A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Madhouse. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Madhouse. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. március 4., szombat

Blue Literature

március 04, 2017 0 Comments

Gimnazista éveim végefele kiábrándultam az animék világából, mert a, úgy éreztem, sokszor ugyanazt a történetet látom, csak más köntösben b, kicsit úgy éreztem, beszűkül a szubkultúra tábora is (csak Ázsiával foglalkozik, itt hangsúly a csakon van). A Mondoconos melók és a conozók visszahozták kedvemet a japán animációs filmekhez és a közösséghez is. Így egy kisebb, önmagamnak létrehozott kulturális projektbe kezdtem, aminek keretén belül komolyabb témájú animéket (és persze mangákat) keresek. Ennek az első "áldozata" a Aoi Bungaku, azaz a Blue Literature lett.

Tartalom:
"Valljuk be, de őszintén: manapság az emberek többsége önként – nem pedig iskolai, vagy egyéb kényszer hatására – viszonylag kevés klasszikus szépirodalmi művet olvas. Emiatt olyan remek alkotások merülnek teljes feledésbe, melyek mégis megérdemelnék a megismerést és a továbbélést. Az Aoi Bungaku célja éppen az, hogy a napjainkban egyre kevesebbet olvasó közönséghez eljuttasson olyan remekbe szabott irodalmi alkotásokat, melyeket az ifjabb generációk már kevésbé, vagy egyáltalán nem ismernek. "
Forrás: AnimeAddicts

No Longer Human
A Blue Literature egy úgy nevezett antológiasorozat, ami - ahogy az az AnimeAddictses ajánló alapján kiderül - a japán szépirodalom klasszikusaiból mutat be egy best of válogatást. Láthatunk feldolgozást Osamu Dazaitól (No Longer Human, Run, Melos), Ango Sakaguchi, Ryunosuke Akutagawától (A pókfonál, Hell Screen) és Natsume Sosekitől (Kokoro). Az írók számából is látszik, hogy egy 12 epizódos animéhez képest egy egész nagy merítést mutattak be a készítők: különböző stílusú és témájú művek adaptációját láthatjuk. Engem leginkább Osamu Dazai művei érintettek meg, a "No Longer Human" és a "Run, Melos" egyaránt. Az első azért, mert nagyon erősen mutatja be a társadalom által felénk támasztott elvárások súlyát, az apa-fia kapcsolatot, az egyénnek az önmagával való megbékélését, és ezeken kívül kapunk egy nagyon erős társadalomkritikát is a 20. századi Japánról. A másik története, a "Run, Melos" pedig szerintem az emberi barátság legreálisabb ábrázolása. Nem titkolja a féltékenységet, az évekig tartó haragot, azokat a fantáziálásokat, hogy vajon mit csinál vagy épp hogyan érez a másik. Ehhez pedig tökéletes díszlet a görög drámát megidéző kerettörténet. Még Ryunosuke Akutagawa két története, a "The Spieder's Thread" (ez megjelent magyarul is, A vihar kapujában kötetben "A pókfonál" címen) és a "Hell Screen" fogott meg. Mindkettő nevezhető egyfajta metaforikus utazásnak, melyek az ember lelkének legsötétebb mélyébe visznek. 

Run, Melos
A történetek adaptálása mellett az anime mer játszani is. Például a Kokoro (Natsume Soseki írta) két epizódot is kapott: egyet, ami az eredeti történetet meséli el, és egy másik változat, ami egy másik szereplő szemszögéből beszéli el ugyanazt az esetet. Ezen kívül egy érdekes stílus játékot láthatunk az Ango Sakaguchi-történetben is (In the Woods Beneath the Cherry Blossoms in Full Bloom): a horror és a humor keveredik, ami egy nagyon megrázó és abszurd történetet ad. Elég megnézni ezt a részletet (4:04-től), hogy megértsétek, mit is értek "abszurd-horror" alatt. És ha már szóba került a stílus, antológia animeként a Blue Literature történeteit nem egyetlen design jellemzi, hanem több animátor csapat munkájából áll össze. Ez olyan szempontból remek ötlet és működőképes koncepció, hogy az új design más és más hangulatot ad az adott műnek. Például a "No Longer Human" nem lenne tökéletes lélektani történet a Death Note-ból már jól ismert karakter design nélkül, az előbb említett Sakaguchi mű pedig nem lenne olyan "elborult" Tite Kubo színes és abszurd világa nélkül.
Még fontos megemlíteni, hogy sima adaptálás és kísérletezgetés mellett a Blue Literaure a tanításra is nagy hangsúlyt fektet. Minden epizód előtt Sakai Masato narrátor rövid ismertetőt ad a bemutatkozó történetről, annak írójáról és néhány érdekes életrajzi anekdotát is megoszt a nézőkkel. Csak a vágás az egyetlen hátránya ezeknek a nyitóknak: Masato mosolygó arca és a fekete-fehér, horror filmeket idéző vágások kicsit komolytalanná teszik a jeleneteit. 

Néha hullámzónak éreztem az anime-t, amin nem kell csodálkozni, hisz egy "antológia" esetében előfordul ez (azaz nem minden történet hasonló színvonalú). Ennek ellenére és még néhány apróságtól eltekintve, hihetetlen élményt jelentett a Blue Literature, pontosabban 9/10-est, továbbá a célját is elérte: kedvem támadt Murakami Harukin túl is megismerni a japán irodalmat.

Kokoro

2014. március 7., péntek

Emlékszel még, Nana?

március 07, 2014 0 Comments


Japán egyik legnépszerűbb lány mangája a NANA, melynek anime adaptációja szintén népszerű otthonában és külföldön is. Igaz, a Magyarországi premier nem mostanában volt, de nem is ezért került most elő a történet. Egy kicsit személyesebb jellegű kritika következik.

Tartalom:
"A sorozat két fiatal lányról szól, akik épp Tokióba tartanak egy csodaszép, havas estén. Mindketten húsz évesek, és álmaikat, vágyaikat, szerelmüket keresve indulnak el a nagyvárosba. Mindkettőjük neve Nana. A nagy hóesés miatt a vonat hosszú ideig egy helyben áll, és ez beszélgetésre sarkallja a lányokat.

Oosaki Nana a Blast (Black Stones) punk együttes énekesnője, külsőleg hűvös és vagány kinézetű lány, de testében egy sebzett lélek lakozik. Álma és élete is egyben a zene, egyetlen csomagja egy gitár és egy doboz cigaretta, állítása szerint másra nincs is szüksége. Komatsu Nana egy életvidám és sokat fecsegő típusú ember, aki hajlamos első látásra beleszeretni abba a férfiba, aki elmegy mellette az utcán, és ez már elég sokszor okozott neki fájdalmat. De úgy látszik, végre megtalálta igaz társát, és hozzá költözik Tokióba. Álma, hogy szerető feleség legyen, és hogy elláthassa azt a férfit, akit igazán szeret.

A két szereplő útja elválik, mikor a vonat végre befut Tokióba. De később a sors újra összehozza őket és végül lakótársak lesznek. Két különböző személyiséget ismerhetünk meg a lányokban, mégis az idő elteltével kialakul köztük egy kötelék, ami mindennél erősebb. Nana és Hachiko (K. Nana) egymás mellett ismerik meg a felnőtté válás örömeit és kínjait, együtt fedezik fel önmagukat és az életet."
Forrás: Animeaddicts


Miért szeretjük a NANÁt? Tinédzserként valószínűleg a téma (zenekar alapítás, új élet kezdete) foghatott meg, a humor és az izgalmas, nem leülő történetvezetés. Felnőttként mit szerethetünk benne? Azt, hogy az idő elteltével mi magunk lettünk a szereplők. Lassan két éve élek Budapesten, megvoltak a saját okaim, amiért el akartam jutni a fővárosba - ahogyan a két Nanának is a történetben. A felvételivel is küzdöttem, pénzügyekkel, munkával, ahogy főhőseink is. Ezekkel csak azt szeretném mondani, hogy kevés az olyan történet, főleg egy olyan animációs film, ami annyira realisztikusan ábrázol, hogy a néző lépten-nyomon magára ismerhet. Természetesen nem csak a hétköznapi apróbb eseményekre gondolok, hanem az érzelmekre is. Szintén ritka az olyan darab, ahol az ember a saját érzései szinte visszaköszönnek. Ki nem érezte még azt, hogy legszívesebben birtokba venné barátját/szerelmét? Retteg a magánytól és saját szemében beteges módon keresi mások társaságát? Kimondva lehet, hogy kicsi dolgok ezek, nem érnek fel olyan témákhoz, mint a rabszolgaság vagy a harmadik világ szegénységének problémái, de valahol saját magunkkal is foglalkozni kell - ez is a művészet része. Ezt a részt összegezve, Yazawa Ai nagyon jól ismeri és mélyen is élheti meg az érzéseket, ha ilyen jól vissza tudja adni a történeteiben. A sorskérdése és a celebvilág csak adalék ehhez, hisz a lényeg a megélt eseményeken van. A NANA nem keresi az élet értelmét, csak kérdez és próbálja megválaszolni a megválaszolhatatlant - ahogyan mi magunk is. 


A külsőségekről nem érdemes sok mindent mondani, csak egyetlen szót: jó. A zene fülbemászó, a grafika a japán animék minőségéhez igazodik, stílusban pedig a női közönség szépérzékéhez és stílusához (csak miért ilyen ropi mindenki?), és a magyar szinkron is egész jól eltalált. Egyedül a lezárásban érezni, hogy nem kerek, folytatódna tovább a történet (főleg a manga ismeretében zavaró ez), de inkább egy ilyen lezárás, minthogy eltérjenek a mangától, ami akár a cselekmény rovására is menne. Viszont sajnálatos, hogy előre láthatólag nem folytatják a NANÁt - személyes kedvenc, mindenféle életkorban, így 10/10.



Follow Us @soratemplates