A következő címkéjű bejegyzések mutatása: disztópia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: disztópia. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. szeptember 17., vasárnap

"Menj be hozzá, hogy szűljön az én térdeimen, és én is megépüljek ő általa"

szeptember 17, 2017 0 Comments

Öt év angol szak alatt igazi kedvenccé nőtte ki magát Margaret Atwood a képzeletbeli kedvenc íróim listámon. Első találkozásunk, a Penelopeida nem volt feltétlen felhőtlen (de mindenképpen egy érdekes gondolatkísérletnek tartom), viszont a "szerelem" A szolgálólány meséjével kezdődött, majd folytatódott a MaddAddam trilógiával. Habár itthon nem nagyon ismert az írónő munkássága (ezt a magyarul hiányosan elérhető életműve és annak a kevés könyvnek a rossz eladása is bizonyítja), tudtam, angol nyelvterületen ünnepelt kortárs írók egyike. Így valahol nem is lepett meg, amikor 2017 elején megjelent az első trailer a Hulu gondozásában készülő Atwood-adaptációról: A szolgálólány meséje

Tartalom:
"Az Egyesült Államok romjain totalitárius állam épült, amelyben a nőknek nincsenek jogaik. A még megtermékenyülésre képesek egyetlen feladata az utódnemzés, szolgálóként dolgoznak az uralkodó osztály tagjainál. Margaret Atwood regényéből."
Forrás: Snitt


A sorozatnál nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy mennyire jókor vették elő a már majdnem 30 éves regényt. Ugye tavaly ősszel választották meg az USA új elnökét, Donald Trumpot, akinek egyik legelső intézkedései közé tartozik az abortusz törvény szigorítása. Az intézkedést nagy felháborodást követte, joggal. Egy ilyen háborgó közegnek Atwood disztópiája, ahol a nők alárendelt szerepbe vannak kényszerítve és az uralkodó férfiak igényeit szolgálják ki, egy tökéletes mű az azonosulásra. A feleségek a háztartást igazgatják, a márták főznek, a szolgálólányoknak pedig a társadalom termékeny tagjaiként nincs egyéb szerepük, mint szülni. A múlt századokat idéző megszólalások és törvénykezések idején nagyon is könnyű egy ilyen műben meglátni a felnagyított tükörön keresztül saját félelmeinket, amelyek a világban zajló eseményekre válaszként születnek meg bennünk. Azonban nem feltétlen kell belelátunk jelenük problémáit A szolgálólány meséjébe - ahogy erre maga az írónő is int minket egy interjúban. Ugyanis maga Atwood több történelmi korszakra is reflektál regényében ezzel azt mutatva be, hogy nincs új a nap alatt, amit ő leír, azt az emberiség már korábban megcselekedte. Így láthatjuk bele a történetben szereplő keresztény fundamentalista társadalomba a hasonlóan szélsőséges iszlám csoportokat (pl. ISIS), az amerikai puritánokat (A skarlát betűt elolvasva jobb képet kaphattok róluk), vagy bárkit, akit szeretnénk.


Adott egy erős, univerzális alap - emiatt hiszem, hogy A szolgálólány meséje olyan klasszikussá válhat, mint Orwell vagy Huxley -, kérdés, mihez kezdenek vele. Az április 26.-ai premiert követően a pilot alapján úgy éreztem, a sorozat készítői is beleestek abba a hibába, amibe anno az 1990-es filmadaptáció készítői is: közönségbaráttá teszik a narrációt. Aki olvasta az eredetit tudja, hogy Gileadot és annak kegyetlen rendszerét a főhősnő, Offred (magyarul Fredé) szuggesztív, de főleg megbízhatatlan narrációján keresztül ismerjük meg. A sorozatban ez csupán flashbackeken keresztül köszön vissza, ténylegesen nem mernek úgy kísérletezni a narrációval, ahogyan azt a könyv teszi. Viszont a nézőbaráttá válásnak van egy nagy előnye is a Hulu adaptációnál, amit mindenképpen ki kell emelni. Igaz, a sorozat esetén a cím ezzel kicsit félrevezető válik, hiszen nem csak a szolgálólányt követjük nyomon, hanem a körülötte lévő embereket is, így ez az egész az ő meséjükké is válik. A nézőpont szélesítése ennek ellenére is csak előnyére válik a történetnek, mivel így pontosabb képet kapunk a rendszerről, továbbá még jobban sokkol minket az a tény, hogy igazából senki se győztese a jelenlegi államformának. Bár utóbbira finoman utalások a regényalapban is vannak (pl. Serena Joy és Offred jelenetei, vagy a Commanderrel folytatott szókirakós játék), de a sorozatban ez sokkal explicitebbé válik. És ennek egyenes következménye, hogy a cselekmény sokkal drámaibb lesz: több fordulat fér bele a játékidőbe, több mindenkiért izgulhatunk. Nézőként mindenképpen hálásak lehetünk ezért a változtatásért.


A több nézőpont behozásával azonban elkerülhetetlen volt, hogy a történet végkimenetele se változzon meg - bár meg kell jegyezni, ez még nem érződik erősen az 1. évadban. Az utolsó részig mondhatni az alapban és a sorozatadaptációban is hasonló úton halad Offred: a rendszerbe való látszólagos betagozódás mellett a menekülésről való álmodozás, később, amikor lehetőség adódik rá, annak tervezése, röviden a felszabadulás várása. És, hellyel-közzel, de ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatják a többi szereplőt is: szabadelvűként Moira szintén elszökne, Offred egykori férje a családját szeretné visszakapni, Ofwarren gyermekét szeretné megtartani, Serena pedig a nagy forradalomban csalódva Freddel közös régi életüket kívánja vissza - és mind jól tudják, ez csak a Gilead Köztársaság végével érhetik el, vagy a halál oltalmazó felszabadítása által. Az évadzáró után fel is merül a kérdés: vajon megdöntik-e a szereplők a diktatúrát? Főleg, hogy a hatalom egyre kegyetlenebb módszerek bevezetését eszközöli, politikai hatalmának megszilárdítása érdekében pedig a legdrágább kincs (gyermek) feláldozásától sem riad vissza. Reméljük, minél hamarabb kiderül, jó nagy hangsúllyal a minél hamarabbon. Mert a történet kibontásával kapcsolatban egy nagy negatívumot meg kell említenem: a sorozat nagyon lassan mesél. A kamera sokszor időz el tájakon, alakokon vagy mozzanatokon (ahogy a galaktikás írásomban is írtam, a sorozat nagyon erős jeleneteket hoz) vagy továbbá nagyon gyakori a szuper plán (hétköznapi nyelven: a kamera belemászik a szereplők arcába). Ezek a filmes eszközök és technikák bőven segítenek megteremteni a disztópikus atmoszférát és közelebb hozzák a nézőhöz a szereplők érzelmeit és gondolatait, viszont sokszor aránytalanul, és ez a narráció sebességének rovására megy. 

Kicsit nehéz szembe helyezkednem a közvéleménnyel (miszerint A szolgálólány meséje az év sorozata és 13 Emmy-jelölést is kapott), főleg, hogy társadalmi üzenetét tekintve egy nagyon fontos alkotást kaptunk a Hulutól. De mégis: inkább nem tetszett, mint tetszett ez az adaptáció. Elismerem, rendesen elkapták a regény hangulatát, sok az érdekes újítás és értelmezés, továbbá rengeteg kedvenc és emlékezetes jelenet is akad, de valamiért mégsem érzem elég erős adaptációnak a könyv ismeretében. Aztán lehet, csak az Atwood iránti elfogultságom beszél belőlem. Összességében mégis 8/10-et adok főleg a kivitelezés, a történet (bár ez többé-kevésbé adott volt) és a nézőpontbővítés miatt. A nemrég új kiadásban megjelent regénynek pedig mindenképpen adjatok egy esélyt, ha velem ellentétben nagyon szerettétek ezt a verziót.

2017. március 12., vasárnap

Akkora a világ, amekkorát be tud járni

március 12, 2017 0 Comments

Tavaly nyáron, amikor kikerültem a kötelező tantárgyak bűvköréből és a szépirodalmi olvasmányok világából, egy fél évet töltöttem csak az SFF irodalom olvasásával. Válogatás nélkül olvastam külföldi és magyar szerzőktől, Sok jó művel találkoztam, de hiányoltam a komoly, minket érintő témákat, amik miatt például szeretem a science fictiont. Aztán pont időben rátaláltam Moskát Anita Horgonyhely című regényére, ami visszaadta hitemet az SFF-ben.

Tartalom:
"Egy birodalomban, ahol a föld oda köti az embert, ahová megszületett, csak azoknak van reménye a vándorlásra, a kereskedelemre és a hatalomra, akik várandósak. Ebben a nők uralta, különös mágiával átitatott világrendben három rendkívüli személy keresi a kitörés lehetőségét.

A könyvtárhajójához kötött Vazil titokban az egyenjogúság eszméjét hirdeti és a nők vándorlásának okait kutatja, hogy egy napon mindenki szabad lehessen. Lánya, Helga azonban szabadulna a hajótól, ahová születése óta kötődik, ezt pedig csak egyféleképpen teheti meg: ha teherbe esik, minél előbb. Lars a föld férfiak számára tiltott mágiáját űzi, ami által különleges hatalomra tesz szert – ez pedig az egész világukat felforgathatja."

Forrás: Gabo Online

Marcela Bolívar: Ash IV
Sokáig ódzkodtam ettől a könyvtől. El nem tudtam képzelni, hogy milyen történet kerekedhet egy olyan furcsa alapötletből, aminek az a kiindulási alapja, hogy csak a terhes nők képesek vándorolni. Aztán a mű elolvasása után úgy éreztem, hogy olyan sokrétű regényt, mint a Horgonyhely egy ideje nem volt szerencsém olvasni. A témája miatt (elnyomott nemek, nők helyzete) Margaret Atwoodtől A szolgálólány meséje jutott eszembe. Talán nem véletlen az Atwooddal való hasonlítgatásom, hisz a regényben van egy gender olvasat, amit én abban láttam, hogy egy-egy velünk született privilégiumot (itt: a várandós nők képesek egyedül mozogni a világban) hogyan használnak fel a nem kiváltságosak ellen (itt: a férfiak és a meddő, vagy már nem nemzőképes, vagy méhüktől megfosztott nők). Ha nagyon akarjuk, bele lehet látni ebbe egyfajta bemutatást, hogy na, nesztek hím-soviniszták, ilyen elnyomva élni, de a Horgonyhely nem reked meg ezen a szinten: Moskát Anita nem csak a nőkkel, hanem a férfiakkal is foglalkozik. Ahogy egy elnyomó rendszernél lenni szokott, megindul a lázadás az uralkodó osztály elnyomása ellen (több férfi szereplő is keresi a vándorlás, mindenki számára elérhető módját), de akadnak olyanok is, akik szeretnék fenntartani a jelenlegi status quo-t, mások pedig saját vágyaikat szeretnék valóra váltani a körülmények lehetőségei szerint. A különböző céllal és karakterrel rendelkező szereplők egészen más megvilágításba helyezik a regény kilátástalannak tűnő világát. Nem mond ítéletet egyik nem felett se, a Monstresshez hasonlóan inkább arra világít rá, hogy az aggresszió vagy a gyengeség nem férfi vagy női tulajdonság.

Marcela Bolívar: Sulfu IV
A gender témák mellett megjelennek más, minket érintő problémák (pl. szülőotthonunkból való elvágyódás, elnyomás, erkölcsi problémák stb.) is, amelyek a szereplők cselekedetein keresztül bontakoznak ki. Moskát Anita egyik karaktere sem szerethető, viszont a témák felvetéséhez hasonlóan kidolgozott szereplőket láthatunk teljesen érthető motivációkkal. Ezek a figurák a körülmények adta lehetőségek szerint gondolkodnak, majd cselekszenek, így válva a fjordokkal tarkított rideg világ élő és lélegző "polgáraivá". Továbbá cselekedeteik miatt pedig a történetben szinte képtelenség teljesen jó vagy rossz karaktereket találni, hisz egy-egy cselekedettel (ahogy az sokszor a valóságban is megtörténik) vagy esemény hatására a szereplők az erkölcsi mérleg egyik végéből könnyen a másik felé billenhetnek. 
A már említett dolgok mellett még érdemes kitérni az írónő stílusára is, ami szerintem mindenképpen szépirodalmi magasságokat idéz. Szép, kellemes stílusú a regény, amelynek mondatai ott, ahol az szükséges az olvasó gyomrába vág. Talán az egyik legerősebb mondat a következő:

Akkora a világ, amekkorát be tud járni. Egy lépéssel sem nagyobb.

Valljuk meg, ritkán találkozni ilyen szép, de erős stílussal az SFF irodalomban (a magyarban mindenképpen).

A mai társadalmunkat foglalkoztató problémákból és biológiai ismeretekből (nem emeltem ki, mert spoileres lenne, de a regény világához nagyon sokat hozzátesz a mezőgazdasággal kapcsolatos leírások és rövid ismertetők) Moskát Anita egy logikus világot épített fel, amiben egyszerre öröm és borzongató elmerülni. A világteremtés, mit a többrétegű, több szinten is értelmezhető mondanivaló, az összetett karakterek, és természetesen a mesterien elmesélt történet teszi számomra tökéletes könyvé a Horgonyhelyet. 10/10 pontszámot kap tőlem (Molyon 5 csillagra értékeltem), és ezek után bátran ruházok be az írónő másik könyvére, a Bábel fiaira. 

2017. február 8., szerda

Az Éhezők viadala

február 08, 2017 0 Comments

Sokáig kerültem az Éhezők viadala-könyveket, mert – mondjuk ki – túl sznob voltam. Nagyon szeretem a disztópia regényeket (pl. 1984, Szép új világ, Fahrenheit 451), de nem igen tudtam elviselni annak a gondolatát, hogy valami mainstream tinisztoriba sűrítik bele a kedvenc alműfajomat. Végül egy cikk írása miatt megadtam magamat, "maybe the odds be ever in your favour"alapom, elolvastam az Éhezők viadalát és kellemeset csalódtam. Azonban bőven voltak hibái a regénynek; ezek közül most csak a Kapitólium világának bemutatását emelném ki. Collins nagyon sok mindenre utal, de nem megy bele mélyebben, inkább a cselekményre koncentrál. Ezek után felmerült bennem, hogy ilyen alapanyaggal mihez tudtak kezdeni a filmesek. Lássuk. 

Tartalom:
"A jövőben járunk, amikor Észak-Amerika romjain Panem országának tizenkét körzete található. Minden évben minden körzetből a Kapitólium kiválaszt egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük az Éhezők viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé. A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal - számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembekerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel."
Forrás: Port


Az éhezők viadala és más young adult disztópia értékelésénél le kell szögezni, hogy pontosan mire is fókuszálnak - ahogy Sándor Anna is tette a "Szép új világ - ősi hagyomány"-ban. A cikk felhívja a figyelmet arra, hogy ezeknél a műveknél nem annyira az elnyomó rendszeren (mint a bevezetőmben említett klasszikus műveknél), hanem a felnőtté válás útjára lépett főhősön van a hangsúly. Némi szájhuzogatással, de ezzel az indokkal el lehet fogadni a könyv felszínes világfelépítését, hisz Katniss, aki a későbbi részekben egy forradalom emblametikus alakjává válik a fontos, nem pedig az őt körülvevő rendszer. Az csak ellenség/kihívásként funkcionál. Az E/1 narrációnak köszönhetően Katniss kezdeti lépései (pl. miként jön rá arra, hogyan is használhaja ki a média adta lehetőségeket) nyomon követhető a könyvben. Kérdés: mi a helyzet a vásznon? Mondhatunk itt olyat, hogy ebben könyvhű a film: megvannak azok az emblatikus pillanatok (pl. mikor Katniss átvállalja húgától a versenyben való részvételt), amelyek elengedhetetlenek főszereplőnk hőssé válásának útján. És itt jön be az a pont, amit leginkább kritizálam a könyvben, viszont a filmben "kijavítanak": a világépítés. A giccses, tiri-tarka ruhák, a sztoriéhség, a szenzációhajhászás és a vérre és erőszakra kiéhezett közönség - a mai legfőbb kiszolgáló, a média és annak lelkes fogyasztói, azaz mi jelenünk meg a díszletekben és a gladiátor harcokra hajazó vérengző valóságshowban és annak bulváros műsorvezetésében. Ennek látványos bemutatásának hála Katniss fejlődése is megkapja a jelentőségét: látva a képmutató Kapitóliumot és annak trükkjeit nagyobb dolognak tűnik az, hogy hősünk, eleinte Haymitch tanácsait, később a tanultak alkalmazásával képes becsapni a rendszert.


A hőssé válás mellett Az éhezők viadala megadja a fiataloknak (és természetesen más korosztályba tartozó nézők) a jó történetek más fontos elemeit is. Mindenféle sznoboskodásunkat félretéve, sok ember pont azokat a dolgokat várja el egy történettől, amelyeket a Kapitólium nézői is: akció, szerelem és némi meglepetés, izgalom, dráma. Sem Suzanne Collins, sem Gary Ross nem feledkezett meg erről, így, mind a regény, mind pedig a film kiszolgálja a nézői igényeket (mellesleg ez kicsit ironikus, nekem legalábbis). A mai elvárásoknak megfelelően kapjuk az említett elemeket a filmben. Például nem lesz túl lassú a cselekmény, a fontos jelenetek megkapják a maguk hangsúlyát, nem válnak nevetségessé. És ami talán a legfontosabb: a jó képes legyőzni a gonoszt, ezzel némi reményt adva nekünk, mielőtt a "meséből" visszatérnénk a saját problémás életünkbe.
Egy dolog van, ami sem a filmben, sem pedig a könyvben nem lett igazán kibontva: a szereplők. Mindkettőben felszínesnek éreztem a karakerizálást. Vegyük például Katnisst. Mindkét változatban egy olyan lánynak érzem őt, akiről sokat nem tudok meg (csak annyit, hogy jó vadász és a család a legfontosabb számára), így könnyen beilleszthető a jelkép szerepbe a későbbiekben, hisz csak nagyvonalakban tudunk meg róla bármit is. Viszont a regénynél ki kell emelni, hogy a belső monológiainak köszönhetően többé-kevésbé hiteles képet kapunk arról, hogy egy fiatal lány hogyan is viszonyulna egy ilyen túlélő játékhoz és a média működéséhez. Ez a vonal a filmben kicsit háttérbe szorult, de talán a Peetával és Haymitchel közös jelenetekben visszaköszönt Katniss agonizálása a verseny kapcsán. A lány mellett viszont mindkét változatban kellemes színfolt Effie Trinket, a már említett Haymitch és Peeta is kiemelhető. Bár utóbbi karakterizációja hasonló gondokkal küzd, mint Katniss, de a cselekedetei miatt mindkét verzióban kedvelhető (a könyvben kicsit nehezebb volt, mert a történet feléig egy mulya alak benyomását keltette).

Visszagondolva Az éhezők viadala nem egy Sátántól való rossz történet, ami megcsúfolná a disztópia alzsáner nagy elődeit, Ross filmje pedig egy teljesen korrekt filmadaptáció (sőt, megkockáztatom, hogy jobb az alapnál). Nagyobb hangsúlyt kapnak a regényben csak felszínesen bemutatott részek, miközben megtartja annak cselekményét, így maradva izgalmas, és ami a legfontosabb: egy, a mai fiataloknak reményt adó történet szerepét is képes betölteni. Így érdemli ki nálam a 8/10-es pontszámot.

2016. október 28., péntek

Kalandos steampunk füzetek - Winie Langton történetek

október 28, 2016 0 Comments

Egy nagyon csúnya vallomással kezdek: nagyon sok lemaradásom van a kortárs fantasztikum irodalmával (a szépirodalommal is, de ezt most nem itt fogom tárgyalni). Nagyon sok író akad, akiktől sokat hallok, de nehezen jutok el a könyveikig, mindenféle okból kifolyólag (pl. könyvtári könyvek, mást kell olvasni egyetem vagy munkahely miatt stb.) Így voltam sokáig Vivien Holloway-jel is. Sokszor szembekerült velem a Molyon, de valahogy mégis halódott az olvasás. Aztán egyszer a könyvtárban láttam, hogy milyen kis rövidke az első kötet és gondoltam, miért ne kezdhetném el Winie kalandjait. Aztán sikerült is a nyáron elfogyasztgatni az eddigi köteteket.

Tartalom:

"Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekszik, mint a fiúk többsége és mindent tud a fegyverekről. Amikor a legendás Mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban…"

Forrás: Moly



A rövid nyitókötetben, a Mesterkulcsban egy tomboy főhőssel, Winie-vel találkozunk. Szarkazmusa rögtön megfogja az olvasót, a sok gag, ami a főhős személyisége miatt történik, pedig egyszerre teszi viccessé és szerethetővé őt is meg a könyvet is. Ezzel azt hiszem elég is jellemeznem az első kötetet, hisz itt még csak egy ígéretesnek tűnő világba pillanthattunk bele. Az viszont rögtön nyilvánvaló volt, hogy Holloway nagyon profin teremt hangulatot. A következő, Tolvajbecsület kötetben sem kellett csalódni, hisz bőven hozta az első kötet minőségét. Winie karaktere tovább bontakozik, és szerencsére nagyon jó irányba. Megmarad egy nagyon kedvelhető figurának, akinek nagyon is felvágott a nyelve (a 2. rész zárómondata!), a családját pedig egyre jobban kedvelem. Tényleg egy nagy összetartó csapat érzetét keltik, egy olyanét, aminél érezzük, hogy bármikor vissza lehet térni hozzájuk, hisz szívesen látnak minket, a biztos pont - ezt nagyon hitelesen jelenítette meg Holloway, főleg a későbbi kötetekben érezni. A humor természetesen itt sem maradhat el, hisz Langtonék nagyon tudnak keverni, és tele van olyan karakterekkel, mint például a hamiskártyás nagyi, akitket örökre szívünkbe lehet zárni.


Az eddigi részek alapján a sorozat a 3. résznél, A hóhér kötelénél érte el tetőpontját. Nagyon sok jó dologot tett bele az írónő (így végre megadtam molyon az 5 csillagot az előző 4,5 felek után). Amit végig nagyon értékeltem itt, az a több nézőpont behozása. Várható volt, spoiler! hogy Winie a börtönben nem fog tudni sok mindent csinálni, spoiler vége! és ez dramaturgiai szempontból nem valami előnyös. Így nagyon is jó ötlet volt egy olyan szereplő nézőpontját behozni, aki csinál valami akciót is: ez lett William. Az előző kötetben is szimpatikus volt Will, Holloway szánt időt az ő és Winie közti kapcsolat kiépítésére is, így olvasóként nem volt olyan érzésem, hogy egy teljesen idegen karakter fejében kell lennem, hisz az előzetes felvezetésnek köszönhetően régi ismerősként köszönthettem a POV karakterré előlépett Willt.

Ő akár Audrey, Winie nővére is lehetne
Aztán a gyűrű és a könyv behozásával érzem végre azt, hogy kezd kicsit építkezni ez a világ. Az első két kötetnél nagyon nem tudtam kibékülni azzal, hogy adott egy posztapokaliptikus, steampunk stílusú világ, ahol tolvajok seftelnek, és ezekből csak az alapot kapjuk. Hol van itt az előző világ mítosza vagy épp a világ működésének rendje és lelke? Hogy és miként forognak azok a gőztől hajtott csavarok? De A hóhér kötele és a 4. rész, a Tolvajok kézikönyve (ott van egy történelem órás jelenet, ami megint csak hozzáad Holloway világához) eleget tesz a kitalált világ iránti érdeklődésnek. Remélhetőleg, a következő kötetekből sok mindent megtudhatunk majd – legalábbis a gyűrű mesével és a könyv múltját taglaló sorokból erre következtettem. Ehhez kapcsoldóan volt kicsit csalódás a már említett következő rész. Érezni a 4. köteten, hogy a Winie-történetek egy nagy tetőpontja után vagyunk és valami újat épít az írónő. Így egy kalandos, de nyugisabb részt kaptunk, ami szerkezetileg teljesen indokolt, de nekem mégis kevesebb volt az előzőekhez képest, főleg, hogy nincs itt a kezemben a következő rész. Aki most kezdene bele a sorozatba, azt figyelmeztetném! Egy nagyon nagy cliffhangerrel zárul a 4. rész, ami mindenesetre nagyon hatásos, de könnyen türelmetlenné tehet minket. Továbbá nagyon szívfacsaró is volt, a gyermekibb énemnek mindenképp. Szóval, kíváncsian várom, mi sül ki a 4. részben felvázoltakból.


Összességében a Winie Langton történetek azok sorozatok egyike, amelyek képesek minden részben hasonlóan jó színvonalat hozni. Izgalmas, sokszor kiszámíthatatlan fordulatokkal tarkítva (emlékeim szerint csak egy történést tudtam kitalálni a 4. részben), amit Vivien Holloway rengeteg humorral és kedvelhető szereplőkkel tesz még jobbá. Egyedül csak a lassú világépítést tudom felróni negatívumként, meg pár fentebb említett apróságokot. Ezektől eltekintve nagyon pozitívan állok ehhez a sorozathoz, nagyon sok potenciál van benne és írónő stílusa is meggyőzött, hogy nekem kell még tőle olvasnom (Végtelen horizont, maybe?). Az eddigi 4 Winie Langton részre adok most egy 9/10-es pontot és türelmetlenül várom a Mechanikus farkas kötetet. 

2016. augusztus 10., szerda

A meglepetés YA disztópia

augusztus 10, 2016 0 Comments

Ann Aguirre Razorland trilógiájába a Je suis snob kihívás miatt kezdtem bele. Az első kötetet, a Menedéket választottam a 7. szemponthoz: egy könyv egy zsánerből/műfajból, amit kimondottan rühellsz, de valljuk be, egész életedben nem olvastál belőle 5-nél többet.

A zsáner, amit rühellek, az a disztópikus young adult. Az ellenszenvem Az éhezők viadalával indult, bár meg kell jegyeznem, hogy miután elolvastam az első kötetét, kellemesen csalódtam (egyszer jön kritika a filmekről is, mert azokon is túl vagyok már). Nem csak Orwell meg Huxley tud jóféle disztópikus világot teremteni, mégha ezekben a YA-kban nem is olyan alaposan kidolgozott a világ, mint a nagy elődökében. Azonban a Hunger Games miatt nem múlt el teljesen az előítéletem, főleg, mikor láttam az Insurgent meg a Maze Runner filmeket (brr…). Őszintén, azt vártam, hogy Aguirre könyve se lesz sokkal másabb, sőt, a tény, hogy paranormális romantikus könyveket is ír (na, az egy másik utált zsánerem :D), nem derített jobb kedvre. De ha már a nagy nyári könyvtár zárás előtt kihoztam a csicsás könyvet (a könyvtáros nénit illeti a szerzőiség), neki kellett állni.

Tartalom:
"Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba. Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel."

Forrás: Moly


Innentől spoilerekre lehet számítani!

Az első oldalak nem győztek még meg. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem fura volt a névadó ceremónia. @Ashtray_Heart-t idézve, komolyan, mi van ha valaki nem tudom, wcülőke lesz, mert épp arra csöppen a vére? Mindegy, próbáltam megbarátkozni a nevekkel, csak az volt nehéz, hogy sokáig nem tudtam, ki lány és ki fiú (a főhősöket leszámítva). Lehet, ezért angolul kellett volna olvasni, most már mindegy. 
Ami még negatív volt az elején, az a jelenet, mikor a Szavak őrzőjének vittek egy papírt, amiről kiderült, hogy esküvői meghívó, és Pikk kommentálta, hogy milyen misztikusan hangzik. Értem, hogy miért mondja ezt, de mégis elröhögtem magam.

A kezdeti furcsaságok után sikerült beleszokni a regénybe, és sorra jöttek a pozitív dolgok. Ann Aguirre nem nézi butának az olvasóközönségét. A szereplői a helyzetükhöz mérten logikusan cselekszenek, de személyiségük/szocializálódásuk is súlyosan befolyásolja tetteiket. Tetszik, ahogy az apokalipszis utáni túlélők a letűnt korhoz viszonyulnak, próbálják kihozni a körülményekből a legjobbat. Sőt, Aguirre annyira figyel az ilyen részletekre, hogy külön-külön nyelvjárásokat is adott az embereknek, és érzékeli ennek a nehézségeit a szereplők között. Nagyon sok ilyen apróság van a Menedékben, aminek csak örülni tudtam.

Maga a történet pedig szintén kellemes meglepetés volt. Nem az az agyoncsavart valami, de jó tempóban megírt, önmagát olvastató könyv. A célját jól szolgálja, teljesen kikapcsol. Két dolgot viszont ki kell emelnem negatívumként, vagyis igazából hármat. Az első apróság csak, de zavart: a Korcsok megjelenése. Nincs bajom a jelenlétükkel, különös izgalmat adnak, mégha most sokat nem is tudtunk meg róluk, de volt párszor olyan érzésem, hogy csak azért jelennek meg, hogy fokozza az írónő az izgalmat. Két példa van erre: egyik a regény elején, mikor szinte mindegyik fejezet azzal ér véget, hogy jönnek a Korcsok és cliffhanger, következő fejezet meg battle. A másik a könyvtárnál van, amikor Kósza is le akar számolni főhőseinkkel, épp elkezdenének megbeszélni, erre surprise, Korcsok! Szerintem ezek nem tettek jót a cselekménynek, kicsit elcsépeltnek hatottak, mint fordulat.


Második a regényt végigkísérő negatívum a szerelmi szál. Igaz, nem zavaró a jelenléte, Fakó és Pikk között én teljesen el is fogadtam (bár sokszor randomnak tűnt Fakó ilyen téren), de mikor Kósza is beszállt romantikázni, olyan érzésem lett, hogy ez csak ilyen zsánerhűségből van itt, legyen kipipálva a listáról a szerelmi háromszögvagy a szerkesztő kényszerítette erre az írónőt az eladhatóságért. Emiatt pedig hiteltelen is nekem kicsit: nekem mindig Mary Sue-s az, ha minden hím a főhős csajba zúg bele. És na, Pikk azért nem Mary Sue.

Utolsó negatívum és befogom, mert amúgy jó kis könyv az a világ kidolgozás. Annyira megvan minden, hogy el lehet képzelni, de rengeteg kérdésem lett, amikre nincs válasz, legalábbis az első kötetben. Például, hogy tudnak halat tenyészteni a föld alatt? Mi alapján választják be a kasztokba a vakarcsokat? Miből tanítják a gyerekeket? Fuh, szóval van sok apróság. Igazából a regény élvezhetőségéből ezek nem vonnak le, de ha már Aguirre figyelt a kulturális különbségekre, talán ezeket is jobban kidolgozhatta volna kicsit.

Összességében ez jó kis előítélet rombolás volt és egy trilógia kellemes nyitója. A vége elég hirtelen ért, és jó lenne folytatni, de az majd később. Viszont ajánlom azoknak a Menedéket, akik hozzám hasonlóan előítéletesek (voltak) a YA-s disztópiákkal szemben. A további két kötet pedig remélem mentes az itt említett gyermekbetegségektől. Most 8/10-et adok rá.

Linkek a Je suis snob kihíváshoz:
A kihívásra összeállított listám: https://moly.hu/listak/je-suis-snob

Follow Us @soratemplates