A filmről még anno Mira áradozott nekem, és ha jól emlékszem ennél a filmnél is megígértem neki, hogy egyszer megnézem. Mikor Port.hu-n megláttam, hogy adni fogják televízióban, elérkezettnek láttam az időt ígéretem betartásához.
Tartalom:
"Atlanta, 1948. Daisy, a 72 éves nyugdíjas tanárnő vadonatúj Packard autójával nekimegy a szomszéd garázsának és az autó totálkáros lesz. Booli, a fia megpróbálja meggyőzni makacs anyját arról, hogy a jövőben egyetlen biztosító társaság sem vállalja a kockázatot. Sőt, egy lépéssel tovább megy és felfogad egy fiatalembert, Hoke Colbumot anyja sofőrjének. A színesbőrű férfi tisztában van saját képességeivel és saját méltóságával. Az első zökkenők után különös barátság alakul ki közöttük."
Ismét egy Oscar-díjas film, s nem is hiába az. Igaz, nincsenek itt direkt sokkoló jelenetek, komoly drámai lelkifolyamatok, de a Miss Daisy sofőrje mégis képes szíven ütni. A filmben egy fokozatosan kialakuló barátságot láthatunk úr-szolga viszonyba csomagolva. A barátság kezdetei nehezek, inkább apró beszélgetések mélyítik el, majd az egyre nagyobb jelentőségű események bizonyítják a kapcsolat erejét. A két ember kölcsönösen változtatja meg a másikat, így változik meg viszonyuk a világgal és önmagukkal: így egy szép jellemfejlődést is láthatunk mindkét szereplő részéről. A rendező, Bruce Beresford és a színészek, Morgan Freeman (Hoke Colburn) és Jessica Tandy (Daisy) a lehető legszebben mutatták be ezt az igaz barátságot a filmben. A két színész közül Jessica Tandyt emelném ki: színészi játéka végig szórakoztatott, szerethetővé varázsolta a zsémbes és éles nyelvű Daisyt.
A Miss Daisy sofőrje másik fontos vonása a társadalomrajz. A történet Martin Luther King idejében játszódik, azaz a fekete bőrűek egyenjogúságának kiharcolása kavart épp vitákat az Államokban - igaz, ez nem kap akkora szerepet. Inkább a családon belüli kapcsolatok jutnak a reflektorfénybe: Miss Daisy fia képes volt édesanyját egy intézetbe küldeni, hiszen elfoglalt ember. Ugye, ez a leglogikusabb megoldás, de nem a legemberségesebb. Ha nem lett volna ott a hölgy mellett jó barátja, akkor teljesen egyedül maradt volna. Hátborzongató.
A filmben még érdekes kiemelni az idő múlását. Az évek úgy telnek, hogy csak a szereplők változnak, más utalás nincs rá. Olyan érzésünk van, mintha megállt volna az idő a kis amerikai kertvárosban (amely persze gyönyörű a megfakult kép ellenére is). A helyszínről csak Miss Daisy megbomlásakor távozunk, ekkor látni az idő múlását is.
Nem tudok többet mondani erről a filmről. Szívhez szóló a maga egyszerűségével, igazán elbűvölt. 10/10-es élményt nyújtott, kedvenc filmemmé lépett elő. Bravó, Miss Daisy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése