Antigané

2017. április 30., vasárnap

Miriam Black tudja, hogyan fogsz meghalni

Chibi Zsó április 30, 2017 0 Comments

Voltatok már szerelmesek egy borítóba? Nálam ez visszatérő betegség, legutóbbi szívem csücske Chuck Wendig Vészmadarakja lett. Vitathatatlanul gyönyörű a borítója. Egyszerre minimalista (hisz csak egy alak van rajta, meg fekete-fehér) és részletgazdag (az alak hajában rengeteg apró jel van elrejtve). Szerencsére amennyire szép a külső, annyira rendben van a belső is - derült ki számomra is, amikor befejeztem a könyvsorozat első részét a második, Halálmadarak kötet megjelenése előtt.

tartalom:

"Miriam Black tudja, hogyan fogsz meghalni.

És ez pokollá teszi a hétköznapjait, különösen, mivel semmit sem tehet, hogy megakadályozza az előre látott több száz autóbalesetet, szívrohamot, szélütést vagy öngyilkosságot. Csak meg kell érintenie téged, és látja, hogyan és mikor kerül sor az utolsó pillanataidra.

Miriam már rég nem próbálja megmenteni az emberek életét, mivel azzal csak beteljesíti a végzetüket. De amikor Louis Darling felveszi a kamionjába, és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy a férfit harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják, miközben az ő nevét ejti ki a száján. Louis azért fog meghalni, mert találkozott vele, és a következő áldozat maga Miriam lesz. Bármivel próbálkozik, Louist nem tudja megmenteni. De ha életben akar maradni, mégis meg kell próbálnia."

Forrás: Moly

Borzasztó érdekes volt olvasni a Vészmadarakat. Wendig megismertet minket a főhősnővel, Miriammel, de ezzel egy időben bedob minket a mély vízbe is. Egy nagyon pontosan megszerkesztett, sokkoló jelenetben ismerjük Miriam eddigi életét: ha megérint egy embert, látja, hogyan fog az illető meghalni. Ha úgy adódik, ki is használja képességét, hisz nem tesz másként Del Amicóval sem. Azonban a kezdés ne tévesszen meg senkit, Miriam egyáltalán nem antihős, legalábbis nem olyan, aki tudatosan válik a törvény ellenségévé. Számomra ez a nő inkább egy sodródó hős, aki azt hiszi, hogy nem befolyásolhatja az események folyását, és belefáradt az életébe. Wendig nagyon szépen és hitelesen bontja ki Miriam múltját, és érzékelteti a benne felgyülemlett keserűséget. Egy önmagát keménynek, de belül segítségért kiáltó fiatal nő világába kerül az olvasó. Ezt nem egyszerű olvasni, de aki volt már lent, nagyon fog tudni azonosulni Miriammel.

Wendig a történet környezetével és más szereplőivel sem enyhít rajtunk. A világ, amit elénk tár, az bizony az USA csúnya oldala, ahol a szemet szemért elvet szó szerint értelmezik. Nyomasztó belépni ide, az ember egyre mocskosabbnak érzi magát, de a kellő perverz kíváncsiság keresztül visz ezen a sötét utazáson – és Chuck Wendig nagyon jól tudja, hogyan kell fenntartani ezt a kíváncsiságot. Kiforrott szimbólumrendszer, örök dilemmák (van-e szabad akarat?), filmszerű képek és jelenetek (konkréten üvölt ez a könyv egy adaptációért), jó helyen elhelyezett cliffhangerek, jól kidolgozott karakterek. Nagyon egyben van az egész, nem igen lehet belekötni. Ami sajnálatos az első kötetben, hogy habár thriller és vannak "paranormális" dolgok (pl. Miriam képessége) a regényben, Wendig ezekre még nem igazán tér itt ki. Reméljük, a következő kötetben igen.

Aki bírja gyomorral a vért, a káromkodást és egyéb csúnyaságokat, az vesse bele magát Miriam Black kalandjaiba. So deep, tényleg, főleg pszichológiai szinten. Nagyon kevés hibája van, talán annyi, hogy kicsit a végét kicsit elnyújtottnak éreztem, ezenkívül ha olvasóként megérted a könyv mondanivalóját, a legvége könnyen kiszámítható. Ettől eltekintve nagyon rendben van a Vészmadarak, 9/10-es pontszám simán jár neki. És természetesen alig várom, hogy elolvashassam a Halálmadarakat.

Lengyel kiadás

2017. április 20., csütörtök

Az utolsó kívánság

Chibi Zsó április 20, 2017 0 Comments

Már Szergej Lukjanyenko Őrség-sorozatánál arcul csapott a tény, hogy a történet helyszíne mennyit is számít egy fantasy regénynél. Az Őrség Moszkvában játszódik, az angolszász urban fantasyktől teljesen szokatlan környezetben és légkörben. Mindent átsző a korrupció, a jobb világ iránti örökös reménykedés, szegénység, alkoholizmus és más, kelet-európai viselkedési formák. Andrzej Sapkowski könyve után is úgy éreztem, hogy az őrséges észrevételem egy dark fantasy esetében is megállja a helyét, hisz a Witcher/Vaják sorozat is egy nem angolszász kultúrából táplálkozik. A következő bejegyzésben kicsit ilyen szempontból mutatnám be a sikeres játék alapját adó könyvszaga első részét.

artalom:

"Ismert mítoszokból és mondákból ihletet merítve Sapkowski művészi formába önti kard és mágia központú történeteit. Geraltról szóló történetei bővelkednek lélegzetelállító kalandokban, fanyar humorban, szenvedélyes szerelemben és rejtelmes sorsokban, miközben görbe tükröt tartanak modern életünk elé, és a Közép-Európára oly jellemző cinizmustól sem mentesek.
Sapkowski hőse nem a fantasykre oly jellemző Conan-féle tesztoszterontól csöpögő agresszív macsó figura. Harcos és mágus, ki a fantáziavilág erkölcsi és természeti egyensúlya felett őrködik. Az ismerős, de mégis kifordított történetekben strigákkal küzd, átkokat tör meg vagy konfliktusokat próbál elsimítani – megfelelő fizetség ellenében. Geralt egy két részes novelláskötet és egy öt kötetes saga hőse."

Forrás: Moly

A Vaják nyitókötetétől ne a hagyományos fantasysorozatok felépítését várjuk. Az utolsó kívánságban 6 (igazából 7, ha a több részre tagolt "A belső hang" kerettörténetet is idevesszük) különálló, ám végül egymáshoz kapcsolódó novellákból áll. Ezeknek a kis sztoriknak van némi stratégiai RPG játékokat idéző jellege (Geralt, a vaják felveszi a questet, ami általában egy szörny likvidálása), de ennél azért sokkal többet kapunk. Több közismert mese (pl. Hófehérke, Szépség és a szörnyeteg) köszön vissza egy szlávos/közép-európai köntösbe burkolt világon keresztül. Sapkowski az írásaival az általunk tündérmeséknek nevezett művek előtti történetekhez hasonló kalandokat tár elénk, amelyektől nem idegen az erotika, a vér, a humor és természetesen az örök dilemmát jelentő kérdések: Érdemes-e a kisebb rossz mellett dönteni? Mi is szívünk igazi vágya, mi legyen az utolsó kívánság? A novellák közül a legfilozofikusabb talán pont "A kisebbik rossz volt", amelyben Geralt a hírhedt Gébiccsel találkozott, s el kellett döntenie, érdemes-e két rossz közül a kisebbiket választani, vagy minden esetben a jó megoldás mellett kell kitartania. Hasonló morális problémákat feszegetünk "A világ peremén" történetben is, ahol nem minden fekete vagy fehér.

A mélyebb mondanivaló és a jól felépített történetek mellett számos más izgalmas vonása is van Sapkowski könyvének. A legelső oldalaknál úgy éreztem, hogy nagyon közép-európai az egész, és teljesen jó értelemben. Legalábbis csak ebben a kultúrkörben ül teljesen jól poénként az, hogy a kocsmatulajdonos azon röhög, hogy egy dzsinn épp porig rombolja a kocsmáját, mert tudja, jó biztosítást kötött az ingatlanára. Meg nagyon jól tudjuk, hogy vannak olyan alkuk, amiket nem lehet visszautasítani, és pénzért mindenki megvehető (az utóbbi nem teljesen közép-európai dolog). Világunk ezen csúnyaságai talán csak a mostanában egyre nagyobb népszerűségre szer evő grimdark fantasyben csap minket ennyire arcul. Természetesen nem csak a valóság fantáziába való beemelése teszi közép-európaivá a Vajákot, hanem az a kulturális örökség, amiből Sapkowski felépítette világát: a szláv mitológia ilyen jellegű felhasználása. Nem új dolog Baba Jaga (lásd Orson Scott Card: Bűvölet) vagy más szláv lények és hősök beemelése a zsánerbe; elég a tavalyi legjobb regény kategória egyik sztárjára, Naomi Novik Rengetegjére gondolni (bár tény, Sapkowski már 1993-ban megtette az, amit Novik csak most). De talán ilyen konkrétan még nem jelentek meg ezek a lények. Ott van például a szintén a szláv kultúrkörből jövő vámpírhoz hasonló striga (egy nőstény démon), amivel a "A vaják" történetben találkozhatunk. Ezen kívül nyelvi szinten is találkozhatunk sok "szlávsággal", például Novigrod városa. Aki tanult már bármilyen szláv nyelvet, rögtön kitalálhatja, hogy mely szavakból is áll az "újváros" helynév. A szlávon kívül némi kelta hatás is fellelhető Sapkowski regényében, főleg a tündéknél, amivel az író egyértelműen a tolkieni hagyományok előtt tiszteleg (Tolkien is a kelta mítoszokhoz nyúlt, amikor megalkotta saját tündéit).

A szlávságok mellett még nagyon érdekes figurákkal is találkozunk Az utolsó kívánság oldalain. Maga Geralt alig beszél, belső gondolatait nem ismerjük, az ő kiismeréséhez majdnem csak a testbeszédére és a pár elejtett mondatára kell hagyatkoznunk. És Sapkowski képes pusztán ennyivel egy intelligens, kissé rideg, de komoly súlyokat magával cipelő ember képét bemutatni, aki környezetének ellenszenve ellenére is mindig küzd az abszolút jóért. Kellemes színfolt Geralt mellett a trubadúr barátja, Kökörcsin a zavaros nőügyeivel és nagy arányú alkoholfogyasztásával. Nem részletezem, imádtam a párosukat, a legviccesebb pillanatokat nekik köszönhetjük. Rajtuk kívül még Yennefer is egy érdekes figura, kíváncsi leszek, hogy a további kötetekben hogy bukkan még fel, és mit kezdenek egymással Geralttal.

Bevallom, csak egy kalandregényt vártam a Vajáktól/Witchertől, ehhez képest egy nagyon komoly, több hagyományból táplálkozó művet kaptam, ami még komoly filozófiai kérdésekkel is szembesített. Talán annyi hibája van, hogy nem mindegyik történet fogott meg ugyanannyira, így lesz 9/10 a pontszámom. De ezt leszámítva, azt hiszem, új kedvenc fantasysorozatot avatok. Mellesleg, Az utolsó kívánságot Necoticám ajánlására és rajongásának hatására olvastam el. És persze maga Andrzej Sapkowski is inspirált, aki a 24. Könyvfesztivál keretén belül látogat el Budapestre.

# 1993 # Andrzej Sapkowski

2017. április 14., péntek

A mindenség elmélete

Chibi Zsó április 14, 2017 0 Comments

Be kell vallanom, hogy habár voltak jó pillanataim fizikából, valahogy mégsem nőtt teljesen a szívemhez a tárgy, főleg nem középiskolában. Ettől függetlenül a csillagászat mindig érdekelt, és olyan dolgok is, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, milyen egy fekete lyuk és hasonlók. Ilyen jellegű érdeklődésem miatt próbálkoztam Stephen Hawking könyveivel (pl. Az idő rövid története), de gyenge voltam hozzá. Ettől függetlenül minden tiszteletem Hawkingé, és remélem, egy olyan elme, mint ő még sokáig fog élni. És végül ennek a tiszteletnek köszönhetően jutottam el az ő és első felesége, Jane Hawking kapcsolatáról szóló filmhez. Ez A mindenség elmélete.

Tartalom:

"1963-ban a hírneves Cambridge-i Egyetemen Stephen Hawking, az ifjú kozmológus öles léptekkel halad a tudomány útján, és feltett szándéka, hogy talál egy "egyszerű, meggyőző magyarázatot" az univerzumra. Saját világa is kitárul, amikor fülig beleszeret egy bölcsész lányba, Jane Wilde-ba. Ám egy szerencsétlen baleset után ez az egészséges, aktív fiatalember 21 évesen megrázó diagnózissal kénytelen szembesülni: motoros neuronbetegség támadta meg végtagjait és képességeit, amely fokozatosan korlátozni fogja beszédében és mozgásában, és két éven belül bele fog halni. Jane szeretete, támogatása és elszántsága megingathatatlan, és a pár összeházasodik. Újdonsült feleségével az oldalán Stephen nem hajlandó tudomásul venni a diagnózist. Jane arra bátorítja Stephent, hogy fejezze be doktorátusát, melynek tárgya első elmélete az univerzum keletkezéséről. Családot alapítanak, és frissen szerzett és széles körben ünnepelt doktori címével felfegyverkezve Stephen belevág legambiciózusabb tudományos munkájába, melynek tárgya az, amiből neki oly kevés adatott: az idő. Miközben a teste egyre szűkebb korlátok közé kerül, szelleme túlszárnyal az elméleti fizika határain."

Forrás: Port

Ha valaki még nem látta a filmet, annak előjáróban mondanám, hogy A mindenség elmélete Jane Hawking életrajzi könyve, Utazás a végtelenbe alapján készült. Ennek tudatában jobb, ha a jövőbeli néző egy, a feleség szemszögéből elmesélt történetet vár. Természetesen maga Hawking alakja is erősen jelen van, hisz mégis ő a világhírű tudós, aki minden pillanatban képes volt önmaga maradni, de inkább Jane nézőpontja uralja a filmet. Ezzel nincs is baj, továbbá Hawking egy nyilatkozata szerint reális is az, amit volt neje ír a könyvében. Ha inkább a tudósra és az elméleteire vagy kíváncsi, lehet, ez nem a te filmed lesz. Kitty Ferguson könyvét olvasd akkor. Viszont ha érdekel a házas élete, akkor egy igazi, szívszorító drámát kapsz a szeretet igazi próbájáról. Kevés a tudományos rész, így nyugodtan próbálkozzanak azok is, akiket ilyesmi riasztana el. Stephen és Jane egy nehéz feladatba vágnak, mint házaspár: együtt kell élniük egy ritka betegséggel (mozgatóideg-sorvadás), ami gyorsan emészti fel Hawkingot - az idő haladtával pedig mindkettejüket. A film mindent feltár ebből a kapcsolatból: a kitartó küzdelmet a normális életért, az ebbe való belefáradást, a kiút keresést és azt az erőt, ami mindig visszavisz minket hálátlan feladatainkhoz. Ebben az életben a Hawkingot körbevevő tisztelet, a világhírnév és a mindenség elmélete csupán mellékes történések.

A mindenség elmélete kissé hollywoodiasan mutatja be Hawkingék történetét, azaz erősen az érzelmekre épít, de az alapanyag annyira erős, hogy a szentimentalizmus teljes megbocsátható. Egyrészt azért, mert nincs teljesen a nézők arcába tolva Hawkingék helyzete. Eddie Redmayne és Felicity Jones végig úgy játsszák a Hawking házaspárt, hogy habár első ránézésre a boldogságot és a kimeríthetetlen szeretet látni rajtuk, mozdulataikban és tekintetükben ott van a valós helyzet: Miért kell ezt csinálnunk? - kérdezik magukban folyton. Így halad a történet, mindenre kellő időt szánva, egészen az utolsó jelenetig. Ott ugyanis megtörik ez a jó tempó, a Hawking házaspár kapcsolatát lezáró rész (azaz válásuk pillanata) hirtelen jön, mindenféle felvezetés nélkül, ügyetlenkedések következtében. Bárhogy is történt ez a valóságban, nézőként úgy éreztem, itt megbicsaklott a film. A lezárástól eltekintve A mindenség elmélete egy igazi dráma olyan emberekről, akikre igazán érdemes felnézni, és erőt meríteni példájukból. 9/10-es filmélmény, mindenképpen nézzétek meg, és készítsétek be egy százas zsepicsomagot is.

# 2014 # A mindenség elmélete

2017. április 5., szerda

Amikor egy sorozat képes felülmúlni önmagát

Chibi Zsó április 05, 2017 2 Comments

2014-ben az egyik új kedvenc sorozatom a Fargo lett, és a True Detective 2. évada fölött érzett csalódás miatt féltem ennek az antológiasorozatnak a folytatásától. A TD-hez hasonlóan itt sem az előző évad szereplőit látjuk viszont, hanem egy teljesen új csapatot. Vagyis majdnem, ugyanis az 1. évad nyomozónője, Molly és apja feltűnik, csak jó pár évvel fiatalabb kiadásban (Molly konkrétan még kisgyerek), ugyanis ezúttal 1979-be vittek minket az alkotók.

Tartalom:

"A Fargo új fejezete 1979-ig visz vissza, a történet két amerikai államban, Dél-Dakotában és Minnesotában játszódik. A Minnesota állambeli Louverne-ben a fiatal rendőr Lou Solverson (Patrick Wilson), aki nemrég tért vissza Vietnamból, egy teljesen új bűntény előtt áll. Ted Danson alakítja Hank Larsson seriffet, Kirsten Dunst és Jesse Plemons lesznek a Blumquist házaspár, Jean Smarta kíméletlen Floyd Gerhardt-ot formálja meg."

Forrás: Port

A 2000-es évek vége óta indult sorozatok jelentős részénél azt érzem, hogy kapunk egy ütős 1. évadot, esetleg a kezdeti lendületből jut még a 2. és 3. évadra is, de aztán leszállóágba kerül a produkció (pl. Vámpírnaplók, Gossip Girl, de más példák is akadnak). Sajnos nem tudom ennek az okát és okosat sem olvastam a témában, mindenesetre az már valami, ha egy sorozat képes tartani a színvonalat, hát még ha felül is múlja az eddigieket! Utóbbi történt a Fargo 2. évadában is. Az alkotók a múltba utazáson túl bővítették a szereplőgárdát és egy sokkal komplexebb történetet építésébe kezdtek. Míg az előző évad főleg három karakterre koncentrált (Molve-Lester-Molly), addig itt kapunk egy vérre menő bandaháborút két kemény féllel, egy Mollyhoz hasonló talpraesett nyomozót (az apját), és egy szerethető párocskát, akik véletlenül voltak rossz helyen, rossz időben. Utóbbiak megfeleltethetőek Lesternek, és nagyjából hasonló utat is jár be a Blumquist házaspár, mint az 1. évadban Martin Freeman karaktere.

A nagyobb szereplőgárda mellett megmarad az "aljas" elbeszélés is. Azaz, ahogy az 1. évadnál is írtam, a történet lassan építkezik, a nézők egyszerre mindig csak kevés információmorzsát kapnak. Aztán váratlanul, a semmiből jönnek a csavarok és a néző csak tátog. A 2. évadnál annyit javult a sorozat, hogy az összetettebb sztori mellé pörgősebb történetvezetést kaptunk. Ezen kívül minden jót is megőriztek tavalyról: tudatos építkezés, fekete humor, hamisítatlan "Fargo hangulat" kellő mennyiségű hóval és epic zenével, ami most kiegészül a 70-es évekbeli USA bájával is, és továbbra is a kisemberek kerülnek az események középpontjába (Blumquisték), "furi" kiejtéssel. A kisszerű figurákat az erős alakítások teszik emlékezetessé, leginkább Kristen Dunstot tudom Peggyként kiemelni. Sokat nem írnék róla, elég megnézni ezt a jelenetet és elhiszitek, hogy ez a színésznő tud!

Röviden, a Fargo 2. évadától fölösleges volt félnem. Mindent megkaptam, amit elvártam és bőven fejlődött is a sorozat. Az első egy-két részben nagyon sok a három történetszál, kell egy kis idő, amíg a néző rendezi ezeket magában, de aztán egy nagyon erős sztorit kap. Ez most 10/10, és remélem, az április 19-én startoló 3. évadban marad ez a színvonal. Már nagyon várós. Aki még nem nézett Fargót, az sürgősen kezdje el.