Antigané

Egy ember életében sokszor megesik, hogy egészen egyszerű igazságok felfedéséhez rengeteg mindenen kell átmennie. Hibázik, tanul, tapasztal, és valahogy ezen az úton jön rá az életet mozgató egyszerű, de örök érvényű szabályokra. Christopher McCandless, akinek emlékére készült el az Út a vadonba című film, ugyanezt az utat járta be az Egyesült Államok vadonjában. Mellesleg, köszönöm Gergőnek az ajánlást, mert erősen elgondolkodtató a film és a benne felvázolt életszemlélet. 

1854-ben egy Henry David Thoreau nevű amerikai férfi megírta a Walden című filozófiai művet, melyben a természetben eltöltött, társadalomtól elszigetelt életét és merengéseit írja le. Az Út a vadonba ezt a hagyományt folytatja tovább. Visszatérni a természetbe és ott megtalálni a szabadságot. De mi is a szabadság? Azt az ember mindig is érezte, hogy a társadalom, amit maga köré kreált a legtöbb esetben gát, korlátozza az egyén szabadságát. Chrisnek elege lesz a képmutató rendszerből, csalódik családjában is, az embernek a legalapvetőbb szövetségében is, és ezért választja azt az életet, amit. És látszólag, Chris meg is találja a boldogságát, a tiszta szabadságot. Kötöttségek nélkül járja Amerika vadonját, néha összetalálkozik emberekkel, de sosem vágyik vissza közéjük.
Végig azon gondolkodtam, hogy ez a srác most őrült vagy ő csinálja jól? De inkább arra jutottam, hogy semmiképp sem jó amit csinál (első nekifutásra). Idealista, erősen, ami a társadalomban előbb-utóbb csalódásokhoz vezet. Egy idealista menekül, ahogy Chris is megtette ezt. Viszont az nem igazi élet, hogy saját ideáinkat kergetjük, amelyek vagy léteznek valahol vagy nem. Aztán itt rögtön felmerül a kérdés: hogy aki nem küzd az álmaiért, az gyáva? Inkább visszavonul a társadalom védelmébe, minthogy boldog legyen? Rengeteg ellentmondás van, meg kellene találni az aranyközéputat, ami ugyebár nehéz. Mert adott szituációtól függ minden, hogy miként döntünk, mit gondolunk: a boldogságunk mindenféleképpen ettől függ. Ha ezen a gondolat meneten haladunk, és így közelítjük meg Christ, akkor viszont nem őrült, hanem ő csinálja jól. Boldog volt, hogy olyat láthatott, amit senki más, hogy sajátos úton tanulta az élet igazságait. Így tűnik, egészen a film végéig. Spoiler! A haldokló Chris egy utolsó mondatot vés fel a füzetébe: A boldogság akkor az igazi, ha megoszthatod valakivel. És ezzel a mondatával vissza is tért Chris a társadalomba. Spoiler vége. Mi értelme a szabadságnak, a régóta áhított boldogságnak egyedül? Semmi. Természetünknél fogva társas lények vagyunk, így teljesen kézenfekvő egy ilyen megállapításhoz eljutni, mint az élet értelme. Szóval az individuumból mindenképpen fel kell adnunk valamit azért, hogy legyen társunk, akivel megoszthatjuk a boldogságot. Érdemes ezért elfutni a társadalomból, hogy az igazi boldogságtól megfosszuk magunkat? Nem.


Az Út a Vadonba elgondolkodtató film. Gondolatban kicsit tovább is megy az egykori Thoreau-nál, egy igaz történeten keresztül valamit felpiszkálni bennünk. Ha úgy érzed igen, akkor egyetértesz a 9,5/10-es értékeléssel, de egy 10/10-sel biztosan. Kicsit lassú a történetmesélés, de mivel inkább egyfajta életfilozófiát próbált átadni a film, ezért ez belefér. Az amerikai vadon pedig gyönyörű, ezen a filmen keresztül mindenképp bele lehet szeretni. És ezt az élményünket osszuk meg mással is. 

 

Forrás: Port

És a játék működik. Az eredeti mű ismeretében pedig azt kell mondanom, hogy vásznon jobban is működik Cunningham irodalmi játéka. A film világa lehetőséget ad a párhuzamosság látványos szemléltetésére, - ami a könyvben kevésbé működött - így jobban felfedve a három különböző történet közötti összefüggéseket, hogy a legvégére gyönyörűen kijöjjön a játék végeredménye. Az egész a fokozatosság elvén működik, lépésről lépésre tárulnak elénk az irodalmi kirakós darabjai. Egyszerű, de nagyszerű - közhelyesen mondva. És természetesen a játék nem csak a három nő története között működik, hanem e történet és a Mrs Dalloway között. Ugyan olyan izgalmas feladat Az órák szereplőit megfeleltetni Woolf szereplőivel, mint Cunningham látszólag különböző szereplőit egymással. Spoilermentesen nehéz erről a megvalósításról beszélni: meg kell nézni. 

A jól felépített cselekményen kívül a színészek teszik nagyszerűvé ezt a filmet. Merly Streep munkásságát mindig is dicsérték, de ahogy Az órákban nyújtott alakítása is bizonyítja, nem érdemtelenek azok a pozitív visszajelzések. Julianna Moore aranyos az amerikai családanya szerepében, miközben mégis érezni a helyzetéből következő elkeseredettség. De Nicole Kidman, mint Virginia Woolf volt a legszenzációsabb. Motyog az utcán, lefekszik a halott madár mellé, halál nyugodtan belegázol a folyóba, világgá kiabálja a kisvárosi élet iránt érzett undorát. És elhiszem neki, hogy ez Virginia. Fantasztikus.

 

Egyetemi tanulmányaim vezettek ehhez a műhöz és a filmadaptációhoz is. Mrs. Dalloway Virginia Woolf egyik legismertebb és elvileg legjobb regénye is, így természetesen nem kerülhette el az adaptálást. Viszont kérdéses, hogy egy olyan regény, ami főleg emberi gondolatokból és asszociációkból miként lehet egy olyan médiumba importálni, ami főleg mozgalmasságot igényel?

Forrás: Port

Valamennyire törekedtek a történet során az asszociációk megtartásában a kevert cselekményszálakkal, viszont technikai szempontból a különböző jelenetek összefűzése nem épp a legjobban sikerült. Sorrendben többé-kevésbé követte a történet a regényt, így a jelenetek között megmaradtak az eredeti asszociációk. De a vágás során csak egyszerű áttűnési technikával jelezték a jelentet váltást, ami mai szemmel nézve nem épp a legszebb megoldás. Igaz, 1997-ben készült a film, de úgy hiszem, már akkor is tudtak volna elegánsabb vágási technikával élni.
A kivitelezésben egy másik hiba, hogy nem lett valami mozgalmas a cselekmény. Mrs. Dalloway bevásárló útja során találkozunk különböző emberekkel, köztük Septimusékkal, partit rendezünk, emberek jönnek-mennek. A mozgóképben nem sok tér jut a belső monológoknak és gondolatoknak, így nehéz bármilyen érdeklődést mutatni az iránt, ami a vásznon történik. Szerencsére viszonylag rövid a játékidő, és a Septimus-szál és a film végi Clarissa-monológ valamennyire feldobja a filmet.

Ami a film nagy előnye, hogy rengeteg ismert színészt sorakoztat fel, mint például az Oscar-díjas Vanessa Redgrave-t vagy Natascha McElhone, aki a sorozatnézők számára lehet ismert és még Rupert Graves a V mint Vérbosszúból. Legkiemelkedőbb a színészek közül az utóbb említett Graves volt. Septimust, aki az őrület és a józan ész határán áll nehéz feladat hitelesen eljátszani. Ehhez a történetszálhoz Rupert Graves mindenképpen sokat adott hozzá. Vanessa Redgrave is jól szerepelt Mrs. Dallowayként, bár ahogyan a regényben is, a filmben is semleges figura maradt Clarissa. 

A casting tekintetében viszont nem volt szerencsés a felnőtt Sandy szerepére egy erősen elhízott színészt választani, ha a fiatal Sandy elég vékony. Nekem így hiteltelen volt a felnőtt Sandy (de ez csak mellékes).

Összességében nem egy rossz adaptáció a Mrs. Dalloway, de szerintem nehéz (de talán képtelenség is) egy olyan regényt vászonra vinni, ami főleg gondolatokból áll. Az film 7/10-es alkotás, mert a könyv kiegészítéseként megállja a helyét, egyszer meg is lehet nézni.