Antigané

Tavalyi média órán A maffia filmek fejlődés történetéről kellett írni. Természetesen megemlítettem A keresztapa trilógiát. Úgy, hogy nem láttam. Vagyis órán néhány jelenetet láttam, amelyek tetszettek is. Részben emiatt akartam megnézni, másrészt azért, mert szégyennek érzem, hogy még nem láttam :D (mentségemre szóljon, hogy kicsiként láttam valamelyik. részt, de nem sokra emlékszem belőle Al Pacino fején kívül).

Ahogy anno a dolgozatomban is írtam, A keresztapa trilógia új megközelítésbe helyezi a maffia filmeket. Az 1. részben Vito Corleonét láthatjuk végnapjaiban, majd örökösét, Michaelt. Az új keresztapát az előző maffia és bűnöző filmekkel ellentétben közelről ismerjük meg. A film során nem csak kegyetlenségéről és eszéről ad bizonyosságot az ügyeletes gengszterünk, hanem emberi oldaláról is. A maffiás témában ez a család iránti szeretetben teljesedik ki: Michael mindent megtesz családja védelmében, miközben folytatja apja hagyományát is. Azonban a pokolba is vezető út jó szándékkal van kikövezve: a mészárlások és a bosszúk elveszik azt, amit a keresztapa úgy védelmezett. Megpróbálja hibáját helyre hozni, azonban erre már nincs esélye, mivel képtelen megváltozni. A trilógia tragédiával végződik. A véres bosszúk és leszámolások mellett fokozatosan darabokra eső magánéletét ismerhetjük meg a három epizód során.

Mindhárom alkotásra elmondható a lassú történetszövés, a mindennapos cselekvések bemutatása: ezek teremtik meg az igazi hangulatot. Az akció jelenetek aránya nem olyan látványos, mint a mai daraboké, de ez így tökéletes, nem is illene a '70-es évekhez a hatásvadászat. Itt mindenkit aljasul lelőnek vagy megfojtanak, persze a lecsapásokat alapos tervezgetések előzik meg. Ezek a vonások szintén elmondhatóak az összes epizódra.
A trilógia legerősebb darabja mindenképpen az első rész, hisz ez bontja meg a film előtt létrejött állapotot, mondhatni válságba juttatja a családot. Itt még láthatunk kidolgozott bűntetteket, meglepő fordulatokat, s a lassú történetvezetés sem idegesítő. A feleség verés száltól eltekintve tökéletes alkotás az első rész.
A második rész már nem tudott lekötni. Kevesebb volt az akció és több a tárgyalás, amikre nehezebb odafigyelni, nehezen köt le. A keresztapa 2 érdekes része inkább Michael küzdelme feleségért és gyermekeiért, ebből is alakul ki a film végi katarzis.
A harmadik epizód már méltó az elsőhöz. Ami tetszett, hogy visszatértek a kidolgozott bűncselekmények Vincenten keresztül. A háttérben tovább fokozódott Michael magánéleti drámája, s elérte a végső katarzist. Talán ez a rész tetszett a legjobban.

Média érettségire készülve megtaláltam néhány tavalyi fogalmazásomat. Gondoltam, azokat is megosztom itt.

 A film forgatás hajnalán a pozitív hősök uralták Hollywoodot. A rendőrök vagy a detektív (vagy ketten együtt) üldözték a bűnözőket. A jó győzedelmeskedett, a rossz pedig elbukott. Azonban hamar fordult a kocka.

1930-ban Mervyn Le Roy új műfajt teremtett A kis cézár c. filmjével. A rendező ezzel mutatta be először az USA-beli bűnözés világát. A korábbi bűnügyi filmekkel ellentétben itt nem a detektív, hanem az elkövető áll a középpontban. Le Roy bemutatja, hogy a szorgalom és a tisztesség nem ér semmit: csak önzéssel és brutalitással lehet előrébb jutni ebben a vad világban.

Ennek a filmnek köszönhetően indult el a gengszterfilmgyártás. A kis cézárt követően több nagysikerű alkotás született: William Wellman Közellenségek, Howard Hawks A sebhelyes ember, és Le Roy is előrukkolt még a Szökevény vagyokkal. A művek elfogadhatóvá teszik a bűnt az által, hogy a gazdasági és a politikai csőd egyetlen válaszaként jelenítik meg történeteikben. Azonban a maffia még ekkor nem lett film téma. Arra sokáig várni kellett.

Az első maffia filmnek nevezhető darab az 1959-es Al Capone, Richard Wilson rendezésében. A film a hírhedt amerikai maffiavezér életét mutatja be, könyörtelen nyíltsággal tárja a nézők elé a bűnszövetkezet életét. A gengszterfilmekhez hasonlóan a bűnöző fejlődését láthatjuk (pl. miként lesz pitiáner tolvajból egy hatalmas banda feje). Azonban 1971-ben Francis F. Coppola szakít ezzel a hagyománnyal: mozikba kerül A keresztapa trilógia első része. Mario Puzzo könyvének adoptációja sok mindenben különbözik a korábbi gengszterfilmektől. Először is, az amerikai maffiavezért, Don Vittorio Corleonét bukása idején láthatjuk. A mű kevés akciót tartalmaz, a történetvezetés is elég lassú, de nézése közben nem érzünk unalmat. Nem hiába érdemelte ki az Oscar-díjakat a folytatással együtt (mellesleg ez az egyik olyan folytatásos film, aminek második része is Oscar-ban részesült).

A keresztapa sikerétől nem ijedtek meg a rendezők. 1990-ben Martin Scorsese előállt a Nagymenők c. filmjével. A mű a New York-i maffia világába nyer egészen mély bepillantást. Megismerjük a bandatagok mérhetetlen hatalomvágyat, de a mélyen bennünk rejlő halálfélelmet is, és a szervezet férfi rituáléit is. Részletességének hála ez a film is rengeteg elismerésben részesült.

A keresztapa c. film

A maffia filmek a 21. században sem felejtődtek el, de minőségileg mindenképpen romlottak. Utóbbi évek kiemelkedő darabja viszont a 2008-as A tégla  - a Szigorúan piszkos ügyek, hongongi film remake-je -, szintén Martin Scorsese rendezésében. Hiába írták át a filmet nyugatiasra, sokban érezni rajta keletiességet (leginkább a történetben). Azonban az eredeti mű kusza történetvezetését sikeresen kiküszöbölték az amerikai kollegák. A remake érdekessége még, hogy Scorsese mellőzi a sablonos szövegeket ( „Könyörgöm, ne lőjjön le!” és társai) és a naturalista ábrázolásmódtól sem riad vissza.

Természetesen nem csak az USA ontotta magából a gengszterfilmeket a ’30-as évek óta. 1955-ben jelenik meg Jules Dassin rendezésében Rififi a férfiak közt, mint francia gengszterfilm, öt évvel később szintén francia alkotás lát napvilágot: Jean-Luc Godard Kifulladásig filmje. Magyar vonatkozásban még érdemes megemlíteni az 1938-as A villamosszék felé c. filmet, amit Kertész Mihály rendezett az USÁ-ban. Azonban ezek az alkotások nem igazán tettek hozzá a gengszterfilmekhez. Azonban a 21. századból érdemes kiemelni egy olasz-francia koprodukciót, a Gomorrát. Matteo Garrone új oldaláról mutatja be nekünk a maffia világát: kosz, erőszak, primitívség és értelmetlen gonoszság jellemzi. Ugye más, mint Vittorio Corleone gazdag „birodalma”? Ennek megfelelően az egész filmet a sötét, komor színek uralják – annak ellenére, hogy a napfényes Itáliában játszódik. A Gommorra még szerkezetében is eltér elődjeitől: a történet öt szálon fut, azonban ezek sosem találkoznak össze. Nem hiába nyerte az Európai-filmfesztiválokat.

 A gengszter és a későbbi maffiafilmek rengeteg változáson mentek keresztül, de mégis megérintették a közönséget. Mi lehet ennek az oka? Vajon miért vagyunk képesek azonosulni ezekkel a negatív szereplőkkel, akiket amúgy, a való életben emberszámba sem veszünk? Lehet, a lelkünk mélyén irigyek vagyunk rájuk, amiért ők átmerik lépni az erkölcsi határokat a boldogságért? Vagy csak lenyűgöznek minket a szervezett bűnbandák, a rendőrautók szirénái és a pisztolyok puffogása? Ezt mindenkinek magában kell eldönteni, de egy biztos: a maffia filmeket még hosszú ideig forgatni fognak.