Antigané

2012. szeptember 24., hétfő

Nigella, náci csecsebecsék stb.

Chibi Zsó szeptember 24, 2012 0 Comments

Erlend Loe lassan már az egyik kedvenc írómmá növi ki magát. Valahogy egyszerre tud szórakoztatni és elgondolkodtatni, azt mondják ő a norvég Nick Hornby (bár erről nem tudok nyilatkozni, mert még nem olvastam Nick Hornby-t). Legutóbb megjelent könyvétől sem vártam mást, minthogy szórakoztasson, de legyen közben valami mondanivalója is. Megkaptam.

Tartalom:

"Telemann, a norvég drámaíró feleségével és három gyermekével egy bajos kisvárosban tölti a nyarat. Miközben igyekszik meggyőzni nemcsak feleségét, de saját magát is, hogy egy színdarabon dolgozik, mely “maga az ősenergia, az életet is veszélybe sodró elemi erő”, valójában a dús idomokkal megáldott sztárséfről, Nigelláról ábrándozik. Bár a házaspár csak egy kellemes nyaralást akart eltölteni, egész kapcsolatuk veszélybe kerül – és mindennek tetejébe még az angolul egy szót sem beszélő vendéglátó családdal, Baderékkel is dűlőre kell jutniuk…"

Forrás: Moly

Ez eddig a legkülönösebb Loe regény, amit olvastam; nehéz most valami értékelhetőt írni róla.

A formája elég érdekes, amely egyszerre teszi könnyűvé és nehézzé az olvasást. A kis regény többnyire párbeszédekből épül fel, és néha közbeiktatott írói narratívából. Így olyan érzése van az olvasónak, mintha drámát fogna a kezében, viszont nem jelöli meg, hogy épp melyik szereplő beszél. Egymás után hányt párbeszédeket olvasunk, így eléggé résen kell lenni, hogy tudjuk, ki beszél.

Ha figyelmesen olvasunk, egy norvég házaspár élete elevenedik meg előttünk. Mondhatjuk azt, hogy egy haldokló házasságba csöppenünk bele. A férj lassan elhatárolódik családjától csak hogy saját álmát kergesse, azaz a színházat. És érdemes ezt tennie? Természetesen nem, hiszen kiderül, hogy tehetsége annyi, mint egy halnak a fára mászáshoz. Mennyi ilyen család létezhet.

A kissé elkeserítő események mellett persze ott van Loe humora és bolondsága, amiért igazán lehet szeretni a könyveit. Nem hiszem, hogy sok olyan szerzővel találkozni, aki képes "náci csecsebecséket", Nigellát, Németországot, Sátántangót és teniszt egy könyvbe belesűríteni úgy, hogy teljesen természetesnek érezzük, hogy ezek a dolgok jól megférnek egymás mellett. Ehhez is kell egyfajta tehetség.

Röviden összegezve, Loe ismét egy remek könyvvel ajándékozta meg az olvasókat. Annyi hibája volt csak a Vegyesbolti csendes napoknak, hogy gyorsan végig lehetett olvasni. Amúgy szórakoztató és elgondolkodtató, ahogy az Loe-tól elvárható. 10/10-es élmény, nem hiába az egyik kedvenc szerzőm.

2012. szeptember 23., vasárnap

Everything is illuminated in the light of the past

Chibi Zsó szeptember 23, 2012 0 Comments

A könyvesboltban álltam Lindával, és a dvd-ket néztük. Akkor jött szembe velem ez a film. Tetszettek a napraforgók, a címe is (Everything is illuminated). Gondoltam, egyszer megnézem. Persze, mint minden érdekes film, ez is könyv alapján készült. Elolvastam azt, és rögtön látni akartam a filmet.

Tartalom:

"Jonathan (Elijah Wood) mindent összegyűjt, ami családjával kapcsolatos, legyen az fogsor vagy használt óvszer. Nagyanyja a halálos ágyán egy fényképet hagy rá. A régi, megfakult képen a fiú nagyapja látható egy nővel, aki mint kiderül, a nácik elől bújtatta annak idején a férfit. Jonathan Ukrajnába utazik, hogy felkutassa a titokzatos asszonyt. Az út azonban nemcsak az ő, hanem helyi segítőinek, a nagymenő amerikamániás Alekszejnek (Eugene Hütz) és családjának az életét is megváltoztatja."

Forrás: Port

Sajnos nehéz volt elvonatkoztatni a könyvtől, főleg, hisz friss még az olvasási élmény. De azért azt kell mondanom, hogy remek adaptáció, még ha egy hatalmas változtatást eszközöltek az eredeti történethez képest. A végeredmény így is ugyanaz: keserédesség valahol a lelkünk mélyén. A filmben csak a Trochimbrod utáni keresést követhetjük nyomon, de ez a cselekmény szál elég ahhoz, hogy többé-kevésbé mozgófilmen is megteremtse Foer regényének hangulatát. Mellesleg, nem csak az eredeti hangulat megteremtéséért remek ez a film, hanem a a kelet-európaiságot is sikerült jól megmaradni. Végre nem a begyöpösödött amerikai sztereotípia köszönt vissza (panelrengeteg, ötven évvel elkésett lakosság, mindenki szakadt trikóban és buja arcszőrzettel), hanem egy jó, kissé lemaradt térség, ahol hétköznapi emberek dolgoznak a napi kenyerükért. Ehhez a keleties hangulathoz jócskán hozzáad a filmzene is, melyet Paul Cantelon szerzett.

A jó kivitelezéshez elengedhetetlenek a jó színészek. Ez a film szerencsére nem szenved hiányt, hisz a két főszereplőt (Jonathan és Alex) elég neves személyek elevenítik meg. Az egyik Elijah Wood (ismertebb néven "Frodo"), akit itt tudtam megkedvelni, mint színészt. Ahogy Jonathant játszotta az hasonlított a könyvbéli karakterre (legalábbis ahogyan elképzeltem): egy nyafka, elveszett amerikai Ukrajnában. Aztán ott van Eugene Hütz, azaz Alex, aki szerintem az egész film csúcspontja (jó, nem ő, hanem a kutya). Az akcentus valami fenomenális, a kifejezések is (premium vagy miniatur brother), a hip-hop stílus, az aranyfog - szóval alles zusammen frankón életre hívták a könyvbéli ukrán amerikamán tolmács srácot.

Természetesen az igazi drámai játékot a két idős színész nyújtotta. Az ő jeleneteiknél, leginkább a film végkifejlete felé, mindig elszorult a szívem, míg végül könnyes nem lett a szemem. Sajnos nem tudni, hogy kik is ők, és máshol szerepeltek-e még, de mindenesetre szerencsések a nézők, amiért megismertek két ilyen tehetséget.

Összegezve, a Minden vilángol egy jó film adaptáció, még ha kimaradt a könyv másik két cselekménye, amely azért jobban segítené megérteni a művet, a szereplők tetteit. Remek a hangulat, a karakterek szerethetőek, és elég érzelem gazdag film, nyitott véggel. Röviden,egy nagyon prémium film, szóval aki teheti, nézze meg, mert olyan prémium, hogy 9/10-es.

# 2005 # adaptáció

2012. szeptember 22., szombat

Nehéz a menny

Chibi Zsó szeptember 22, 2012 0 Comments

Yazawa Ai neve itthon is ismert a Nana manga és anime sorozat miatt. Azonban van egy másik, szintén népszerű története, a Paradise Kiss. Mivel a másik története nagy kedvencem, így gondoltam, hogy ezzel is megpróbálkozom.

Tartalom:

"Yukari egy teljesen átlagos, hétköznapi tinilány. Mindent megtesz, amit a szülei kérnek tőle, jól tanul az iskolában, és az iskola egyik szívtiprójába szerelmes. Az élete kalandmentes egészen addig, amíg egy furcsa fiú megállítja az utcán, és teljesen oda van Yukari külsejéért. Mind kiderül, nem a szerelemre gondolt, hanem egy teljesen egyedülálló ruhákat készítő csoport arca lehetne. A csoport neve nem más, mint Paradise Kiss. "

Forrás: AnimeAddicts

Yazawa Ai stílusa itt is megmutatkozik. Nőies, divatos képi világ, fiatalos karakterek szerethető (vagy épp nem) tulajdonságokkal, és végül egy kis életszerűség. Yazawa munkáiban mindig is az ragadott meg, hogy nem a szokásos romantikus, rózsaszín ködös világba vezet minket, hanem egy a mienkhez közelebbibe. Egy olyanba, ahol a főhősnek bizony nem mindig sikerül minden, ahol a szerelmes pár nem él boldogan, amíg meg nem hal, és ahol ha meg akarod valósítani az álmaidat, egyedül maradsz. Életszagú eléggé, nem?

Kevésbé izgalmas, mint a Nana, és a szereplők problémáinak mélysége sem olyan hosszan ecsetelt (kevés játékidő, valószínűleg), mint a mangaka másik művében, de megkapjuk itt is az érdekes és izgalmas személyi drámákat. Központban a főszereplő, Hayasaki Yukari van, aki szülei nyomására szeretne egyetemre menni, azonban ehhez nincsenek meg a képességei. Ezt ő is tudja, és legbelül valami mást is szeretne csinálni, csak nem tudja, mit és így elég elveszett (erre utal a Zabhegyező is, amit az első részben olvas). Az életében bekövetkezett nagy változásnak köszönhetően egy új életcél fogalmazódik benne, amit nem mindenki támogat, de mégis kitart emellett. Hiába 21. század, ez manapság még mindig gyakori probléma, és nem csak a hagyomány tisztelő Japánban, hanem hazánkban is, de még az elég liberális Egyesült Államokban is.

Az eredeti manga ismerete nélkül nehéz megmondani, hogy hogyan sikerült az adaptáció. Az eredeti rajzokhoz viszonyítva valahogy szerethetőbbnek tűnnek az anime figurák; Yazawa rajzai inkább egy divattervező terveire emlékeztetnek. Azt mindenképpen érdekesnek találtam, hogy sokszor nem láttuk a szereplőket, csak a társalgásukat.
Zenei aláfestésből az ending zenét tudnám kiemelni, ami a Franz Ferdinand egyik ismert dala, a Do you want to. Az opening az én ízlésemnek elég furcsa, de azért meg lehet hallgatni párszor.

Összefoglalva a Paradise Kiss egy jó anime, ami szerintem azoknak is bátran ajánlott, akik amúgy nem szeretik ezt a műfajt, de azért főleg lányoknak való. Megvan mindene, ami kell: dráma, kedvelhető szereplők, mozgalmas cselekmény, szép kivitelezés, és mondanivaló. 8/10-es történet.

# adaptáció # anime

2012. szeptember 7., péntek

Sleepers

Chibi Zsó szeptember 07, 2012 2 Comments

Vannak olyan filmek, amelyek azzal nyűgöznek le, hogy a géppisztolyból kilőtt golyó szikráit szórja arcodba, vagy mert olyan szépen és költőien mondta a férfi a szerelmének azokat a közhelyes szavakat. És vannak azok a filmek, amelyeknek a végén ülsz, ülsz, és érzed, hogy valami súly nyom téged, érzed, hogy ez a film akar neked mondani valamit, hogy valamit megindított benned. Ezek közé a filmek közé sorolom a Sleeperst is (Pokoli lecke), melyet csoporttársam, Gergő ajánlott.

Tartalom:

"Négy vagány New York-i srác ostoba csínyével egy ember halálát okozza. A fiúk javítóintézetbe kerülnek, ahol aztán nap mint nap a poklok poklát élik át: őreik szadista parancsnokuk vezetésével megalázzák, megkínozzák, sőt megbecstelenítik őket. Aztán évek hosszú sora telik el, de az egykori srácok érett, komoly férfiként még mindig nem tudnak szabadulni a történtektől. Furcsa ügy kapcsán találkoznak: kettőjük bíróság elé kerül, mert felismerték és megölték egykori fő kínzójukat. A másik két barát - az egyik újságíró, a másik ügyész - komoly problémával néz farkasszemet: hogyan tudnák úgy csűrni-csavarni a történteket, hogy túljárjanak az igazsággépezet eszén és két társuk megmeneküljön. Ezzel talán ők is túljuthatnak lelkileg a történteken."

Forrás: Port.hu

Kissé becsapós a film. Megismerünk négy New York-i fiút, akik élvezik ártatlannak nevezhető gyermekkorukat (legalábbis a szomszédságéhoz viszonyítva ártatlan), a környék lakosait (igazi olvasztótégelye az ír és olasz bevándorlóknak). Utóbbiban igazán az fogja meg az embert, hogy nem akar idealista lenni, hanem a néző képébe nyomja a valóságot. Ez New York, itt bizony le szokták lőni az embereket, bármi megtörténhet. És tényleg bármi. Ez történik a négy fiúval is: véletlenül, de megölnek egy embert, amiért számolniuk kell: egy év fegyház. Betekintést nyerünk ottani életükbe, látjuk, hogy megaláztatások sorozata éri őket, de érezni lehet, hogy itt azért többről van szó. Valami mélyen el van temetve.

És itt jön a megtévesztés. A történet nem a gyerekek megalázásáról, szenvedéseiről szól, ahogyan azt először a magyar címből lehetne gondolni, ha nem ismerjük a tartalmat. De a pokoli lecke itt mást jelent, másnak fog kijárni. A film egy bosszútörténet, erre utal is a Monte Cristo grófja is, amelyet egyik fiú kap a nevelőintézetben, és a film második részében is többször előkerül.

A tárgyalás részt nézve azon gondolkodtam, hogy a bosszúállás nem-e bűn, mint ahogyan az is, hogy valaki megaláz minket, elveszi emberi méltóságunkat? Jogunk van-e magunknak igazságot szolgáltatni? Azt hiszem, hogy ezek örökös problémák, de a válasz talán az lehet, hogy Isten nem ver bottal.

A Sleeperst a mai néző kissé lassúnak érezheti, hiszen régi darab már (1996), de más hiba nem róható fel. A történet tudatosan felépített, ott hat a nézőkre, ahol kell, így igazi katarzist idézve elő. A filmet igazi tehetséges színészgárda eleveníti meg. Kevin Bacon úgy játssza a szemét fegyverőrt, hogy beleborzong az ember ~~(legalábbis egy lány mindenképpen)~~, Robert De Niro teljesen beleillik az atyai szerepébe, s a gyerekszínészek is hitelesen játszottak.

A filmhez sokat ad még a realisztikus háttér, a lerobbant New York-i utcák és házak: egy kissé nyomasztó hangulatot adnak a történetnek, és egyfajta képet is kapunk az amerikai társadalomról. Nem mondom, hogy ez az igazi, valóságos amerikai társadalom, de nem is az a tökéletes, American dream-szerű ábrázolás.

Összességében 9/10-es film a Sleepers - Pokoli lecke. Bosszúálló film egy érdekes szituációban tálalva. Miután lepörgött a stáblista ülsz, gondolkozol, kérdezel, válaszokat keresel, és elcsodálkozol az emberi fantázia végtelenségén. Ez a film ezt hozza ki a nyitott nézőből.

# 1996 # amerikai

2012. szeptember 2., vasárnap

Tizenhárom koholt okom volt

Chibi Zsó szeptember 02, 2012 1 Comments

A könyvet régóta tervezem elolvasni, mert régóta foglalkoztat az, hogy milyen okok késztethetnek valakit arra, hogy véget vessenek életüknek. Az elolvasásra végül Algernon vett rá: kicsit ki hozta a sodrából a könyv. Kíváncsi voltam, hogy miért is.

Tartalom:

"Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP.

Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat.

Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, …ha megnyomod a PLAY-t.

Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta –, magával kellett volna vinnie a titkát.

Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért.

Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat…

…és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét."

Forrás: Moly.hu

Sosem tudtam eldönteni, hogy aki öngyilkos lesz, az bátor vagy gyáva ember. Bátor, hogy képes végezni önmagával, vagy gyáva, mert inkább elmenekül, minthogy megküzdjön a problémáival.

Az öngyilkossággal kapcsolatban még egy dolog jut eszembe. Gimnáziumban egyik osztálytársamnak az egyik rokona öngyilkos lett. Az illető szomorú volt azokban az időkben, magában ült a padban. Abban az időszakban valaki kiugrott a vonat elé, szintén öngyilkosság. Egy másik osztálytársam hangosan kifejtette a véleményét a dologról: „Aki öngyilkos lesz az nagyon önző. A szeretteit itt hagyja szenvedni, másoknak okoz gondot.” A szomorú osztálytársam ekkor kirohant a teremből.

Ezek jutottak eszembe a könyv olvasása közben. Hannah is öngyilkos lesz, de az ő okait megismerjük, még ha későn is. Kívülállóként nem érezzük erősnek az indokait, látjuk, hogy miként kerülhette volna el a lány a kellemetlenségeit (például nem ül be a jacuzziba, felpofozza azt, aki megfogta a fenekét stb.) De mindig személyiségfüggő, hogy ki miként kezeli a problémáit. Hannah nem tudta, még a látszólag ilyen egyszerű dolgokat sem. Így tényleg életképtelen? Lehet. Vagy csak valakinek utat kellett volna mutatnia neki. Erre ott lett volna Clay, de Hannah ugye nem engedte magához. Ő döntött így, és ezért ő a felelős. Igazából nem is értem, hogy miért hibáztatja a többieket. Ha innen nézzük, tényleg önző. A halála után másokat hibáztat, viszont ő már nem vonható felelősségre. Ha másként viselkedik, másként alakult volna minden, nem lett volna öngyilkos. Valahogy nem tudom sajnálni, pedig kellene. És ez a bajom a regénnyel. Jó felépítés, jó ötlet, jó narráció, de valahogy a főszereplő nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Szerintem több kell, hogy eljusson valaki addig, hogy felbontsa a tablettás dobozt, majd egy marékkal a szájába vegyen és vízzel leöblítse.

Elolvasni el lehet a könyvet, nem rossz, sok kérdést felvet, de nem hiszem, hogy ebben a témában ez a legjobb. A stílus, és az alapötlet (vallomás egy magnón) nagyszerű, csak a lány okain lehetett volna még jobban dolgozni. 6/10 Jay Asher regénye.

# amerikai # Jay Asher

Interjú a vámpírral

Chibi Zsó szeptember 02, 2012 0 Comments

Örökké élni. Leszakasztani az élet örömeinek minden gyümölcsét, s ízét örökké élvezni. A legtöbb ember úgy gondolja, hogy ebből állhat örökké élni, és ezért vágyakozhat erre az ember olyan mióta tudatosult benne, hogy a halál elkerülhetetlen, legyőzhetetlen. Mindannyian szeretnénk legyőzni a halált: kérdés, érdemes-e? Anne Rice első regényében, az Interjú a vámpírralban erre keres választ.

Tartalom:

"Louis, a vámpír kétszáz éve él a földön, kétszáz éve kutatja a vámpírlét titkát – nyughatatlan szelleme a bűntudatlan és az öröklét értelmével viaskodva hajszolja őt mind újabb utakra. Az általa teremtett, varázslatosan gyönyörű vámpírkislánnyal járja be Európát, hogy megtalálja a hozzá hasonlókat, azokat a vámpírokat, akik kapcsolatban állnak a Sátánnal vagy az Istennel; bármivel, ami létük alapja és magyarázata. Tudje-e valaki ezt a titkot? S létezik-e egyáltalán? Vagy pedig együtt kell élni a borzalommal, hogy az öröklét, amelynek ára a szakadatlan gyilkolás, az emberi életek elpusztítása, céltalan és haszontalan? Anne Rice regénye nem egyszerűen horror, bár a vér, rettegés, borzalom sem hiányzik belőle, hanem a lét örök titkát feszegető hátborzongató mese."

Forrás: Moly.hu

Miután végigolvastam Louis történetet, nem akartam vámpírrá változni, de mégis megdöbbentett a történet. A könyv előtt láttam a filmet, így egy egyszerű, de szórakoztató történetet vártam arisztokratikus vámpírokról gyönyörű nyelven elbeszélve. De az Interjú több volt, sokkal több. Egy önmagában őrlődő lény legőszintébb vallomása. Bánatát, amely ugyanolyan halhatatlan, mint maga a lény, nem beszélhette el, magában kellett tartania, csak az újságírónak adott interjú alkalmával vallhatott. Több száz évig kellene magunkban tartani bajainkat, érzéseinket: Ez a hátborzongató, nem a sok vér és halál.

Fantasztikus ez a könyv, engem lebilincselt. Megbabonázott Louis, hogy képes volt megtartani emberségét, Lestat szépérzéke, Claudia gyermeki szépsége, és a benne rejtőző női bölcsesség. Bár Lestat meggyilkolása után a cselekmény kissé lassúbb lett, a végét pedig eltúlzottnak érzem, de így is egy remek történetet olvashattam. 10/10, tökéletesen költői.