Antigané

A vadászat megtekintése után is sokszor eszembe jut a film, a témája, s akkor úgy érzem, hogy egy jó, sőt elég erős alkotást láttam. A téma elég hétköznapi és közel áll mindenkihez (a pletykálás), de ez a film nagy odafigyeléssel, fokozatossággal és jól megválogatott képi utalásokkal tárja elénk az esetet. Mellőzik a szavakkal történik szájbarágást, legtöbbször a képsorokra kell hagyatkoznunk: szerintem ez sokkal elegánsabb út, még ha a nehezebb is. De A vadászat esetében tökéletesen működik ez az elbeszélő mód. A legapróbb jelekből és mozzanatokból áll össze a szereplők a problémája (pl. Klara családi helyzete vagy Lucas magánélete), s hasonló apróságok viszik előrébb a történetet (pl. Klara hazugságának az oka). Továbbá ezek az apró, nem igazán jelentősnek tartott mozzanatok gerjesztik végig a feszültséget is (mondhatnánk azt is, hogy végig forrong valami a mélyben), ami a mise jelenetben robban ki, azaz teljesedik ki. 

A nézőkre tökéletesen hat a film, azonban itt-ott a valóság alapját megkérdőjeleztem. Például a gyermekpszichológus munkáját. Bár, ha nagyon akarjuk, bele lehet ebbe a részbe magyarázni azt, hogy a pszichológus egyszerűen slendrián és nem rendes szakember, s ez az oka a vizsgálat milyenségének. Viszont azt nem értettem, hogy Lucas miért nem védte igazságát? Dramaturgiai szempontból értem, hogy miért történt ez így, de valóságban nem ilyen viselkedést várnék egy ártatlan, de megvádolt embertől. 

Ilyen apróságoktól eltekintve, A vadászat egy nagyon erős és nagyon európai alkotás, meg merem kockáztatni, hogy ebben az évben a legerősebb film, amit láttam. Fokozatos és intelligens építkezés jellemző, gyönyörűen megalkotott jelenetek a dán vidéki világ természeti látványosságaival. Továbbá remek színészek játszanak itt, kezdve Mads Mikkelsennel, aki ezen szerepéért elnyerte Cannes-ben a Legjobb férfi szerepnek járó díjat. Továbbá még Annika Wedderkoppra hívnám fel a figyelmet, mert gyerekként olyan aurát tudott magából árasztani a puszta nézésével, hogy az ember tartott tőle egy kicsit. Érdemes lesz rá figyelni.

Mindenkinek ajánlom A vadászatot. Többször nézhető és elgondolkodtató alkotás, ritka kincs: 9/10

A sorozat a kezdetektől fogva ügyel az átlag nézők igényeire és arra, hogy miként vezessék őket Westeros szövevényes és ármányos történetében. Mivel a könyv alapanyag eléggé szerteágazó és így már a sorozat is, a nézők vezetése egyre nehézkesebbé és nehézkesebbé válik. Már könyves nézőként a következő példát tudom megemlíteni ezzel kapcsolatban. A 3. évadban Theon szerepelt a történetben a deres-i események után, miközben a könyvsorozatban csupán a Sárkányok táncában (5. kötet) tér vissza, mint POV-karakter. A változtatás jogos a sorozatban, hiszen egy átlagos tévénéző, aki évente csak akkor nézi a sorozat, amikor azt épp sugározzák, nem feltétlen fog emlékezni mondjuk két-három év múlva egy szereplőre, amikor az ismét visszatér (bár emlékeztetővel el lehet ezt írni, de olyan elő a kalapból-hatású). A 4. évadra viszont ezzel abba a hibába estek az alkotók, hogy egyre több a szál, amelyet szinte képtelenség élvezhetően egy részben elmesélni. Továbbá azzal a problémával is szembesülnek, hogy a nézői igényeknek megfelelően egyes szereplőknek többet kell képernyőn szerepelnie, mint másoknak. Ennek kezelésének érdekében történtek érezhető változtatások. Az évad eleje még a jól ismert ritmusban haladt, s a szereplőgárdát már két részben mutatta be: az első inkább a népszerűbb figurákra fókuszál (pl. Jon, Dany, Tyrion), addig a második epizód a mellékszereplőkre (pl. Theon, Bran), de természetesen Királyvár folyamatosan jelen van és több játékidőt kap, mivel a sorsfordító események zömével ott történnek. Viszont hiába ez a felosztás, egyes szereplők háttérbe maradnak (pl. Stannis és Greyjoy család), a főbb szereplők pedig súlytalan kiegészítéseket kapnak az eredeti történethez képest (pl. Szürke féreg és Missandei szerelmi szála vagy Bran és Jon majdnem találkozása Crasternél). További zavaró tényező volt a történetvezetésben, hogy nem minden epizódban arányosan oszlik meg a játékidő a szálak közt, és így kiegyensúlyozatlanná válik az egész rész. Valószínűleg az alkotók is tisztában lehettek ezzel, hiszen az évad során volt egy érdekes kísérlet: a 9. rész csupán egyetlen egy helyszínen játszódott, mégpedig a Falnál. Igaz, maga a rész megosztó lett, de elhagyni a megszokott szerkesztési formát, még ha csupán egyetlen epizód erejéig is, mindenképpen érdekes kísérlet. 

További kísérletezések történtek a cselekményvezetésben is. A sorozat már tavaly megbontotta az egy évad - egy könyv adaptáció sémáját, idén azonban már a további részekből is merített: Királyvár történései a 3. kötetben olvashatóak, azonban akár Theon és Ramsey vagy Bran története már az 5. könyv része, s Brienne kalandozásai pedig a 4. rész, a Varjak lakomája tárgyalja. Ez a történetvezetés megérthető, ahogyan az előző évadban Theon szerepeltetése is: a könyvciklusban nagyjából egy időben történnek az események, még ha nem is egy kötetben szerepelnek (ez különösen igaz a 4. és 5. könyvekre, amelyek igazából testvérkötetek). A nézői elvárások miatt nem lehet megtenni azt, hogy például Dany vagy Tyrion nem szerepel egy éven keresztül, így képernyőnőn szőni kell tovább minden szereplő történetét. Azonban ez a fentebb említett tagoltsághoz vezet, főleg, hogy folyamatosan érkeznek új szereplők (igaz, a kiírtak helyére), s ez nem könnyíti meg az alkotók dolgát (sem pedig a sorozatnézőkét). 

Azért összességében ismét egy kalandos évadot tölthettünk Westeroson és Essoson, kellő mennyiségű halálos áldozatokkal együtt és emlékezetes jelenetekkel. Habár az évad minősége hullámzó volt: akadtak igen erős részek és kevésbé, de ez a leírt szerkesztési kísérletezgetésnek tudható be. Egyrészt ezek a kísérletek dicsérendőek, mert a sorozatkészítői figyelnek mind a történetmenetére, mind pedig a nézői igényeknek, csak még nem találták meg azt az utat, ami elvezeti őket egy folyamatosan jól ütemezett történetvezetéshez és megfelelő karakterelosztáshoz vezet. A Trónok harca 4. évada ezeknek a fényében 7 és 8 között ingadozik, de egy gyenge 8/10 megadható. Azonban könyvesként akadnak bőven félnivalóim, de remélhetőleg a készítők fejlődnek a most megkezdett útjukon - ahogyan Martin karakterei is rengeteget fejlődtek a képernyőn. 

Újra átélve a történetet, kicsit úgy éreztem, hogy ez az alkotás a férfiak válasza a feminizmussal átitatott művekre (ahol a nő van elnyomva a férfi által). Itt most olyan szitut ismerhetünk meg, amikor a férfi van elnyomva. Név nélküli főszereplőnknek sosem lehet igaza Mariann-nal kapcsolatban, még abba se volt beleszólása, hogy egyáltalán a lány ne jelenjen meg a lakásában! És persze a fiúnak nem lehet igaza, nem ellenkezhet, nem csinálhat akármit, amit szeretne. Aztán ebbe hősünk belenyugszik és valahogy még meg is szereti ezt a különös Mariannt, aki valahogy mindig tudja, mit kell csinálni. A film mindenképpen jól mutatta be egy pár mindennapjait, problémáikat s hogy mik vezetnek egy kapcsolat esetleges jó vagy rossz végkifejletéhez - mindezt úgy, hogy ténylegesen kimondásra nem kerültek! Egyszerűen érezni és látni lehetett a szereplőkön, a párbeszédek ezekhez az eszközökhöz csak kiegészítés volt. 

Továbbá még a Sodródás hangulata az, ami még igen megkapó. Loe abszurd humora a lehető legjobban van megjelenítve: a szereplők rácsodálkoznak a váratlan szituációkra, amikben találják magukat, de valahogy egy vállrándítással elfogadják a dolgot (kicsit Boris Vian jutott róla eszembe). Továbbá ez a Loe-i világ keveredik a norvégok stílusával. Először is, az északi arcok valami különös hangulatot adnak az egész történetnek, amit nem tudok megmagyarázni. Aztán ahogyan bemutatják az országot magát (a sziget gyönyörű) és persze Európát is (Párizs és környéke főleg), azzal így együtt adnak egy európai film jelleget az egésznek, s érezni lehet, hogy igaz könnyed filmet nézünk, de nem cukormázasat. Nem tudom, hogy ezeket a hatásokat mivel érik el (fotózás? színek?), de jól esik a mainstream filmek mellett.

Összességében, a Sodródás egy kellemes film akár egy délután erejéig. Nem akarja megváltani a világot, de rámutat a párkapcsolatok alap problémáira, s persze megmutatja, hogy hová juthat egy alapjáraton papucsjellegű srác. 8/10-es film, ha nincs jobb, meg lehet nézni és ajánlott is, mert aranyos.