A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ben Foster. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ben Foster. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. január 26., csütörtök

Warcraft

január 26, 2017 0 Comments

A Deadpool mellett a Warcraft - A kezdetek is végül az otthoni megnézés sorsára jutott, amit Mirával nem is bántunk, hisz sok jót nem lehetett hallani a Warcraft filmről. Végül a Vikingek iránti nosztalgia és Travis Fimmel vett rá minket, hogy a rossz kritikák ellenére elindítsuk a filmet. 

Tartalom:
"Azeroth eddig békés birodalma a háború szélére sodródik, civilizációjuk egy félelmetes megszálló fajjal néz szembe: ork harcosok menekülnek haldokló országukból, hogy új hazát foglaljanak maguknak. Amikor megnyílik egy átjáró a két világ között, az egyik seregre a pusztítás vár, a másikra a pusztulás. A szemben álló felek közül két hős összeütközése fogja eldönteni a családjuk, népük, hazájuk sorsát. Így kezdődik a látványos eposz a hatalomról és áldozatról, amelyben a háborúnak sok arca van, és mindenki harcol valamiért. "

Forrás: Port


Sosem volt szerencsém a Warcrafttal játszani, talán egy a játék világában játszódó könyvet, ha olvastam (a Végtelen forrást, pontosabban), így sok elvárást nem támasztottam a film irányába, maximum annyit, hogy kapok egy faék egyszerű csatázós fantasyt. Szerencsére kicsit többet adott a történet. A tolkieni hagyományoktól elszakadva megismerjük a "gonoszokat", az orkokat: a bevezető sokat foglalkozik társadalmi problémáikkal (elhal a föld, ahol élnek), belső konfliktusaikkal, továbbá még a társadalom felépítésére is kikacsint (a klánrendszer, a harcosok közti szokásjogok). Ez a vonal világépítés és természetesen dramaturgia szempontjából már érdekessé teszi a Warcraftot. Ez után következett az emberi oldal bemutatása, hasonló alapossággal, majd a két faj találkozása, ami szintén érdekesnek volt mondható más tömegfantasykhez képest (tömegfantasy alatt a tolkieni sablonokat szolgai módon másoló fajtára gondolok). Nem olyan mélységeiben merül el a film a két faj egymásra csodálkozásában és kiismerésében, mint mondjuk ahogy azt például a Vikingek 1. évadában láthattuk (igaz, az orkok agresszívan közelednek a legelejétől fogva), de az első összecsapásnál érezni lehetett egyfajta culture shockot a két faj közt. Mindenképp dicsérendő. 


A meglepő, kreatív ötletektől nem mentes világépítés után azért megvalósult az ékegyszerű csatázó fantasy, amit végig vártam a filmtől. A világ bemutatásához hasonlóan azonban az "ékegyszerű" rész nem teljesült, jócskán meg tudott lepni a Warcraft film. Spoilereket elkerülve röviden annyit írnék, van elég dráma ebben a sztoriban ahhoz, hogy ne unja el magát a néző és legyen bőven izgulnivalója.
A bejegyzés végén kitérnék pár apróságra, mint a látványvilág és Travis Fimmel, aki miatt egyáltalán megnéztük Mirával a Warcraftot. Az előbbire sok panasz nem lehet, egy szép, igényes és letisztult látványt kapunk némi sötét tónussal (végülis háború van). Egy negatívumot tudnék csak említeni, még pedig a mágia és az elfek megjelenítése. Mindkettőnél látni, hogy igyekeztek az eredeti játék látványvilágát megidézni (szemléltetésként ide kattintva láthattok egy Warcraft concept artot), azonban ez párszor inkább giccsesnek hatott, mint szépnek, főleg a nagyon élénk színek miatt. Az elfek itteni ábrázolása pedig külön sokk volt az eddigi filmes megjelenítésekhez viszonyítva.
Ami pedig Fimmelt illeti, a színészi játéka miatt Lothart sokszor Ragnarral azonosítottam, főleg a gesztusai miatt, de ettől eltekintve jól hozta az ügyeletes hőst egy olyan típusú fantasyben, mint a Warcraft. Talán többet nem is kell várni.

Összességében nem volt annyira rossz film a Warcraft - A kezdetek, mint ahogy azt a kritikusok állították. Az tény, hogy nagy mélységeket nem szabad várni tőle, de ha pusztán kikapcsolódásra vágyunk, teljesen tökéletes. Talán kicsit többet is ad ennél: 8/10.

2014. július 22., kedd

Öld meg kedveseid

július 22, 2014 0 Comments

A beat-generáció: több mindent is kapcsolnak ehhez a kifejezéshez az emberek. A tudatmódosítót fogyasztó művész urak, Jack Kerouac Úton című regénye (amit a beat életérzés megtestesülésének is szoktak hívni), szabad formájú versek. Ezek a gondolatok nagyjából le is fedik a beat generációt, azonban sokan nem is tudják, miként alakult ki, mi volt a magja a mozgalomnak. Ezt az űrt próbálja kitölteni John Krokidas filmje az Öld meg kedveseidet. A filmre, mellesleg, Tumblrön akadtam rá. Mellesleg, nemrég jelent meg DVD-n a film itthon, így kicsit aktuális is a poszt. 


Tartalom:
"1944-ben a Columbia Egyetem hallgatójának, az ifjú Allen Ginsbergnek az élete gyökerestől felfordul, amikor szemet vet egyik elképesztően laza és kisfiúsan vonzó osztálytársára, Lucien Carr-ra. Carr jelenti Ginsberg belépőjét a bohém világba, általa ismeri meg William Burroughs-t és Jack Kerouac-ot. Az élet az irodalom szabályai és konformitása elleni lázadásként ők négyen elhatározzák, hogy harcba szállnak a hagyománnyal és valami újat hoznak létre. Így veszi kezdetét a később beatkorszaknak nevezett időszak. A film egy bűntény, a barátság és egy olyan kapcsolat igaz története, aminek eredményeként egy új kulturális mozgalom született."
Forrás: Port


Kicsit meglepő volt, hogy a különböző kritikák lehúzták a filmet. Az volt a kifogás ellene, hogy nem elég vad, nem elég botrányos, nem festi le a beat lényegét. Az Öld meg kedveseidet visszafogott alkotás, ezzel tényleg nem lehet vitatkozni. Jelen van a tudatmódosító-szer használat, homoszexualitás és az ezzel járó jelenetek, erotika, de kevésbé hangsúlyosak. Ezek közül talán a homoszexualitás kap hangsúlyt, mivel a történet Allen Ginsberg és Lucien Carr kapcsolatára fókuszál. Az átlag nézőnek ezek a jelenetek lehetnek esetleg botrányosak, de ettől eltekintve Krokidas egy szép, nem hatásvadász filmet tár elénk - és az eredettörténethez ez is kell. Látnunk kell, hogy egy fiatal ártatlan világába miként szivárog be a világ mocska. Miként fürdik meg ebben önként, majd hogyan próbál szabadulni a ragadós mocsárból. A kezdeteknél fontosabb ezt a folyamatot figyelemmel kísérni, mint a féktelen drogos partikat vagy ivászatokat. Fontos tisztában lenni a fiatalos és ártatlan rajongással és az ezzel járó lázadással, hiszen ez adja tényleges alapját, csíráját a beat mozgalomnak. 


A fiatalság bemutatásán túl még érdemes néhány szót ejteni a kivitelezésről és színészekről. Krokidas tehetséges rendezőnek mutatkozik filmjében. Több jól "megkomponált" és emlékezetes jelenet látható a képernyőn. Egyik például, amikor Ginsberg Luciennek gépeli művét vagy maga a gyilkosság esete, mint a film tetőpontja. Ezeket a jeleneteket a korszak jellemző zenéje (főleg jazz) kíséri, a film második felétől pedig már modern zene szövi át. Utóbbi érdekes, de élvezetes kontrasztot ad az egésznek.
A színészekről pár szót említve, ki lehet jelenteni, hogy egész változatosra sikerült castingban elevenedik meg a beat generáció története. A főszereplő Ginsberget Daniel Radcliffe alakítja, aki mindenesetre érdekes választás a szerepre, de többé-kevésbé helyt tud állni. Visszahúzódó kölyöknek tűnik, akit Lucien, a.k.a. Dane DeHaan vezet be a romlottabb világba, mivel meglátja benne a lázadót. És ha már Dane DeHaan szóba került, ő szinte tökéletes Lucien szerepében. A megjelenése áraszt egy különös aurát, egyfajta titokzatosságot, ami megmagyarázza, hogy a művészpalánták miért is kötődnek az ő alakjához. A játéka, a gesztusai pedig csak még többet adnak hozzá szerepéhez. Röviden, DeHaan pusztán a jelenlétével megtestesíti a férfi múzsát. 

Összefoglalva pedig az Öld meg kedveseid egy különleges film a 2013-as palettán. Kicsit visszafogottan botrányos, miközben szívvel-lélekkel érzéki és fiatalos. Továbbá remek kedvcsináló is a beat írók műveihez, főleg Ginsberg költészetéhez (én innen ajánlanom az Üvöltés című versét). 8/10-es filmélmény a maga hibáival együtt is. 

Follow Us @soratemplates