Idén is lecsengett az Oscar-díj időszaka, és néhány értetlenkedést leszámítva kijelenthetem, túl is éltük. Azonban még nem engedném el az idei Oscar-közeli filmeket. Szeretném kicsit magam körbe járni a közönség kedvenceket és értetlenkedéseket, kezdve A víz érintésétől a Tűnj el!-ig. De először egy szerintem nagyon mellőzött alkotást, az Én, Tonyát ajánlanék.
Tartalom:
"Tonya Harding bulvártörténete a kilencvenes évek amerikai médiaeseményeinek egyik legnagyobb port kavart sztorija volt. A tehetséges fiatal műkorcsolyázó karrierje ragyogóan ívelt felfelé, amelyben a sportoló elszántsága mellett elvitathatatlan része volt a nem éppen finomkodó nevelési és edzői módszereket alkalmazó szabad szájú anyjának. Aztán Tonya egy nap megismerkedett egy férfival, s az élete innentől meredeken más irányt vett. Például egy, legnagyobb riválisa elleni merényletig. Tonya egyszeriben a legnagyobb közellenséggé vált, pedig lehet, hogy ő is csak egy áldozat volt, neveltetése és ex-pasija áldozata. Az Én, Tonya az események szatirikus feldolgozása. Vagy lehet, hogy az élet ennyire abszurd fordulatokra volt képes?"
Forrás: Port
Craig Gillespie filmjére az Oscar kiosztásáért felelős kritikusok figyelmét inkább a színészek hívták fel, semmint maga a film. Legjobb színésznő díjra jelölték Tonya Hardingot játszó Margot Robbie-t, és a korcsolyázó édesanyját alakító Allison Jannyt a Legjobb női mellékszereplő kategóriában - utóbbiból díj is lett. Ezen kívül a Golden Globe-ra is jelölték Musical/Vígjáték kategóriában a filmet, plusz a színész kategóriák, emellett pedig pár kisebb fesztiválon aratott kisebb sikereket. Jöttek jó kritikák bőven, szó se róla, de igazi kritikus favorittá mégsem vált. Valahol érthető, a film ugyanis egy érzékeny bulváresetet dolgoz fel, ami a mai napig - különböző külföldi fórumok kommentjei alapján - indulatokat kelt. Az ügy röviden: egy műkorcsolyázó, Nancy Kerrigan térdére egy ismeretlen támad viperával, és a szálak a riválishoz, Tonya Hardinghoz vezetnek. Craig Gillespie mindezt a "gonosz" Tonya szemszögéből meséli el. Az ügyet jobban megértve visszamegyünk a korcsolyázó karrierjének elejére, azaz ahhoz a momentumhoz, amikor édesanyja meggyőzte a helyi korcsolyaedzőt, hogy foglalkozzon lányával. Tonyával karöltve megyünk végig élete legfontosabb pillanatain és megrázkódtatásain - főleg utóbbiakon. Egy ilyen megközelítés könnyen sugallmazhatja azt, hogy a bűnösnek hitt ember igazából áldozat, és nem tehet semmiről. Az Én, Tonya azonban ennél ügyesebben mesél, és ahol lehet, igyekszik kerülni ezt a végletet is: bűnösből áldozat.
Azért tény, Tonya valahol mindenképpen egy áldozat. Ahogy a filmben is látjuk, édesanyja folyamatosan megalázta, ha kellett verte is, hogy - az anya elmondása szerint - jobban teljesítsen a pályán. Ennek tudatában teljesen érthetővé válik a lány viselkedése: miért látja ő is megfelelő eszköznek a szóbeli erőszakot, olykor pedig a fizikait is, és végül miért is megy hozzá egy bántalmazó férfihoz. Kérdés, hogy a gyerekkori traumáinkkal meddig takarózhatunk? Igazából sokáig, hisz egész személyiségünkre kihatnak, és az idő haladtával egyre nehezebb ezeket feldolgozni. A film és a narratíva eszközeivel ezt járja végig az Én, Tonya is. A lány beszél az őt ért sérelmekről és igazságtalanságról - persze az ő sajátos felvágott nyelvű stílusában -, és megmagyarázza, hogy ezek hogyan befolyásolták az életét.
Itt érdemes megjegyezni, hogy amúgy az elbeszélés módja különösen fontos a filmben. Mert habár Tonya áll a középpontban, történetét több elbeszélő mondja el: az anya, az exférj, a biztonsági őr, az edző. Egy kicsit itt hibázik a film, ugyanis Gillespie az elbeszélők közül kihagyja Nancy Kerrigant, aki saját részével még árnyaltabbá, és persze ellentmondásosabbá tette volna a filmbeli Tonyát. Azért így is bőven kijut az egymásnak ellentmondó mesékből, amiket a film a fekete humor eszközével erősen kiemel. Nekem ilyen szempontból a kedvenc képsorom az, amikor Tonya és Jeff a házasságukról beszélnek. A feleség szerint a férj rendszeresen ütötte, a férj szerint pedig a feleség fenyegette és bántalmazta őt - mindez a végletegig eltúlozva. Nevetséges az egész, és tipikusan kisemberi viselkedés mintapéldája. És a humorját valahogy ez adja: hogyan próbál meg egy maroknyi kisember többnek látszani, mint ami. Érdemes megfigyelni azokat a jeleneteket, ahol Tonya mesél a sportolói sikereiről. Tonya mindig fényben és csillogásban, a tömeg tapsol és örül - kérdés, ez tényleg így volt-e, vagy csak Tonya szeretné, hogy így legyen. De a nézőknek szóló kiszólások is ezt a vonalat erősítik: a kisember igenis fontos, még akkor is, ha rosszat tett, de megbánta bűnét, most jó útra tér, de mindez amúgyis nem miatta, hanem x miatt történt.
A narráció ellenére is azonban bennem maradt a kérdés: Tonya áldozat vagy sem? A film a szatírikus hangvétele és a több elbeszélő szerepeltetése ellenére is úgy érezni, Gillespie a lány mellett teszi le a voksát. Hogy ezzel nézőként egyetértünk, az rajtunk áll, hisz némi bizonytalanság marad a stáblista végén is.
Összességében egy talán kissé mellékelt, de remek film a Én, Tonya, amit ajánlok mindenkinek - még azoknak is, akiket hidegen hagy a műkorcsolya. Ugyanis ez a történet nem csak egy botrány történetét meséli el. Görbe tükröt állít nekünk, a kicsinyes embereknek, felhívja a figyelmet az emberi természet erős és lerázhatatlan formáló erőire. 9/10.
És köszönöm Emőkének, hogy eljött velem megnézni a filmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése