Antigané

"Gondolj a legfélelmetesebb terrorra, ami csak érhet! Egy földönkívüli szörny támadása? Egy végzetes kór? Vagy a rettegés attól, hogy olyasvalaki fenyegeti az életed, akiről azt hitted, ő lesz, aki megvéd és szeret, ha bajba kerülsz, a családod egyik tagja!

Kubrick hátborzongatóan izgalmas remekművében - amelyet a Newsweek kritikusa az első epikus horrorfilmnek nevezett - az ember ezen utóbbi, mindenkiben mélyen megbúvó félelme jelenik meg. A Stephen King azonos című regénye alapján készült mesterműben Jack Nicholson élete egyik legjobb alakítását nyújtja, mint Jack Torrace, aki a családjával a téli holtszezon idejére egy, a világtól elzárt kísérteties hotelba költözik gondnoknak. Ha az évszázados falak mesélni tudnának, hátborzongató történetek tucatjai kerülnének a felszínre. Úgy tűnik, hogy Jack kisfia előtt nincsenek is titkai a háznak, mert látja a fürdőkádba fulladt nőt, az elegáns lakosztályban kivégzett férfit és az összes holt lelket, amelyek nem találnak nyugalmat. De lehet, hogy mindezek a rémképek csupán jeleznek valamit. A Jack agyát elborító őrületet, a folyamatot, amelynek hatására a szerető apa vérszomjas, gyilkos indulatokkal teli szörnyeteggé válik."

 Nem tudom, hogy ki hogyan van vele, de nekem Stanley Kubrick verziója tetszett jobban, annak ellenére, hogy szinte teljesen elrugaszkodik a könyvtől. A rendező sajátos elképzelései és ötletei alapján vitte vászonra King Ragyogását. Kihagyta a film szempontjából lényegtelen momentumokat, egy kerek egész történetet alkotott. Az eredeti könyvétől eltérő szimbolikus képeket is tett filmjébe, amitől kicsit avantgárd hatása lett, ezáltal még ijesztőbbé vált. És természetesen a könyvet olvasók számára is izgalmas történetet mutat be.

Mick Garris, a tévésorozat rendezője ezzel szemben gyökeresen ragaszkodik a forgatókönyvhöz, amelyet maga King írt. Ezzel egy baj volt csak: szóról szóra filmre vitték a regényt. Egy három részes sorozat kerekedett belőle. Érdekes lehet azok számára, akik nem ismerik a könyvet, viszont akik ismerik a történetet, azoknak szörnyen unalmas (mondjuk felmerül a kérdés: miért szeretjük a könyv adaptációkat?). Igaz, egy írót tudja zavarni, ha regényéből szerinte fontos momentumokat hagynak ki (ez történt a másik Ragyogással, Kingnek nem is tetszett), de azt ne mondja, hogy minden egyes lélegzetvételt meg kell mutatni azért, hogy "kibontakozzon a történet". A filmen való mesélés kicsit szájbarágós, de nem annyira, mint a tévésorozat esetében. Például a család előtörténetét nyugodtan hanyagolni lehetett volna, hiszen a további cselekményt nem befolyásolta. A kezdő percekben le lehetett volna tudni Jack múltját. 
A tévés verzióban számomra még zavaró tényező a hangulat. Főleg a világosabb színek dominálnak, és ettől nem thriller jellege van a történetnek, hanem kicsit családi filmes. Ahogy a Kubrik-verziónál említettem, ott kép bevillanások teszik félelmetesé a filmet, ez viszont hiányzik a tévéverzióból, inkább flashbackekkel és flashfowardokkal dolgozik, így nyújtva tovább a játékidőt, s hiába a hosszabb jelenetek, nem sokkolja a nézőt.

Kubrik a filmjéhez egyik színészóriást, Jack Nicholsont vetette be. A pasas tökéletesen játszotta az őrült Jacket, színészi játéka csak tovább fokozta a film amúgy is ijesztő hangulatát. Egyedül az zavart, hogy Jackről már a kezdetektől lehetett sejteni, hogy meg fog őrülni. A Dannyt alakító kisfiú is remekül játszik, rendesen frászt hoz az emberre, főleg, mikor Tony beszél belőle. A színészek közül egyedül Shelley Duval (Wendy) irritált egy kicsit - szegény nem tehet róla, de nyúlfogai vannak, játéka nem volt túl meggyőző.

A tévés verzió Jackjére, azaz Steven Weberre se volt panasz, sikerült "fokozatosan megőrülnie". Bár azt ki kell mondani, hogy Nicholson nyomába nem érhet. A '97-es filmben Wendyt alakító Rebecca De Mornay szerintem tökéletes a szerepre, jól mutat az aggódó feleség és anyuka szerepében. Azonban ebben a Ragyogásban is kilóg valaki: Danny. A tévé verziós Dannyt nem tudtam megszeretni, pedig ugye ő lenne az egész történet kulcsszereplője. Megijed és sikít, nagyon mást nem ad a filmhez a kis színész.


Így összegzésként kimondom a már sejthető tényt: Kubrik-féle Ragyogás film jobb, mint a tévé sorozatos, szerintem. Mind hangulatban, kivitelezésben a régebbi film nyerte el tetszésemet, még ha apróbb hibák elő is fordultak benne: így legyen a pontja 9/10. Garris sorozatát kínszenvedés volt végignéznem, számomra nem sok értékelhető elemet tartalmazott. Az alaptörténet és a Wendyt alakító színésznő kicsit ellensúlyozza a negatívumokat, ezért adok 4/10-et.

"A Menyasszony (Uma Thurman) egykor hírhedt bérgyilkosnő volt, egy világklasszis női bérgyilkos-csapat tagja. Ám terhes lett és férjhez akart menni, de a főnök ezt nem hagyhatta. Az esküvője napján a csapat vezetője, Bill (David Carradine) mindenkit lemészárol. A Menyasszony utolsó szavaival tudatja Bill-lel, hogy várandós, és az ő gyerekét hordja szíve alatt. A nő nem hal bele a fejlövésbe, hanem ötévi kóma után véres bosszút esküszik főnöke és egykori csapattársai ellen. Senki nem tudhatja, mikor fog következni a listán. Csak egy biztos: Bill lesz az utolsó a sorban."

"A Menyasszony végzett két egykori társával, majd tovább folytatja bosszúhadjáratát. A halállistáján Budd és Elle következik. Miután rendezi a számláját Bill öccsével és Elle-lel, aki a bérgyilkosokból álló csapaton belül a legfőbb vetélytársa volt, Mexikóba megy, hogy megtalálja utolsó áldozata rejtekhelyét. Már csak egyetlen cél lebeg előtte: megölni Billt, az egykori főnökét és szeretőjét, gyermekének apját. Közben kiderül, hogy lánya, akivel várandós volt a mészárlás idején, és azt hitte, hogy meghalt, mégis életben van."

Kétszer két órás filmén keresztül Tarantino alaposan kijátszhatta magát, mint egy gyerek a játszótéren, főleg a Vol 1. során. Suhant a kard, repültek testrészek és szelte az utakat a Puncimerci - ebből áll nagyjából az első rész. Ezek az elemek részesei a Menyasszony könyörtelen bosszújának.
A Kill Bill öldöklése már egy horror filmét szégyeníti meg. Először pislogva ülünk a kaszabolások láttán, a film tetőpontja fele pedig már röhögünk, mivel annyira lehetetlen és hatásvadász minden harcjelenet, hogy már tényleg nevetséges. De nem is ez a film erőssége, ez csak a szokásos Tarantinós vonás: sokkoljuk vérrel az átlag mozizót és figurázzuk ki a műfaj jellemzőit.
Ami miatt szerethetik a Kill Bill-t, az a történet mondanivalója, amely a Vol 2. megnézésével fogalmazódik meg a nézőben. Megértjük a Menyasszony bosszújának okát, láthatunk egy egész groteszk boldog család képet. Továbbá mindkét filmben sziporkázik a rendező: a szereplők szájából itt is tartalmas, emlékezetes párbeszédek hangzanak el, amelyek igaz, lassítják a cselekményt, viszont mégsem unatkozunk. Személy szerint, én ezekért a párbeszédekért szeretem Tarantinót.

Aztán a történet körítése. Szép tájakra kalauzol el bennünket, leginkább Japán tetszett. Bár azt ki kell mondani, hogy a japán kertes leszámolás kicsit giccses volt. Sok a hatásvadász póz, de ezt már feljebb kifejtettem. Na meg a színészek! Tarantino a szakma nagyjait vagy ügyes színészeit szedte össze, mint például Uma Thurmann, David Carradine és még sorolhatnánk. Nem tűnnek mesterkéltnek, teljesen lazán játsszák el a rájuk osztott szerepeket. A Vol 2. végén pedig igazán jól sikerült a színészeknek a drámai rész, kicsit könnyfakasztó is volt.
Ami miatt biztosan mindenki emlékezni fog a filmre, az a zenéje. Bárki, akinek említem a Kill Bill-t, mindjárt a Whistle Songra asszociál és a további jó kis dalokra, amelyek teljesen illeszkednek az üldözős-harcolós-bosszúállós sztorihoz. És ha zene meg Whistle Song, tele van a két rész jól megszerkesztett jelenetekkel. Vol 1.-ből a kedvencem a fütyülős rész, a Vol 2.-ből pedig a koporsós - hihetetlenül izgalmas ötlet, hogy a néző nem lát semmit, csak a főhős nyögéseit hallja. Még a Vol 1.-ből kiemelném O-ren Ishi történetét, amit a japán animáció tiszteletére animával (anime stílusban) láthattunk. Ebben a tíz perces flashbackben lehetett érezni leginkább a képregényszerű hatást, amely amúgy az egész filmen végigkövethető.

"Kelet-Berlin, 1983 novembere, hat évvel a berlini fal leomlása előtt: az NDK és állambiztonsági szolgálata még elnyomja a (másként) gondolkodókat, és kíméletlen megfigyelő-besúgó rendszere mindenkit behálóz. Ennek a gépezetnek tökéletes fogaskereke Gerd Wiesler százados (Ulrich Mühe), akit politikai nyomásra egy sikeres színpadi szerzőre, Georg Dreymanra (Sebastian Koch) és élettársára, az ünnepelt színésznőre Christa-Maria Sielandra (Martina Gedeck) állítanak. A rendszerhez vakon hű Wiesler, a mások életét figyelve hamarosan ráébred saját élete kisszerűségére."