Antigané

2013. július 31., szerda

A kicsi Cossette portréja

Chibi Zsó július 31, 2013 0 Comments

"Ki lenne képes szeretni annyira, hogy a saját drága életét is eldobja értem?" - kezdődik ezzel a mondattal a Le Portrait de Petit Cossette története. Ebből is látszik, hogy nem egy szokványos anime ez a három részes OVA.

Tartalom:

"Főhősünk, aki egy eladó egy régiségboltban, egy frissen érkezett XVIII. századbeli étkészlet egyik poharában egy fiatal, úri lányt és a történetét látja meg. Eme történet pedig nem más, mint egy gyilkosság, amely lassan-lassan feltárja titkait nekünk, nézőknek. Kérdések pattannak ki a fiú agyából: „Megőrültem? Szerethetek-e egy pohárba zárt tüneményt?” Egy valóságtól eltávolodott világban találkoznak, és megismerik egymás történetét."

Forrás: Animeaddicts

Mindenképpen megnyugtató, hogy létezik art anime is (nevezzük így). Ez a történet mindenképpen ebbe a témába sorolandó. Rövid, csupán három részen történet, viszont annál nyomasztóbb. Legelőször csak némi misztikával megfűszerezett sztorinak tűnik, aztán belép maga Cossette a képbe, és elszabadul az őrület, szó szerint. Az anime a lélek mélyére, sűrűjébe megy egy meganimált Dalí-szerű világ segítségével. A hangulat így iszonyú nyomasztó lesz, amit még az igen különös történet is fokoz. Felmerülnek olyan kérdések, hogy mi a szerelem? Mit szeretünk igazán a másikban: szépségét vagy az igazi valóját? Készek vagyunk-e áldozatot hozni a szeretett személyért? Mindenképpen érdekes és vitaindító kérdések, amikkel foglalkozik a maga elvont módján a Le Portrait de Petit Cossette.

A téma izgalmas, viszont eléggé nehéz feladat elé állítják a nézőt. Értelmeznie kell a látottakat, felfedni az amúgy pazar látvány világba rejtett szimbólumokat, és mögéjük látni. Megeshet, hogy ez első megnézéskor nem sikerül, de lehet, másodjára sem. Mindenképpen türelmet kíván a mű, és ezért nem mindenkinek ajánlott (és lehet megosztó is). De akit érdekel az ilyesmi, nyugodtan belevághat ebbe a túlvilági utazása.

Őszintén, nem is tudom, hogy hányas pontot érdemelne. Van benne valami, amit nem biztos, hogy megért elsőre a néző. De a felfedezett mondanivalóval mindenképpen gazdagabb lesz az illető. 7/10-es pontot érdemel egyszeri megnézés után a Le Portrait de Petit Cossette.

2013. július 19., péntek

A Holt költők társaságának kis húga

Chibi Zsó július 19, 2013 0 Comments

Ha lázadó tanárokra gondolunk a filmtörténetben, akkor Mr. Keating biztosan eszünkbe jut, akit a Holt költők társaságából ismerhetünk. Különös tanítási módszerei individuális gondolkodásra serkentették diákjait, megtanulták, hogy merjenek cselekedni, élni a mának. Azonban nem csak ő az egyedüli forradalmi tanár a filmtörténetben: itt van a Mona Lisa mosolyojának főhősnője, Katherine Watson. Mit tanít ő a saját diákjainak? A filmajánlást, mellesleg, köszönöm Jocinak.

Tartalom:

"Katherine Watson (Julia Roberts) 1953 végén Kaliforniából New Englandbe utazik, hogy művészettörténetet tanítson a Wellesley College leányiskolában. Abban a hiszemben lát neki a feladatnak, hogy tanítványai, akik az állam legjobb és legtehetségesebb diákjai, élni fognak az előttük felvillanó lehetőségekkel.

Ám hamarosan rá kell jönnie, hogy a tekintélyes intézményben nagyon is konzervatív légkör uralkodik. A lányok stílus- és etikett tanára, Nancy Abbey (Marcia Gay Harden) széles körben osztott nézetei szerint egy fiatal lány számára sokkal értékesebb egy eljegyzési gyűrű, mint a tudományos műveltség. Amikor Katherine önálló gondolkodásra bátorítja a tanítványait, összeütközésbe kerül a tanári kar és a diákok konzervatívabb tagjaival, akik közül legelszántabb ellenfele egyik saját tanítványa lesz, az arisztokrata származású Betty Warren (Kirsten Dunst). Betty nemrég ment férjhez, így amikor Katherine rábeszéli legjobb barátnőjét, Joant (Julia Stliles), hogy ahelyett, hogy elfogadná küszöbön álló eljegyzését, menjen a Yale-re továbbtanulni, a legelszántabb ellenfelévé válik. Katherine érkezése felbolygatja az iskola és a diákok életét, tanítványainak előbb-utóbb dönteniük kell, merre akarnak tovább menni.

Egy világban, ami megmondja nekik, hogyan éljenek, Katherine arra tanítja őket, hogyan gondolkozzanak. A döntés hatással lesz egész további életükre, és a választás nagyon nehéz. Még Katherine-nek is."

Forrás: Port

Ahogy kedves barátom felvázolta a film szerkezetét ajánlásában, valóban kijelenthető, hogy ez a film a Holt költők társaságának kishúga. A helyszín ugyanaz: egy nem koedukált iskola. A két tanár figura is rengeteg hasonlóságot mutat: lázad a konzervatív világban, egyéniség, és a konzervatív merevségéből diákjaikat is ki akarják szabadítani. Ha a Mona Lisa mosolya ennyi közös vonásban osztozik a Holt költők társaságában, akkor mégis miért született meg? A válasz a mondanivalóban keresendő, hiszen az nem ugyanaz. Mike Newell filmje női problémával foglalkozik, a nő kiteljesedésével. A történet főproblémája, ami ellen Katherine küzd az a nő szerepe a társadalomban. '50-es évekbeli Amerikájában járunk, ahol a nő, mint háziasszony és családanya szerepkörben tetszeleg. Katherine ezt képtelen elfogadni: hogy egy nő élete csak ennyiből álljon, ahogy azt diákjai is hiszik. És a történet fő konfliktusa is innen ered: Betty teljesen ellenzi Katherine életszemléletét és módszereit, elveti azt, hogy rávegye társait arra, hogy letérjenek a számukra kijelölt útról (férjhez menjenek, gyermekeket szüljenek és összetartsák a családot). Melyik félnek van igaza? A helyes választ egy harmadik szereplő, Joan adja meg. Vőlegénye van, készülőben a házasság is, de Joan mégis többre vágyik: ügyvéd szeretne lenni. Katherine támogatja ebben, Betty le akarja beszélni erről az "őrültségről". És Joan végül dönt: azt választja, amit szeretne, szerelmével lenni. Látszólag, Katherine vesztett a vitában és Betty nyert, de igazából a saját útját választotta. Egy nő nem külső eszméket követve teljesedik ki, hanem úgy, ahogy boldognak érzi magát. Van, aki az anyaságban találja meg ezt a boldogságot, más abban, hogy örök vándor marad. Ahogyan Katherine is. Betty szintén ezt értette meg végül, és fogadta el, s felnéz tanárnőjére, mert volt bátorsága másnak lenni, egyéniséggé válni. És a történet többi lánya is a saját útját keresi és találja meg, így élve egy boldogabb életet.

Ezen a konfliktuson kívül számos, apróbb mellékága is van a történetnek. Némelyik érdekes, de a legtöbbje unalmas. Főleg a tanárnő szerelmi kapcsolatait éreztem ilyennek. Amit viszont hiányoltam, az a légkör megteremtése. Nem éreztem azt, hogy milyen kapocs van Katherine és a lányok között. A film kezdetén látszólag ellenfelek voltak, de viszonylag hamar megbékültek egymással (kivéve Bettyt). Viszont a tanári kar világára teljes rálátást kaptunk, megérthettük, hogy kinek milyen helye van itt, és kitől mit várnak el, s micsoda hatalom van az erősen konzervatív igazgatónő kezében. Akkora, hogy spoiler! a film legvégén Katherine elbukik: fel kell hagynia sajátos tanításával, és visszatérni az előírt tanmenethez. De veresége csak látszólagos, hisz a lányokban megmozdított valamit, mertek gondolkodni, saját döntéseket hozni. És ezt semmilyen hatalom nem veheti el tőlük már. spoiler vége

Összességében nem rossz film a Mona Lisa mosolya, de nem ér a bátyja, a Holt költők társaságának nyomába. Egy, a nők számára, lényeges problémára hívja fel a figyelmet. Imádni való színészek (főleg Maggie Gyllenhaal), egy könnyed, nőies környezet. 7/10-es film, sajnos az unalmasabb és fölösleges részek lehúzzák kissé az összképet. De amúgy nem rossz, egyszer meg lehet nézni.

U.i. Ez a 200. bejegyzés. :))

# 2003 # amerikai

2013. július 15., hétfő

500 nap nyár

Chibi Zsó július 15, 2013 0 Comments

A fiú és a lány találkoznak, egymásba szeretnek, és összejönnek. Ez a receptje egy átlagos romantikus filmnek. Kissé unalmas klísé, de még mindig könnyen fogyasztható. Marc Webb 500 nap nyár című filmje szintén egy fiú és egy lány történetét meséli el, ahol a fiú és a lány találkozik, a fiú beleszeret a lányba, de a lány ő belé nem. Mindjárt más a romantikus film fekvése.

Tartalom:

"A bájos Summer kiadja Tom útját. Ötszáz napot töltöttek együtt, a fiatalember azóta is képtelen felfogni, hogy a felhőtlen boldogságtól hogyan fajulhattak idáig a dolgok. A lány pedig nem érti, hogy a fiú mit nem ért ezen: ő nem vágyott sem házasságra, sem tartós kapcsolatra, számára pusztán csak egy hosszúra nyúlt kaland volt mindez. Tom megpróbálja végiggondolni a múltat, elemezni az együtt töltött időt, hátha megtalálja a szakítás okát, hol követett el hibát. Felidézi találkozásukat, amikor Summer belibbent az irodába, és ő első pillantásra fülig beleszeretett."

Forrás: Port

Őszintén bevallva, én nem szeretem a romantikus filmeket pont azért, mert sablonosak. És pont amiatt tetszett a 500 days of Summer, mert nem hétköznapi romantikus történet. Bátorsága van ahhoz, hogy a prológus figyelmeztetése ellenére is elringassa a nézőt abba a hitbe, hogy itt bizony boldog vég lesz, miközben nem. És ennek tudata (hogy közeleg a tragikus vég) kíméletlenül csap le. És miként éri el ezt egy film? Rengeteg ötletes technikával és persze Joseph-Gordon-Levitt játékával, na és zenékkel. Először is, a történet nem időrendi sorrendben halad, nem lineáris, hanem kevert. A rózsaszín szemüveg állapot után azonnal következhet a teljes levertség is. Az érzelmi ellentétek kifejezésére még használtak osztott képernyőt (expectation-reality eloszlás, konkrétan), ami még inkább fokozta a kontrasztot a két érzelmi állapot között.

A már említett betétdalok szintén jól kifejezik főhősünk érzéseit. Hanyagolja a történet a szokásos slágerdalokat, inkább más stílushoz nyúl, letisztultabbá. Mint például Regina Spektor Us és Hero száma, vagy Hall & Oates You make my dreams száma, amire szinte egy musicales jelenetet komponáltak egy csipetnyi Disney-beütéssel.

Végül de nem utolsó sorban a színészek is nagyban hozzájárulnak az érzelmek átadásához, és ahhoz is, hogy szórakoztató is legyen a történet. Joseph Gordo-Levitt szerethető Tomként hisz nagyon jól áll neki ez a tragikus hősszerelemes szerep. Jól mutat Zooey Deschanel mellett és konkrétan ez adja az egésznek a savát-borsát. Hogy olyan jó elnézni ahogy az Ikeában játszanak, a parkban péniszt kiabálnak stb. Szóval, imádni valóak a végkimenetel ellenére is.

Ha a jövőben megkérdezik, hogy melyik a kedvenc romantikus filmem, akkor mindenképpen az 500 nap nyarat fogom mondani. Ötletes, nem hétköznapi, szórakoztató és drámai. Szóval jó film, 10/10.

# 2009 # 500 days of Summer

Lincoln

Chibi Zsó július 15, 2013 0 Comments

Az amerikai történelem egyik nagy alakja mindenképpen Abraham Lincoln és nem érdemtelenül. Saját korában ki mert állni a feketékért, embernek nevezni őket, és megszavaztatni a 13. alkotmánymódosítást. Számtalan feldolgozás között elkészült Steven Spielberg filmje is Lincolnról.

Tartalom:

"1865-ben az amerikai történelem legvéresebb háborúja a végéhez közeledik. Az újraválasztott elnök, Abraham Lincoln (Daniel Day-Lewis) azonban nem hajlandó engedményekre: a megosztott kongresszust rá akarja kényszeríteni, hogy hozza meg addigi legfontosabb döntését: egészítse ki az Alkotmányt, és törölje el a rabszolgaságot. Az ellenállás hatalmas: az elnök azonban ravasz ember, jó stratéga és zseniális szónok. Van, akit meggyőz, van, akit megfélemlít, van, akit megveszteget; lavíroz, csapdákat állít, és semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy elérje célját - és új fejezetet nyisson a világtörténelemben."

Forrás: Port

Magyar nézőként kijelenthető, hogy Spielberg munkája főleg az amerikai szájíznek felel meg. Mindenhonnan áradó patriotizmus, összetartásról szóló nagy beszédek, mindenkit megmentünk attitűd, kissé szánalmas előre utalások a saját korunkra. És nagyon lassan hömpölyög a cselekmény a fináléig. Rosszmájúan mondhatnánk azt is, hogy na, erre volt az a sok (pontosan 12 ) Oscar-jelölés? Természetesen nem. Azért van ebben a Lincolnban valami. Ami mindenképpen dicsérő benne az, hogy miként közelíti meg Lincolnt. Mivel az amerikai nemzetnek nincsen úgy mitológiája, mint a legtöbb európai nemzetnek, így történelmük figuráit szokták már-már mitológiai magaslatokba emelni. Valahogy nem egészen ez történik Spielberg filmjében Lincolnnal. Annyiból kissé meseszerű alak lett a filmben Lincoln, hogy lemegy emberek közé, elbeszélget velük, mint holmi álruha bújt Mátyás király. De amikor egy megbeszélés közepén elkezd teljesen másról anekdotázni, az valahogy emberi. Hogy beleláthatunk a családi életébe is Lincolnnak, ezzel is inkább emberibb, mint mitológiai alakká válik a vásznon. És korrupcióhoz is folyamodik célja érdekeiben, ami nem meglepő. Most is és akkor is megtörtént. Ugye ez sem tűnik mitológiai vonásnak, hanem sokkal inkább emberinek?

Mindehhez a figurához jön Daniel Day-Lewis, aki át tudja adni ezt a félig mitikus, félig emberi Lincolnt. Akinek a nézéséből is tudod, hogy ő a Lincoln, akinek a monológjait szívesen elhallgatod, még ha iszonyúan lassítja is a cselekményt. De megbocsátod neki, mert annyira jól adja elő.

Lincolnon túllépve, érdekes a kivitelezésben még, hogy elvileg a Polgárháború megnyerése a cél. És a film első perceit leszámítva nem látjuk a harcmezőt. A cselekmény a Kongresszus falain belül játszódik, az igazi csatákat ott vívják, nem külszínen. Nos, aki nem érdeklődik a politika iránt annak unalmas lehet ez a fajta csatározás, de a finálé, a végső szavazás mindenképpen érdekes és jól felépített jelenete a filmnek.

Összességében, a Lincoln nem egy rossz film, egyszer meg lehet nézni. Minden megvan benne, ami egy Oscar-ízlésű nézőnek (azaz amerikainak) kell: szívhez szóló beszédek, emlékezés a dicső múlt előtt. 7/10-es alkotás. Nem rossz, de azért nem Oscar-esélyes film (végül az Akadémia is így gondolta).

# 2012 # amerikai

2013. július 13., szombat

Rém szomorú és irtó megindító

Chibi Zsó július 13, 2013 0 Comments

Aki ismer, tudja, hogy az egyik kedvenc könyvem a Rém hangosan és irtó közel. Mindig le tud taglózni, elgondolkodtatni az élettel kapcsolatban. Így, természetesen, nagy elvárásaim voltak a filmmel kapcsolatban.

Tartalom:

"Oskar a 2001 szeptember 11-i New York-i terrortámadásban veszítette el az édesapját. A tizenegy éves, szokatlanul érett és érzékeny fiú az apja holmijai közt talál egy kulcsot, és mivel úgy véli, hogy ez egyfajta üzenet tőle, elhatározza, hogy megkeresi a hozzá illő zárat. Miközben a a várost járva kutakodik, sokféle emberrel találkozik, és kezdi felfedezni a hiányzó apjához fűződő láthatatlan szálakat, valamint a zajos, idegen és veszélyes világot, ami körülveszi."

Forrás: Port

Féltem a filmtől. Féltem, mert a könyvet ismerve úgy gondolom, hogy szinte képtelenség megvalósítani azt a torokszorongató melankóliát, ami áthatja a regény minden egyes sorát. Stephen Daldry filmje ezt nem is hozta vissza. De végül nem is volt baj, nem hiányzott a filmből. Foer könyve több mindenről is szól, több szálon fut a cselekmény. Daldry egy momentumot és történetszálat emelt ki a könyvből, és ezt dolgozta át kicsit. Az adaptációban 9/11-ből indul ki, de egy sokkal univerzálisabb, emberibb témáról szól: a gyászról, ráadásul egy kisfiú szemszögéből (aki Asperger szindrómás, ami sokban megmagyarázza a viselkedését). Egy szülőt korán elveszteni rettenetes dolog, és bele se merek gondolni, hogy ezt miként dolgozhatja fel egy gyermek. Ilyen idős korban, feltehetőleg, azt érezheti egy kicsi, hogy iszonyú veszteség érte, és senki se érti meg őt. Az érzelmi kifakadásaiból ítélve Oscar is valami ilyesmit érez. És hogy elmúljon a fájdalma, elindul egy útra. Igaz csupán a puszta véletlen folytán, ahol nyakába veszi New Yorkot és az öt körzetet, és eközben megérti, hogy mindenkinek van gyászolni valója. Megtanulja, hogy az emberek nem számok, sokkal inkább betűk, amik egy történetté akarnak összeállni. Így leírva, eléggé tanmesei, de ahogy az Út a vadonba filmnél is említettem, az embereknek be kell járniuk a saját útjukat, hogy rájöjjenek az apró igazságokra. Napjainkban, szerintem, szükségünk is van ilyen történetekre, mert annyi honnan akarják megmondani, hogy mit és hogyan csináljunk, hogy sokszor érezhetjük magunkat elveszettnek és összezavarodottnak.

Még a bejegyzés elején említettem, hogy legnagyobb félelmem az volt, hogy a film miként fogja az érzéseket kifejezni. Ugyanis a könyvben tipográfia és különböző stílusok segítségével ábrázolja Foer a szereplők érzelemvilágát. Daldry hangok és képek segítségével éri ezt el, plusz a színészek alakítása is megrezdíti a szükséges lélekhúrokat. A reklámmal ellentétben a mozi két sztárja nem Tom Hanks és Sandra Bullock, hanem Thomas Horn és Max von Sydow. Az ő játékuk adja a legnagyobb érzelem löketet ehhez a drámához. Még a képi világról mondanék annyit, hogy régen láttam filmen New Yorkot ilyen szépnek. Dicséretes, hogy nem a felhőkarcolókra koncentráltak, hanem a zöld részeire a városnak.

Kellemes csalódás volt a Rém hangosan és irtó közel. Nem 100%-os adaptáció, rengeteg mindent kihagytak a könyvből vagy bizonyos részeket átírtak, de mégis jól működik, és a lényeges mondanivalót megtartja. 8/10-es film, egyszer mindenképp érdemes megnézni.

# 2011 # adaptáció

2013. július 9., kedd

Shakepeare or not? That is the question

Chibi Zsó július 09, 2013 0 Comments

Othello, Macbeth, Rómeó és Júlia, Szentiván éji álom, Hamlet. Mindegyik ismerős cím, és mindannyian a nagy neves drámaíróra, William Shakespeare-re gondolunk. Ha visszagondolunk középiskolai tanulmányainkra, tudjuk, Shakespeare alacsony sorból emelkedett fel addig, hogy maga I. Erzsébet királynő udvarába is eljuthassanak művei. Lehet-e egy kesztyűkészítő fia ennyire tehetséges? Biztos, hogy a fennmaradt művek egy írótól származnak? Roland Emmerich a történelemnek eme pletykáját használta fel és eljátszadozott benne filmjében, A névtelenben.

Tartalom:

"A tizenhetedik századi Angliában, Erzsébet királynő uralkodása alatt az arisztokrácia erotikával és bűnnel teli világa az egyszerű intrikáktól kedzve a nagy ívű politikai játszmákig terjed. Oxford grófja, aki a társadalmi helyzetéből kifolyólag nem engedheti meg magának, hogy nyíltan elmondja véleményét, drámák és komédiák sorai közé rejti üzenetét, hogy a színpadról befolyásolja a politika alakulását. Felbérel egy drámaírót, hogy a neve alatt fussanak a művek, ám ő félelmében a Shakespeare nevű színésznek adja át a feladatot."

Forrás: Port

Akik otthon vannak a kortárs filmek és Hollywood világában, tudják, hogy Roland Emmerich eddig főleg katasztrófafilmekkel foglalkozott (pl. Holnapután vagy a 2012): ilyen perspektívából is mindenképpen érdekes A névtelen. És azt kell mondani, hogy Emmerich nem rossz a történelmi dráma műfajában sem, sőt. Egy szórakoztató, valamilyen szintű korrajzot, és intrikától sem mentes mozit várjon az, aki megnézi a filmet. A cselekmény több szálon fut, ami miatt kissé nehéz érteni a filmet, de a történet előrehaladtával minden szépen összeáll a néző számára. Mellesleg, ami nehezíti a megértést, hogy a casting során sajnos elég hasonló kinézetű színészeket sikerült összeválogatni, így nehéz megállapítani, hogy most ki melyik gróf is.

A castingtól eltekintve a kivitelezéssel sincs baj. A kosztümök korhűek, olyan, mintha elveszne az ember egy képes történelem könyvben. Történelmi hitelesség igaz nem mondható el magára a filmre, de a jelenetek így is, többségében, jól felépítettek: kellő dráma, felvezetés és építkezés (szóval ami kell egy jól működő jelenethez). Visszatérve a castingra, sajnos nagyon kiemelkedő alakítást nem tudok kiemelni: esetleg Rafe Spall, aki hihetően adta elő a ripacs nagyravágyó színészt, aki ugye Shakespeare volna.

A névtelen, összességében, egy jó film, egyszer mindenképpen érdemes megnézni. Mitológiát próbál rombolni játék szintjén, miközben szórakoztat. 8/10-es Robert Emmerich történelmi drámája.

# 2011 # A névtelen

2013. július 7., vasárnap

Valar Morghulis

Chibi Zsó július 07, 2013 0 Comments

Már három éve barangolhatunk Westeros világában a HBO jóvoltából, körülbelül 3 millióan (legalábbis az amerikai nézettségre támaszkodva, ezt mondhatjuk). Rövid idő alatt a HBO fantasy sorozata belopta magát a nézők szívébe. A titka? Rengeteg mindent említhetnénk, mint lehetséges választ. Ha az idei évad mélyére nézünk, megismerhetjük azokat a tényezőket, amik fenntartják a nézők figyelmét.

Tartalom:

" A harmadik évad nyitó epizódjában Havas Jon találkozik Mance Rayderrel, a Falon túli királlyal, míg az Éjszakai Őrség expedíciójának túlélői dél felé menekülnek, reménykedve, hogy elérik a biztonságot jelentő Falat. Eközben Királyvárban Lannisterék a Stannis Baratheon fölötti győzelmet ünneplik. Tyrion a jutalmát kéri, miközben Cersei ünnepi lakomát szervez a királyi család számára, és felajánlja Sansának, hogy segít neki. A Keskeny-tengeren Dany vitorlát bont nyugat felé. A Folyóvidéken Arya találkozik egy csapatnyi törvényen kívülivel."

Forrás: Port

Ahogy említettem a tavalyi posztban, hogy nagy felelőtlenség lenne a harmadik kötetet, a Kardok Viharát tíz epizódba belesűríteni. Szerencsére a forgatókönyvírók két részre szedték a vaskos kötetet, viszont így is akadtak eltérések bőven a könyvhöz képest. Bár személyes véleményem, hogy amíg kerek történetként képes működni a filmverzió, addig nincs semmi baj a változtatásokkal. És a történet láthatólag folyt valamerre, az eseményeknek mind volt célja később. Viszont egyre több a történetszál és nézőpont, így először lehetett igazán azt érzeni a sorozatnál, hogy iszonyúan széttagolt, és ez hullámzó minőséghez vezetett. Bár a probléma érthető: nem minden néző kedvelheti az összes szereplőt vagy tarthatja érdekesnek az éppen aktuális kalandjait. Továbbá ez a probléma még azzal is meg van fejelve, hogy egy epizód csak 60 perces, és ennyi játékidőbe nem fér bele tisztességesen mindenki. Néha kísérleteztek a forgatókönyvírók azzal, hogy egy közös témára húzták fel az aktuális epizódot, de még ilyenkor sem sikerült teljesen izgalmassá tenni egyes részeket. El kell ismerni, most bőven akadtak gyengébb epizódok. Maga az évadzáró se volt De a kitartó tévénézők kaphattak bőven emlékezetes jeleneteket is, mint például a legnagyobb port kavaró 9. rész zárását.

Még ha a történetvezetés gyengült is egy kicsit, a kivitelezésre továbbra sem volt panasz. A könyvet olvasók talán sérelmezhetik Daario nevű szereplő castingját. Ezen kívül nem sok hibát lehet felróni. A CGI-hez egyre többször nyúlnak a készítők, így többször láthatunk sárkányokat és rémfarkasokat is. Számomra a jelmezek és a tájak még mindig lenyűgözőek. A színészek játékára többségében nincs panasz, még ha néhány név (mint például Peter Dinklage és Lena Headey) kissé a háttérbe szorultak is. Akinek köszönhetünk emlékezetes jelenetet, az Nikolaj Coster-Waldau (Jaime), de a mostani évadból még mindenképpen kiemelendő Iwan Rheon, mint Theon titokzatos kínzója. Waldau-n keresztül jobban megismerhettük a Királyölőt, még inkább kiütközött, hogy Westeros világában nem mindenki fekete-fehér. Rheon pedig nagyszerűen alakítja a szadista állatot, hihetetlen nézni.

Összefoglalva, a Trónok harca 3. évada nem érte el az 1. évad színvonalát, de a másodikhoz mindenképpen méltó folytatás lett. Bőven voltak izgalmas momentumok, de sajnos unalmasabb vonalak is akadtak: így lesz 8/10-es a mostani évad. Azért úgy hiszem, még érdemes várni a tavaszt, mert közeleg a tél.