Antigané

Két novellás kötetet (Tükör és füst, Felkavaró tartalom) és a non fiction Kilátás az erkélyrőlt leszámítva nagyjából mindent olvastam Gaimantől, és ennek fényében úgy érezem, az Amerikai istenekben az író egy teljesen másik oldala bontakozott ki. A Csillagpor és a Sosehol miatt nekem inkább egy nagy mesélőként élt Gaiman a fejemben, aki a mesélés művészetét némi angol fanyar humorral és sajátos megjegyzéseivel tarkítja. Valamennyire ez a mesélő alak itt is jelen volt, de nem ez volt a főhang. Az Amerikai isteneket kicsit talán a Coraline-hoz tudom hasonlítani: mindkettőben nagy szerephez jut a tudatalatti. Mindkét könyv esetében beszélhetünk egyfajta pszichológiai utazásról. Coraline önfelfedezése a másik világon és a Másik anyán keresztül jelenik meg (ehhez érdemes megnézni az egészet Freud "A kísérteties" című írását vagy David Rudd "An eye for an I: NeilGaiman’s Coraline and the Questions of identity" esszéjét), addig itt az ősi istenek adják meg ezt az érzést. Árnyék, az ide-oda sodródó főhősünk Szerda alkalmazottjaként számtalan alakkal találkozik, akik hellyel-közzel az ő pszichológiai utazásának a részesei. Legfontosabb alakja az utazásnak talán Laura, aki a múltat szimbolizálja Árnyék számára, de gyakran kerül álmok hatása alá is, melyek - legalábbis én mindig így éreztem olvasás közben - egy misztikus, meghatározhatatlan korú világba viszi emberünket. A belsőjével vívott harcaira az álombéli síkon kerül sor: gondoljunk csak a bivalyfejű istennel folytatott párbeszédekre, a földön való átjutás nehézségeire, vagy a Szív megmérettetésére, de a virrasztásos jelenet is érdekes lehet ebből a szempontból. 

Az álmokhoz kapcsolódik az Amerikai istenek másik erőssége is. Az álmoknál és az istenekhez kapcsolódó rövid anekdottáknál is azt éreztem, hogy olyan helyeken járunk, ami nem a mi tudatunkkal felfogható, és ezeken a helyeken ott rejtőznek az élet nagy kérdéseire a válaszok. Természetesen Gaiman nem ilyen jellegű dolgokra fókuszál a regényben, inkább a cselekményre, de ez az elfeledett időkbe visszanyúló ősi atmoszféra teljesen rányomja bélyegét a könyvre. Ennek köszönhetően a felsorakoztatott skandináv, szláv, egyiptomi és egyéb istenek többé-kevésbé úgy lettek ábrázolva, ahogyan mi képzelhettük őket. Utóbbival kapcsolatban behoz egy érdekes filozófiai gondolatot is Gaiman (a dolgok csak akkor léteznek, ha tudomást szerzünk a létezésükről).

Természetesen nemcsak pszichológiai vagy filozófiai olvasat lehetséges, olvashatjuk Gaiman regényét akár a külső szemlélő kritikájaként (Gaiman britként írt az amerikai társadalomról) tekinthetünk rá. Viszont ami nekem régi rajongóként fontosabb volt az Amerikai isteneknél, hogy pár csalódás után (pl. A temető könyve, Köztesvilág) megint megtapasztalhattam azt, amiért az egyik kedvenc írómmá vált ez a bolond angol. Egy történet tele kulturális különlegességekkel, az irodalmár lelkemet megmozgató írói bravúrokkal és különböző olvasatokkal, de ami most leginkább kellett az az izgalom volt. Minden könyvmoly tudja, melyikre gondolok: ami arra késztet, hogy leragadó szemekkel is, de még egy fejezetet elolvass. 9,5/10, mert nehéz volt kicsit a szürreális Gaimanbe belerázódni a regény legelején, de ezen kívül mindent megkaptam, amit elvártam tőle.

A BookDepositoryt nézegetve futottam bele a Monstress képregénybe, ami eszembe jutatta, hogy milyen régen is olvastam képregényeket, s mellesleg fogalmam sincs róla, hogyan is áll most ez a piac. Így Facebookon és Molyon is megkértem kedves ismerőseimet, hogy ajánlanak nekem nyugati és keleti képregényeket. Szerencsére nagyon sok címet kaptam minden műfajból (utólag is köszönöm az ismerőseimnek!) és meg is kezdtem a válogatást. Az első áldozatom a Pretty Deadly (PD) lett, amit Dominik_Blasir moly ajánlott (szeretném neki itt is megköszönni!). Lássuk, hogyan is kezdődött a képregényes projektem. 

A "The Shrike"-ként nevezett első kötet in medias res kezd, amit egy kerettörténet, nagyon hasonló kezdéssel, előz meg: Ginny, a Halál lánya történetét Bunny meséli a mindig kíváncsi Butterflynak. A pillangó még mondhatni közelebb áll a materiális világhoz, de a csontvázként megjelenő Bunny már kevésbé, felfogható egyfajta mindentudó istenségnek is. Azonban ahogy halad a történet, úgy nyer a két állat újabb és újabb jelentést. És még itt leszögezném, hogy ez az PD egyik legnagyobb erőssége: rengeteg értelmezési lehetőséget ad, a történet és a képek szintjén is. 

Amint Bunny mesélni kezd, egy western filmekből ismerős városkában találjuk magunkat egy vándorénekes páros (Fox és Sissy) oldalán - ő tőlük ismerjük meg a kőműves és a szépség történetét, majd Ginny születésének körülményeit is, ami szintén egy érdekes elem a képregényben (mármint a történet a történetben). Ezután a rész után azonban jött egy kisebb agytorna, amit engem olvasóként most zavart: megjelentek a cselekményben fontos szerepet játszó karakterek, mint Johnny Coyote, Alice, Molly Raven, akikről nem nagyon (talán Alice-t kivéve) tudjuk meg, mi a motivációjuk, vagy hogyan kapcsolódnak a főszereplőkhöz. Lehet ezt a PD-t belengő misztikussággal magyarázni, de itt mégis inkább hiányérzetet hagy maga után ez a ködösség. Mivel az első kötet is egy elég kerek lezárást kapott, csak annyit sejtet, hogy Ginnynek még lesznek kalandjai, így még abban sem lehet reménykedni, vagy csak minimálisan, hogy a most felmerült kérdések később megválaszolásra kerülnek. Ettől eltekintve maga a történet érdekes, az in medias res kezdés miatt végig fenn tudja tartani az érdeklődés, hisz kíváncsiak vagyunk, mi miért úgy történt, ahogy. Továbbá Deconnick rengeteg okos narrációs elemmel (a már említett történet a történetben) tölti meg a PD-t, és a kevésé megismert mellékszereplők ellenére úgy érzem, erős és összetett figurákat mutat be. Mindenképpen emlékezetes szereplő az álmodozó Sissy, a Halál jobb kezeként tevékenykedő Alice, és maga Ginny is egy elég badass sajátos morális értékrendjével. Ezekhez a karakterekhez és a mágikus realizmust idéző történethez tökéletesen illeszkedik Emma Rios stílusa. A Sandmanen kívül nem sok amerikai képregény rajzolásával tudtam megbarátkozni, így kifejezetten örültem, hogy a Pretty Deadly mind a képi világában, mind pedig a történetében is megidézi az említett Gaiman képregényt. Mindkettőben érezni az ősi mesékre és legendákra jellemző misztikusságot, a szereplőkben pedig van valami emberen túli - Rios rajzai ezt az érzés csak megerősítik, szinte igazi művészeti műalkotás minden egyes oldal, hisz még annyi mindent adnak a mágia ábrázolásán kívül. 

Összességében nem mindennapi élmény volt elolvasni a Pretty Deadlyt. A történetvezetésével nem vagyok teljesen megelégedve, sőt, de ettől tekintve egy érdekes képregénye ígéretes kezdete: 8/10. A komolyabb művek kedvelőinek mindenképpen ajánlom, mert nagyon sok mindent rejt magában, ami miatt akár többször is érdemes elmerülni Deconnick és Rios kötetében.