Ha nagy klasszikus science fiction filmeket kellene felsorolni, Ridley Scott Szárnyas fejvadásza biztos szóba jönne. Ha pedig a zsáner fejlődése felől közelítek a filmhez még inkább megkerülhetetlennek tartom, hisz egy konkrét alműfajt, a cyberpunkot köszönhetjük neki. Pontosabban ez egy neo noir, ami csak előfutára a cyberpunknak, de ennyi elég is most, mert csak nőne a rám nehezedő súly. Ugyanis számomra nagyon nehéz nagy klasszikusokról írni, úgy érzem, nem tudok érdemben hozzájuk szólni. Kicsit ennek fényében írom a következő bejegyzést is a Szárnyas fejvadászról: egy huszonéves lány benyomásai egy nagyon híres filmről.
tartalom:
"2019-et írunk. Egy speciális osztaghoz tartozó Deckard éppen visszavonulni készül, amikor újabb feladatot kap. Öt replikáns eltérített egy űrhajót, hogy visszatérjenek a Földre és megkeressék megalkotójukat: az életüket szeretnék meghosszabbítani. Deckard feladata, hogy megakadályozza ezt, felkutassa és végezzen a replikánsokkal. A film az egyik legismertebb és legjobban sikerült sci-fi a film világában. Rengeteg kérdést feltesz: Mit jelent emberenek lenni? Mi az élet értelme? A válaszokat azonban a nézőre bízza."
Forrás: Port
Ridley Scott filmjének alapjául egy Philip K. Dick regény szolgált, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? PKD a tavalyi évem nagy szerelme, részben pont az említett regény miatt: annyi minden van benne, amiről órákon keresztül lehet beszélni. És ebben az "annyi mindenben" az a legjobb, hogy teljesen belesimul a cselekménybe, a sorok között bújik meg az egész, ahogy az egy - szerintem - jó könyvtől elvárható. Mi tesz valakit emberré? Milyen tabukat vagyunk képesek átlépni? - csak néhány kérdés, melyek megfogalmazódtak bennem olvasás közben, és próbáltam a szöveg és PKD világa alapján választ találni rájuk. Mindemellett pedig valami melankolikus érzés is belengi a regényt, egyfajta remény nélküli belenyugvás. Egy év távlatából is az az érzésem, hogy csak a felszínét kapargatom ennek a regénynek, még nagyon sok felfedezni-való vár benne. A Szárnyas fejvadász megnézése előtt ezek a gondolatok idéződtek fel bennem, és hiába emlékeztetem magam arra, hogy a film egy más médium, mások a szabályok, mégis azt vártam, hogy a könyvben olvasottakat kapjam vissza Ridley Scottól.
Olyan 80%-ban sikerült is visszakapnom az Androidokat (innentől így fogok a könyvre utalni), de nem vagyok szomorú a hiányzó 20% miatt. A változtatásokkal és azzal az egy-két hangsúly eltolódással a Szárnyas fejvadász elszakadt a könyvtől, és egy teljesen új művet hozott létre, egy másik megközelítést, miközben megőrizte az eredeti hangulatát és mondanivalóját. A film nagyon hamar behúz azzal az atmoszférával, amit már a legelején lefektet (nem is értem, hogy bukott meg a korában a kasszáknál), némi túlzással talán mondhatok olyat, hogy a vászonról a néző lelkébe költözik egy futurisztikus-noir keverék, és ez ott lüktet bennünk egészen az utolsó jelenetig. Az egészet pedig a Vangelis zenéje teszi számomra még emelkedettebbé, és éri el, hogy még jobban a bőröm alá férkőzzön a tech noir / cyberpunk.
Ami a történetet illeti, többé-kevésbé követi a PKD regényét. Ha összehasonlítom az alapot és a filmet, annyi különbség jut csak eszembe, hogy Deckard (Harrison Ford) felesége nincs a filmben, a műállatok-igazi állatok problémája nincs kihangsúlyozva (a könyvben ez egyfajta státuszszimbólum kérdés), végül pedig úgy éreztem, John Isidore szálat a film kevésbé emeli ki, háttérbe szorítja Deckard és az androidokhoz képest. Így viszont talán nagyobb hangsúlyt kapott az egész ember-andrioid probléma, az emberség kérdésének körüljárása, ami végül Batty méltán híres monológjában csúcsosodik ki. Nekem így kicsit másabb megközelítésbe helyezte a PKD által felvetett dilemmát, viszont a filmben is éreztem az egész problémának a mélységét, az androidok elkeseredett küzdelmét az életért.
Visszaolvasva a bejegyzést az a benyomásom, hogy alig sikerült leírnom azt, amit a Szárnyas fejvadász nézése közben éreztem, de az biztos, hogy nem hype-ból van kultstátusza. Mai szemmel lehet lassú, de okkal, mert ebben inkább elmerülni kell, gondolkodni, nem pedig az akciót várni minden jelenetben. Első megnézés után 9/10, de az biztos, hogy még vissza fogok térni a filmhez, és természetesen a könyvhöz is. Végül de nem utolsó sorban nagyon várom a Blade Runner 2049-et Ryan Goslinggal és Harrison Forddal.
Ami a történetet illeti, többé-kevésbé követi a PKD regényét. Ha összehasonlítom az alapot és a filmet, annyi különbség jut csak eszembe, hogy Deckard (Harrison Ford) felesége nincs a filmben, a műállatok-igazi állatok problémája nincs kihangsúlyozva (a könyvben ez egyfajta státuszszimbólum kérdés), végül pedig úgy éreztem, John Isidore szálat a film kevésbé emeli ki, háttérbe szorítja Deckard és az androidokhoz képest. Így viszont talán nagyobb hangsúlyt kapott az egész ember-andrioid probléma, az emberség kérdésének körüljárása, ami végül Batty méltán híres monológjában csúcsosodik ki. Nekem így kicsit másabb megközelítésbe helyezte a PKD által felvetett dilemmát, viszont a filmben is éreztem az egész problémának a mélységét, az androidok elkeseredett küzdelmét az életért.
Visszaolvasva a bejegyzést az a benyomásom, hogy alig sikerült leírnom azt, amit a Szárnyas fejvadász nézése közben éreztem, de az biztos, hogy nem hype-ból van kultstátusza. Mai szemmel lehet lassú, de okkal, mert ebben inkább elmerülni kell, gondolkodni, nem pedig az akciót várni minden jelenetben. Első megnézés után 9/10, de az biztos, hogy még vissza fogok térni a filmhez, és természetesen a könyvhöz is. Végül de nem utolsó sorban nagyon várom a Blade Runner 2049-et Ryan Goslinggal és Harrison Forddal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése