Antigané

A 2017-es év egyik legvártabb újonca számomra az Amerikai istenek volt. A kedvenc írom, Neil Gaiman és a kedvenc forgatókönyvíróm/tévés producerem, azaz "sorozatos emberem", Bryan Fuller közös produkciója, ráadásul egy fantasztikus könyvből. Költői kérdés: kell ennél több? A Starz sorozata június 19-én fejeződött be, és most az 1. évad végével lássuk, mit is kaptunk ebből a koprodukcióból. 

Aztán itt van maga a történet. Ahogy írtam a felvezetésben is, az AG mer bátor lenni és követni a könyv eredeti road movie-jellegét, viszont teljesen nem hagyja magára a nézőket. A regényhez viszonyítva azt éreztem, a sorozat a közönségbarát formára való törekedés miatt bizonyos mozzanatokat és szereplőket megváltoztat. Például itt tudjuk, ki is írja a Somwhere in America epizódokat, egy egész részt szentelnek Shadow feleségének, Laurának, aki a könyvben inkább egy hátra maradó szereplőként jelenik meg, nem pedig kvázi főhősként. Rajta kívül számos istenség és természet feletti lény kap több játékidőt, sőt, a base texttől független figurák is bekerülnek a természetfölötti gárdába, mint például Vulcan. Az ilyenfajta módosítások mindenképpen az AG előnyére válnak, hisz kicsit érthetőbbé teszi a történet bizonyos elemeit a nézők számára, nem válik unalmassá az egész a könyvet ismerők számára se, és újabb rétegeit tárja fel az alapanyagnak vagy épp továbbgondolja azt.

Összegezve, valószínűleg az elfogultság beszél belőlem, de az Amerikai istenek minden elvárásomnak maximálisan megfelelt. Egyszerre kaptam meg a szeretett regényt és annak egy másfajta megközelítését egy fantasztikus castinggal (erről is lehetne oldalakat írni), szóval így nekem ez egy 10/10-es élmény volt. Kíváncsi vagyok, hogy a jövőben mit kezdenek a sorozattal, ugyanis ha jól értesült vagyok, Fuller 4 évadra tervezi az AG-t. Kérdés, annyira szét lehet-e húzni a regényt.

Június 1-én kapott kaszát a Netflix egyik legbevállalósabb és legemberibb sorozata, a Sense8. A rajongói összefogás ellenére sem sikerült megmenteni a Wachowski-testérek történetét, ami több okból is elkeserítő. Első sorban azért, mert a 2. évad egy hatalmas cliffhangerrel ért véget, és eddig úgy állnak a dolgok, hogy sosem tudjuk meg, hogy a továbbiakban hová fejlődött volna a cselekmény. A rossz hírek tudatában azonban nem szabad megfeledkezni arról, mit is kaptunk a 2. évadban.

Tartalom:

Forrás: IMDb nyomán

Két évad fényében úgy látom, Wachowskiék nagyon tudatosan építgették a történetet. Az 1. évados beszámolómban kicsit hiányoltam a pörgős kezdést a sorozat elején, de visszagondolva erre teljesen szükség volt, hiszen még csak akkor kezdték építeni a világot, és kibontani a szereplőket. Az új etap ezen túllépve új vizekre evez: végre megismerjük az eddig csak meg-megjelenő Whisperst, a senate-eket üldöző szervezetet, a BBO-t, és ami még fontosabb, spoiler következik, hogy egy eredettörténetet is kapnak hőseink (homo sensorium), továbbá több sensate-el is megismerkedünk, az ő clustereik felépítésével és működésének alapjaival. spoiler vége. Az új elemek behozásával Wachowskiék tágították az 1. évadban csak sejtetett univerzumot, a személyes történeteken túl pedig megkaptuk az igazi, ízig-vérig sci-fis vonalat is. Viszont egy negatívumot muszáj említeni itt. Az évadnyitó Christmas Specialnél még úgy éreztem, az alkotók képesek mindent kézben tartani (pl. főcselekmény, karakterfejlődés), de a későbbiekben mintha a fókusz sokszor a karakterekre siklott volna, a Whispers-tszál rovására. A történetben Willen, Riley-en és Wolfgangen keresztül kapcsolódtunk a BBO tevékenységéhez, a hozzájuk futó szálak felgöngyölítéséhez, de valahogy ez most mennyiségileg kevésnek bizonyult, főleg a finálé tükrében, ami inkább Sun bosszúját helyezte előtérbe, és csak a legvégén kaptunk egy cliffhangert a főcselekményhez. 

Az általam vélt hangsúly-eltolódások mellett minden megvolt a Sense8 új évadában, ami az egésznek megadja a lényegét, az esszenciáját. A 8 szereplő továbbra is érdekes, külön örültem, hogy Will kiemeltebb szerepet kapott. Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra ő eddig olyan semmilyen, kicsit sótlan karakternek tűnt, de most, hogy kvázi hős és vezetőként állta a sarat a clustert érő fenyegetés idején erős és határozott emberként jelent meg, és érdekesen fejlődésen ment keresztül. Hasonló utat járt be Capheus is, miközben szembe kellett néznie múltjával, és nehéz döntéseket kellett hoznia a személy és a közösség érdekei közt. Emellett továbbra is árad az igazi emberség és szeretet Lito és Nomi szálából, de megkockáztatom, hogy Riley-éból is. Számomra az ő karaktereik képviselik azt az univerzális szeretetet, amire minden embernek törekednie kellene kultúrától, nemtől és nemi identitástól függetlenül. Igazi drámában volt része Kalának is, hisz még mindig kötik hazájának kulturális béklyói, miközben szembesülnie kell azzal is, hogy nem minden az, aminek látszik. A legkeményebb karakterdrámát talán Sun kapta, akinek a sok éve felhalmozódott sérelmeit kell felszámolnia és természetesen igazságot szolgáltatni önmagának. Aztán végül itt van Wolfgang, akinek a szálát valahogy én most nem éreztem elég erősnek, csak Lila megjelenése dobta fel párszor. 

Röviden idén is szerteágazó és különböző dinamikával felépített történeteket építettek a sensate-k köré, ami a főcselekményen túl a különböző monumentális montázsjeleneteknek hála egy komplex történetté fűződött össze. Igazából mindig nagy vállalás volt, amit Wachowskiék kezdtek a Sense8-tel, és külön öröm, hogy többé-kevésbé képesek magas színvonalon egyben tartani ennyi szereplőt és különböző sorsot. Túlozni fogok, de az eddigi sorozataim közül a Sense8 az, ami tisztán és teljes valójában képviseli az emberséget, vagyis azt, amit én gondolok emberségnek, mindemellett pedig kapunk egy majdnem tökéletes alkotást is. A 2. évadot most 9/10-re értékelem, de ettől függetlenül a sorozat az eddigi legjobb Netflix projekt, és nagy bánatom, hogy nem folytatják. 

The sensates always will be in my heart. 

Casual képregényfilm-nézőként igazi felüdülést jelentett Jenkins filmje. Egy - számomra legalábbis - szokatlan megközelítésből ismerjük meg az új hőst. A jelenből egy régi fényképen keresztül csöppenünk bele az amazonok elrejtett/elfeledett világába, Diana (Wonder Woman) gyerekkorába, majd felnőttkorába és életét meghatározó pillanatába: először találkozik férfival, majd indul el a nagy háborúba. Így jön az emberek közé egy fiatal, tettre kész lányt, akit a végsőkig a színtiszta empátia irányít. Ezzel Dianában egyszerre találhatóak meg a maszkulim és feminim tulajdonságok, és így lesz belőle egy tényleg komolyan vehető hősnő. A kevés ruházat ellenére nem válik szexszimbólummá, viszont a hihetetlen ereje vagy fizikuma se teszi őt szélsőséges férfias női akcióhőssé. Ezen felül az I. világháborús események közepében Diana attitűdje (mindenek felett az ártatlanok védelme és a béke elhozatala) "frissítőnek" hat, de leginkább arra emlékeztet minket, hogy háborús időkben mire kellene figyelnünk. Viszont a Diana vs emberi háború felvet egy másik érdekes erkölcsi dilemmát is, ami igazán a végső fináléban csúcsosodik ki. Spoilerek nélkül erre most csak úgy utalnék, gonoszság elleni küzdelem között is van különbség: az egyikben a  te kezed is véres lehet.

Az erkölcsi kérdések mellett nagyon sok humoros jelenetet is kapunk, amiket főleg Diana "culture shockjából" jönnek ( kvázi egy ókori ember hogyan próbál beilleszkedni a 20. századi társadalomba), és ezek még ötvenedjére is tudnak működni (hálás téma a beilleszkedés). Emellett kellő egyensúlyban kapunk darkosabb vagy epicebb jeleneteket; ezek nem csak magát a történetet emelik vagy teszik épp izgalmasabbá, hanem Diana karakterét is árnyalják. WW, aki képes odarohanni az utcán egy kisbabához, az a csatatéren, minden szimpátiáját és jóindulatát félretéve képes férfiakat megszégyenítő módon odacsapni, amikor arra szükség van. Nem mondom, hogy tipikus nő, de rendesen szakít a régebbi női hősökkel, egyik végletbe (se nem túl érzelgős, se nem túl badass) se kerül a karakter.

Összességében egy nagyon jó film lett a Wonder Woman, úgymond jól odavágott vele a konkurenciának a DC. Hibák akadnak azért, például nekem a filmben látható formájában a szerelmi szál teljesen kilóg a történetből, a végső csata pedig néhol nagyon giccsesnek hatott, meg talán kicsivel több mélység kellett volna (de mit várok egy blockbustertől, kérdezhetnétek), de ezektől eltekintve örülök, hogy kifizetődött a filmbe vetett bizalom. 8/10, és Gal Gadotba belezúgtam! És persze kíváncsi lettem a novemberi Igazság Ligájára is. 

Köszönöm Annának, hogy megnézte velem! :)