Beengedsz?

 Eredeti kritika: 2010.05.21.

Alapjában véve sose vonzottak a vámpírok, a zombik és maga a horror se.  Talán kilencedikben az új osztály hatására mégis foglalkozni kezdtem ezzel a műfajjal, irodalom szinten legalábbis, és egészen meglepett, de még mindig nem vált a kedvencemmé – mai napig sem. Viszont egy nap Chew ajánlott egy könyvet, ami a Let the right one in címre hallgatott. Ugye mondta Chew is, később Annus is, hogy elég véres, van benne pedofil stb. De ennek ellenére mégis vonzott a könyv, a sötét hangulata, valami miatt vágytam arra, hogy elolvassam, de sokáig nem kezdtem el. De két héttel ezelőtt sikerült nekivágnom a Beszterce ostroma után, és…

Egy egész komoly könyvvel találtam magam szembe.

Tartalom:

"Kezdetben senki nem veszi észre, hogy a felfoghatatlan megjelent Blackebergben.
1981 késő ősze van, a peremvárosban a szokott módon zajlik az élet. De amikor a közelben egy tizenéves fiú lecsapolt vérű holttestére bukkannak, rituális gyilkosságról kezdenek suttogni.
Senki sem sejti, mi történik valójában. A tizenkét éves Oskar képzeletét megragadja a gyilkosság, de még jobban foglalkoztatja az új lakó. A szomszédba egy lány költözött. Összebarátkoznak. Egyre szorosabbá válik a kapcsolatuk. De a lányban van valami furcsa. Valami nagyon szokatlan. És csak éjszaka lehet találkozni vele.
Az Engedj be! egyedülálló mű: nyomorúságos svéd külvárosban játszódó rémregény. Gyerekek számára szigorúan tiltott olvasmány szerelemről, kitaszítottságról, bosszúról és vámpírokról.
Többszörös díjnyertes film készült belőle Engedj be! címmel."

Forrás: Alexandra.hu

Miután ezt elolvastátok, jöjjön a mű megítélése. Szóval, egész komoly, valóban felnőtteknek ajánlott, nem csak erőszakossága végett. Ami nagyon lenyűgözött, és kicsit nehéz volt rájönni az az, hogy miért fut több szálon a történet. De egész egyszerű… Vagyis szerintem Lindqvist szereti Balzacot. Szóval… több szálon fut a cselekmény, és mindegyikben más a főhős. A főszálban Oscar és Eli, egy másikban a gyilkosunk, Hakan, a harmadikban Lacke és Virginia, aztán pedig Tommy.  És persze néha felbukkan Johny is.  És mi közös bennük? Egy környezetben élnek, ismerik is egymást,  de így is, minden szálban más a főhős. Nem tudom, hogy ez így mennyire érthető, kicsit jobban kifejtem. Szóval, vegyük a főfőhőst, Oscart. Például az ő szemszögéből Lacke csak egy trotli, viszont Lacke szemszögéből Oscar csak egy kisfiú, nem a főfőhős Röviden összefoglalva: az ember a saját életében saját maga a főhős, a többiek mellékszereplők. A könyvben ezt gyönyörűen végig lehet követni, ettől realisztikus – ami igen csak furcsa egy horror könyvben. De szerintem a regény részben társadalomkritika is. Másrészt egy a könyv naturalisztikus is – igen erősen naturalisztikus. Az író nem ijed meg egy sósavtól szétmart arc leírásától, sem pedig egy bőrbeteg hámleválásától. Ezzel a két eszközzel egész jól meg lehetett ismerni  Blackeberg világát. Mindenhol vannak alkoholisták, akik hát büdösek is tudnak lenni, tolvajok, akik akár kisgyerek is lehetnek, gyilkosok, akik egész lecsúszottan nézhetnek ki, bugyuta pap rendőrök, szipus gyerkőcök és kövér kiközösítettek is. És a regény főszála leginkább ezzel foglalkozik. Két, kiközösített gyermek egyre jobban elmélyülő kapcsolatával.

Oscart és Elit a közös nyomorúság hozza össze. Oscart állandó terrorban tartja három osztálytársa, Johnny, Tomas és Micke. Eli pedig egy vámpír. Egy ember, aki egy szörnyű kórt hordoz magában, ami gyilkolásra készteti, azért, hogy éljen. Ez az elkerülhetetlen találkozás jellemben is teljesen megváltoztatja a két szereplőt. Oscar Eli biztatására a sarkára áll, és bosszút áll Johnnyiékon (ami sajnos végül “bosszú, bosszú hátán” lesz). Eli pedig egy igazán furcsa dologgal találkozik, amivel nem tud mit kezdeni, csak azt tudja: szereti Oscart. És ahogy ez lenni szokott egy történetben a pár együtt marad. De mivel részben a Hívj be! egy realista mű is, Oscar és Eli esetében nem a boldogan, amíg meg nem haltakról beszélhetünk. Igaz, nincs lezárva a mű de ha jó olvasók vagyunk, akár magunk is kitalálhatjuk a befejezést. Én a legvalószínűbbnek azt tartom, hogy Oscar majdnem hasonlóan végzi, mint Hakan. Hiszen Elinek szüksége van az életben maradáshoz egy embertársra. Aki mondjuk lakást bérel, elemózsiást szerez a vámpírnak. De ez csak az én alternatívám, természetesen rengeteg teória felállítható a regény végéből. Mellesleg, valamikor jön Lindqvist egy novellával, amivel lezárja könyvét.

Még mit lehetne mondani… A szereplők nem tartoznak a szeretni való kategóriába, inkább a sajnálni valóba. Hakant a szörnyű vége és fanatizmusa miatt szánni való, Tommy és Johnny a családi hátterük miatt, Virginia és Lacke azért, mert nem lehettek egymásé, Oscart és Elit kitaszítottság miatt sajnáljuk. Mindenkinek van egy szomorú, egy árny és egy jó oldala – de a valóéletben is így van ez. Csak mindenkiben más az arány.
Még a fordításra térnék ki. Többé-kevésbé tetszett, de két dolog nagyon, nagyon zavart. Egyik maga a cím: Hívj be!. Szerintem a film (amire mindjárt kitérek) cím fordítása sokkal jobban a hangzik, az Engedj be! Másik, ami zavaró volt a fordításban, a celeb szó.  Egyszerűen utálom ezt a szót, szerintem nem kellett volna egy műfordításban erőltetni.
És még mielőtt áttérnék a filmre, kitérek a címre is. Ugyanis egészen metaforikus, aminek jelentésére kb. a könyv közepén jöhetünk rá. Nem szeretném nagyon lelőni a poént, de… muszáj. Szóval, poénlövés következik! A Hívj be a könyv szerint arra vonatkozik, hogy mielőtt egy vámpír belép egy helyiségbe, engedélyt kell kérnie. De szerintem ez nem merül ki ebben, a cím utal Oscarra és Elire. Kérdés, hogy Oscar képes-e elfogadni a barátját úgy, ahogy van, képes-e beengedni a saját életébe. Ezennel vége szakadt a lövöldözésnek.

És végül a filmről is értekeznék. Ahogyan a könyv is, a film is svéd, így egészen más technikával találkozhatunk, mint egy amerikai alkotás esetén. Például: nem tolnak a pofánkba minden egyes információt, a film hagyja az embert gondolkodni.  Ahogyan a könyv is, úgy a film is több szálon fut, és nekünk kell összeegyeztetni ezeket. Emiatt viszont kicsit unalmasnak tűnhet az elején az egész, de utána beindulnak az események.

Mivel film feldogozásról beszélünk, természetes, hogy sokban eltér az eredetitől (sokan elfelejtik, hogy a könyv és a film teljesen két médium, sose fogja a kettő egymást fedni). Az Engedj be! filmből kimaradt például Tommy  ( ha jól emlékszem, magát Tommyt is kihagyták) és Johnny szála, Eli háttértörténete, Hakan ööm… élőhalottként való ámokfutása (enyhén kifejezve magam), Oscar pedig egy vékony kisfiúként jelenik meg, pedig igazából kövér, de azért többé-kevésbé tartotta magát a film is a balzaci “az ember a saját életében saját maga a főszereplő” sémához és persze a történethez is. És amit még imádtam az egészben, az a sötét hangulat. A beállítások, a megvilágítás… csillagos ötös. *.*

És akkor ööö… a végére értem. Lehet, kicsit csapongóak a gondolataim, de átfogóan beszélni erről a könyvről elég nehéz. Rengeteg mindenre érdemes kitérni és rengeteg mindenen el lehet benne mélázni. Remek könyv, megdolgoztatja az agyat, leköti az ember érdeklődését, megforgatja a gyomrot, és kicsit toleránssá is tesz másokkal szemben. És felnőtteknek való a felsoroltak miatt. Ahogy eddig olvastam blogos véleményeket a könyvről, nem mindenkinek esett le igazán a mondanivalója – csak egy “húúúdejó” vagy épp “fúúúúújdeundorító” regénynek fogták fel. Pedig sokkal több minden rejlik mögötte. Csak olvasni kell a sorok mögött.

A könyv az undorító dolgokkal és a szereplők halálával együtt is 10/10 szerintem, a film 10/8 (azért kicsit csapongóak voltak azok a szálak).  Akiknek erős a gyomruk, meg akarnak ismerni egy kicsit más vámpír szemléletet, egy különös kapcsolatról és egyéb olyan dolgokról olvasnának, amikről általában nem veszünk tudomást, azoknak érdemes beengedni Hívj be!-t otthoni könyvtárukba. Akik nem szeretnek vámpírokról, pedofilokról, gyilkosságról és egyéb “fincsi” témákról olvasni, azoknak szigorúak kerülendő mű.