és őszintén, nekem is ez a gondolat motoszkált végig a fejemben! Annyira magyartalan és borzalmasan csengő szavakat, kifejezéseket erőltet a történetébe (pl. pocsékság), hogy kedvem lett volna egy piros tollal végig grammar naziskodni mind az 500 oldalt (talán jobban is élveztem volna az olvasást). Viszont, a nyelvezet volt a legkisebb baj az Álmok tengerével, hisz vannak itt sokkal komolyabb gondok is…

Végszóként, annyit szeretnék megvallani, hogy a Fable iránti ellenérzések ellenére, én nagyon pozitívan álltam az elején ehhez a regényhez, főleg a borító és a belső illusztrációk miatt, amik egy mesés, mókás történetet ígértek nekem. Nagyon sajnálom, hogy nem ez lett belőle, sőt, sokkal rosszabb lett, mint amit vártam (valami sablonos sztorit vártam, ami azért megvolt, de ez a legkisebb bajom ennél a könyvnél). Sajnos így végződött első és egyben utolsó találkozásom Vavyan Fable-lel. Azért másfél csillagot kap tőlem a borítóért, Nashuáért és a vigyorkáért. Az Antiganés értékelési rendszeremben is 2/10 pontot ér az Álmok tengere.



Linkek a Je suis snob kihíváshoz:
A kihívásra összeállított listám: https://moly.hu/listak/je-suis-snob

2016. augusztus 6., szombat

Volt egyszer két Németország

augusztus 06, 2016 0 Comments

Német nyelvből a gyengém a Hörverstehen (magnóhallgatás), így nyelvvizsgára kerestem valami német nyelvű sorozatot, ami minőségben túlmutat A hegyi doktornál meg az ahhoz hasonlókon. A Sorozatjunkie-nek hála, sikerült rátalálnom a Deutschland 83-ra, azaz a  Volt egyszer két Németországra (mintha mostanság menne a Cool-on vagy az RTL 2-n, de tévedhetek). 

Tartalom:
"1983, Kelet- és Nyugat-Németország. A hidegháború és a fegyverkezési verseny kellős közepén a keletnémet hírszerzés kémet küld a nyugatnémet katonai támaszpontra, ahol bizalmas dokumentumokat kell lefényképeznie a Pershing II rakétarendszer telepítéséről Nyugat-Németországban. A kiválasztott kém, Martin nem kiképzett katona, de a körülmények, a meggyőződése és a hírszerzés zsarolásának engedve vállalja a nehéz feladatot. Küldetését teljesítve azt hiszi, visszatérhet beteg édesanyjához és a barátnőjéhez Kelet-Németországba, de a hírszerzésnek még tervei vannak vele. "

Forrás: Snitt


Nagyon jól indul a sorozat: thrillerhez méltó nyomasztó és sejtelmes hangulat üli meg az első képsorokat, majd elérkezünk a főhőshöz, Martinhoz, később pedig a nagy feladatához. A megteremtett atmoszféra pedig semmit sem változik. A fiú kémkedésén keresztül egy nagyon izgalmas lélektani fejlődésben vehetünk részt, ami azt hiszem nem működne a környezet nélkül. Nagyon hitelesen teremtették meg az akkori világot (keletet és nyugatot egyaránt), leginkább a 80-as évek német zenéi által. Sőt, párszor némi humorforrást jelentettek a slágerek (pl. első részben a 99 Luftballonn). De nem csak fizikai, hanem lelki síkon is megjelenik a két Németország, főleg a nyugati oldalon. Nyugaton ott a sok minden, amiről Martin eddig csak hallott (pl. szupermarket, walkman), miközben a szíve igazából hazahúz. Azonban ahogy egyre inkább beolvad a másik társadalomban, úgy kezd egyre inkább belecsúszni egy identitásválságba is. Részletekbe nem mennék bele, de ez talán a legjobb része a sorozatnak, ez adja az igazi thriller jellegét az egész történetnek. Szinte mi is együtt éljük meg ezeket a súlyos traumákat Martinnal. 


A készítők azonban nem csak neki, hanem a mellékszereplőknek is kemény drámákat adtak. Ott van Alex és az apja, Edel közötti feszült viszony, Annett helyzete Martin anyjával és Thomasszal, de bőven jut mindenkire nehéz sors és titok - ez talán adja is magát egy kémes történetben. Szerencsére mindegyik szálat teljesen át lehet élni, hisz mind az idősebb, mind a fiatalabb színészek jól hozzák a szerepüket (pl. Alexet játszó Ludwig Trepte fantasztikusat alakít), de ezenfelül feszesen vezetett történet is jól van adagolva. Bővebben: habár gyorsan halad a cselekmény, és mindig történik valami, jut elég idő a bonyodalmak mögötti háttér megismerésére is. Megvannak a megfelelő felvezetések, karakterizálások, amiknek köszönhetően nem érzünk semmit légből kapottnak. Ez csak az utolsó részben törik meg, sajnos: azt valahogy összecsapottnak éreztem. Mindenre gyorsan pontot tettek, hogy beleférjen a 8 epizódba az, amit a készítők el akartak mesélni. Talán jobb lett volna, ha hosszabb az évad.

Az utolsó részt leszámítva sok panaszom nincsen a Volt egyszer két Németországra. Mindenkinek ajánlom, németeseknek főleg, de a németet gyűlölőknek is (nem tudom megérteni őket :D). 9/10-es pontot adok, főleg, hogy egy B2-es szóbelit is köszönhetek neki. 
Fun fact: Martint játszó Jonas Naynek van egy szuper bandája, a Northern Lights. 


Follow Us @soratemplates