2017. szeptember 18., hétfő

Doctor Strange és a Fakabátok - Az áruló pengéje

szeptember 18, 2017 0 Comments

Sebastien De Castell könyvei gyakran elém kerülnek a bookdepositorys szörfözéseim során, az évelejétől kezdve pedig, amikor a Fumax bejelentette, hogy ők fogják magyarul kiadni De Castell könyveit még nehezebb volt elkerülnöm Az áruló pengéjét, mert még jobban rám szakadt a marketing. De erős voltam és sokáig ellenálltam! Azért kezdett így messziről egy érdekes viszony kialakulni köztem és a könyv között. Először is felcsigázta a fantáziámat az, hogy az író tanult vívást és a tudását belevitte a regényébe; azaz nagyon realista kardpárbajokat várhatunk a könyvben. Ez egy epikus fantasynél már egy jó ajánlólevél, szerintem. Aztán valamiért elkezdett amnéziám lenni a könyvvel kapcsolatban, ami alatt azt kell érteni, hogy nem emlékeztem se az író nevére, se a címére, csak következetesen a könyv borítójára. Ebből lett az, hogy egy sci-fi sörözés alkalmával Fummie megfejtette, hogy a "piros köpenyes pasi" a borítón, akire én gondolok, az a Doctor Strange. Később, amikor a sorozat címére akartam utalni egy molyos hozzászólás alkalmával Fakabátosoknak neveztem magamban az Öregkabátosokat. Ilyen már nincs, jobb helyre tenni magamban a dolgokat: végül ezért olvastam el Az áruló pengéjét.

Tartalom:
"A ​király halott. A rendet feloszlatták. Az ország szétesőben. A munkaadónkat pedig megölték… De esküszöm, nem mi voltunk!
Tristia királya halott. Egykor az országot törvénytudó elit harcosok, az uralkodó Öregkabátosai járták, hogy fenntartsák a rendet, amíg szélnek nem eresztették őket. Falcio Val Mond és két vándorbíró társa, Kest és Brasti ezekben a zűrzavaros időkben testőrként biztosítanak kíséretet egy nemes úr számára, aki viszont nem hajlandó kifizetni őket. Már csak akkor lehetne rosszabb a helyzet, ha megbízójuk holtan feküdne a padlón, miközben a tettes a gyanút rájuk terelő bizonyítékokat helyezne el a gyilkosság helyszínén. De… várjunk csak! Hiszen pontosan ez is történik!
Eközben a világ legromlottabb városában összeesküvést szőnek a trón megszerzéséért. A gondosan megtervezett gyilkosságsorozatot egy árván maradt kislány halála zárná le, romba döntve mindent, amiért a három jóbarát korábban küzdött. Ám ahhoz, hogy betartsák Paelis királynak tett végső ígéretüket, és utolsó küldetésükként leleplezzék a cselszövést és megmentsék a lány életét, újra egyesíteniük kell az Öregkabátosokat. Ebben a harcban kizárólag legendás kabátjukra és kardjukra támaszkodhatnak: a nemesek zsarnokká, a lovagok haramiákká lettek, ők pedig egyedül az árulók pengéjében bízhatnak."
Forrás: Moly


Az első oldal alapján nem tudtam eldönteni, hogy ez nekem fog-e tetszeni. És igazából az utolsó oldal után is így éreztem. Pedig jó alapokra építkezett De Castell.

Eleve nagyon érdekesnek ígérkezik a főhős, Falcio Val Mond karaktere. Számomra ő tipikusan az a hős, aki végtelenségig ragaszkodik saját idealista világképéhez és a régi eszmékhez, és amennyire lehetséges eszerint éli életét is. Ezzel Falcio egyfajta erkölcsi példaképpé emelkedik és egy ilyen hős szinte kötelező is egy epikus fantasyben. Viszont egy ennél sokkal érdekesebb dolgot bont ki az író az Öregkabátoson keresztül. Tristia egy anarchikus társadalom, ahol önjelölt uralkodók (a hercegek) önkényesen igazgatják a különböző város(államok)at. Falcio a múltja miatt nem épp a rendszer kegyeltje, ő és társai számtalan megpróbáltatás és igazságtalanság éri. A történet egyik nagy kérdése, hogy a főhős mikor roppan össze a világa súlya alatt, mikor érzi úgy, hogy nem érdemes tovább kiállnia eszméi mellett. Akadnak a könyvben olyan jelenetek, amelyek az Öregkabátos lelkét tárják fel az olvasó és maga a  férfi előtt is; itt szembesül személyi tragédiájával és a gyermekkora óta dédelgetett eszményvilág bizonytalan alapjaival (pl. legemlékezetesebbek "lélekbúvárkodások" a táltosos jelenetekhez köthetőek). A karakter belső küzdelmeit még olvasmányosabbá teszi a narráció is, ahol ugyanis De Castell megbontja a hagyományos lineáris mesélést. Falcio jelenét és múltját szimultán, azaz egymás mellett haladva ismerjük meg, a főszereplő asszociáció mentén. 

Falcio karaktere mellett kisebb dolog ugyan, de külön örültem annak, hogy a fantasy világ alapját ezúttal nem a kelta vagy a germán kultúrkör, hanem az új-latin adta. Kicsit egzotikus volt spanyol hangzású nevekkel találkozni, és néhol - persze amikor volt leíró rész - a szereplők öltözködésében is kicsit felfedezni ezt a kultúrát. Ami viszont még jobbá teszi az Öregkabátosok közegét az valóban a realista módon ábrázolt kardpárbajok. De Castell beavatja az olvasókat a kardforgatás technikáiba, megismerjük a különböző praktikákat és tanításokat, amelyek nélkül egy Öregkabátos semmit sem ér. Azonban ez a tudásanyag nem válik unalmassá, hisz ezek leírása közben az író az akcióról sem feledkezik meg. 

Viszont hiába a sok kreatív ötlet és újítás, ha valamiért nem áll össze egy élvezhető regény ezekből. Mert sajnos Az áruló pengéje inkább volt számomra kevésbé élvezhető, mint élvezhető. A rövid molyos értékelésem óta sokat gondolkodok azon, miért érzek így. A történet? Nem, mert azt élveztem. Kicsit epizódikusnak tűnhet a már említett Falcio-féle visszaemlékezések miatt, máskor pedig nagyon drámai, színházi értelemben (pl. a kezdő jelenetet, amikor az Öregkabátosok az épp üzekedő lordjukat beszélik ki simán el tudnám képzelni egy szatíra vagy abszurd dráma nyitószíneként), de lényeg, van elég fordulatos a regény ahhoz, hogy ne tegyük le 20 oldala után. Viszont - személyes rigolyám - ennél többet várok egy könyvtől, és Az áruló pengéjében megvan az a potenciál, hogy többet adjon. Ott van például a már említett Falcio egy izgalmas sorssal, ami bőven elbírt volna egy mélyebb karakterizálást (arról nem is beszélve, hogy rajta kívül az összes szereplőnek kellett volna valami komplexitás). Aztán De Castell hiába építette Tristiát a fantasy műfajában viszonylag szokatlan alapokra, mégis azt érezni világán, hogy ad hoc jelleggel mutat meg belőle valamit. Nem érzem azt, hogy ténylegesen egy hihető birodalomról olvasnék, inkább díszletnek tűnik az egész. 

Őszintén, a könyv tényleges befejezése után (ami most 15 nappal ezelőtt volt) nagyon vegyesek az érzéseim, még talán most sem tisztáztam le magamban, hogy miért is érzek így, de nagyjából a fentebb felsoroltak az okok. Viszont ennek ellenére is érdekel egy-két szereplő a következő részből (Knight's Shadow), csak még nem döntöttem el, hogy szeretném folytatni az Öregkabátosokat. A nyitókötet, Az áruló pengéje nálam 6-7 között mozog, de Falcio miatt legyünk jóindulatúak és érdemelje ki a könyv a 7/10-t. Nem rossz könyv, egyszer el lehet olvasni. Ha egy kardozós, A három muskétást idéző történetre vágysz akkor Sebastian De Castell a te embered. 

Forrás: A szerző oldala

2017. szeptember 17., vasárnap

"Menj be hozzá, hogy szűljön az én térdeimen, és én is megépüljek ő általa"

szeptember 17, 2017 0 Comments

Öt év angol szak alatt igazi kedvenccé nőtte ki magát Margaret Atwood a képzeletbeli kedvenc íróim listámon. Első találkozásunk, a Penelopeida nem volt feltétlen felhőtlen (de mindenképpen egy érdekes gondolatkísérletnek tartom), viszont a "szerelem" A szolgálólány meséjével kezdődött, majd folytatódott a MaddAddam trilógiával. Habár itthon nem nagyon ismert az írónő munkássága (ezt a magyarul hiányosan elérhető életműve és annak a kevés könyvnek a rossz eladása is bizonyítja), tudtam, angol nyelvterületen ünnepelt kortárs írók egyike. Így valahol nem is lepett meg, amikor 2017 elején megjelent az első trailer a Hulu gondozásában készülő Atwood-adaptációról: A szolgálólány meséje

Tartalom:
"Az Egyesült Államok romjain totalitárius állam épült, amelyben a nőknek nincsenek jogaik. A még megtermékenyülésre képesek egyetlen feladata az utódnemzés, szolgálóként dolgoznak az uralkodó osztály tagjainál. Margaret Atwood regényéből."
Forrás: Snitt


A sorozatnál nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy mennyire jókor vették elő a már majdnem 30 éves regényt. Ugye tavaly ősszel választották meg az USA új elnökét, Donald Trumpot, akinek egyik legelső intézkedései közé tartozik az abortusz törvény szigorítása. Az intézkedést nagy felháborodást követte, joggal. Egy ilyen háborgó közegnek Atwood disztópiája, ahol a nők alárendelt szerepbe vannak kényszerítve és az uralkodó férfiak igényeit szolgálják ki, egy tökéletes mű az azonosulásra. A feleségek a háztartást igazgatják, a márták főznek, a szolgálólányoknak pedig a társadalom termékeny tagjaiként nincs egyéb szerepük, mint szülni. A múlt századokat idéző megszólalások és törvénykezések idején nagyon is könnyű egy ilyen műben meglátni a felnagyított tükörön keresztül saját félelmeinket, amelyek a világban zajló eseményekre válaszként születnek meg bennünk. Azonban nem feltétlen kell belelátunk jelenük problémáit A szolgálólány meséjébe - ahogy erre maga az írónő is int minket egy interjúban. Ugyanis maga Atwood több történelmi korszakra is reflektál regényében ezzel azt mutatva be, hogy nincs új a nap alatt, amit ő leír, azt az emberiség már korábban megcselekedte. Így láthatjuk bele a történetben szereplő keresztény fundamentalista társadalomba a hasonlóan szélsőséges iszlám csoportokat (pl. ISIS), az amerikai puritánokat (A skarlát betűt elolvasva jobb képet kaphattok róluk), vagy bárkit, akit szeretnénk.


Adott egy erős, univerzális alap - emiatt hiszem, hogy A szolgálólány meséje olyan klasszikussá válhat, mint Orwell vagy Huxley -, kérdés, mihez kezdenek vele. Az április 26.-ai premiert követően a pilot alapján úgy éreztem, a sorozat készítői is beleestek abba a hibába, amibe anno az 1990-es filmadaptáció készítői is: közönségbaráttá teszik a narrációt. Aki olvasta az eredetit tudja, hogy Gileadot és annak kegyetlen rendszerét a főhősnő, Offred (magyarul Fredé) szuggesztív, de főleg megbízhatatlan narrációján keresztül ismerjük meg. A sorozatban ez csupán flashbackeken keresztül köszön vissza, ténylegesen nem mernek úgy kísérletezni a narrációval, ahogyan azt a könyv teszi. Viszont a nézőbaráttá válásnak van egy nagy előnye is a Hulu adaptációnál, amit mindenképpen ki kell emelni. Igaz, a sorozat esetén a cím ezzel kicsit félrevezető válik, hiszen nem csak a szolgálólányt követjük nyomon, hanem a körülötte lévő embereket is, így ez az egész az ő meséjükké is válik. A nézőpont szélesítése ennek ellenére is csak előnyére válik a történetnek, mivel így pontosabb képet kapunk a rendszerről, továbbá még jobban sokkol minket az a tény, hogy igazából senki se győztese a jelenlegi államformának. Bár utóbbira finoman utalások a regényalapban is vannak (pl. Serena Joy és Offred jelenetei, vagy a Commanderrel folytatott szókirakós játék), de a sorozatban ez sokkal explicitebbé válik. És ennek egyenes következménye, hogy a cselekmény sokkal drámaibb lesz: több fordulat fér bele a játékidőbe, több mindenkiért izgulhatunk. Nézőként mindenképpen hálásak lehetünk ezért a változtatásért.


A több nézőpont behozásával azonban elkerülhetetlen volt, hogy a történet végkimenetele se változzon meg - bár meg kell jegyezni, ez még nem érződik erősen az 1. évadban. Az utolsó részig mondhatni az alapban és a sorozatadaptációban is hasonló úton halad Offred: a rendszerbe való látszólagos betagozódás mellett a menekülésről való álmodozás, később, amikor lehetőség adódik rá, annak tervezése, röviden a felszabadulás várása. És, hellyel-közzel, de ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatják a többi szereplőt is: szabadelvűként Moira szintén elszökne, Offred egykori férje a családját szeretné visszakapni, Ofwarren gyermekét szeretné megtartani, Serena pedig a nagy forradalomban csalódva Freddel közös régi életüket kívánja vissza - és mind jól tudják, ez csak a Gilead Köztársaság végével érhetik el, vagy a halál oltalmazó felszabadítása által. Az évadzáró után fel is merül a kérdés: vajon megdöntik-e a szereplők a diktatúrát? Főleg, hogy a hatalom egyre kegyetlenebb módszerek bevezetését eszközöli, politikai hatalmának megszilárdítása érdekében pedig a legdrágább kincs (gyermek) feláldozásától sem riad vissza. Reméljük, minél hamarabb kiderül, jó nagy hangsúllyal a minél hamarabbon. Mert a történet kibontásával kapcsolatban egy nagy negatívumot meg kell említenem: a sorozat nagyon lassan mesél. A kamera sokszor időz el tájakon, alakokon vagy mozzanatokon (ahogy a galaktikás írásomban is írtam, a sorozat nagyon erős jeleneteket hoz) vagy továbbá nagyon gyakori a szuper plán (hétköznapi nyelven: a kamera belemászik a szereplők arcába). Ezek a filmes eszközök és technikák bőven segítenek megteremteni a disztópikus atmoszférát és közelebb hozzák a nézőhöz a szereplők érzelmeit és gondolatait, viszont sokszor aránytalanul, és ez a narráció sebességének rovására megy. 

Kicsit nehéz szembe helyezkednem a közvéleménnyel (miszerint A szolgálólány meséje az év sorozata és 13 Emmy-jelölést is kapott), főleg, hogy társadalmi üzenetét tekintve egy nagyon fontos alkotást kaptunk a Hulutól. De mégis: inkább nem tetszett, mint tetszett ez az adaptáció. Elismerem, rendesen elkapták a regény hangulatát, sok az érdekes újítás és értelmezés, továbbá rengeteg kedvenc és emlékezetes jelenet is akad, de valamiért mégsem érzem elég erős adaptációnak a könyv ismeretében. Aztán lehet, csak az Atwood iránti elfogultságom beszél belőlem. Összességében mégis 8/10-et adok főleg a kivitelezés, a történet (bár ez többé-kevésbé adott volt) és a nézőpontbővítés miatt. A nemrég új kiadásban megjelent regénynek pedig mindenképpen adjatok egy esélyt, ha velem ellentétben nagyon szerettétek ezt a verziót.

2017. szeptember 11., hétfő

Szeptemberi tervek

szeptember 11, 2017 0 Comments

Itt van az ősz, itt van újra - lehetnék ilyen közhelyes, de inkább kihagyom. Inkább belül sikítok, hogy vége a nyárnak, az augusztusi kánikulák után hirtelen pulcsiba és hosszú ujjúban kell nyomnom a napokat, és még a nappalok is egyre rövidebbek. Aztán amikor az augusztusi elmaradásokra gondolok még jobban sikítok...

Nem túl pozitív kezdés ez a részemről, de valahogy rosszul érintett az idő gyors múlása. Viszont a tervezésben ez nem szab gátat. Első sorban az augusztusban olvasott/nézett dolgaimat szeretném próbálni bejegyzés szinten, ezek a következők:

Könyvek:
Victoria Aveyard: Red Queen (Zsófi külföldiül olvas blogra)
Graig thompson: Blankets (Antigané)
Moskát Anita: Bábel fiai
Sebastian de Castell: Az áruló pengéje

Filmek/sorozatok:
Csillag vs. Gonosz erők 1. évad
Trónok harca 7. évad

Ezen kívül vannak tervek a mostani hónapra is. Az egyik  ismét Andi (Inside my Head) kihívásához kapcsolódik: augusztus-szeptember hónapokban Rakovszky Zsuzsától kell olvasni valami prózát. Én egy nagyon régi várólistás könyvet, a Hold a hetedik házbant választottam, ami - amennyire tudom - egy novelláskötete. Ezen kívül ebben a hónapban tervezem befejezni angolul a Harry Potter könyvsorozatot, amiről egy nosztalgiázós, személyes hangvételű cikk várható majd az Antiganén. Ha pedig minden jól megy, akkor elkezdem újra Harryék kalandjait német nyelven. Erről a Zsófi külföldiül olvason fogok írni. 

Ezen kívül haladok a  múlt múlt hónapban (azaz júliusban) megosztott könyvkupacommal is. Ebből eddig megvolt a Bábel fiai, Az áruló pengéje, a Blankets, az Akvárium és A gyertyák csonkig égnek. Nem rossz két hónapból, azt hiszem. Maradéknak még ott van pár könyv (pl. Wild Cards, Múmiamalom, Station eleven) amiből még nem tudom, hogy lesz-e valami. Remélem igen. 

Mozgóképes médiumokból pedig biztosan lesz egy Dunkirkös bejegyzés, továbbá tervezem megnézni a testről és lélektől, amivel a magyar filmakadémia az Oscarra jelentkezik be. Ezen kívül szeretnék kinézni még a Szemrevalóra is, ahol van egy-két német nyelvű film, ami kifejezetten érdekel. Remélem, ez összejön. 

Sorozatok terén szeretném végre befejezni A szolgálólány meséjét (nagyon nehéz sorozat, ezért haladok vele lassan) és behozni a marvelos lemaradásomat is (Luke Cage, Daredevil 2. évad stb.). És ezenkívül még a The Crownnal is szemezek, amit Mira nagyon ajánl. 

Dióhéjban ez lenne a szeptember. Remélem, nem száll el olyan gyorsan, mint a nyár.

Csapatjuk az írást!

2017. szeptember 2., szombat

Valerian és az Ezer bolygó városa

szeptember 02, 2017 0 Comments

Egyik ismerősöm, amikor kijött az első trailer Luc Besson új sci-fijéhez - ez a Valerian és az Ezer bolygó városa - azt mondta, hogy ez vagy nagyon fog ütni, vagy nagyot bukik. A premier utáni (július 20.) kritikákat olvasva sajnos az utóbbi látszik beigazolódni, a Valerian nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ilyenkor azért mindig felmerül bennem a kérdés: tényleg annyira rossz a helyzet, mint azt a kritikusok írják?

tartalom:
"Valerian (Dane DeHaan) és Laureline (Cara Delevingne) a kormány különleges ügynökei, akiket az univerzum rendfenntartásával bíztak meg. Valerian azonban többet remél egy egyszerű szakmai kapcsolatnál, ezért szünet nélkül ostromolja partnerét, Laureline-t, aki hagyományos értékrendje miatt, no meg ismerve Valerian kusza nőügyeit, folyamatosan visszautasítja.

Parancsnokuk (Clive Owen) útmutatása alapján következő küldetésük a lélegzetelállító intergalaktikus városba, Alphába vezet, amely egy folyamatosan növekvő metropolisz a világegyetem négy sarkából érkező ezernyi különleges fajjal. Az idők során az Alpha 17 milliós lakosa összekovácsolódott - egyesítették képességeiket és technológiájukat a fejlődés érdekében. Sajnos azonban az Alphán nem mindenkinek ugyanaz az érdeke, láthatatlan erők dolgoznak a háttérben, amelyek hatalmas veszélyt hozhatnak az emberiségre... "

Forrás: Port


Nem akarok álszent lenni. Bevallom, én is sokszor hírportálok, blogok vagy webzine-ek filmrovatai alapján tájékozódom filmek terén, ezek alapján döntöm el, mit akarok megnézni a moziban. A kedvenc oldalaimon befutó Valerian-kritikák miatt egyre csökkent is a lelkesedésem, egészen egy váratlanul jött feladatig, ami miatt muszáj volt megnéznem a filmet.

Nem felkészületlenül ültem be a Valerianra. A Geekzen és az augusztusi Filmvilágban alaposan körbejárták a film alapját adó képregényt, amit 1967-ben Pierre Christin és Jean-Claude Méziéres (Bessonnal is jóban vannak és dolgoztak együtt) indított útjára René Goscinny (Asterix-képregények) magazinjában. A képregény ismeretében arra készültem, hogy egy azokhoz képest lebutított kalandfilmet kapok. Többé-kevésbé ez így is történt, de inkább kellemeset csalódtam, mint bosszankodtam.

Láthatatlanban (mivel még nem volt szerencsém a Valerian képregényekhez) azt mondom, a Christin-Méziéres páros erősségei a részletgazdag világ, amit Valerian és Laureline köré építettek és a nyitó epizód után folyamatosan megjelenő társadalomkritik. Ez a kettő a filmadaptációban is megtalálható, mégha az utóbbi kicsit megporosodva (de ez vitaható) is. A látványra nem lehet panasz. Ilyen gazdag űrlénypopulációt, mint amilyennel a cselekmény helyszínén, az Alphán találkozunk utoljára az Avatarban és a Star Warsban láttam. Minden kellően futurisztikus, furcsa és idegen, ahogy annak egy jó űroperában kell. Emellett még kapunk néhány érdekes technológiát is. A személyes kedvencem az a jelenet, amikor Valerian és Laureline egy titkos "tárgyat" akarnak visszaszerezni a piacról. Egy anyagnak köszönhetően képesek lesznek a kihalt sivatagnak tűnő világ mögött rejlő igazit meglátni, vagyis a tényleges galaktikus piacot. Az egész akció arra emlékeztetett, amikor az ember felvesz egy VR sisakot és azon keresztül egy teljesen más világot lát, a játék közben pedig szinte meg is feledkezik a valóságról. Ügyes ötlet volt ez a filmben, feldobta.

Amivel még nagy meglepetést okozott a film az a mondanivaló. Nem vártam, hogy lesz társadalmi mondanivalója a Valeriannak. Kezdődött mindez az első percekben: teljesen letaglózott a nyitójelenet, ahol David Bowie Space Oddity-je mellett mutatták be az Alpha létrejöttét. A jelenetsort látva nem tudtam nem elvonatkoztatni a minket érintő társadalmiproblémáktól (rasszizmus) és attól, mit is kellene elérnünk a jövőben. Persze nem ettől lesz ez a nyitó rész a mondanivaló, de a történet későbbi kimenetelével szembeállítva (SPOILER: ha el akarod olvasni, jelöld ki a szöveget a parancsnok korábban egy egész bolygót semmisített meg annak őslakosaival együtt saját fajáért, az emberekért SPOILER VÉGE) megkapjuk az üzenetet. Kap egy kis fricskát a gyarmatosítás és annak bűne, ami szerintem már kicsit megkopott téma, de fenntartom azt, hogy valamilyen formában a történelem mindig ismétli magát, ezért pedig akár aktuális is lehet (pl. a Közel-keleten uralkodó káosz politikai előzményei). 


A pozitívumok mellett sajnos nehéz szemet hunyni a bosszantó negatívumok mellett. Sőt, nem is lehet. A Valerian legnagyobb hibája igazából maga a történet, amiből dolgoztak. Az Ezer bolygó városa az 1969-es részen (L'Empire des mille planétes, azaz Az Ezer bolygó birodalma) alapszik, ami kicsit érthetetlen, mivel maga a képregénysorozat nem ezzel kezdődik. Nagyvonalakban mondhatjuk azt, hogy Bessonék egy történet közepéből ragadtak ki valamit. Ennek tudatában a fantasztikus nyitójelenet után reménykedtem benne, hogy kapunk egy rövidebb ismertetőt a szereplőkről és a munkájukról, hogy Valerian-szűz nézőként jobban bele tudjunk rázódni a világukba. Ez a bizonyos gyorstalpaló sajnos elmarad. A képregényben evidens, hogy nincs ilyen, mivel már x rész óta Valeriannal és Laureline-nal járjuk a galaxist, de a film esetén ez nem így van. Az alapozás kihagyásából pedig rengeteg baki van a filmben. Azontúl hogy nem tudjuk, hogy a két főhős mitől lettek ügynökök, hogyan kerültek a szervezetbe, aminek dolgoznak, még az ő motivációjukat se értjük. Ezentúl az Alpha világát is csak nagyon felületesen ismerjük meg, miközben bőven lenne potenciál benne (esetleg egy Valerian-sorozatban kibontani?). Röviden egy kellő felvezetés nélkül úgy érzem, nem tudok semmit erről az univerzumról, csak minden olyan tessék-lássék módon van itt. A karakter nélküli szereplőkre visszatérve az őket játszó színészek sem képesek javítani az ő ürességüket. Dane DeHaan vicces a legelején, amikor próbálja elcsábítani Cara Delevingne-t, de semmi több. Maga Delevingne pedig szinte nem is színészkedik, csak néha jelenik meg az arcán egy-egy mosoly. A magyar szinkronhangja több érzelemmel adja elő a szerepét, és sokszor kínos is a vásznon, hogy a hang érzelmei nem passzolnak a színész játékához, és nem a szinkronszínész hibájából. 

Emellett még meg kell említenem a film ritmusát. Sokszor epizódikus a cselekmény, ami nem feltétlen lenne baj, ha nem volna főcselekmény. Itt van, aminek a megoldásához szerencsére kicsit kerülőúton jutunk el, ami ad némi izgalmat, de mégis nagyon vontatottnak érződik ez az út. A hősök sokszor tesznek ilyen-olyan indokkal fölösleges kitérőket, amelyek miatt - ahogy azt sok kritika is írta, mint például a Port - a néző meg is feledkezik arról, mire kéne kifutnia az egész cselekménynek. 

Összességében azt tudom mondani, hogy a Valerian és az Ezer bolygó városa egy elég közepes film lett, amit nagyrészt a látvány vitt el a hátán, így kap tőlem egy 6/10-et. Voltak benne zseniális részek, nevetni is tudtam néha, a történet is lekötött. És kövezzetek meg, de még Valerian és Laureline flörtölésén is tudtam szórakozni. Viszont még mindig ott motoszkál bennem a gondolat, hogy ennél többet érdemelt volna Franciaország kultképregénye. Megyek is Bookdepositoryn megnézni, mennyiért rendelhetem meg angolul a képregényeket.

Follow Us @soratemplates