Antigané

2017. február 12., vasárnap

Az út

Chibi Zsó február 12, 2017 0 Comments

Cormac McCarthy híres regényét a Je suis snob kihívás +1 pontja miatt olvastam el: +1) és csak a legkeményebbeknek: egy könyv, amit egy szabadon választott, megindokolandó, de eddig fel nem sorolt ok miatt nem vennél a kezedbe. Ez a kitalált ok a „megbukott az első oldal teszten” volt, ami nálam annyiból áll, hogy az első oldalt elolvasva próbálom eldönteni, főleg megérzésre, hogy érdemes-e nekem az adott könyvvel próbálkozni. Egyszer átesett egy ilyen teszten Az út is, és a, nem hittem el, hogy nincsenek veszők a szövegben b, olyan sutának tűnt a megfogalmazás.

Tartalom:

"Hamu szitál folyton a láthatatlan égből, ahol a nap többé sosem mutatja meg arcát az elpusztult világnak. A „vég” után apa és fia bandukolnak éhezve és fázva az úton, keresve a maradék kis jót, ami túlélhette a pusztulást. Az anya már föladta a keresést. A férfi pisztolyában már csak két golyó van, ami kevés az ellenség legyőzéséhez, viszont éppen elegendő önmaguk legyőzéséhez és az Isten végső megtagadásához. Vajon mikor tudnak teljesen lemondani a reményről és vajon képes-e a férfi ennyire drasztikus módon „megmenteni” fiát a rosszabb haláltól? A Földön, ahol az emberi élet az utolsó, a ragadozók saját fajtájukra vetemednek. Apa és fia vérengző szerencsétlenek közt próbál eljutni az óceánpartra egy új élet reményében, és ha ez a vágyuk sem teljesül, legalább végre föladhatják… "

Forrás: Moly

A kihívásnak köszönhetően, kezembe vettem a regényt, túltettem magam az első oldalon, majd nem volt megállás. Párszor meg kellett állni, a lelkem nem bírta azt, ami feltárult ezeken a lapokon. McCarthy talán a legreálisabban, és ezzel a legkegyetlenebbül ábrázolta a poszt-apokaliptikus világot. Ismert, jól berendezett, kényelmes társadalmunk már csak nyomokban található meg a hamu alatt, maguk az emberek pedig fokozatosan felejtik el először kultúrájukat, majd saját magukat is. Utóbbit jól példázza az, hogy McCarthy nem használ neveket, csak nagyon általános elnevezéseket, mint férfi, fiú, öreg ember. Végül csak az ösztönök maradnak és az életben maradásért folytatott harc – ezen próbál felülemelkedni a férfi és a fiú, embernek maradni a maguk korlátjai közt a világ vége után. Ez teszi olyan kegyetlenné a könyvet. Le kell szögezni, hogy a folyamatos vándorlós, úton levés miatt úgy érezhetjük, hogy lassan folyik a cselekmény, sőt sehová se tart, de ez tudja igazán átadni azt a kilátástalanságot, amit apa és fia is átél. De igazából egy molyos értékelésen vagy blogbejegyzésen keresztül ez nem adható vissza. Készítsétek fel a lelketeket és olvassátok el a regényt. A lassan haladó cselekmény ellenére is sok izgalmat és főleg gondolkodni valót tartogat Az út.

Ami pedig az első visszatartó erőt, a stílust illeti: a fordítással nem tudtam megbarátkozni, nagyon sok furcsa vagy zavaró szó volt benne, ami nekem nem tette teljesen gördülékennyé az olvasást. Viszont az eredeti ismerete nélkül nem ítélkeznék a fordítás felett, mert elképzelhető, hogy okkal ilyen a magyar szöveg is, hisz az eredeti is furcsa. Ezért eldöntöttem, hogy egyszer elolvasom angolul a regényt és hogy a továbbiakban McCarthyt angolul olvasok (a következő a No country for old man lesz, szintén híres mű). Viszont akadtak erős mondatok is a magyar fordításban. Egyet idéznék is:

Akinek senkije sincs jobban teszi ha összetákol a képzeletében valami kísértetet. Aztán kedves szavakat sutogva életre kelti és pátyolgatja. Az utolsó morzsáig neki ad mindent és a saját testével óvja meg a bajtól. Ami engem illet csak az örök enyészetben reménykedem de abban teljes szívemből reménykedem.

To sum up: a tartalomért mindenképpen megérte felhagynom az első oldalas teszttel, és azért többé-kevésbé kijöttem a fordítással is, így lesz nálam Az út 9/10.

2017. február 8., szerda

Az Éhezők viadala

Chibi Zsó február 08, 2017 0 Comments

Sokáig kerültem az Éhezők viadala-könyveket, mert – mondjuk ki – túl sznob voltam. Nagyon szeretem a disztópia regényeket (pl. 1984, Szép új világ, Fahrenheit 451), de nem igen tudtam elviselni annak a gondolatát, hogy valami mainstream tinisztoriba sűrítik bele a kedvenc alműfajomat. Végül egy cikk írása miatt megadtam magamat, "maybe the odds be ever in your favour"alapom, elolvastam az Éhezők viadalát és kellemeset csalódtam. Azonban bőven voltak hibái a regénynek; ezek közül most csak a Kapitólium világának bemutatását emelném ki. Collins nagyon sok mindenre utal, de nem megy bele mélyebben, inkább a cselekményre koncentrál. Ezek után felmerült bennem, hogy ilyen alapanyaggal mihez tudtak kezdeni a filmesek. Lássuk.

Tartalom:

"A jövőben járunk, amikor Észak-Amerika romjain Panem országának tizenkét körzete található. Minden évben minden körzetből a Kapitólium kiválaszt egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük az Éhezők viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé. A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal - számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembekerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel."

Forrás: Port

Az éhezők viadala és más young adult disztópia értékelésénél le kell szögezni, hogy pontosan mire is fókuszálnak - ahogy Sándor Anna is tette a "Szép új világ - ősi hagyomány"-ban. A cikk felhívja a figyelmet arra, hogy ezeknél a műveknél nem annyira az elnyomó rendszeren (mint a bevezetőmben említett klasszikus műveknél), hanem a felnőtté válás útjára lépett főhősön van a hangsúly. Némi szájhuzogatással, de ezzel az indokkal el lehet fogadni a könyv felszínes világfelépítését, hisz Katniss, aki a későbbi részekben egy forradalom emblametikus alakjává válik a fontos, nem pedig az őt körülvevő rendszer. Az csak ellenség/kihívásként funkcionál. Az E/1 narrációnak köszönhetően Katniss kezdeti lépései (pl. miként jön rá arra, hogyan is használhaja ki a média adta lehetőségeket) nyomon követhető a könyvben. Kérdés: mi a helyzet a vásznon? Mondhatunk itt olyat, hogy ebben könyvhű a film: megvannak azok az emblatikus pillanatok (pl. mikor Katniss átvállalja húgától a versenyben való részvételt), amelyek elengedhetetlenek főszereplőnk hőssé válásának útján. És itt jön be az a pont, amit leginkább kritizálam a könyvben, viszont a filmben "kijavítanak": a világépítés. A giccses, tiri-tarka ruhák, a sztoriéhség, a szenzációhajhászás és a vérre és erőszakra kiéhezett közönség - a mai legfőbb kiszolgáló, a média és annak lelkes fogyasztói, azaz mi jelenünk meg a díszletekben és a gladiátor harcokra hajazó vérengző valóságshowban és annak bulváros műsorvezetésében. Ennek látványos bemutatásának hála Katniss fejlődése is megkapja a jelentőségét: látva a képmutató Kapitóliumot és annak trükkjeit nagyobb dolognak tűnik az, hogy hősünk, eleinte Haymitch tanácsait, később a tanultak alkalmazásával képes becsapni a rendszert.

A hőssé válás mellett Az éhezők viadala megadja a fiataloknak (és természetesen más korosztályba tartozó nézők) a jó történetek más fontos elemeit is. Mindenféle sznoboskodásunkat félretéve, sok ember pont azokat a dolgokat várja el egy történettől, amelyeket a Kapitólium nézői is: akció, szerelem és némi meglepetés, izgalom, dráma. Sem Suzanne Collins, sem Gary Ross nem feledkezett meg erről, így, mind a regény, mind pedig a film kiszolgálja a nézői igényeket (mellesleg ez kicsit ironikus, nekem legalábbis). A mai elvárásoknak megfelelően kapjuk az említett elemeket a filmben. Például nem lesz túl lassú a cselekmény, a fontos jelenetek megkapják a maguk hangsúlyát, nem válnak nevetségessé. És ami talán a legfontosabb: a jó képes legyőzni a gonoszt, ezzel némi reményt adva nekünk, mielőtt a "meséből" visszatérnénk a saját problémás életünkbe.
Egy dolog van, ami sem a filmben, sem pedig a könyvben nem lett igazán kibontva: a szereplők. Mindkettőben felszínesnek éreztem a karakerizálást. Vegyük például Katnisst. Mindkét változatban egy olyan lánynak érzem őt, akiről sokat nem tudok meg (csak annyit, hogy jó vadász és a család a legfontosabb számára), így könnyen beilleszthető a jelkép szerepbe a későbbiekben, hisz csak nagyvonalakban tudunk meg róla bármit is. Viszont a regénynél ki kell emelni, hogy a belső monológiainak köszönhetően többé-kevésbé hiteles képet kapunk arról, hogy egy fiatal lány hogyan is viszonyulna egy ilyen túlélő játékhoz és a média működéséhez. Ez a vonal a filmben kicsit háttérbe szorult, de talán a Peetával és Haymitchel közös jelenetekben visszaköszönt Katniss agonizálása a verseny kapcsán. A lány mellett viszont mindkét változatban kellemes színfolt Effie Trinket, a már említett Haymitch és Peeta is kiemelhető. Bár utóbbi karakterizációja hasonló gondokkal küzd, mint Katniss, de a cselekedetei miatt mindkét verzióban kedvelhető (a könyvben kicsit nehezebb volt, mert a történet feléig egy mulya alak benyomását keltette).

Visszagondolva Az éhezők viadala nem egy ~~Sátántól való~~ rossz történet, ami megcsúfolná a disztópia alzsáner nagy elődeit, Ross filmje pedig egy teljesen korrekt filmadaptáció (sőt, megkockáztatom, hogy jobb az alapnál). Nagyobb hangsúlyt kapnak a regényben csak felszínesen bemutatott részek, miközben megtartja annak cselekményét, így maradva izgalmas, és ami a legfontosabb: egy, a mai fiataloknak reményt adó történet szerepét is képes betölteni. Így érdemli ki nálam a 8/10-es pontszámot.

# 2012 # adaptáció

2017. február 1., szerda

Freud imádná

Chibi Zsó február 01, 2017 0 Comments

Az egyik kedvenc SFF íróm Neil Gaiman, akinek a műveihez számos gimnazista és fiatal egyetemista kori emlékem fűződik. A Molyon a Soseholhoz írt értékelésben már kifejtettem, hogy rendszeresen jártam a megyei könyvtárba az író regényeiért és novellásköteteiért, egyszerűen kellett az az érzés, amit a művei adtak. Misztikusság keverve némi elborultsággal. Valamilyen oknál fogva ebből a nagy lelkesedésből egyetlen regény maradt eddig, a Bram Stoker, Hugo -és Nebula-díjas Amerikai istenek. A regényt gólya koromban már beszereztem, így érthetetlen, hogy miért tartott nagyjából öt évig eljutni az olvasásig, de a közelgő Starz sorozat és a lassan kialakuló hype rávett végre arra, hogy mindent félretegyek és elolvassam a nagy művet.

Tartalom:

"Szörnyű vihar közeledik… Árnyék három évet töltött börtönben, közben mindvégig csak azt a pillanatot várta, amikor végre hazatérhet szeretett feleségéhez, hogy együtt új életet kezdjenek. De mielőtt találkozhatnának, szabadulása előtt néhány nappal a felesége autóbaleset áldozata lesz. Árnyék élete romokban hever, és ekkor a sors egy különös idegennel hozza össze, aki Szerda néven mutatkozik be, és furcsa módon sokkal többet tud róla, mint ő saját magáról.Szerda munkát ajánl neki, és miközben az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, Árnyék kénytelen lesz megtanulni, hogy a múlt sohasem hal meg igazából. Mindenkinek, még az ő szeretett Laurájának is voltak titkai, és az álmok, mesék, legendák sokkal valóságosabbak, mint azt korábban gondolta volna. Árnyék számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mindennapi élet nyugodt felszíne alatt különös vihar tombol. Egy háború, amelynek tétje nem más, mint Amerika lelke. Egy háború, amelynek Árnyék hirtelen a kellős közepén találja magát."

Forrás: Moly

Két novellás kötetet (Tükör és füst, Felkavaró tartalom) és a non fiction Kilátás az erkélyrőlt leszámítva nagyjából mindent olvastam Gaimantől, és ennek fényében úgy érezem, az Amerikai istenekben az író egy teljesen másik oldala bontakozott ki. A Csillagpor és a Sosehol miatt nekem inkább egy nagy mesélőként élt Gaiman a fejemben, aki a mesélés művészetét némi angol fanyar humorral és sajátos megjegyzéseivel tarkítja. Valamennyire ez a mesélő alak itt is jelen volt, de nem ez volt a főhang. Az Amerikai isteneket kicsit talán a Coraline-hoz tudom hasonlítani: mindkettőben nagy szerephez jut a tudatalatti. Mindkét könyv esetében beszélhetünk egyfajta pszichológiai utazásról. Coraline önfelfedezése a másik világon és a Másik anyán keresztül jelenik meg (ehhez érdemes megnézni az egészet Freud "A kísérteties" című írását vagy David Rudd "An eye for an I: NeilGaiman’s Coraline and the Questions of identity" esszéjét), addig itt az ősi istenek adják meg ezt az érzést. Árnyék, az ide-oda sodródó főhősünk Szerda alkalmazottjaként számtalan alakkal találkozik, akik hellyel-közzel az ő pszichológiai utazásának a részesei. Legfontosabb alakja az utazásnak talán Laura, aki a múltat szimbolizálja Árnyék számára, de gyakran kerül álmok hatása alá is, melyek - legalábbis én mindig így éreztem olvasás közben - egy misztikus, meghatározhatatlan korú világba viszi emberünket. A belsőjével vívott harcaira az álombéli síkon kerül sor: gondoljunk csak a bivalyfejű istennel folytatott párbeszédekre, a földön való átjutás nehézségeire, vagy a Szív megmérettetésére, de a virrasztásos jelenet is érdekes lehet ebből a szempontból.

Az álmokhoz kapcsolódik az Amerikai istenek másik erőssége is. Az álmoknál és az istenekhez kapcsolódó rövid anekdottáknál is azt éreztem, hogy olyan helyeken járunk, ami nem a mi tudatunkkal felfogható, és ezeken a helyeken ott rejtőznek az élet nagy kérdéseire a válaszok. Természetesen Gaiman nem ilyen jellegű dolgokra fókuszál a regényben, inkább a cselekményre, de ez az elfeledett időkbe visszanyúló ősi atmoszféra teljesen rányomja bélyegét a könyvre. Ennek köszönhetően a felsorakoztatott skandináv, szláv, egyiptomi és egyéb istenek többé-kevésbé úgy lettek ábrázolva, ahogyan mi képzelhettük őket. Utóbbival kapcsolatban behoz egy érdekes filozófiai gondolatot is Gaiman (a dolgok csak akkor léteznek, ha tudomást szerzünk a létezésükről).

Természetesen nemcsak pszichológiai vagy filozófiai olvasat lehetséges, olvashatjuk Gaiman regényét akár a külső szemlélő kritikájaként (Gaiman britként írt az amerikai társadalomról) tekinthetünk rá. Viszont ami nekem régi rajongóként fontosabb volt az Amerikai isteneknél, hogy pár csalódás után (pl. A temető könyve, Köztesvilág) megint megtapasztalhattam azt, amiért az egyik kedvenc írómmá vált ez a bolond angol. Egy történet tele kulturális különlegességekkel, az irodalmár lelkemet megmozgató írói bravúrokkal és különböző olvasatokkal, de ami most leginkább kellett az az izgalom volt. Minden könyvmoly tudja, melyikre gondolok: ami arra késztet, hogy leragadó szemekkel is, de még egy fejezetet elolvass. 9,5/10, mert nehéz volt kicsit a szürreális Gaimanbe belerázódni a regény legelején, de ezen kívül mindent megkaptam, amit elvártam tőle.