Antigané

Fiatal vagyok, ezért nem került fel Enyedi Ildikó az engem érdeklő rendezők listájára addig, amíg meg nem nyerte a Berlini filmfesztiválon az Arany Medvét a Testről és lélekről című filmért. Rossz kifogás, de hirtelen nem tudom mivel indokolni, hogy kimaradt az életemből Az én XX. századom vagy a Bűvös vadász. Bár kicsit sarkítok is, hiszen ott van még az HBO-n futó, Enyedi rendezésében készült Terápia is, ami már egy ideje a radaromon van, de a Testről és lélekről volt az, ami az utóbbi időben ráirányította a figyelmet a rendező munkásságára. Egy különleges moziban, az Art + Cinemában történő vetítés alkalmával Krisztivel (neki köszönöm, hogy eljött velem!) végre megnézhettem a filmet.

A tartalmat olvasva, és igazából a film megnézése után is az első benyomásom az, hogy Enyeditől kaptunk egy romantikus filmet. Nagyvonalakban követi is ennek a műfajnak a szabályait: adott két érdekes, egymástól távol álló figura, akik szép lassan egymásba habarodnak, majd egymáséi lesznek. Azonban a filmnél nem a cselekmény a fontos, hanem az, ahogyan eljutunk a jól ismert végkifejlethez. Az alapfelállást kicsit megkavarva van itt egy kísérő motívum (egy szarvas bika és ünő), ami ugyan a két főhős bemutatása után azonnal dekódolhatóvá, egyértelművé válik, de a tényleges behozása a cselekménybe (a pszichológus szál) így is érdekes, ad egy kis aha-élményt. Ugyanis a szereplők a pszichológus jelenetben jönnek rá, milyen furcsa kötődés épült ki kettőjük között. És itt érdemes kitérni arra, Enyedi mennyire közel hozza a két főhőst hozzánk, de főleg Máriát. Egyszer, a kamera sokat időzik a szereplőkön, legtöbbször szuper plánok formájában láthatjuk őket, de közben a számos szuggesztív kép, apró jel, vagy a színészek játéka (például Borbély Alexandra nem véletlenül kapta meg az Európa legjobb színésznőjének járó díjat) is sokat sejtet a szereplők belső világáról. Így tudunk velük együtt meglepődni, örülni, szomorúak lenni, még annak ellenére is, hogy bizonyos dolgokat a történetvezetés vagy korábbi tapasztalataink miatt jóval előbb tudunk.

Ezen felül a Testről és lélek-nek van egy számomra meglepő eleme: a humor. A filmről keringő képek egy érzékeny, rétegfilmnek tűnő alkotást sugalltak (ami részben igaz is), és ezek alapján nem is gondoltam volna, hogy 80%-ban nevetni fogok majd, mikor megnézem. Sokszor olyan érzésem volt, hogy a normálisba, a hétköznapiba becsúszó abszurd vagy abnormális dolgok adták az egész humorát, de maguk a karakterek természetessége is nagyban hozzájárul a film humoros oldalához. Például Mária antiszociális (és nem autista, legalábbis szerintem) mivolta nélkül nem volnának viccesek az Endrével való ebédek, az, ahogy otthon, a négy fal között leképezi vagy újra játsza a napját, és a mások számára furcsa tulajdonságait (pl. a jó memória) milyen természetességgel közli ("Nem tudom. Jó a memóriám"), mennyire magától értetődőnek veszi azokat. És nem ilyenek vagyunk mi is saját magunk kapcsán? Mária felnagyított esetlenségében és Endre zárkozottságában ott vannak saját kapcsolataink és saját magunk is. A kettőjük románcán keresztül bontja ki Enyedi a testet és a lelket. És hogy mi is az üzenet ennek kapcsán? Képek, arcok és szimbólumok mondják azt el.

Egy zavaró dolog van csak a Testről és lélekről-ben, még pedig a búgató por ellopása szál (konfliktus: nagy mennyiségű búgató por tűnik el a vágóhíd raktárából). Érthető, hogy a lényeg Márián és Endrén van, nem a vágóhídi eseten, és a búgató por, majd az azt követő mentálhigéniai vizsgálat a két főhős közelebb kerülését szolgálta a történet szempontjából, de mégis kicsit esetlen, kidolgozatlan szálnak tűnik. Összegségében egy teljesen jó film, amiben megfér együtt a humor és az érzékenység: 9/10. 

És nemrég jött a hír, hogy a Testről és lélek-ről felfért az Oscar szűkített listájára, és nagyon drukkolok, hogy a végső jelöltlistán is ott legyen 2018-ban.