2017. május 29., hétfő

Szárnyas fejvadász

május 29, 2017 0 Comments

Ha nagy klasszikus science fiction filmeket kellene felsorolni, Ridley Scott Szárnyas fejvadásza biztos szóba jönne. Ha pedig a zsáner fejlődése felől közelítek a filmhez még inkább megkerülhetetlennek tartom, hisz egy konkrét alműfajt, a cyberpunkot köszönhetjük neki. Pontosabban ez egy neo noir, ami csak előfutára a cyberpunknak, de ennyi elég is most, mert csak nőne a rám nehezedő súly. Ugyanis számomra nagyon nehéz nagy klasszikusokról írni, úgy érzem, nem tudok érdemben hozzájuk szólni. Kicsit ennek fényében írom a következő bejegyzést is a Szárnyas fejvadászról: egy huszonéves lány benyomásai egy nagyon híres filmről.

tartalom:
"2019-et írunk. Egy speciális osztaghoz tartozó Deckard éppen visszavonulni készül, amikor újabb feladatot kap. Öt replikáns eltérített egy űrhajót, hogy visszatérjenek a Földre és megkeressék megalkotójukat: az életüket szeretnék meghosszabbítani. Deckard feladata, hogy megakadályozza ezt, felkutassa és végezzen a replikánsokkal. A film az egyik legismertebb és legjobban sikerült sci-fi a film világában. Rengeteg kérdést feltesz: Mit jelent emberenek lenni? Mi az élet értelme? A válaszokat azonban a nézőre bízza."

Forrás: Port


Ridley Scott filmjének alapjául egy Philip K. Dick regény szolgált, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? PKD a tavalyi évem nagy szerelme, részben pont az említett regény miatt: annyi minden van benne, amiről órákon keresztül lehet beszélni. És ebben az "annyi mindenben" az a legjobb, hogy teljesen belesimul a cselekménybe, a sorok között bújik meg az egész, ahogy az egy - szerintem - jó könyvtől elvárható. Mi tesz valakit emberré? Milyen tabukat vagyunk képesek átlépni? - csak néhány kérdés, melyek megfogalmazódtak bennem olvasás közben, és próbáltam a szöveg és PKD világa alapján választ találni rájuk. Mindemellett pedig valami melankolikus érzés is belengi a regényt, egyfajta remény nélküli belenyugvás. Egy év távlatából is az az érzésem, hogy csak a felszínét kapargatom ennek a regénynek, még nagyon sok felfedezni-való vár benne. A Szárnyas fejvadász megnézése előtt ezek a gondolatok idéződtek fel bennem, és hiába emlékeztetem magam arra, hogy a film egy más médium, mások a szabályok, mégis azt vártam, hogy a könyvben olvasottakat kapjam vissza Ridley Scottól.


Olyan 80%-ban sikerült is visszakapnom az Androidokat (innentől így fogok a könyvre utalni), de nem vagyok szomorú a hiányzó 20% miatt. A változtatásokkal és azzal az egy-két hangsúly eltolódással a Szárnyas fejvadász elszakadt a könyvtől, és egy teljesen új művet hozott létre, egy másik megközelítést, miközben megőrizte az eredeti hangulatát és mondanivalóját. A film nagyon hamar behúz azzal az atmoszférával, amit már a legelején lefektet (nem is értem, hogy bukott meg a korában a kasszáknál), némi túlzással talán mondhatok olyat, hogy a vászonról a néző lelkébe költözik egy futurisztikus-noir keverék, és ez ott lüktet bennünk egészen az utolsó jelenetig. Az egészet pedig a Vangelis zenéje teszi számomra még emelkedettebbé, és éri el, hogy még jobban a bőröm alá férkőzzön a tech noir / cyberpunk.
Ami a történetet illeti, többé-kevésbé követi a PKD regényét. Ha összehasonlítom az alapot és a filmet, annyi különbség jut csak eszembe, hogy Deckard (Harrison Ford) felesége nincs a filmben, a műállatok-igazi állatok problémája nincs kihangsúlyozva (a könyvben ez egyfajta státuszszimbólum kérdés), végül pedig úgy éreztem, John Isidore szálat a film kevésbé emeli ki, háttérbe szorítja Deckard és az androidokhoz képest. Így viszont talán nagyobb hangsúlyt kapott az egész ember-andrioid probléma, az emberség kérdésének körüljárása, ami végül Batty méltán híres monológjában csúcsosodik ki. Nekem így kicsit másabb megközelítésbe helyezte a PKD által felvetett dilemmát, viszont a filmben is éreztem az egész problémának a mélységét, az androidok elkeseredett küzdelmét az életért.

Visszaolvasva a bejegyzést az a benyomásom, hogy alig sikerült leírnom azt, amit a Szárnyas fejvadász nézése közben éreztem, de az biztos, hogy nem hype-ból van kultstátusza. Mai szemmel lehet lassú, de okkal, mert ebben inkább elmerülni kell, gondolkodni, nem pedig az akciót várni minden jelenetben. Első megnézés után 9/10, de az biztos, hogy még vissza fogok térni a filmhez, és természetesen a könyvhöz is. Végül de nem utolsó sorban nagyon várom a Blade Runner 2049-et Ryan Goslinggal és Harrison Forddal. 

2017. május 24., szerda

A Puha Boldog Puffancsok védelmében

május 24, 2017 0 Comments

A régebbi követőim/olvasóim emlékezhetnek rá, hogy milyen jól elvoltam a Felnőni kiábrándító képregénnyel. Egy percig sem volt kérdés, hogy amint lehetőségem lesz rá, beszerzem a Könyvfesztiválra kiadott újabb füzetet, a Puha Boldog Puffancsot. 

tartalom:
"Itt a fürdőruha-szezon! Készítsd fel a strandoláshoz a tested! Dolgozz azon a hasfalon! Emeld meg a feneked! … Őöö, vagy mégse. Felejtsd el, és légy inkább puffancs. Puha boldog puffancs!

A Sarah Andersen összegyűjtött képregényeit tartalmazó második kötet ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt – vagyis összegömbölyödve egy kupac paplan alatt, figyelmen kívül hagyva a való világ kötelezettségeit. Ezek az új képregények és rajzokkal ellátott személyes jegyzetek a fiatal felnőtt-lét ádáz érzelmi hullámvasútjának magasságait-mélységeit követik: anyagi problémák, nyűglődések, a pulcsilopás rejtelmei, és egy otthonmaradós- pizzázós nap örömei. Mindenki a fedélzetre!"

Forrás: Moly

A Puffancs (a továbbiakban így fogok rá utalni) tematikájában hasonlít az előző Sarah's Scribbles-adaghoz: introvertált életünk 2 vagy 4 paneles képregényekbe helyezve. A képkockák egy része szintén ismerős lehet már Sarah oldaláról vagy a Doodle time-ról, de örültem, hogy ezek közül jó pár kedvencemet nyomtatásban is viszont láttam. Például bekerült az életemet tökéletesen leíró képregényke is, a könyvesboltos (lent láthatjátok) és a kocsmában nyomuló srác esete is. Szóval mondhatni az előző kötet színvonalát simán hozzá a Puffancs. Viszont van egy lényeges pont, amit ki kell emelnem, mint pozitív változás, és ezzel érthető is legyen, miért is lett nálam itt 10/10, a Molyon pedig 5 csillag az új füzet.
Az utolsó szakasz miatt. Sarah érthető és őszinte stílusban (és persze vicces képkockákkal) vezeti be az olvasót az introvertáltak fejébe. Nem szépíti a dolgokat: létezik a túlgondolás és a kevés önbizalom problémája, és bár tudja, hogy ezek a dolgok mennyire hátráltatják őt az életben, és próbál is tenni ellenük (pl. nagyon tetszett a „teszek rá” szuperhős), azért nehéz a változás. Azért tartom fontosnak ezt a részt a képregényben, hogy tudják a nem görcsölő vagy nem introvertált emberek, hogy ezt a fogalmat nem menőségből használják az ilyen emberek, vagy nem a kívülállóságukban való megerősítéshez, vagy bármi másra, amit "kívülállóként" csak ki lehet találni az introvertáltság megmagyarázására. Amíg olyan cikkek látnak napvilágot, mint „5 ok, amiért kiborítanak az introvertáltak”, addig sajnos ezt ki kell emelni. A Sarah-éhoz hasonló képregények vagy az introvertáltságról szóló cikkek nem önsajnálatból születnek, hanem egyfajta új nézőpontot szeretnének adni azoknak, akik nem introvertáltak, hogy így a jövőben könnyebb legyen a máshogy viselkedőkkel (itt az introvertáltakkal) való viselkedés. természetes, hogy nem könnyű a kommunikáció két eltérő személyiségű ember között, és egy embernek mindig van hová fejlődnie. Erre Sarah is rávilágít a Puffancs mesélgetős részeiben, nem emeli piedesztálra az introvertáltságot, nem állítja be követendő példaként, csak megmutatja, hogy igen, létezik az introvertáltság, nagyjából úgy érzi magát ezzel a személyiséggel, ahogy lerajzolja, de próbál fejlődni - ez valahol nagyon motiváló és mindenképpen jó irány.

Összességében a Puffancs jobban bejött az előző kötetnél, sokat dob az egészen a beemelt sztorizgatás. Ahogy írtam feljebb, ez nálam most simán 10/10.
Életem

2017. május 20., szombat

Egy ígéretes füzetecske - Az Okkultista

május 20, 2017 0 Comments

Május 14-én tartották Budapesten a 13. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivált, ahol az új megjelenések közül az én kíváncsiságomat leginkább Victor Drujiniu rajzoló (aki szintén meglátogatta az eseményt) munkája, Az okkultista keltette fel. A Papírmozinak köszönhetően a magyar olvasók is megismerkedhettek a Dark Horse Comics egyik sikeres képregényével egy 36 oldalas füzeten keresztül.

A történet szerint Rob Bailey a fiatalok átlagos életét éli: egyetemre jár, dolgozik, próbálja rendben tartani szerelemi életét, de valahogy a dolgok nem úgy sikerülnek, ahogyan azt szeretné. Azonban úgy tűnik a legrosszabb nap a legkülönlegesebbé is válik: egy titokzatos könyvhöz érve Rob különleges képességekre tesz szert. Azonban Peter Parker óta tudjuk, a hatalom felelősséggel is jár; az újonnan szerzett erővel Baileyt ellenséges mágusok veszik üldözőbe, akik a tulajdonában lévő könyvet szeretnék megszerezni és ki tudja, mire felhasználni. 

A magyarul kiadott kiadvány csupán 36 oldal, de ahhoz bőven elég, hogy felcsigázza az ember kíváncsiságát. Baileyvel kapunk egy kis mulya, barátnőjét idézve "édes fiút", aki még mindig naponta telefonál az anyukájával. Ez nem valami vonzó, de az ebből a skatulyából való kitörés az igazi kihívás, és persze a legizgalmasabb is, olvasói szempontból. A bemutató történetből szerencsére átjön, hogy Rob a későbbiekben meg fog tudni küzdeni a kötelességgel, még ha, természetesen, a legelején nehéz is megbirkóznia a váratlan eseményekkel. Maga a történet még nem kezdődött el a 36 oldalban, egyfajta felvezetést kaptunk csupán a főhősről és az ellenségeiről. Utóbbiakról sok még nem derül ki, csak annyi, hogy szeretnék megszerezni a könyvet, amitől Rob okkultista lett. 

A képregény grafikája szerintem korrekt, a fekete-fehér világ és a sötét tónusok, már-már horrorba nyúló rajzok nagyon jól illeszkednek a gonosz mágia témájához. A tényleges kedvenceim a füzet végén található karakterrajzok és részletek a következő fejezetekből. Mellesleg a rajz arra is motivál, hogy jobban utánajárjak Victor Drujiniu-nak.

Röviden a Papírmozi kis kiadványa nálam elég jól végezte dolgát, hisz rávett arra, hogy meg akarjam ismeni Tim Seeley képregényét. Mivel a füzet tényleg csak ízelítőt ad abból, ami várható, így pontszámot most nem adok. Csak drukkolok, hogy magyarul is elérhető legyen az Okkultista.


2017. május 7., vasárnap

A jövő zenéje - Májusi tervek

május 07, 2017 0 Comments

Sok izgalmas eseményen vagyunk túl (pl. Könyvfesztivál, A galaxis őrzői vol 2., az Amerikai istenek premierje, Free Comic Day), és még rengeteg minden vár ránk (pl. Könyvhét, Képregény fesztivál, nyári Mondocon). Aki követ a blog két közösségi felületén (Facebooktumblr) az tudja, hogy nagyjából mindenen jelen voltam, amin lehetett, és ezeknek az eseményeknek van némi hozadéka is a blogok számára (igen, lassan, de biztosan beindítom a Zsófi külföldiül olvas blogot is). Szereztem be új könyveket, inspirálódtam, és persze megint egy zsáknyi ajánlással jöttem haza.

A Könyvfesztiválról hosszabban már nem számolnék be, de jelzésként itt vannak a zsákmányállatkáim. A képen nem szerepel Kae Westa Napsötétje és az új Witcher, de velük együtt lenne teljes a kép.


A következőkben pedig a jövőről lenne szó, azaz álljanak itt májusi terveim szépen, kategóriákra bontva.

Könyves tervek:
Kezdjük először ezzel a résszel, hisz legtöbben talán a könyvek kapcsán látogatnak az AntiGanéra (stasztikák alapján mondom). Megosztanék veletek egy úgy nevezett TBR listát. Májusban - ahogy azt már láthattátok FB-n vagy tumblrön - is folytatódik Andi (Inside my Head) kihívása, ezúttal két általunk választott könyvvel. Az egyik könyv, amit ide olvasok, az Kae Westa: A démon és a papnő című regénye (régóta halogatott könyv), a másik Arthur C. Clarke klasszikusa, a 2001 - Űrodüsszeia (van rajta piros színű dolog). Az utóbbiról még nem tudom, hogy fog-e születni bejegyzés (van bennem egy ilyen "mi újat mondhatok"-görcs a nagyon felmagasztalt művekkel kapcsolatban), de Kae regényéről biztosan olvashattok majd a blogon. Ezen kívül, még Andi előző kihívásához kapcsolódóan hoznék egy bejegyzést Szabó Magda Abigéljéről és annak adaptációjáról. Némi nosztalgiázásról és az újraolvasás fontosságáról lesz szó benne. Ezen kívül még gondolkozok rajta, hogy írjak-e ide Sofi Oksanen Norma című regényéről, vagy sem. A továbbiakban még lehet lesz szó a Red Queenről, a Kiéhezettekről és végre egy Anthony Ryan regényről (Az ébredő tűz). Utóbbiak sajnos már az időbeosztásomtól függnek, de radaron vannak. 

Andi kihívására
A könyves tervekből nem hagyhatom ki a múlt hónapban indított blogot, a Zsófi külföldiül olvast Az új blog célja, hogy olyan könyveket mutasson be, amelyeket itthon még nem adtak ki, vagy az elmúlt években kiszorultak a magyar piacról. Emellett olyan angol vagy német olvasmányaimról is fogok ott írni, amiket valami különleges hepp miatt nem olvastam magyarul (pl. eredetiben kihívás, nem tetszett a magyar fordítás). Eddig Nnedi Okorafor Bintijéről olvashattatok ott, a következő írás Cormac McCarthy Nem vénnek való vidék könyvéről lesz, részben Az útról szóló bejegyzésem végén tett fogadalom végett (nem olvasok McCarthyt többé magyarul). Ezek után Jo Walton Just cityjét tervezem az új blogra vinni, és ezzel a Tor Ebook Club is átkerül a Zsófi külföldiül olvasra (ugyanis a Walton-regényt a clubon keresztül kaptam meg, így annak a rovatnak a részébe kerül). És remélem, Zadie Smith On Beauty regénye is belefér a májusomba. Egy nagyon titkos vágyam pedig az, hogy elkezdem a Harry Pottert németül olvasni. Mellesleg, még fogok kapni egy angol nyelvű könyvet Mirától (His Bloody Project Graeme-Macrae Burnettől), aki ezzel a blog támogatójává vált. Szeretném neki itt is megköszönni az ajándékot!

Zadie Smithre is sor kerül

Filmes/sorozatos tervek:
Májusban szinte dúskálok a nekem való sorozatokban. Nemrég jött ki a Sense8 2. évada, amiről terveim szerint jövő hét ilyenkor jön egy beszámoló. Április 30-án elindult az év legvártabb sorozata, az Amerikai istenek, amelyről az évad lezártával szintén hozok bejegyzést. És természetesen a Fargóról sem feledkeztem el, és egyik kedvenc disztópiám, A szolgálólány meséje új adaptációjáról sem. Kicsit geek központú a májusi sorozatlistám, de úgy érzem az eddig látottak alapján, hogy azért elég erős is.

Sense8
Ami a filmeket illeti... Egyelőre konkrét film nincs, amit nagyon meg szeretnék nézni a moziban (talán a Wonder Woman), úgyhogy lehet az Oscaros elmaradásaimat kezdem el behozni, vagy a várós filmjeimre készülök. Utóbbihoz kapcsolódóan például a közel jövőben jön egy bejegyzés a Szárnyas Fejvadászról. Ezen kívül lassan az Assassin's Creed játék végére érek, és megnézném utána a filmet is, hogy ebből a kettőből alkossak valami jó kis játék-film kapcsolatot boncolgató írást. Ezen kívül régóta szeretném megnézni a Cigányok idejét, az Ederlezi kapcsán (május 6-án tartják az ortodoxok Szent György napját) lehet, sort is kerítek rá. 

Még említés szintjén idecsapnám az animéket is, és ezzel együtt tennék egy felhívást is: ajánljatok nekem animéket! Köszönöm.

Stranger things + lányok = Paper Girls
Képregényes tervek:
Nagyon sok olyan képregény van, amit szívesen olvasnék, csak sajnos pénzem nincs beszerezni őket. Így egyelőre az új Sarah képregényről lesz egy májusi poszt, de a jövőben tervezek pár képregényes eseményre (pl. Képregény fesztivál) és helyre is ellátogatni. Pár álom képregényt leírok ide, hátha valahogy valóra válnak: Saga, Paper Girls, Jessica Jones, Guardians of the Galaxy.

Ennyi lenne egyelőre a május, ezeket szeretném tartani, bár már most érzem, hogy kicsit túlvállaltam magam. De egy biztos, nagyon izgalmas hónap elé nézünk! És még nincs is itt a nyár.

2017. május 4., csütörtök

Yuri a jégen

május 04, 2017 0 Comments

Egyik Mondoconon a következő tartalmas párbeszéd zajlott le Mira és én köztem:

- Mindenkinél valami Yuri on ice-os van. Miért ilyen népszerű?
- Lezbikusok* a jégen! Fogalmam sincs, amúgy.
- Nekem se. Csak egy sportanime...
Nem vagyunk már erősen jelen az animés közösségben, de az előítéletek minket is elértek: Miért lehet érdekes egy sportanime azok számára, akik nem rajongói az adott sportnak? Elég a fanservice (pl. kigyúrta rajzolt férfi sportolók) a sikerhez, vagy valami több van a műfajban? Végül Mira felfedezte, hogy sokkal többet ad a korábban kigúnyolt sportanime, és tanácsára megnéztem a Yuri!! on Ice-t, hogy aztán én is jól megvilágosodjak. 

Tartalom:
"Az egész ország Katsuki Yuurinak szurkolt, amikor Japánt képviselte a Grand Prix Finale műkorcsolya versenyen, ám végül vereséget szenvedett. Miután hazatér Kyushuba és bezárkózik a családi otthonába, hősünk nehezen tudja eldönteni, hogy folytassa-e a sportot vagy talán itt az ideje visszavonulnia. Egy nap megjelenik előtte a zsinórban ötszörös világbajnok, Victor Nikiforov, valamint annak 15 éves tanítványa, Yuri Plisetsky, aki sorra győzi le az elődeit, és új kihívás elé állítják Katsuki Yuurit."
Forrás: AnimeAddicts


Az anime befejezése után meg merem kockáztatni, hogy a Yuri!!! on Ice nem sportanime, inkább a Whiplash vagy a Fekete hattyúhoz hasonló filmek közé raknám azzal a kikötéssel, hogy a Yurinak sokkal pozitívabb a hangulata és az üzenete. Ahogy a fenti tartalomból is kiderül, főhősünk, Katsuki Yuri összetört álmokkal tért haza, már azt fontolgatta, hogy visszavonul élete sportjától, a műkorcsolyától. Majd egy "szerencsétlen" incidensnek köszönhetően megjelenik Yuri életében új edzője, az orosz műkorcsolyázó, Victor Nikiforov. Habár a 12 részes anime az edzések és a versenyek mellett más szereplőket is bemutat (pl. az orosz Yurit, JJ, a thai versenyző stb.), a fókusz végig Yurin és Victoron van. Az anime első fele inkább mester-tanítvány viszonyban mutatja be a két fiatalt - itt lép be a párhuzam a Whiplashsel és a Fekete hattyúval. Victor Fletcherhez és Leroyhoz hasonlóan sajátos pedagógiával próbálja kihozni Yuriból a maximumot. Ez köszön vissza például akkor, amikor párbajt hirdet a két Yuri közt, és személyiségükkel teljesen ellentétes koreográfiát dolgoz ki számukra: Plisetskynek lobbanékony természetével egy lassú, gyengéd darabbal (Love: Agape) kell megbirkóznia, míg Katsukinak egy olyan oldalát kell megmutatnia a performance-ban (Love: Eros), amiről nem is hitte, hogy létezik. 


Az anime második része már inkább Yuri és Victor között kialakult (pár)kapcsolatot viszi tovább (ez felettébb aranyos és nagyon sok feelgood momentje van), és az említett filmekkel ellentétben a mester és a tanítvány emberi oldalát is megmutatja. A barátok támogatása ellenére is Yuri többször veszti el hitét és önbecsülését, és Victor is számtalanszor érzi magát tanácstalannak új, edzői pozíciójában. Emellett még érdemes szót ejteni a következőkről: SPOILER! hiába igyekszik Yuri 12 epizódon keresztül teljesíteni álmát (megnyerni a Grand Prix Finale-t), végül nem nyer (Plisetsky viszi el a díjat). Azonban nincs lelki törés, se visszavonulás, hanem pozitívan néz hősünk a jövőbe. Ebben a pillanatban benne a kitartás, amire a sport tudja tanítani az embert, az örök fejlődés gondolata, és az ellenfelek tisztelete is, saját maximalista küzdelmének se válik áldozatává, SPOILER VÉGE de a legfontosabb üzenet mégis az, hogy bármi is történik, nem vagyunk értéktelenek.


Yuri-Victor kapcsolat és az anime üzenete mellett érdemes még pár hibát is felemlegetni a Yuri!!! on Ice kapcsán, mert sajnos azért akad. Egyik a mellékszereplők szerepeltetése. Habár egyetértek Johnny Weir korcsolyázóval abban, hogy a kis széria nagyon jól visszaadja ennek a sportágnak a családias hangulatát, de mégis keveset tudunk meg Yuriék versenytársairól, pedig potenciál van bőven mindegyikben. JJ karakterként elég irritálóra sikeredett, de érdekes lett volna kicsit többet tudni belső konfliktusairól (SPOILER: Miért stresszel be a győzelemhez közel? Mire föl játssza túl a magabiztos embert? SPOILER VÉGE). Jó lett volna még többet tudni Yuri és Phichit barátságáról, és Mikey-Sara testvérpárról is (elég freudi volt az ö viszonyuk...), de Plisetskyből is keveset kaptunk, pedig elvileg ő a harmadik főszereplő. Igaz, 12 epizódban nincs minderre idő, de ha már megvolt a szándék... 

A mellékszereplők mellett még a monotonitást és az animációt említeném. Az előbbit főleg az anime második felében érzékelni, amikor a versenyek során sokadjára látjuk a versenyzők számait. Valószínűleg a valóságban is többször adják elő a korcsolyázók a programokat, de ha darálva nézzük a szériát, sajnos a koris jelenetek ismétlése nagyon monotonnak hatnak. Látszik azért, hogy a készítők próbálták kiküszöbölni ezt a hiba faktort (pl. szereplők monológjai, visszaemlékezései), de sokat nem változtat a helyzeten. Az utóbbi (animáció) hozza az animéknél már megszokott szintet, viszont sokszor sematikusak, elnagyoltak a figurák, főleg az előbb említett jeleneteknél. 

A hibáktól eltekintve, a Yuri!!! on Ice remek anime, szerintem megérdemli a sikerét, 8/10-et ért nálam. Ha épp értéktelennek érzed magad, nézd meg! Garantáltan visszajön az életkedved és a motivációd. 



*Szintén yuri a manga/anime műfaj is, ami erotikus jeleneteket alkalmazva mutatja be két nő szerelmi viszonyát. Csakhogy ilyen virág nyelven fejezzem ki magam. :) 

Follow Us @soratemplates