2014. március 23., vasárnap

12 év rabszolgaság

március 23, 2014 0 Comments

Az Akadémia szerint a 2014-es év legjobb filmje a 12 év rabszolgaság, Steve McQueen rendezésében. Internetes berkekben emiatt a film már kapott hideget-meleget: hogy csak azért kapott Oscart, mert rabszolgás és feketék szenvedéséről szól stb. Ezekkel az állításokkal természetesen nem értek egyet, de tökéletesnek se tartom a filmet.

Tartalom:
"Northup 1841-ben, az amerikai polgárháborút megelőző időszakban az északi New York virágzó városában elismert hegedűművészként éli hétköznapjait családjával, míg egy nap tőrbe csalják, elkábítják, és eladják rabszolgának. Helyzete egyre kilátástalanabbá válik, mikor egy szadista déli ültetvényeshez kerül, Edwin Eppshez (Michael Fassbender), aki rabszolgáin kénye kedve szerint tesz erőszakot, akár a végsőkig korbácsolva, kínozva őket.Northup embertelen körülmények között több száz társával együtt az életben maradásért küzd, miközben megpróbálja megőrizni méltóságát Epps könyörtelen, beteges világban. Solomon 12 évig tartó kegyetlen odüsszeiája alatt nem adja fel a harcot: újra szabad akar lenni. És mikor a sors összehozza őt a kanadai szabadelvű áccsal (Brad Pitt) felcsillan benne újra a remény."

Forrás: Port


A téma fontos, hiszen csak az elmúlt időkben kerültek reflektorfénybe az afro-amerikaiakat érintő témák, mint például a rabszolgaság elszenvedése. Igaz, manapság már nem akkora bátorság ehhez a témához nyúlni, mint mondjuk a 20. század első vagy második felének korai szakaszában. De szükség van rá most is, szerintem: ez a film is kicsit más perspektívából mutatta meg a témát.
Eleve a kezdet, expozíció: Solomon egy északon élő szabad fekete, akit elrabolnak, hogy délen rabszolgának eladhassák. A közismert rabszolgaság történeteknél (pl. Tamás bátya kunyhója) inkább egy már rabszolgaként élő embert ismerünk meg. Solomon története nem csak egy fekete életét mutatja be a 19. századi Amerikában, hanem az ember megalázását is. Elvették Solomon egyéni szabadságát, megalázták, s még nevétől is megfosztották, azaz az identitásától is (kicsit orwelli is) - így a téma már nem csak a feketékhez kapcsolódik, hanem minden emberi lényhez is. 


Solomon esetében azonban nem csak a rabszolgatartók fosztják meg őt emberségétől, hanem ő maga is kivetkőzik emberségéből a túlélés érdekében. Az érzéseket ignorálja és az elnyomók eszközeinek használatától se retten vissza, hogy magát mentse. 
Továbbá a 12 év rabszolgaság elég realisztikusan mutatja be a feketéket ért kínzásokat és sérelmeket - néhol túl reálisan. Az elfogástól kezdve láthatjuk a nyers erőszakot, de ilyen tekintetben a film utolsó fél órája a leghatásosabb: teljesen elborzasztó és gyomorforgató, amit a gazda, Edwin Epps művel "tulajdonaival". Mellesleg ezekben a jelenetekben a legerősebb figura az elszenvedő rabszolgalány, aki Lupita Nyong'o személyesít meg nagyon is meggyőzően - az Akadémia neki ítélte idén a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar szobrot.
Még itt külön megjegyezném, hogy a film nem próbálja a feleket külön jó és rossz szerint beosztani. Egy rabszolga se feltétlen jóságos és tiszta jellemű (pl. Solomon) és egy rabszolgatartó se feltétlen szemét, hanem lehet jóságos (pl. Ford).

Remek témákhoz nyúl a film, rengeteg jól felépített és hatásos jelenetet tartalmaz, viszont néha érezni azt, hogy direktbe akarnak minket sokkolni és sajnálatot kicsikarni tőlünk (pl. amikor mutatják, hogy mit tesznek az elszökni akaró rabszolgákkal vagy amikor egyik nőnek elveszik az árverezésen a gyermekeit - ), ami szerintem fölösleges - a néző sulykolás nélkül is érezhet, nem kell direkt vagy feltűnően rájátszani. Ezen kívül még egy hibát tudnék felhozni, hogy a közepénél kissé belassul a történet, konkrét dolgok nem történnek, de ezért a hiba miatt kicsit kárpótolnak minket az utolsó fél órával (ahogy feljebb már írtam).

Összességében, jó film a 12 év rabszolgaság, még ha érezhető némi zavaró sulykolás - 8/10. És még egyszer szeretném megjegyezni, hogy egy film megítélésében nem jó hozzáállás az, hogy "csak a fekete téma miatt nyert". Igen, része a fekete közösség a témának, de ennél sokkal összetettebb ez a dolog, s egy fehér ember is találhat ebben a történetben olyat, ami hozzá is szól. 

2014. március 20., csütörtök

Same rules apply?

március 20, 2014 0 Comments

I'm terribly sorry but this review was written in English, not in Hungarian. It is part of one of my courses at university, and, naturally, I'd like to share my text here. In spite of that fact, I hope you will read and enjoy my review of Filth

A new English thriller, Filth (2013) by Jon S. Braid, could be the worthy follower in the history of adaptations of Irvine Welsh’s novels. Epoch-making? Maybe, but not for everyone.

Bruce Robertson (James McAvoy) a corrupt, pervert, drug addict policeman is close to his promotion: he only needs to solve the case of a brutal murder. To reach his aim, Bruce is capable of doing anything: putting others into shame, screw his best friend, and sleep with his fellow worker’s wife to make success impossible to other “competitors.” Although Bruce is trying to solve the case (besides he works in a “filthy” way), he has to face his mental problems which seem to be overwhelming him.

A new Trainspotting? No, Filth is different from Irvine Welsh’s other story. Braid’s film is not for the wider audience, only for a particular group of people. The factors of comedy (especially, black humour) are not for everyone. Therefore so many cinema fans could not see the humane Bruce under the filthy surface, the reasons of his behaviour. Otherwise, after the continuously shocking grim humour, it is an enjoyable piece of work. By the typical Scottish extracts (e.g. accent, irony about their own nation), there are some rather conventional but spectacular scenes of drug visions, more and more roguish scams (which could not work without James McAvoy’s acting), and lastly the fragility of man. These three themes do not appear together, in general; that is why the film is outstanding. However, it lacks the possibility of further considerations which Trainspotting has – Filth is more of a personal drama than covert speculation on social and personal problems (but it does not avoid making some snide remarks on society).


If you want to join this personal drama-like trip, choose indignation, choose black humour, choose Filth

2014. március 16., vasárnap

Red Road

március 16, 2014 0 Comments

A Red Road-hoz szintén a skótos kurzusom útján jutottam el. Egy olyan trilógia része (Advance Party), amelyet három különböző rendező készít el ugyanazokkal a szereplőkkel - az csak a rendezőn múlik, hogy kit mennyire emel ki. Ennek a trilógiának eddig egyetlen darabját Andrea Arnold készítette el 2006-ban.


Tartalom:

"Jackie egy biztonsági kamera üzemeltetője. Napjai azzal telnek, hogy a világ egy kis szeletét szemléli és védelmezi mindazokat, akik látómezőjébe esnek. Egy nap feltűnik egy férfi a monitoron, akiről azt hitte, soha többé nem fogja látni, akit soha többé nem akart látni. Most nincs más választása, kénytelen szembenézni vele.
A Red Road az első olyan film, mely az "Advance Party" (Terepszemle) elmélet alapján készült. Az elmélet lényege, hogy három különböző rendező, ugyanazon szereplőkről forgat filmet.
A film Skóciában játszódik, de ezt leszámítva, a forgatókönyvírók szabadon döntenek a szereplők földrajzi, társadalmi vagy nemzetiségi hovatartozásáról. Kidolgozható a szereplők múltja, lehet közöttük családi kapcsolatokat létesíteni, felruházhatók jó vagy rossz tulajdonságokkal és, ha ez az adott film szempontjából indokolt, be lehet vonni további mellékszereplőket. Mindegyik filmben szerepelnie kell az összes megadott szereplőnek. Az adott szerepeket mindegyik filmben ugyanazok a színészek játsszák."

Forrás: Port


Mindenképpen nagyobb figyelmet érdemelne ez az alkotás. Önmagában a cselekmény kissé soványka lenne a nem hozzáértő rendező nélkül, de szerencsére ettől nem kell itt félni. Arnold jelenetei feszes tempót diktálnak, feszültség gerjesztenek a nézőben, továbbá szereplőit nem beszélteti sokat, a gesztusok és a mimika fontosabb szerepet játszik (így sok a premierplán), mint a szavak. Így a néző mindenképpen magára van utalva, ő is részesévé válik a történetszövésnek - neki kell kitalálnia a jelenetek alapján a miérteket és a válaszokat is. Meg amúgy is, elég örömteli felfedezni ezeket az apró nüanszokat.
A történetvezetés további sava-borsát az adja, hogy a nézőt - úgymond - bedobják a mély vízbe. A főszereplőt, Jackie-t csak fokozatosan ismerjük meg, őt is leginkább a képek alapján irányított narráción keresztül, valós céljai pedig szinte a film legeslegvégéig rejtve maradnak nem csak előttünk, hanem a többi karakter elől is - így végig van miért izgulni és gondolkodni, ami azért nem egy rossz pont egy filmnél (sőt). 
 

A film kevés szereplővel dolgozik, de azok nem sikkadnak túlságosan a háttérbe a főszereplő mellett. A legemlékezetesebb mindenképpen Tony Curran (Cylde) és Kate Dickie (Jackie) kettőse. A közöttük feszülő vonzalom és macska-egér játék továbbfokozza a történet izgalmasságát, s a két figura között kialakított furcsa, kissé idegen és nem természetes bensőség miatt tud igazán ütni a film vége. 
A Red Roadban szinte nincs is hiba. Egy nagyon jól és tudatosan felépített film, ami hihetően működik és képes másfél órán keresztül fenntartani a néző figyelmét. Nagyobb figyelmet érdemelne a közönségtől, és remélhetőleg, elkészül a két folytatás is - 10/10.

2014. március 14., péntek

A francia hadnagy szeretője

március 14, 2014 0 Comments

Egyik nagy adósságom a történet a Kortárs angol irodalom órám óta, még ha igazából a gyomrom (se) kívánja, de mindenesetre jó ötletnek tűnt a filmadaptáción keresztül megismerkedni A francia hadnagy szeretőjével a kötelezők olvasásakor. 

Tartalom:
"Viktoriánus korban játszódó, romantikus szerelmi történetet forgatnak a filmesek. Főhőse a szép Sarah, akit a francia hadnagyhoz fűződő korábbi kapcsolata miatt a település lakói messze elkerülnek. Egyik nap tudós érkezik Londonból. Charles a menyasszonyát jött meglátogatni, ám véletlenül találkozik Sarah-val. A férfiban heves vonzalom ébred a nő iránt. A forgatást bonyolítja, hogy egymásba szeret a két főszereplő színész, Anna és Mike is. Múlt és jelen szinte egymásba fonódik, illúzió és valóság, filmbeli és filmen kívüli világ keveredik egymással. John Fowles regényéből."

Forrás: Port


Merly Streep és Jeremy Irons nagy húzónevek, ő miattuk kicsit bizakodtam, hogy talán fölöslegesen ódzkodok a történettől. Az első percek egész meggyőzőek. A korához képest technikailag gyönyörűen tálalt tájképek jellegzetes aláfestő zenével. A tartalom sem tűnt rossznak. A francia hadnagy szeretőjét kettő, de szinte teljesen párhuzamos cselekményszálon tárul elénk - egy, amelyik a Viktoriánus korban játszódik és egy a hozzánk közeli jelenben. A két szál nem csak az azonos sorsot beteljesítő karakter miatt kapcsolódik össze, hanem azért is, mert a jelenkorban éppen filmként dolgozzák fel a múltbéli eseményeket. Szóval röviden a kerettörténet elég ötletes és tetszetős. Viszont nagyobb hangsúlyt a Viktoriánus kor kap, amivel még nem is lenne nagy gond. Szóba kerülnek olyan kérdések, hogy szembemenni a társadalmi konvenciókkal a saját boldogulásért cserébe, a nő függetlensége. Sajnos ezeket a kellemes és érdekes apróságokat nem vitelezik ki a filmen, inkább a biztonság kedvéért maradnak a kosztümös, romantikus történetek talaján - ezzel szúrják el ezt az ígéretes alkotást. 

Hiába van meg a színészi alakítás apróságaival Charles és Sarah között a kémia (közhelyesen élve), ha közös történetük érdektelen? Tengnek-lengnek a semmiben, banális fordulatok követik egymást, ezek is elég lassan következnek be. A fentebb említett elemeket pedig nem dolgozzák ki bővebben. Őszintén, csalódás volt A francia hadnagy szeretője - 6/10-t tudok csak rá adni, remélhetőleg, a könyv azért ennél sokkal jobb.


2014. március 12., szerda

A tökéletes érzék

március 12, 2014 0 Comments



A Perfect Sense-t, azaz a kevésbé jól sikerült magyar címén, Hétköznapi pár, a Skót filmek kurzusom egy újabb darabja. Műfaját tekintve romantikus dráma, de a sci-fi elemei is felelevenednek ebben a szerelmi történetben. 

Tartalom:
"Susan (Eva Green) fontos kérdéseket kutató tudós. Karrierjéért cserébe minden mást feladott az életben, többek közt a szerelmet is. Egy nap mégis enged az ösztöneinek, amikor találkozik Michaellel, a tehetséges séffel (Ewan McGregor). Míg Susan és Michael a szerelem új, eddig nem tapasztalt mélységeit fedezik fel, a többi ember furcsán kezd viselkedni - egy rémisztő jelenség járványszerűen hat az érzékekre, mindenkin egy ismeretlen betegség lesz úrrá. A világméretű katasztrófa Susant és Michaelt is eléri. A film egy lélekerősítő pillantás abba, hogy mit jelent szeretni és szeretve lenni - különösen a zűrös időkben."

Forrás: Port


A filmen látszik, hogy David Mackenzie jó rendező: a jelenetek ötletességgel érzékiséggel vannak megkomponálva, teljesen művésziek. A színek a melankóliát, elkeseredettséget adják át, továbbá a főszereplő páros meghittségét, érzéseit, kapcsolatuk közelségét (még a szexjelenetek is ugyanezzel a hozzáértéssel vannak felépítve - semmi durvaság vagy elnagyolás, mint más filmekben). Ehhez az összhangzhoz még hozzájárul Ewan McGregor és Eva Green párosa közt látszólag létező és hihető kémia.
A rendező hozzáértése még abban is megmutatkozik, hogy nem hagyományos úton közelíti meg a szerelmeseket: egy közelgő, betegség által okozott világvége során kell egymás mellett kitartaniuk érzékszerveik hiányában a szerelmeseknek - megtalálni a tökéletes érzéket. A másik történetszálnál (a járvány) is képes a feszültséget és a globális hatást érzékeltetni az archív-jellegű felvételek segítségével.


Az alap ötlet jó, de valahogy mégsem tud úgy működik, hogy hihető legyen és le kösse a néző figyelmét hosszabb ideig. Érezhető, hogy a két történetszál csak áttételesen érintik egymást, Eva Green karakterén keresztül. A betegségről nem derül ki semmi konkrét (hogy mi a kiváltó ok, lehet-e gyógymódot találni stb.),. Nincs feloldás, se menekvés - ezzel történetileg nincs baj (nem mindig kell happy end), de mégis hiányzik a küzdelem a kórság ellen, ami esetleg hangsúlyosabbá tehetné ezt a részét a cselekménynek. A páros szerelmi kapcsolata és saját küzdelmeik pedig nem feltétlen érdekesek annyira, hogy 90 percig lekössön. És maga a kapcsolat végső megoldása is kissé közhelyesnek tetszik.

Szép film a Perfect Sense, vannak jól kidolgozott részei, de az összkép valahogy mégsem az igazi, a tervezésben valahol lefulladtak a készítők - 7/10.

2014. március 9., vasárnap

Éjfélkor Párizsban

március 09, 2014 0 Comments

Párizs városának mindig is volt valami vonzereje, s nem csak a romantikus filmek hatására. Valami művészi atmoszféra mindig is áradt ebből a városból, a lelket simogató finomság. Ezt az érzést idézi fel Woody Allen filmje, az Éjfélkor Párizsban, amit Boró és Linda is egyaránt ajánlott nekem - köszönöm nektek. 

Tartalom:
"Gil és Inez jegyesek, akik üzleti okokból Párizsba látogatnak. Időközben kiderül, hogy a pár nem egészen egymáshoz való. Gil esetleg Párizsban szeretne élni, es komoly íróvá válni, míg Ineznél ez szóba sem jöhet. Gil szeret esőben sétálni, míg Inez nem. A történetben a fordulatot az hozza, hogy Gil felfedezi, hogy pontban éjfélkor Párizs egy bizonyos pontján egy fiákerbe szállva időutazásban vehet reszt, amely visszaröpíti az általa kedvelt 1920-as évekbe."

Forrás: Port


Tipikusan könnyed és szerethető típusú ez a film, olyan feeling-good egy kis időutazással. A filmvásznon nem is akárkik jelennek meg, hanem a 20. századi modernizmus művészei. Gil szemén keresztül megismerhetjük ezeket a ma már legendás figurákat. Összetalálkozhatunk Scott és Zelda Fitzgeralddal, iszogathatunk és meghallgatjuk a férfiasságról szóló elmélkedéseit Ernest Hemingwaynek, Pablo Picassót is megpillantatjuk alkotás közben, feltűnik Dalí és Bunnel is néhány szórakoztató jelenet erejéig. Ebben az egészben az a meglepő, hogy Allen képes hétköznapi emberekként ábrázolni ezeket a figurákat, a maguk bohémságukban megjeleníteni őket, levetkőzteti a hírességekről a hírességet, a fame-t. Szóval hiteles képet kapunk a művészek karakteréről. És valahogy ezzel teremtődik meg maga a 20. század eleji hangulat is, mely azonnal beszippantja az embert, főleg, hogy elkerüli az olyan köröket, hogy magyarázza ki honnan és hová jutott - mindent egyszerű elfogadni, a varázslatos világ elfogadtatja velünk a megmagyarázhatatlant. 


Ennek a csodás világnak a feltárása mellett természetesen megvannak Woody Allen jól ismert élvezhető dialógusai, elmélkedései, melyek tökéletesen beleillenek a múltba is, ezzel kicsit a film mondanivalóját is megtámogatva: az élet sosem változik, csak a díszletek. Továbbá a két főszereplőn keresztül (Gil és Adrian) bemutatja Allen az elmenekülés problémáját, a kérdéseket, ami ez felvet és Gilen keresztül megmutatja az esetleges megoldást is - természetesen jól felépített és adagolt jellemfejlődésen keresztül. Végül, de nem utolsó sorban megjelenik a művészlélek és az úgymond normális emberek ellentéte is Gilen és menyasszonyán, Inezen keresztül. 
Összegezve, az Éjfélkor Párizsban egy kellemes, szórakoztató film, főleg művészlelkeknek. A történet végig fenntartja a figyelmet, nagyon mozgalmas és érdekes (nem hiába kapta meg 2012-ben a Legjobb forgatókönyv kategóriában az Oscart), a helyszínek és a hangulat varázslatos, a szereplők szerethetőek és a színészek is, akik megformálják a művészeket. Szóval, feltétlen megnézni, mert szinte hibátlan -10/10.

2014. március 8., szombat

Válaszd az életet!

március 08, 2014 0 Comments

Az angol/skót filmek egyik megkerülhetetlen alapműve a Trainspotting, amely Irvine Welsh, skót kortárs író egyik legismertebb művének adaptációja. 1996-ban látott napvilágot a film, és igaz, azóta több drogos film készült (pl. Rekviem egy álomért), de még mindig kiemelkedő és különleges Danny Boyle alkotása. 


Tartalom:
"Mark és haverjai képtelenek beilleszkedni a társadalomba, nem mintha a gazdaságilag lepusztulóban lévő Edinburgh-ben sok lehetőségük lenne erre. Csupa vesztes figura, akik parttalanul sodródnak ide-oda. Az egyetlen menekülést a drog kínálja számukra, heroinnal belőve utaznak a képzelet univerzumában. Szárnyalásuknak csak az szab gátat, ha elfogy az anyag. Azért élnek, hogy hozzájussanak a következő adag narkóhoz. A sors azonban még egy utolsó lehetőséget kínál Mark számára."

Forrás: Port


Még mindig kiemelkedő film a Trainspotting, mert nem a drogfüggők okait keresi azért, mert az anyaghoz nyúltak ("Kinek van szüksége okokra, ha a heroint választotta?"), nem az anyag áldozataként állítja be őket, nem teszi a drogosokat mártírrá, mint a már említett Rekviem egy álomért film (ez egy másik stádium). Boyle filmje inkább fókuszál az életforma bemutatására, mint annak burkolt bírálására vagy hogy kampányfilmet készítsen - a konklúziót a nézőknek kell levonnia. Vannak olyanok, akiknek csábító szembemenni a fogyasztói társadalommal akár a heroin útján is a film hatására, azaz lázadni. Lesznek, akik társadalmi kritikát fognak látni benne (ami kétségtelenül jelen is van), és olyanok is akadnak, akik a társadalmi élet sajátos patkányfogó jellegét fogja meglátni (mint én is): érezzük, hogy egyéniségünk a kiteljesedés folyamatában szociális gátakba ütközik, amelyekkel nagy valószínűséggel nem is értünk egyet, mert jelentéktelennek tetszenek. Megoldás erre a nihil, az önpusztítás? Hosszútávon nem - kívülállóként meg tudjuk ezt állapítani. Valahol erről szól a Trainspotting (számomra legalábbis): a szereplők, leginkább Renton miként járja meg ezt az utat, végül hogyan fog dönteni - és nem csak a heroinnal kapcsolatban, az életet illetően is.


Viszont, a drog szorosan összefűződik ezzel a Trainspottinggal, így a néző a sokkolástól sem felejtkezik meg. Számtalan hatsásosan megszerkesztett jelenet van, amely próbálja visszaadni a droghatásait vagy a függő élményeit,  s továbbá nem marad a film adós sem a "büntetést" illetően se. 
A főbb témák mellett megvannak a skót témájú filmek sajátos, mondhatni bájos jellegzetességei is. A kiejtés, ami rengeteg pluszt ad az egész történet hangulatához, a fiatalos zene, a sajátos, kissé sötét humor (bár ez lehet inkább Irvine Welsh sajátossága), önirónia, és nem utolsó sorban maga a helyszín is, Skócia - kicsit hozzáad a kilátástalanság érzéséhez. 

Lassan 18 éves a Trainspotting, de még mindig sokat mond, aktuális és kiemelkedik a műfajból. A mai közönség számára esetleg a lassabb történetvezetés jelenthet gondot, de ez a legkevesebb - 10/10.

2014. március 7., péntek

Emlékszel még, Nana?

március 07, 2014 0 Comments


Japán egyik legnépszerűbb lány mangája a NANA, melynek anime adaptációja szintén népszerű otthonában és külföldön is. Igaz, a Magyarországi premier nem mostanában volt, de nem is ezért került most elő a történet. Egy kicsit személyesebb jellegű kritika következik.

Tartalom:
"A sorozat két fiatal lányról szól, akik épp Tokióba tartanak egy csodaszép, havas estén. Mindketten húsz évesek, és álmaikat, vágyaikat, szerelmüket keresve indulnak el a nagyvárosba. Mindkettőjük neve Nana. A nagy hóesés miatt a vonat hosszú ideig egy helyben áll, és ez beszélgetésre sarkallja a lányokat.

Oosaki Nana a Blast (Black Stones) punk együttes énekesnője, külsőleg hűvös és vagány kinézetű lány, de testében egy sebzett lélek lakozik. Álma és élete is egyben a zene, egyetlen csomagja egy gitár és egy doboz cigaretta, állítása szerint másra nincs is szüksége. Komatsu Nana egy életvidám és sokat fecsegő típusú ember, aki hajlamos első látásra beleszeretni abba a férfiba, aki elmegy mellette az utcán, és ez már elég sokszor okozott neki fájdalmat. De úgy látszik, végre megtalálta igaz társát, és hozzá költözik Tokióba. Álma, hogy szerető feleség legyen, és hogy elláthassa azt a férfit, akit igazán szeret.

A két szereplő útja elválik, mikor a vonat végre befut Tokióba. De később a sors újra összehozza őket és végül lakótársak lesznek. Két különböző személyiséget ismerhetünk meg a lányokban, mégis az idő elteltével kialakul köztük egy kötelék, ami mindennél erősebb. Nana és Hachiko (K. Nana) egymás mellett ismerik meg a felnőtté válás örömeit és kínjait, együtt fedezik fel önmagukat és az életet."
Forrás: Animeaddicts


Miért szeretjük a NANÁt? Tinédzserként valószínűleg a téma (zenekar alapítás, új élet kezdete) foghatott meg, a humor és az izgalmas, nem leülő történetvezetés. Felnőttként mit szerethetünk benne? Azt, hogy az idő elteltével mi magunk lettünk a szereplők. Lassan két éve élek Budapesten, megvoltak a saját okaim, amiért el akartam jutni a fővárosba - ahogyan a két Nanának is a történetben. A felvételivel is küzdöttem, pénzügyekkel, munkával, ahogy főhőseink is. Ezekkel csak azt szeretném mondani, hogy kevés az olyan történet, főleg egy olyan animációs film, ami annyira realisztikusan ábrázol, hogy a néző lépten-nyomon magára ismerhet. Természetesen nem csak a hétköznapi apróbb eseményekre gondolok, hanem az érzelmekre is. Szintén ritka az olyan darab, ahol az ember a saját érzései szinte visszaköszönnek. Ki nem érezte még azt, hogy legszívesebben birtokba venné barátját/szerelmét? Retteg a magánytól és saját szemében beteges módon keresi mások társaságát? Kimondva lehet, hogy kicsi dolgok ezek, nem érnek fel olyan témákhoz, mint a rabszolgaság vagy a harmadik világ szegénységének problémái, de valahol saját magunkkal is foglalkozni kell - ez is a művészet része. Ezt a részt összegezve, Yazawa Ai nagyon jól ismeri és mélyen is élheti meg az érzéseket, ha ilyen jól vissza tudja adni a történeteiben. A sorskérdése és a celebvilág csak adalék ehhez, hisz a lényeg a megélt eseményeken van. A NANA nem keresi az élet értelmét, csak kérdez és próbálja megválaszolni a megválaszolhatatlant - ahogyan mi magunk is. 


A külsőségekről nem érdemes sok mindent mondani, csak egyetlen szót: jó. A zene fülbemászó, a grafika a japán animék minőségéhez igazodik, stílusban pedig a női közönség szépérzékéhez és stílusához (csak miért ilyen ropi mindenki?), és a magyar szinkron is egész jól eltalált. Egyedül a lezárásban érezni, hogy nem kerek, folytatódna tovább a történet (főleg a manga ismeretében zavaró ez), de inkább egy ilyen lezárás, minthogy eltérjenek a mangától, ami akár a cselekmény rovására is menne. Viszont sajnálatos, hogy előre láthatólag nem folytatják a NANÁt - személyes kedvenc, mindenféle életkorban, így 10/10.



2014. március 6., csütörtök

Gangster's Paradise

március 06, 2014 1 Comments


Tapasztalatból tudjuk, legalábbis mindenki szemtanúja lehetett egyszer annak, hogy milyen nehéz a hátrányos helyzetű gyerekeket motiválni. Ehhez a témához nyúl John N. Smith a Veszélyes kölykök (Dangerous Minds) című filmjében. 

Tartalom:
"A megtörtént eseményeket feldolgozó film főhőse, Louanne Johnson kilenc év után búcsút mond haditengerészeti pályafutásának, hogy megvalósítsa régi álmát és végre tanár lehessen. Első munkahelye egy észak kaliforniai középiskola, ahol első osztálya gyökeresen megváltoztatja az életét. Ezek a látszólag önálló, szinte felnőtt és kemény gyerekek majd meghalnak egy jó szóért, azért, hogy valaki végre törődjön velük. Ám az élet arra már megtanította őket, hogy senkinek ne higgyenek, senkiben ne bízzanak. Ekkor érkezik közéjük LouAnne, aki megszeg minden eddigi szabályt, saját tantervet dolgoz ki nekik, és a korábbinál sokkal színvonalasabb órák után igen magas követelményeket állít eléjük. LouAnne-t felháborítja, hogy diákjai milyen könnyedén fogadják el a kudarcot, nyugszanak bele a vereségbe, mert ez tartozik hozzá mindennapjaikhoz. A tanárnő csellel, jutalommal, játékkal ráveszi őket arra, hogy tanuljanak, s érjék el saját képességeik maximumát."
Forrás: Port


Ha kicsit rosszmájú akarok lenni, akkor azt mondom, hogy ez a film a Holt költők társaságának gettós változata. Az alapszituáció teljesen hasonló: adott egy lelkes tanár és a diákok, akik eddig az iskolarendszerben el voltak nyomva, de a tanár új perspektívát mutat a gyerekek számára, mellyel azok megtörnek és új motiváltak lesznek. Természetesen ebben a történetben ennél sokkal de sokkal több van, nem egy DPS másolat vagy újragondolás. A Veszélyes kölykök inkább a társadalom hozzáállását mutatja be és pedagógiai problémákat vet fel. Itthon is tapasztalhatjuk, hogy milyen sztereotípiák élnek a kisebbségekkel kapcsolatban - a film alapján ugyanezek megvannak az amerikai társadalomban is. Változni nem lehet, aki alulról jön, abból jó nem sülhet ki - ezt éreztetik az ilyen sorsú gyerekekkel, akik így ezt el is fogadják / beletörődnek, és nem is küzdenek, hisz minek. Gyakorlatilag hiányzik a motiváltság. A filmbeli Louanne Johnson felfedezi és ezt próbálja előcsalni az elvileg reménytelennek ítélt diákjaiból. A családi hátterüket megismerve úgy próbál tanítani, hogy a diákokhoz közel álló témákkal keltse fel érdeklődésüket, így motiválva őket (hogy sikeres-e az ötlet, az spoiler). 


A felvetett témákat többé-kevésbé jól ábrázolja a Veszélyes kölykök, és értékelendő, hogy már 1995-ben ezekre a gyakorlatilag ma is megoldatlan problémákra. Egy ilyen közegnek az atmoszféráját is hatásosan visszaadja a film a karakterek öltözetével, viselkedésével, de leginkább a zenén keresztül érezhető meg ennek a világnak a hangulata. Főleg a rap és a hip-hop uralja a filmet, de egyéb '90-es évekbeli populáris sláger is felszólal. Karakterekre visszatérve kicsit, a fiatal színészek jól játszanak, leginkább Renoly Santiago volt emlékezetes a maga módján. Bár maguk a szereplők nem igen karakteresek, inkább egy-egy típust jelenítenek meg, de a gyerekek sorsa érdekesen volt tálalva, felkeltette az érdeklődést és empátiát váltott ki.

Szóval a Veszélyes kölyköket mindenképpen javaslom megnézésre. Mai napig aktuális a téma, amit feldolgoz és nem csak az USA-ban, hanem Magyarországon is. Igaz, van egy kicsit erőltetett tanítós jellege, amitől kissé szájbarágósan hat: 8/10.

2014. március 2., vasárnap

Sucker love is heaven sent

március 02, 2014 0 Comments

A kultfilmekkel mindig az a baj, hogy nagyok az elvárások velük szemben. Státuszukat kiérdemlik mindenképpen, hiszen valami újat mutatnak fel, valami korszakalkotót. Viszont attól, hogy valami újat mutattak meg, tudnak jó műként működnie? Kegyetlen játékoknál mi is a helyzet?

Tartalom:
"A milliomosok gondtalan életét élő Sebastian és mostohatestvére, a szép Kathryn gonosz versengésbe kezd: az győz, aki a legtöbb szívet tudja meghódítani és porba tiporni. Könnyű helyzetben vannak, hiszen New York naiv fiataljai mind a lábuk előtt hevernek. Az igazi kihívás azonban hátravan, míg fel nem tűnik a színen Annette, aki elhatározta, hogy megőrzi szüzességét, míg férjhez nem megy. Kathryn fogadást ajánl: ha Sebastiannek sikerül elcsábítania a jégkirálynőt, eltölt vele egy éjszakát. Ellenkező esetben viszont a fiú vadonatúj Jaguárja a tét. Kezdődik az utolsó játszma."
Forrás: Port


Még a mai tinédzser filmektől is eltér a Kegyetlen játékok - a Gossip Girl egyfajta elődjének is tekinthető témáját illetően, hiszen tinédzserek között intrikák a téma egy szokatlan környezetben (gazdagéknál). Kicsit túllép a tinédzser problémák feszegetésén, és egy komolyabb témát jelenít meg a film: képes-e valaki érzelmi alapú szerelemre vagy csak a testire? Ez nem csak tinédzserkorban kérdés, hanem felnőttek között is (van, aki sosem érik meg rá). Továbbá nem találhatóak meg a szokásos tinifilm archetípusok se, sem pedig a sablonos helyszínek (pl. gimnázium). A történet leginkább a családi birtokon játszódik, az iskolai közeg csak áttételesen jelenik meg - nagy helyszínváltások nincsenek is. Végül érdemes még megemlíteni, hogy a szexualitást is szabadosabban kezeli, mint más filmek a műfajban. Aztán az sem elhanyagolandó, hogy tehetséges színészek játszanak a Kegyetlen játékokban. Sarah Michelle Gellar olyan fantasztikusan játssza az intrika királynőt, hogy megjelenésének első percétől gyűlölni lehetett (persze előtte minket is becsapott), miközben a háttérben ott volt a sajnálandó lány is. Hasonlóan jól játszik Ryan Philippe is az ügyeletes nőfaló szerepében. Reese Witherspoon aranyos ebben a korai szerepében, de kevésbé hangsúlyos a főszereplők mellett. Utoljára pedig a zene: Placebo, The Verve - többet nem is kell mondani. 


Összességében rengeteg újat, frissítő vonást vonultat fel a Kegyetlen játékok a tinédzserfilmek világában és hanyagolja a bevett klíséket. Viszont a cselekményvezetésben valami nem igen működik jól. A bevezetés frappáns, rögtön beránt az intrikás mostohatestvérek világába. A fogadás után viszont valahogy érdektelenné válik a történet, megjelenik kicsit a sablonosság (főleg Annette és Sebastian párosnál), majd jön egy elég nyakatekerten és erőltetteten megvalósított rész, majd végül az ütős vég, ami visszahozza a történet színvonalát. Kár, hogy nem igen tud jól működni a cselekmény, pedig potenciál rengeteg van a filmben, ki is van használva bőven, s ez értékelendő - 7/10 a film, hisz azért látni kell, hisz kultfilm, a műfajában kiemelkedő, de nem feltétlen a történetért érdemes elővenni. 

Follow Us @soratemplates