Antigané

2017. február 26., vasárnap

Nincs több szabály

Chibi Zsó február 26, 2017 0 Comments

2011-ben robbant be A szürke ötven árnyalata a köztudatba, de eddig úgy éreztem, jobb, ha nem pazarolom erre nem időmet. Nem vagyok nagy rajongója a romantikus történeteknek, az erotikus romantikusnak se, hát még ezeknek a műfajoknak egy állítólagosan rossz példányának! Minek foglalkozzak vele? A folyamatos hype-nak és a vele kézben járó gyűlöletkampánynak köszönhetően azért akaratlanul is képbe kerültem a történetet illetően, így tudtam többé-kevésbé érteni a film 2. részét, A sötét ötven árnyalatát. Mellesleg, hogy kerültem a moziba és ott miért pont ezt a filmet néztem meg, mondjuk a Jackie helyett? Ádám barátommal gondoltuk jó brahi lesz ez a mozizás (ne kérdezzétek).

Tartalom:

"Amikor a megsebzett Christian megpróbálja visszacsábítani az óvatos Anát az életébe, ő új megállapodást akar, mielőtt adna még egy esélyt a férfinak. Miközben ők ketten megpróbálják újra felépíteni a bizalmat egymás iránt, baljós alakok bukkannak elő Christian múltjából, és elkezdik bekeríteni a párt, hogy szétzúzzák a közös jövővel kapcsolatos reményeiket... "

Forrás: Port

A fejük sok mindent elmond a filmről is

Általában mindig megpróbálom kizárni a negatív és a pozitív véleményeket, mielőtt megnéznék egy filmet (vagy elolvasnék egy könyvet - same rules apply), de nem mindig sikerül ezt betartanom. Ezt a Szürkére (bocsánat, a Sötétre) kivetítve: egy botrányosan rossz filmet vártam nevetséges párbeszédekkel, színészkedéssel és történettel. Aztán a legnagyobb meglepetésemre, nem volt olyan rossz a film, mint vártam. Nagyon sok hibája van, azt kár tagadni (mindjárt kitérek rá), de a nézhetetlen kategóriába (legalábbis nálam) azért nem süllyed le. Ráadásként még egész komolyan is elgondolkodtatott a film, amit végképp nem vártam (főleg férfi-nő kérdéseken gondolkodtam el).

Akadnak azért szép jelenetek is

Ahogy mondtam, rengeteg hibája van a Sötétnek. Számomra a legnagyobb a két főhős, Christian és Anna közötti kapcsolat fejlődése volt. Amennyire tudom, az előző részben ~~(nem ártott volna megnézni)~~ egy BDSM kapcsolatot "ápolt" a két fél, amiből Anna végül kilépett. A 2. rész itt veszi fel a történet fonalát: főhősnőnk próbálja elfelejteni előző kapcsolatát és karrierjét építeni egy könyvkiadó irodájában. Azonban az a lezáratlan ügyekkel szokás, kísértik az embert: Christian ismét belép a lány életébe és megpróbálja visszacsábítani őt. A problémáim innentől kezdődtek. Számomra Grey a stalkerek megtestesítője (a filmes bemutatása alapján), akitől sikítva rohannék el. Először Anna is így cselekedne, de a vonzódása/kíváncsisága/a régi jó dolgok miatt új alkut kínál exének: kezdjék újra új szabályokkal. Először is, egy olyan férfi, aki csak egy birtokolni való tárgynak tekinti a nőt, nem engedi kibontakozni azt az életben attól menekülni kell, nem pedig a kvázi lehetetlent (a teljes megváltozást) várni. De a filmhez hasonlóan legyünk jóindulatúak, és mondjuk, a megfelelő elhatározással megváltozhat az illető. Ebből egy nagyon érdekes pszichológiai film is kikerekedne, őszintén, élvezettel nézném, ahogy Grey igyekszik levetni régi szokásait (pokoli nehéz dolog, le kell szögezni), miközben Anna próbál ismét bízni benne - de sajnos ez nem történik meg. A két fél paktuma hamar felbomlik (kb. az első szexjelenettel) és az 1. rész ismerete nélkül van egy olyan érzésem, hogy Annáék itt is ugyanazokat a köröket futják le, mint az előző epizódban. Nagy összeveszések, majd sírós összeborulások. Elég hihetetlen, hogy képesek együtt maradni, de leginkább Annán akadtam meg, hogy mindent elvisel, amit Christian csinál vele. Főhősnőnk nagyon sokszor, ami a pozitív oldala, törekszik a megbeszélésre és a kompromisszumokra, de Christian alig kapható erre, ami elég elkeserítő, főleg annak tudatában, hogy állítólag ő nem tud Ana nélkül élni. A lány másodjára is bizalmat szavaz neki, aztán nagyon jogosan kiáll önmagáért és szót emel Grey szemétségeivel szembe, aztán kiscica módjára visszavonulót fúj és megbocsát, sőt, aláveti magát a férfi akaratának. Amellett, hogy ez valamilyen szinten nagyon követezetlen karakternek mutatja Anát, még egy nagyon rossz képet is közvetít a nőknek: hiába van igazad, akkor is bocsáss meg és tűrj tovább...

Az ellentmondásokkal teli kapcsolatot a Grey-család megismerése és más kötelező párkapcsolati állomások kicsit feldobják a kapcsolatukat, de azt a mélységet, amit ki lehetne hozni belőlük sajnos alig jelenik meg. Sekélyes felszín marad ez az egész BDSM-mel megspékelt se veled-se nélküled. Ha már szóba került a BDSM: Ádám fogalmazta meg nagyon jól a moziból kijövet, hogy a reklám ellenére (kötözős, szado-mazós, szabályok nélküli erotika lesz itt, emberek!) a film úgy viselkedik, mint egy kisujj eltartós arisztokrata. A BDSM szubkultúrája alig jelenik meg (talán csak a dominance-submission rész és pár segédeszköz van meg), igazából inkább esztétikai kellékként van jelen. Ami pedig a szexjeleneteket illeti, szerintem bőven látott minden 18 feletti filmező bevállalósabb lepedőakrobatikát, mint ami a Sötétben van. De olyat, hogy nyulak módjára bárhol-bármikor, azt talán kevés helyen - mert szexjelenetekben nem szűkölködik a film, ebben legalább hű a markeingjéhez. Csak kár, hogy a cselekmény rovására megy. Alles zusammen, a reklám többet ígér, mint amennyit ad, és ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy ez a kisujj eltartós erotika volt olyan újszerű, ami a világhírnévig vitte a Szürkét?

Az erotika és a romantika mellett a film még próbálkozik némi izgalommal és fordulattal is. Ezzel annyi probléma akadt csak, hogy nagyon rosszul építkezdtek. Minden egyes, meglepőnek szánt fordulat a semmiből szakadt az üzekedő párunkra, de ránk , nézőkre is. Visszaemlékezve egyedül talán Christian életéből előkerült ex-sub feltűnése és annak következményei, és az utolsó jelenetben Elena Lincoln coming-outja hatott úgy, ahogy azt a készítők - gondolom - szerették volna.

Összegezve a bejegyzést, A sötét ötven árnyalata nem életem filmje, sok hibája van, de még nem esik a nézhetetlen kategóriába. Mivel azért nem untam el magam, így kap tőlem egy 6/10-es pontszámot, de megnézésre azért nem ajánlom. Igazából az a legnagyobb baj ezzel a történettel, hogy nagyon sok potenciált rejt, melyekből nagyon érdekes lélektani dolgokat ki lehetne hozni, ezért fáj legjobban a fejem. Az Anna és Christian kapcsolatáról szóló részben pedig azt hiszem elég jól kifejtettem, milyen rossz kapcsolati mintát közvetít a film.

Viszont jó a zenéje!

2017. február 18., szombat

The game is on

Chibi Zsó február 18, 2017 0 Comments

Ha jól számolok, most 3 évet kellett az új Sherlock évadra várni, bár tavaly kaptunk egy Christmas specialt. Tudom, hogy a két főhőst alakító színész, Benedict Cumberbatch és Martin Freeman elfoglaltságai miatt vonul nagyobb szünetekre a sorozat, de ennek ellenére is valahogy elveszett a rajongásom. És sajnos az új évad sem hozta vissza a kezdeti lelkesedést.

Tartalom:

"Egy titokzatos elkövető a néhai brit miniszterelnöknőt, Margaret Thatchert mintázó fejszobrokat tör össze. Az új évadban a zseniális Sherlock Holmes az ő nyomába ered."

Forrás: Az IMDb nyomán

Sok rajongó hiányolja a széria azon időszakát, amikor inkább a bűnügyek, nem pedig a karakterek voltak középpontban. Teljesen érthetőek az érzéseik, de mégsem csatlakoznék az ő táborukhoz, hisz, hasonlóan a krimis vonalhoz, szerintem érdekes volt a szereplők belső világa is. Talán Sherlock színlelt halála után nem is lehetett volna nagyon más irányba menni, de kihagyni semmiképpen sem szabadott volna ezt a vonalat. A 4. évadnál azonban eszembe jutott, hogy némi aránytartásra szükség lett volna. Érzelmesebb emberként élveztem az 1. epizódban John és Mary családdá válását, régi rajongóként Mrs. Hudson jeleneteit, a 2. részben pedig Sherlock mélypontját (természetesen kivitelezés szempontjából), de ennek ellenére is úgy éreztem, Moffaték sok minden fölött átsiklottak. Egyik ilyen, az átívelő szálnak nevezett "Miss me?" üzenet, ami azt sejteti, hogy Moriarty mégsem halt meg. A karácsonyi epizódban és az 1. részben még voltak utalások erre a szálra, viszont a 2. részben mintha teljesen elfeledkeztek volna róla az írók, egészen a zárójelenetig (Eurus). A fináléban végül ismét előkerült a Moriarty szál, egy eddig nem látott módon válaszolták meg a látott rejtélyt (spoiler: Eurus, az eltitkolt Sherlock testvér, aki korábban kapcsolatba lépett Moriartyval nagy tervének kivitelezéséhez).

A továbbiakban spoilerekkel beszélnék az évadzáróról, ugyanis másként nem lehet. Eurus felbukkanása kétségtelenül a meglepetés erejével hatott, de az eltitkolt testvér szál miatt van a karakter miatt egy olyan érzésem, hogy ez olyan klisés lett. Sajnos az ilyen-olyan eltitkolt rokon nagyon sokszor ellőtt fordulat, így hiába a felvezetés, ez a történeti elem hosszú előzménytörténete miatt (gondoljunk irodalomra, filmekre, sorozatokra or whatever) nem tud teljesen jól működni. Szerencsére a karakter tartogat némi érdekességet, és kétségtelen, hogy ehhez nagyban hozzájárul Sian Brooke alakítása. Akadt például Eurusszal kapcsolatban jó pár korábbról ismert irodalmi vagy filmes utalás: ilyen maga a figura, az elzárt, őrült nő, ami Jane Eyre-ből ismert the madwoman at the attic, azaz Rochester feleségére utal (mellesleg a karácsonyi részben is akadnak hasonló irodalmi "megidézések"), az epizód felépítése (túlélni Eurus gyilkos játékát) pedig a Fűrészt juttatja eszembe. Ezek elég érdekessé teszik az új karaktert és a finálét is, főleg a próbatételek izgalma. Viszont hiába a jó díszletezés, ha a 3. részben se találhatóak meg az arányok ahhoz, hogy ne érezzük úgy, hogy vagy a szereplőkre vagy a történetre koncentrálnak túl sokat. Itt szintén a szereplők vannak porondon, emiatt pedig a történet kidolgozása kevesebb figyelmet kap. Igazából hasonlót éreztem itt, mint a Zsiványok antológiában szereplő Gillian Flynn "Mivel foglalkozol?" című novellájánál: nem tudtam eldönteni, hogy most nagyon okosan lett felvezetve az egész mű vagy csak paraszt vakításnak vagyok szemtanúja. Sherlockék szinte minden feladványt megoldanak, amit Eurus ad nekik, erre a nő a semmiből előáll még valami durvábbal vagy okosabbal, hogy így licitáljon a főszereplőkre. Felmerül viszont a kérdés: tényleg hihető az, ahogyan túltesz Sherlockékon? Nagyon kérdéses.

Akadtak olyan momentumai az új Sherlock évadnak, melyeket élveztem, viszont többet lehet beszélni a hibáiról, hisz akad bőven. Így összességében úgy érzem, jobb, ha a készítők még a csúcson hagyják abba. 7/10 a pontszám, de csak a hangulat és a színészek tolták feljebb. Szerintem azok, akik eddig kitartottak Sherlockék mellett, azok biztos találnak maguknak valót az új részekben. Én sajnos kicsit elhidegültem Moffaték világától a sok várakozás és az első részek szellemiségének hiánya miatt.

# 2017 # adaptáció

2017. február 13., hétfő

Beszéljünk a rasszizmusról - egy fantasyn keresztül

Chibi Zsó február 13, 2017 0 Comments

A Pretty Deadly bejegyzésemmel egy új képregényes projektbe kezdtem, miszerint szeretnék minél több kortárs képregényt megismerni. A sort Marjorie M. Liu és Sana Takeda közös képregényével, a Monstresszel folytattam, ami nemrég érkezett meg hozzám. Mangát idéző stílus, rengeteg színes kép, steampunk beütés és macskák – első blikkre olyasmi dolognak tűnt, ami nekem való. A képregény elolvasása után is hasonlóan éreztem.

Tartalom:

"Egy alternatív, matriarchális, 1900-s évekbeli Ázsiában játszódó, gazdagon kidolgozott, steampunk hatású art-deco világban jászódó MONSTRESS története egy tinédzser lányról szól, aki küzd, hogy túlélje a háború okozta traumát; akit egy misztikus pszichikus kapcsolat fűz egy nagyhatalmú szörnyhöz; egy kapcsolat, amely mindkettejüket megváltoztaja és mind az emberi, mind pedig a másik világbeli erők célponjává teszi őket."

Forrás: Goodreads (saját fordítás)

Az "Awakening" (Ébredés) című első kötet a Monstress már korábban megjelent 6 fejezetét tartalmazza. Ezek a chapterek elég hosszúak és tartalmasak (pl. már az első oldalakon komoly összecsapások várnak az olvasóra), de mégis azt érzem, hogy Liuék inkább csak építkeznek, a komoly történések később jönnek. Viszont ez egyrészt kell is, főleg, hogy a történet előrehaladtával egyre inkább szükség lesz némi ismeretre Zamoráról és a Shield Wall mögötti birodalmakról. A szerzők nagyon kreatív módon építették fel a kötelező "ismerjük meg az épp aktuális kitalált világot" részt. Egyrészt a főszereplő, Maika Halfwolf flashbackjein vagy a Zamorát ténylegesen irányító boszorkánynővéreken keresztül ismerjük meg az emberek és az arcanicok közötti konfliktust. Másrészt a legtöbb fejezet végén található egy-egy lecke Tam Tam professzortól, aki kellőképpen kiképez minket az Ismert világ történelméből. Ez a fajta világépítés is mutatja, hogy egy átgondolt történettel van dolgunk, továbbá pedig Liuék igyekeznek közérthetően bemutatni az egyre szövevényesebbé és egyre sötétebb hangvételűvé váló cselekményt. Utóbbit (sötét tónus) is igyekeznek ellensúlyozni a szerzők: a macskák népe, főleg Ren mester (Maika kísérője) és Kippa (Maika Zamora börtönében menti meg a kis arcanic lányt, akit azóta nem tud lerázni). Hol humorforrásként szerepelnek, máskor pedig morális útmutatást adnak makrancos hősnőnknek.

Ren mester, mint comic relief

Maika kalandjain és az Ismert világ bemutatásán túl még két dolog fogott meg. Az egyik főhősünk kapcsolata a benne élő szörnnyel. A tartalom leírásban szereplő pszichikus szó egész találó is az ő viszonyukra, de valahol többről van itt szó. A 6. fejezetig azt éreztem, hogy egy Dr Jekyll és Mr Hyde-féle helyzet áll fenn köztük: a Maikában élő szörny, mint a lány démoni oldala (bár meg kell jegyezni, hogy maga Maika sem egy szende damsel karaker, sőt inkább állati), aki olyan cselekedetekre készteti őt, amelyekre magától sosem lenne képes. Ennek fényében nagyon érdekes, hogy egy maszk is szerepet játszik a szörny elérésében: egy olyan tárgy, ami általában inkább valaminek az elrejtésére (főleg saját valónk) szolgál. A 6. fejezetben összeérő szálak (kis spoiler: az Ismert világ történelme és a Maika-szörny kapcsolat összefonódása) pedig behoz egy kis izgalmat a belső szörny-témába.

A másik dolog, amit mindenképpen érdemes megemlíteni a Monstressnél, az a matriarchális társadalom. A fontosabb szereplők nők (kivéve a Dust Courtos férfit és Resakot), a fontos pozíciókat is nők töltik be, és természetesen a cselekményt is ők irányítják. Szerintem borzasztóan érdekes, nagyon érdemes elmerengeni ezen. A Hollywood Reportnak adott interjúban Liu azt írja, egy olyan környezetben akarta kifejteni a feminizmus kérdéseit és problémáit, amely viszonylag idegen ettől az eszmétől/ideológiától: egy szinte csak nőkből álló társadalomban. Úgy gondolja, ha eltűnnének a férfiak, a rasszizmus, a háború, a szegénység, a vallási és egyéb társadalmi konfliktusok nem szűnnének meg - ahogy azt a képregény is mutatja, hisz egy faji alapú háborút és annak utóéletét meséli el, a maga brutális valójában. Liu ezzel azt akarta kifejezni, hogy habár sokan szeretik azt képzelni, hogy a nők jobban tudnák irányítani a világot és elhoznák a régóta áhított békét, ez szerinte nem igaz, mert azt, hogy ki tud jól uralkodni nem a nem dönti el. Mindannyian emberek vagyunk - nők és férfiak egyaránt -, így mindkét nem hozhat jó, de rossz döntéseket is.

És még mennyi minden van ebben a 200 oldalas színes-szagos könyvben! Milyen érzés "félvérnek" lenni, megbirkózni a háború traumájával, milyen érzés két kultúra ütközőpontján élni, és még lehetne folytatni a sort. Lényeg, aki teheti, szerezze be a Monstresst és merüljön el benne, nem egy szokványos történet. Nekem nagyon bejött a képregény és valószínűleg júniusban amint tudok, lecsapok a 2. kötetre is. Addig is, némi jószívűséggel (néhol kicsit tömény a történet) adok egy 10/10 pontot.

# 2016 # amerikai

2017. február 12., vasárnap

Az út

Chibi Zsó február 12, 2017 0 Comments

Cormac McCarthy híres regényét a Je suis snob kihívás +1 pontja miatt olvastam el: +1) és csak a legkeményebbeknek: egy könyv, amit egy szabadon választott, megindokolandó, de eddig fel nem sorolt ok miatt nem vennél a kezedbe. Ez a kitalált ok a „megbukott az első oldal teszten” volt, ami nálam annyiból áll, hogy az első oldalt elolvasva próbálom eldönteni, főleg megérzésre, hogy érdemes-e nekem az adott könyvvel próbálkozni. Egyszer átesett egy ilyen teszten Az út is, és a, nem hittem el, hogy nincsenek veszők a szövegben b, olyan sutának tűnt a megfogalmazás.

Tartalom:

"Hamu szitál folyton a láthatatlan égből, ahol a nap többé sosem mutatja meg arcát az elpusztult világnak. A „vég” után apa és fia bandukolnak éhezve és fázva az úton, keresve a maradék kis jót, ami túlélhette a pusztulást. Az anya már föladta a keresést. A férfi pisztolyában már csak két golyó van, ami kevés az ellenség legyőzéséhez, viszont éppen elegendő önmaguk legyőzéséhez és az Isten végső megtagadásához. Vajon mikor tudnak teljesen lemondani a reményről és vajon képes-e a férfi ennyire drasztikus módon „megmenteni” fiát a rosszabb haláltól? A Földön, ahol az emberi élet az utolsó, a ragadozók saját fajtájukra vetemednek. Apa és fia vérengző szerencsétlenek közt próbál eljutni az óceánpartra egy új élet reményében, és ha ez a vágyuk sem teljesül, legalább végre föladhatják… "

Forrás: Moly

A kihívásnak köszönhetően, kezembe vettem a regényt, túltettem magam az első oldalon, majd nem volt megállás. Párszor meg kellett állni, a lelkem nem bírta azt, ami feltárult ezeken a lapokon. McCarthy talán a legreálisabban, és ezzel a legkegyetlenebbül ábrázolta a poszt-apokaliptikus világot. Ismert, jól berendezett, kényelmes társadalmunk már csak nyomokban található meg a hamu alatt, maguk az emberek pedig fokozatosan felejtik el először kultúrájukat, majd saját magukat is. Utóbbit jól példázza az, hogy McCarthy nem használ neveket, csak nagyon általános elnevezéseket, mint férfi, fiú, öreg ember. Végül csak az ösztönök maradnak és az életben maradásért folytatott harc – ezen próbál felülemelkedni a férfi és a fiú, embernek maradni a maguk korlátjai közt a világ vége után. Ez teszi olyan kegyetlenné a könyvet. Le kell szögezni, hogy a folyamatos vándorlós, úton levés miatt úgy érezhetjük, hogy lassan folyik a cselekmény, sőt sehová se tart, de ez tudja igazán átadni azt a kilátástalanságot, amit apa és fia is átél. De igazából egy molyos értékelésen vagy blogbejegyzésen keresztül ez nem adható vissza. Készítsétek fel a lelketeket és olvassátok el a regényt. A lassan haladó cselekmény ellenére is sok izgalmat és főleg gondolkodni valót tartogat Az út.

Ami pedig az első visszatartó erőt, a stílust illeti: a fordítással nem tudtam megbarátkozni, nagyon sok furcsa vagy zavaró szó volt benne, ami nekem nem tette teljesen gördülékennyé az olvasást. Viszont az eredeti ismerete nélkül nem ítélkeznék a fordítás felett, mert elképzelhető, hogy okkal ilyen a magyar szöveg is, hisz az eredeti is furcsa. Ezért eldöntöttem, hogy egyszer elolvasom angolul a regényt és hogy a továbbiakban McCarthyt angolul olvasok (a következő a No country for old man lesz, szintén híres mű). Viszont akadtak erős mondatok is a magyar fordításban. Egyet idéznék is:

Akinek senkije sincs jobban teszi ha összetákol a képzeletében valami kísértetet. Aztán kedves szavakat sutogva életre kelti és pátyolgatja. Az utolsó morzsáig neki ad mindent és a saját testével óvja meg a bajtól. Ami engem illet csak az örök enyészetben reménykedem de abban teljes szívemből reménykedem.

To sum up: a tartalomért mindenképpen megérte felhagynom az első oldalas teszttel, és azért többé-kevésbé kijöttem a fordítással is, így lesz nálam Az út 9/10.

# 2006 # amerikai

2017. február 8., szerda

Az Éhezők viadala

Chibi Zsó február 08, 2017 0 Comments

Sokáig kerültem az Éhezők viadala-könyveket, mert – mondjuk ki – túl sznob voltam. Nagyon szeretem a disztópia regényeket (pl. 1984, Szép új világ, Fahrenheit 451), de nem igen tudtam elviselni annak a gondolatát, hogy valami mainstream tinisztoriba sűrítik bele a kedvenc alműfajomat. Végül egy cikk írása miatt megadtam magamat, "maybe the odds be ever in your favour"alapom, elolvastam az Éhezők viadalát és kellemeset csalódtam. Azonban bőven voltak hibái a regénynek; ezek közül most csak a Kapitólium világának bemutatását emelném ki. Collins nagyon sok mindenre utal, de nem megy bele mélyebben, inkább a cselekményre koncentrál. Ezek után felmerült bennem, hogy ilyen alapanyaggal mihez tudtak kezdeni a filmesek. Lássuk.

Tartalom:

"A jövőben járunk, amikor Észak-Amerika romjain Panem országának tizenkét körzete található. Minden évben minden körzetből a Kapitólium kiválaszt egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük az Éhezők viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé. A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal - számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembekerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel."

Forrás: Port

Az éhezők viadala és más young adult disztópia értékelésénél le kell szögezni, hogy pontosan mire is fókuszálnak - ahogy Sándor Anna is tette a "Szép új világ - ősi hagyomány"-ban. A cikk felhívja a figyelmet arra, hogy ezeknél a műveknél nem annyira az elnyomó rendszeren (mint a bevezetőmben említett klasszikus műveknél), hanem a felnőtté válás útjára lépett főhősön van a hangsúly. Némi szájhuzogatással, de ezzel az indokkal el lehet fogadni a könyv felszínes világfelépítését, hisz Katniss, aki a későbbi részekben egy forradalom emblametikus alakjává válik a fontos, nem pedig az őt körülvevő rendszer. Az csak ellenség/kihívásként funkcionál. Az E/1 narrációnak köszönhetően Katniss kezdeti lépései (pl. miként jön rá arra, hogyan is használhaja ki a média adta lehetőségeket) nyomon követhető a könyvben. Kérdés: mi a helyzet a vásznon? Mondhatunk itt olyat, hogy ebben könyvhű a film: megvannak azok az emblatikus pillanatok (pl. mikor Katniss átvállalja húgától a versenyben való részvételt), amelyek elengedhetetlenek főszereplőnk hőssé válásának útján. És itt jön be az a pont, amit leginkább kritizálam a könyvben, viszont a filmben "kijavítanak": a világépítés. A giccses, tiri-tarka ruhák, a sztoriéhség, a szenzációhajhászás és a vérre és erőszakra kiéhezett közönség - a mai legfőbb kiszolgáló, a média és annak lelkes fogyasztói, azaz mi jelenünk meg a díszletekben és a gladiátor harcokra hajazó vérengző valóságshowban és annak bulváros műsorvezetésében. Ennek látványos bemutatásának hála Katniss fejlődése is megkapja a jelentőségét: látva a képmutató Kapitóliumot és annak trükkjeit nagyobb dolognak tűnik az, hogy hősünk, eleinte Haymitch tanácsait, később a tanultak alkalmazásával képes becsapni a rendszert.

A hőssé válás mellett Az éhezők viadala megadja a fiataloknak (és természetesen más korosztályba tartozó nézők) a jó történetek más fontos elemeit is. Mindenféle sznoboskodásunkat félretéve, sok ember pont azokat a dolgokat várja el egy történettől, amelyeket a Kapitólium nézői is: akció, szerelem és némi meglepetés, izgalom, dráma. Sem Suzanne Collins, sem Gary Ross nem feledkezett meg erről, így, mind a regény, mind pedig a film kiszolgálja a nézői igényeket (mellesleg ez kicsit ironikus, nekem legalábbis). A mai elvárásoknak megfelelően kapjuk az említett elemeket a filmben. Például nem lesz túl lassú a cselekmény, a fontos jelenetek megkapják a maguk hangsúlyát, nem válnak nevetségessé. És ami talán a legfontosabb: a jó képes legyőzni a gonoszt, ezzel némi reményt adva nekünk, mielőtt a "meséből" visszatérnénk a saját problémás életünkbe.
Egy dolog van, ami sem a filmben, sem pedig a könyvben nem lett igazán kibontva: a szereplők. Mindkettőben felszínesnek éreztem a karakerizálást. Vegyük például Katnisst. Mindkét változatban egy olyan lánynak érzem őt, akiről sokat nem tudok meg (csak annyit, hogy jó vadász és a család a legfontosabb számára), így könnyen beilleszthető a jelkép szerepbe a későbbiekben, hisz csak nagyvonalakban tudunk meg róla bármit is. Viszont a regénynél ki kell emelni, hogy a belső monológiainak köszönhetően többé-kevésbé hiteles képet kapunk arról, hogy egy fiatal lány hogyan is viszonyulna egy ilyen túlélő játékhoz és a média működéséhez. Ez a vonal a filmben kicsit háttérbe szorult, de talán a Peetával és Haymitchel közös jelenetekben visszaköszönt Katniss agonizálása a verseny kapcsán. A lány mellett viszont mindkét változatban kellemes színfolt Effie Trinket, a már említett Haymitch és Peeta is kiemelhető. Bár utóbbi karakterizációja hasonló gondokkal küzd, mint Katniss, de a cselekedetei miatt mindkét verzióban kedvelhető (a könyvben kicsit nehezebb volt, mert a történet feléig egy mulya alak benyomását keltette).

Visszagondolva Az éhezők viadala nem egy ~~Sátántól való~~ rossz történet, ami megcsúfolná a disztópia alzsáner nagy elődeit, Ross filmje pedig egy teljesen korrekt filmadaptáció (sőt, megkockáztatom, hogy jobb az alapnál). Nagyobb hangsúlyt kapnak a regényben csak felszínesen bemutatott részek, miközben megtartja annak cselekményét, így maradva izgalmas, és ami a legfontosabb: egy, a mai fiataloknak reményt adó történet szerepét is képes betölteni. Így érdemli ki nálam a 8/10-es pontszámot.

# 2012 # adaptáció

2017. február 1., szerda

Freud imádná

Chibi Zsó február 01, 2017 0 Comments

Az egyik kedvenc SFF íróm Neil Gaiman, akinek a műveihez számos gimnazista és fiatal egyetemista kori emlékem fűződik. A Molyon a Soseholhoz írt értékelésben már kifejtettem, hogy rendszeresen jártam a megyei könyvtárba az író regényeiért és novellásköteteiért, egyszerűen kellett az az érzés, amit a művei adtak. Misztikusság keverve némi elborultsággal. Valamilyen oknál fogva ebből a nagy lelkesedésből egyetlen regény maradt eddig, a Bram Stoker, Hugo -és Nebula-díjas Amerikai istenek. A regényt gólya koromban már beszereztem, így érthetetlen, hogy miért tartott nagyjából öt évig eljutni az olvasásig, de a közelgő Starz sorozat és a lassan kialakuló hype rávett végre arra, hogy mindent félretegyek és elolvassam a nagy művet.

Tartalom:

"Szörnyű vihar közeledik… Árnyék három évet töltött börtönben, közben mindvégig csak azt a pillanatot várta, amikor végre hazatérhet szeretett feleségéhez, hogy együtt új életet kezdjenek. De mielőtt találkozhatnának, szabadulása előtt néhány nappal a felesége autóbaleset áldozata lesz. Árnyék élete romokban hever, és ekkor a sors egy különös idegennel hozza össze, aki Szerda néven mutatkozik be, és furcsa módon sokkal többet tud róla, mint ő saját magáról.Szerda munkát ajánl neki, és miközben az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, Árnyék kénytelen lesz megtanulni, hogy a múlt sohasem hal meg igazából. Mindenkinek, még az ő szeretett Laurájának is voltak titkai, és az álmok, mesék, legendák sokkal valóságosabbak, mint azt korábban gondolta volna. Árnyék számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mindennapi élet nyugodt felszíne alatt különös vihar tombol. Egy háború, amelynek tétje nem más, mint Amerika lelke. Egy háború, amelynek Árnyék hirtelen a kellős közepén találja magát."

Forrás: Moly

Két novellás kötetet (Tükör és füst, Felkavaró tartalom) és a non fiction Kilátás az erkélyrőlt leszámítva nagyjából mindent olvastam Gaimantől, és ennek fényében úgy érezem, az Amerikai istenekben az író egy teljesen másik oldala bontakozott ki. A Csillagpor és a Sosehol miatt nekem inkább egy nagy mesélőként élt Gaiman a fejemben, aki a mesélés művészetét némi angol fanyar humorral és sajátos megjegyzéseivel tarkítja. Valamennyire ez a mesélő alak itt is jelen volt, de nem ez volt a főhang. Az Amerikai isteneket kicsit talán a Coraline-hoz tudom hasonlítani: mindkettőben nagy szerephez jut a tudatalatti. Mindkét könyv esetében beszélhetünk egyfajta pszichológiai utazásról. Coraline önfelfedezése a másik világon és a Másik anyán keresztül jelenik meg (ehhez érdemes megnézni az egészet Freud "A kísérteties" című írását vagy David Rudd "An eye for an I: NeilGaiman’s Coraline and the Questions of identity" esszéjét), addig itt az ősi istenek adják meg ezt az érzést. Árnyék, az ide-oda sodródó főhősünk Szerda alkalmazottjaként számtalan alakkal találkozik, akik hellyel-közzel az ő pszichológiai utazásának a részesei. Legfontosabb alakja az utazásnak talán Laura, aki a múltat szimbolizálja Árnyék számára, de gyakran kerül álmok hatása alá is, melyek - legalábbis én mindig így éreztem olvasás közben - egy misztikus, meghatározhatatlan korú világba viszi emberünket. A belsőjével vívott harcaira az álombéli síkon kerül sor: gondoljunk csak a bivalyfejű istennel folytatott párbeszédekre, a földön való átjutás nehézségeire, vagy a Szív megmérettetésére, de a virrasztásos jelenet is érdekes lehet ebből a szempontból.

Az álmokhoz kapcsolódik az Amerikai istenek másik erőssége is. Az álmoknál és az istenekhez kapcsolódó rövid anekdottáknál is azt éreztem, hogy olyan helyeken járunk, ami nem a mi tudatunkkal felfogható, és ezeken a helyeken ott rejtőznek az élet nagy kérdéseire a válaszok. Természetesen Gaiman nem ilyen jellegű dolgokra fókuszál a regényben, inkább a cselekményre, de ez az elfeledett időkbe visszanyúló ősi atmoszféra teljesen rányomja bélyegét a könyvre. Ennek köszönhetően a felsorakoztatott skandináv, szláv, egyiptomi és egyéb istenek többé-kevésbé úgy lettek ábrázolva, ahogyan mi képzelhettük őket. Utóbbival kapcsolatban behoz egy érdekes filozófiai gondolatot is Gaiman (a dolgok csak akkor léteznek, ha tudomást szerzünk a létezésükről).

Természetesen nemcsak pszichológiai vagy filozófiai olvasat lehetséges, olvashatjuk Gaiman regényét akár a külső szemlélő kritikájaként (Gaiman britként írt az amerikai társadalomról) tekinthetünk rá. Viszont ami nekem régi rajongóként fontosabb volt az Amerikai isteneknél, hogy pár csalódás után (pl. A temető könyve, Köztesvilág) megint megtapasztalhattam azt, amiért az egyik kedvenc írómmá vált ez a bolond angol. Egy történet tele kulturális különlegességekkel, az irodalmár lelkemet megmozgató írói bravúrokkal és különböző olvasatokkal, de ami most leginkább kellett az az izgalom volt. Minden könyvmoly tudja, melyikre gondolok: ami arra késztet, hogy leragadó szemekkel is, de még egy fejezetet elolvass. 9,5/10, mert nehéz volt kicsit a szürreális Gaimanbe belerázódni a regény legelején, de ezen kívül mindent megkaptam, amit elvártam tőle.