Antigané

Erre a manhwára még régen akadtam a Manga.hu-n,majd mikor megláttam, hogy magyarul is meg fog jelenni, elhatároztam, hogy ezt végig fogom venni. Viszonylag rövid, csak hat kötetes, így könnyű is volt bevállalni.

A történet nem egy nagy was ist das: van egy szerencsétlen diáklány, aki odavan a suli álompasijáért. Epekedik utána, aztán összejönnek. Egy átlagos tini romantika itt véget is érne, azonban Li Jong-Hi csavarint egy kicsit: az álompasi inkább rémálompasi. Innen indul be igazán a történet. Itt nem a szerelmesekért izgulunk olyan értelemben, mint más történetekben, hanem azért, hogy jobban megismerjük Szung-Hát, fény derüljön kétszínűségének okára.

Egész érdekes úton jutottam el eddig a könyvig. Angol nyelvvizsgám előtt helyi mormon misszionáriusokhoz jártam beszélgetni, és természetesen gyakori téma volt a vallásuk. Szerettem volna többet tudni a történelmükről, ezért a neten kerestem velük kapcsolatos könyveket. Így jutottam el A 19. feleséghez.

Tartalom:

Forrás: Moly.hu


 A 19. feleségnek volt a legérdekesebb fülszövege, és A Mormon könyvén kívül más, magyarul is elérhető könyv a témában. Nézzük, mit is nyújtott ez a regény.
Ugye, két cselekmény szálon fut: egyik a 19. századi mormon pionírok világába kalauzol, másik pedig egy napjainkban játszódó krimi. Előbb erről szeretnék írni.
Jordan Scott fundamentalista telepen nő fel (erről a szektáról tudom ajánlani a magyar NG magazin 2010. februári számában megjelent cikket), innen elküldik, aztán éli életét anyját gyűlölve (ugye ő tette ki). Aztán egy napon szárnyra kell a hír, hogy az anya megölte férjét, börtönbe került. Jordan nem hiszi el, hogy anyja képes volt erre, így nyomozni kezd.
Jó kis ötlet, remek krimi kerekedhetne belőle, de sajnos nem ez történik. A történetben Jordan konkrétan a rendőrőrs és Measdale között kocsikázik, nyomokat nem igen talál. A rendőrök sokkal okosabbak, mint a mi magányos nyomozónk. Jordan egyetlen bizonyítékot szerez, ami amúgy már a rendőrök birtokában van. Bravó!
Ami viszont leginkább kinyírja a krimi jelleget, az a gyilkos kiléte. A feleségek beosztása alapján nyomozónk végre rájön valamire saját magától, erre a gyilkos elküld egy vallomást a rendőröknek. Kész, ügy lezárva, és jön a "Jordan, maga nélkül nem tudtuk volna megoldani az ügyet" szöveg. Nem sok krimit olvastam (inkább néztem), de kérdem, ez annak nevezhető? Nem, ez egy félresikerült próbálkozás.
Scott-szálon belül a cselekményen túl a szereplők is idegesítőek voltak. A főbb karaktereknek volt szépen felépített, izgalmas múltja, ezzel nem volt semmi probléma. Viszont  ahogy viselkedtek, az kiakasztó volt. Egyik Jordan, aki sokszor hisztis nőszemélyként viselkedett, amikor kapcsolatba került anyjával. Akárhogy gyűlöli, akkor se hinném, hogy így viselkedik egy fiú a börtönben ülő szülőjével, főleg, ha ki akarja hozni onnan. Másik irritáló szereplő Jordan útközben felszedett pasija, Tom volt. Hogy egy meleg srác sem úgy viselkedik, ahogy ő, az biztos. Minden cuki, aranyos, teljes rózsaszín boldogság. Kizárt, hogy ilyen egy meleg férfi (kirázna tőle a hideg, ha igen). Harmadik idegesítő figura a talált kisfiú, akit nemrég üldöztek el lakhelyéről. Ahhoz képest, hogy zárt vallási közösségben élte eddigi életét, nagyon alpári a viselkedése. Itthoni médiában nem olvasni ilyen elzavart gyerekekről, mindenesetre egy ilyen fiút összezavarodottnak gondolnék, hiszen egy számára eddig teljesen ismeretlen világban kell helytállnia.

A 19. feleség című regényt a másik történetszál - amely a pionírokkal foglalkozik - mentette meg az "olvashatatlan könyv" címtől. Számomra teljesen hihetetlen, hogy aki egy egész becsületes történelmi részt tud írni, hogyan alkothat ilyen minősíthetetlen krimit?
Ann Eliza Young története születése előtt kezdődik a regényben. Megismerhetjük a Nauvoo-i mormonokat, ottani életüket, az ellenük irányuló gyűlölködésekről is olvashatunk, hosszadalmas és megerőltető vándorlásukról a mai Utah állam területére, aztán a poligámmista életmódról és az az ellen való küzdelemről. Az író munkáján látszik, hogy mindennek alaposan utána nézett (ezt az Utószóban le is írja), továbbá a hiányos részeket igyekezett saját fantáziára hagyatkozva kiegészíteni.
Így egy egész hangulatos történelmi regényt kaptunk, egy kis betekintést nyerhettünk a poligámia világába. Ebershoff mindkét fél véleményét megmutatta könyvében, ennek az életformának jó és rossz oldalát férfiak és nők szemszögéből (a férfiak is szenvedtek tőle, viszont néhány nő élvezte is a poligámiát). Az író próbált pártatlan maradni a kérdést illetően, de mivel leginkább Ann Eliza szemszögéből ismerhettük meg az akkori mormonokat, így a többnejűség árnyoldala volt bemutatva.
A pártatlanságra való törekvés a történelmi személyek ábrázolásánál is megmutatkozik. Ann Elizát megismerhetjük saját elmondásából, de rossz tulajdonságait is Brigham Young, a második próféta és  beszámolója alapján. A történet két kulcsfigurájának alakját tovább árnyékolják a megszólaló utódok vagy családtagok is, egyháztagok. Dicséretre méltó, hogy Ebershoff nem próbál egyik fél oldalára állni, ismét az olvasóra hagyja az ítélkezés lehetőségét. Továbbá nem vonja kétségbe Young és Joseph Smith történelmi tevékenységét, hétköznapi emberekként ismerhetjük meg őket.

Összegzésként ez a könyv akkor válna a kedvencemmé, ha nem volna ott az a fránya Jordan Scott történet. Nélküle egy egész korrekt és pártatlan történelmi regény lenne A 19. feleség. Így csak egy 5/10-es pontszámú olvasmány. Nagyon nagy kár érte.
Ha van valaki olyan elvetemült, hogy a mormonok történelméről olvasson, annak ajánlom figyelmébe az angol Wikipédiát. Nem tudom, hogy kik írták, de nagyon részletes és informatív. A könyv olvasása során sokszor segített kiegészíteni Ebershoff irományát, alátámasztani azt.

Forrás: nocturnalEcho

Már laptopról dolgozok, így egész sok mindent tudtam újítani. Például új külsőt kapott az Antigané. A fejléc kicsit ősziesre sikeredett, de a háttérkép idézi a nyarat. Nos, így alakult. A fejlécben szereplő képet Justenjoyinglife galériájából kölcsönöztem.

Aztán íme a júniusi hónap verse: Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

Nagy valószínűleg a héten kerül fel két bejegyzés. A következők:

Az Apokalipszis után Dean látszólag gondtalanul éli normális életét Lisával és Bennel. Azonban lelke visszahúzza a régi életéhez, de leginkább elvesztett testvéréhez, Samhez. Mikor úgy tűnik, hogy ez a kívánság nem válhat valóra, feltűnik az eltűnt Winchester...
Eközben az Égben sincs minden rendben. Káosz uralkodik Mihály eltűnése óta, amely végül polgárháborúvá fajul...

Ahogyan kezdtem fejtegetni a bevezetőben, erre az évadra a hullámzás jellemző. A kezdeti részek próbálták felszedni a szálakat az előző erős évadból. Az első izgalmakat és főszálat rejtő epizód a The third man volt, ahol említés történt az angyalok polgárháborújáról. Ezután sokáig vadászgatásokat láthatunk, nem haladt előre a cselekmény. A Family mattersnél úgy tűnt, hogy Sam lélekkeresésével és Crowleyval leszünk elfoglalva az elkövetkezendő epizódokban, azonban ez a hajó az Appointment at Samara epizóddal elment. Aztán a Like a Virgin című résszel felbukkan Eve, minden lénynek ősanyja, de végül ő is hamar kivonódik a forgalomból. Az utolsó epizódokban történik a nagy csavar: Castiel lepaktál egy démonnal!
Nagy vonalakban azt látni, hogy rengeteg főszál vonalat felsorakoztatott az írógárda, de az angyalok mellett maradtak. Akkor mégis mire volt jó a többi? A nézők félrevezetésére? Ha igen, akkor kicsit elvetették a sulykot. A polgárháborúsdinál maradva is lehetett volna szépen elterelni a figyelmet Castielről, nem kellett volna ez a sok és erősebbnél erősebb körítés. A régebbi évadokra gondolva némelyik felvetett főszál képes lett volna kitenni egy teljes szezont. Ebben mellényúltak az írók - túl sok ötlet értetlenül egymás mellett lebegve.
A "főszálak" mellett még kisebb érdekes ötletek is "süllyesztőbe" kerültek. Ilyenek például a bibliai fegyverek (például Mózes botja) vagy H.P. Lovecraft felhozása az évad fináléban vagy a meselények. Mindegyikből lehetett volna bárhová építkezni, de nem történt meg. Így ott lebeg a kérdés, hogy mi értelme volt behozni mindezt a sorozatba?

Az ötleteknél maradva, a "pihenős" részeknél tetszettek a kísérletezgetések különböző témákban, műfajokban. Üde színfolt volt a Twilight-paródia vagy a betekintés a kulisszák mögé, a Titanic megmentése, az évad csúcspontja pedig a westernes epizód, ahol az őshorroros részhez hasonlóan méltó tisztelgést láthattunk a műfaj előtt.

A 2009-es év egyik nagy sikerű filmje James Cameron Avatarja. A történet megvalósításához számtalan technikai újítást és trükköt alkalmaztak, így varázsolva vászonra Pandora bolygó lélegzetelállító világát. A nézőközönséget megbabonázta a CGI (Computer Generated Imagery, azaz a 3D-s számítógépes grafika) látványvilága és a nav’ik kitartó küzdelme otthonukért.
    Az Avatar is bizonyítja, hogy a közönség szívesen megnézi ugyanazokat a történeteket, ezért Hollywood nem is igazán mer kísérletezni új, formabontó ötletekkel. A filmrendezők sorra ugyanazokat az archetípusokat (szereplőket), célokat és szimbólumokat sorakoztatják fel alkotásukban. Cameron is a lehető legjobb körítést adta művének, úgy építkezett az alapokra, hogy a végeredmény megfeleljen a kor igényeinek, és továbbá újszerűnek tűnjön.
A legtöbb internetes fórumon (például Port.hu vagy az amerikai IMDB) a hozzászólók azt az észrevételt tették, hogy az Avatar története hasonlít a Walt Disney Pocahontas rajzfilmjére. Természetesen Camaron nem vádolható plágiummal, csupán egy régóta eltűnt (de mostanában éledő) műfajból, a westernből építkezett. Mielőbb ezt kifejteném, nem árt tisztázni magának a filmnek a műfaját is. A hivatalos besorolás szerint az Avatar egy amerikai sci-fi film. Ha csak a film külsőségeit nézzük, akkor ez a megállapítás nagyon is helyén való, hiszen bőven megtalálhatóak a sci-fi elemek a műben: a helyszín egy idegen bolygó, jelen vannak az idegenfaj képviselői is, megjelennek a fantasztikus szörnyek, a monstrumok (például az ikran nevű sárkányszerű lény), és a modern, csúcstechnikai szállítóeszközök is (űrhajók és helikopterek), amelyek szintén hozzájárulnak a látványhoz. Viszont ha a történetet vizsgáljuk, korántsem felel meg a klasszikus értelembe vett sci-finek. Az ötvenes évekbeli science fictionök központi problémája az égből érkező űrlények (alienek) hódító hadjárata az emberiség ellen, mint például A testrablók inváziójában vagy a Világok harcában. Az Avatarban megfordul a felállás: az emberi űrhajósok az „idegen civilizáció küldöttei”, a Pandora lakói, a na’vik pedig az ártatlan polgárok. Sepsi László Filmvilágban megjelent cikkében (2011/04 8-9.o.) azt írja, hogy korunk sci-fijei más problémát állítanak középpontba. Az ötvenes évek amerikai társadalma az amerikai álmot fenyegető ellenségek metaforáiként jelenítették meg az űrlényeket. A kétezres években ez már elavultnak tűnik, a régi kollektív félelmek helyébe az ember „torzképe” lép, azaz a földönkívüliek az emberek egyféle leképződései, azaz humanoidok. A kortárs sci-fiben gyakori témák az emberszerű űrlények, akik barátságos céllal érkeznek a Földre, vagy Isten helyét elfoglaló űrlények (és így beszivárognak a műfajba a keresztényi motívumok is), és továbbá jelen van az energiaforrások után kutató emberi gyarmatosítók. Utóbbi témát dolgozza fel A negyedik, a High Plains Invaders és az Avatar is. Így Camaron alkotása kortárs sci-finek tekinthető.
     A filmben a sci-fi műfaji követelményeiből egyedül a politikai harcok maradtak el, valószínűleg azért, mert az idegenfaj, a na’vik társadalma nem az emberi társadalomhoz hasonlít, mondhatni archaikus, így politikától mentes. Korábbi művekben találkozhatunk politikai harcokkal is, egyik legismertebb példa a Star Wars filmsorozat Baljós árnyak című darabja, ahol a Kereskedelmi Szövetség próbál politikai játszmákon keresztül hatalmat szerezni. Az Avatar világának ezen pontja nem felel meg a sci-fi követelményeinek, de könnyen beleilleszthető a western műfajába. Az ilyen típusú filmek központi problémája a két társadalmi csoport közötti konfliktus, amelyet a haladáshitű modernizáció szít. Általában a westernben a Nyugat és Kelet vagy a pionírok (telepesek) és az őslakók (indiánok) ellentéte bontakozik ki (például Winnetou-filmek). A konfliktus mindig többrétegű: szó van itt kozmogóniai létállapotok, azaz a káosz és a rend konfliktusáról, továbbá történelmi ellentétről is beszélhetünk (múlt és jövő), valamint társadalmi állapotokról (háború és béke), valamint személyiségállapotok különbözőségéről is (faragatlan és kiművelt személyiség). Ezekről az ellentétekről az Avatar esetében is beszélhetünk. A pionírok (földiek) és az őslakók (na’vik) ellentéte jelenik meg. A földiek energiaforrásokat kutatnak a Pandorán, így kerülve konfliktusba a na’vikkal, akiknek az otthonát veszélyeztetnék a kitermelési munkák. Az emberek erőszakkal akarják elérni céljukat, az őslakók azonban szeretnék megőrizni a békét. A két fél továbbá eszközeiben, társadalmukban és életszemléletükben is különböznek. Ahogyan a western telepesei puskáikkal félemlítették meg az indiánokat, úgy a Föld lakói is technikai fölénnyel rendelkeznek a na’vikkal szemben: gépmonstrumok sokasága és pusztító fegyverek arzenálja áll rendelkezésükre, hogy kifosszák a Pandorát. Az erőforrások hozzáférésének és a pionírek letelepítésének céljából beavatkoznak az addig érintetlen természetbe is. Az emberekkel szemben az őslakók hátrányban vannak. Nem rendelkeznek megfelelő eszközökkel, hogy megvédjék magukat a „honfoglalóktól” (nyilakkal és lándzsákkal próbálják felvenni a küzdelmet), tehát sokkal anarchikusabb állapotban élnek, mint az emberek. Azonban egy hatalmas előnyük van a betolakodókkal szemben, aminek köszönhetően mégis képesek megvédeni otthonukat: harmóniában élnek a természettel. Hasonló események jelennek meg az 1966-os A nagy medve fiai című westernben is, ahol az amerikai telepesek az aranylelőhelyek reményében támadják meg a Tokei-ihto törzs tagjait.
    Az Avatar nemcsak a konfliktus helyzetben egyezik meg a western filmekkel, hanem szereplőkben is. Továbbá a karakterekben fellelhetőek az archetípusok, és más régebbi történetek hősei is.
A bemutatás előtt érdemes kitérni az archetípus fogalmára. Király Jenő azt mondja, hogy ezek a típusok kezdeti képek, amelyek megelőzték a nyelvet. Azonban értékük nem régiségükből, hanem elevenségükből fakad. Jung az ősképeket az istenkeresés tárgyainak tekinti. Az alakok célja, hogy összekapcsolja a befogadót az elődökkel, emiatt is rejtőznek minden történetben a mai napig.
Camaron meséjének főhőse Jack Sully, aki újoncként érkezik a Pandorára, hogy pótolja meghalt ikertestvérének a helyét az Avatar-projectben. Jack személyisége és feladatköre tökéletesen beleillik a western hős alakjában, mondhatni ő a sci-fi John Smithje. A vadnyugat hőse messziről jött ember (a film esetében hősünk a Földről jött, John Smith Európából), erőskezű személy, aki a nyájszerű közösség ügyeinek intézője (itt Jacket arra kérik, hogy férkőzzön a na’vik bizalmába, hogy az emberek hozzáférhessenek az energiaforrásokhoz; Smitht a Pocahontas történetben az indiánokat leigázó csapat vezetésével bízzák meg). Ez a hős képviseli az egyént, az ént, az állampolgárt, a mindannyiunkban krónikusan elnyomott igazságérzetet. Csak Jack mer szembeszállni a közösség akaratával, és átállni az őslakók oldalára, ezzel erkölcsi igazságot szolgáltatva a történetben.
Sully története megfeleltethető még John Dunbaréval, a Farkasokkal táncoló főhősével. Ahogy a földi pionír, úgy John is idegenként érkezik az őslakók közé. Mindkét hős a bennszülöttek ellen harcol, azonban az új közösség átformálja világnézetüket, ráébreszti őket saját társadalmuk kegyetlenségére.
Az Avatar és akár a western hősének eredete visszavezethető egészen a homéroszi eposzokig. Az antik műfajban a hérosz döntései befolyásolják a közösség sorsát. Erre egyik legjobb példa az Iliász, ahol Akhilleusz sértődöttsége miatt nem akar részt venni a csatában. Jack Sully döntései mind az emberekre, mind a na’vikra is kihatással vannak. Például, ha Sully nem áll át az őslakók oldalára a harcban, akkor minden bizonnyal alulmaradtak volna a küzdelemben, s nem tudták volna elűzni a betolakodókat.
    Az Avatar másik főhőse Neytiri, a na’vi törzsfőnök leánya. Jellemében és szerepében nem feleltethető meg a klasszikus western női alakjaival. Az utóbbi műfaj rendkívül szemérmesen ábrázolja a nőket, inkább az anya szerepében tetszelegnek, őt tekinti a nő prototípusának. Továbbá a western a nőt a görög eposzokhoz hasonlóan kiinduló- vagy végpont, esetleg hátráltató mozzanataként jeleníti meg, nem pedig az élet nagy csúcspontjain a társat. A vadnyugatos filmekben a nő általában rémülten mered a rászegezett lándzsákra és pisztolyokra, várja hős megmentőjét. Neytirit olyan értelemben nevezhetjük a sci-fi Pocahontasának, hogy szembemegy a „forrásműfaj” (western) követelményeinek, s ezzel egy másik női archetípusként jelenik meg. Neytirit a görög mitológia női alakjai közül Artemisszel, az öntörvényűvel lehet azonosítani. A vadászat istennője szabad és független életet él, íjával a vállán jár vadászni nimfáival az erdőbe. A férfiakat nem becsüli, kerüli társaságukat is. Neytiri is hasonló életét él a Pandorán (csak nimfák nélkül). Mint a törzsfőnök leánya, számos kötelezettség terheli őt, amikkel nem igen szeretne foglalkozni. Férfiak közeledtét sem igen fogadja: számára kijelölt jegyesével, Tsu’tey-jel ritkán kerül kapcsolatba, s a történet elején Jack Sullyval is ellenségesen viselkedik. Hasonló női alak jelenik meg a kalandfilmekben is, akit heroinának nevezünk. A műfaj női alakjai nem a férfi hős „kiegészítőiként” jelenik meg, hanem egyenrangú vele, viszont ritkán emelkedik főhősi státuszba. Neytiri és Pocahontas hiába segít a küzdelemben férfitársának, mégis háttérben maradnak, így valósabb nőként ábrázolva őket. Ilyen női segítő például A múmia film Evelyn Carnahanja is, aki tudásával segíti férfitársát a gonosz legyőzésében.
    James Camaron tökéletes filmet épített fel a már meglévő alapokból (western, eposz, mitológia), s azokat kiegészítve a sci-fi műfaji követelményeivel így ismét lenyűgözve a közönséget. Igaz, története így nem nevezhető paradigmaváltónak, azaz nem segítette a filmműfaj fejlődését, gyökeres átalakulását, viszont technikai szempontból rengeteg újítást mutatott be, s így a későbbiekben segítve a jövő filmkészítőit.

Média érettségi esszé 

Források:
KIRÁLY JENŐ, Mágikus mozi, Korona kiadó, Bp. 1998
FILMVILÁG, Sepsi László: Mennyei látogatók valakik odalent, In. LIV. évfolyam, 4. szám
FILMVILÁG, Alföldi Nóra: Ösztrogén vagy valami hasonló, In. LIII. évfolyam, 10. szám
CGI fogalmához felhasznált hivatkozás: http://hu.wikipedia.org/wiki/CGI_%28film%29

Ezt a filmet Cleóval néztem a 42. Magyar Filmszemlén, ez tűnt számunkra a legérdekesebbnek a vasárnapi programról. Egy valamivel azonban nem számoltunk: hogy sokkoló alkotás lesz.

Tartalom:

"Fliegauf Benedek első angol nyelvű filmje, a Womb Rebecca és Thomas szerelmi történetéről szól. A fiatal pár tragédiája akkor következik be, amikor egyik útjuk során Thomast elüti egy autó és meghal. Rebecca nem akarja túltenni magát a veszteségen, ezért úgy dönt, klónozza és gyermekeként ad újra életet a fiúnak."

Forrás: Port.hu

Ezelőtt nem ismertem Fliegauf Benedek filmjeit, így nem is ismertem stílusát. A Wombban mindenesetre megmutatta jelenlegi "filmes vonásait". Hosszú, kicsit festményszerű (azaz hihetetlenül gyönyörű) néma képek és gyakori állókamera (minden elismerésem Szatmári Péternek!). Röviden, tömören: szerzői film. De nem csak a külső vonások miatt, persze, többről van itt szó.




Fliegauf komoly témákat vet fel filmjében, amelyekről nem ítélkezik - saját magunknak kell mérlegelni. Egyik fontos kérdése, hogy ki ítélkezhet az élet fölött? A történetben Rebecca úgy döntött, hogy megadja Thomas számára a második életet a klónozás segítségével. A film során rá kellett döbbennie (még ha nem is mutatta ki - erre később kitérek), hogy két ember hiába egyforma genetikailag, nem kaphatja vissza ugyanazt az életet. Más körülmények között élt másodszorra Tommy, így más ember is lett.
Másik fontos témaként pedig feltűnik az Oidipusz. A fiú szeretete anyja iránt lehet szerelem? A történetben számos apró jel utal az anya-fiú közti "vonzalom" kialakulására, amely az utolsó jelenetben be is teljesül - fájdalmat hagyva maga után.
Ezeket a kérdéseket feszegeti a Womb egyszerre, és épp ez a baj. A felvetett kérdések mind izgalmasak, akár együtt is azok lehetnének. Fliegauf kerek történetet alkotott, szomorú lezárással, a tájjal és a hosszú képekkel remek hangulatot teremtett, de valami mégis hiányzik, ami mindent összetartana. Ez talán a film legnagyobb hibája.




Az általam elolvasott kritikák kifogásoltak a nagy színészék játékát, főleg Eva Greenét. Túl hidegnek és merevnek tartották őt. Viszont ha figyelembe vesszük a film minimalista jellegét, akkor ez a fajta játék illik ide. A Womb cselekménye a néma jelenetekből állt össze, az érzelmeket nem láttunk a vásznon, azokat is el kellett képzelni magunkban. A kamera által bemutatott képek (például Thomas barátnőjének lába) vagy a hangok segítettek az érzelem felfogásában.
És ha már említettem a minimalista jelleget, érdemes kicsit az időkezelésre is kitérni. A rendező nem szándékozott különösebb hangsúlyt fektetni az idő múlásának jelzésére. Az idő előrehaladtát csak a szereplők segítségével érzékelhettük. Ettől eltekintve a helyszín változatlan.
Továbbá érdekes vonása a filmnek az, hogy a klónozás jelensége teljesen elfogadott eljárás az ottani világban. Emberek és copyk járkálnak a világban (itt egy kis társadalomkritikai vonás is becsusszan a filmbe) egy, a mienkhez hasonló korban. Nem derül ki, hogy mióta fordulnak a klónozáshoz az emberek, miért utálják a copykat - mindegy csak így van. Nem hiányoltam a magyarázatot, valahogy ez így volt jó - természetes a klónozás a Wombban modern kütyük nélkül is.

Joshua Weigel kisfilmje az amerikai préri vurslijaiba repít minket, ott is a cirkuszok világát fedi fel előttünk. A cirkusz világát azonban nem kívülállóként, hanem egy "attrakció" szemén keresztül, egy emberi lény szemszögéből, akit a társadalom csak szörnynek tekintenek.

Weigel filmje többek között felteszi a kérdést filmjében: ki az ember és ki az igazi szörnyszülött? Továbbá főhősünk útján keresztül egy közösségi történetet ismerünk meg: itt lép színre a préri vándorcirkusza, a Pillangó cirkusz. Weigel bemutatja az idegen és a közösség találkozását, a beavatódásnak egy szép történetét. Mindezt röviden, nem a szánkba rágva magyarázza el a rendező.

A látványra sem lehet panasz e rövidfilm esetén. Feltárul előttünk az amerikai préri szépsége a jól megkomponált beállításokon keresztül. A színkezelés és a háttérzene megfelelő hangulatot teremt a film szívszorító vagy épp örömteli jeleneteihez.

Nézzétek meg ezt a 20 perces kisfilmet, igazi értékeket képvisel, amelyekről a mai modern ember hajlamos elfelejtkezni. Röviden és tömören, ez egy jó film.

1. rész

2. rész

Sherlock Holmes reneszánszát éli köszönhetően Guy Ritchie nagy sikerű filmének is. 2010-ben a sorozatok világába is visszamászott a detektív. A BBC egy három részes sorozatot forgatott Sherlock címmel Doyle művei alapján.

Tartalom:

Ki ne hallott volna már Sherlock Holmes-ról? A neve hallatán mindenkinek a pipa, a skót kockás sapka és a 19. századi Anglia jut eszébe. Azonban hogy viselkedne a 21. században Sherlock? Steven Moffat és Mark Gatiss forgatókönyvírók bátran áthelyezik Doyle detektívjét a mi időnkben egy minisorozat erejéig. A kellékek a kor követelményeinek megfelelően változnak, de a figura hű marad a regényvilág Holmesjához.

Forrás: Saját kútfő

Ezzel a sorozattal csupán két baj van. Egyik az, hogy csak három epizód készült, a másik pedig a lezárás. Járjuk is körbe a két negatívumot.
Mivel minisorozatról van szó, ezért egy epizód 90 perces. Ekkora játékidő azért előnyös, mert nyugodtan fel lehet göngyölíteni az adott ügyet és még a szereplőket is megismerjük. Igazából csak annyi a baj vele, hogy nem nézőbarát a megoldás, ha nem televízióban nézi az ember egy-két reklám megszakítással, akkor elég fárasztó a széria. Azonban a hossz könnyen megbocsátható, hiszen valóban egy remek sorozatot kaptunk. Ahogy a tartalomban is írtam, a forgatókönyvírók nem változtatták meg gyökeresen  Sherlock Holmes karakterét, csak új eszközöket adtak a kezébe (például pipa helyett nikotintapasz), amitől 21. századi lesz. Az apróságoktól eltekintve ugyanolyan zseni figura, mint amilyet a regényekből megismerhettünk: ha unatkozik, ugyanúgy lövöldözik; ami más számára érthetetlen, az neki magától értetődő, és még sorolhatnám. Hasonló átalakuláson megy keresztül Dr.Watson is: korunknak megfelelően Afganisztánban szolgált katonaorvos, Holmesszal átélt közös kalandokat pedig nem könyvként írja meg, hanem egy blogon közli. Watson figurája kicsit módosult a regénybelihez képest, de pozitív irányba: a sorozatbeli Watson talpraesettebb és okosabb, így méltó segítője a zseni detektívnek. Sherlock Holmest Benedict Cumberbatch játsza, aki ezzel a szerepével bebizonyította, hogy helye van a szakmában, Watsont pedig Martin Freeman, aki a maga egyszerűségével (jó értelemben!) hozza a figurát.

A sorozat természetesen krimitörténeteket dolgoz fel Doyle történetei közül, főszál nélkül. Az 1. és a 2. rész esetében egy esetet egy epizód ölel fel, azonban a 3. résszel ez a rend felborult. Az epizód nem zárul le, az események függőben maradnak a 2. évad folytatásáig - azaz őszig. Ha marketingfogásként tekintünk erre a húzásra, akkor ötletes, mert így vissza lehet csalogatni a nézőket a folytatáshoz. De mivel ez egy rövid sorozat, ráadásul krimi is, így nem volt elegáns megoldás. Továbbá a megkezdett rendszert túl korán megbontották. És amúgy is, szemétség!

A Sherlock kivitelezéséről is érdemes pár szót ejteni. Mivel sorozat, látszik, hogy digitális kamerával dolgoztak, de jó minőségű felvételeket készítettek London utcáiról, a fejben elképzelt cselekmény csodás képekkel egészül ki. A díszletek egész vegyes érzéseket keltenek. Holmesék lakása kicsit viktoriánus légkört sugároz, de egyben modern is. A nyomozás folyamata és a bizonyítékok vizsgálata  CSI-sorozatokat idézi. A nyomolvasásnál érdemes megemlíteni egy ügyes ötletet, amit az 1. és néha a 3. részben is alkalmaznak a készítők: feliratok a nyomokhoz. Ez annyiból hasznos, hogy segít megérteni Holmes gondolatmenetét, vele együtt nyomozhatunk. Sajnálatos, hogy nem alkalmazzák végig.

Összességében nem rossz sorozat a Sherlock, megfelel a a mai nézőközönség követelményeinek. Vannak hibái, de az elkövetkezendő évadokban még kijavíthatja azokat. Az 1. évadra egy 8,5/10-et adok. Egy 8-ashoz túl erős lenne, 9-eshez viszont nem elég, amit nyújt. Szerintem.