2017. július 3., hétfő

Képregényes Trónok Harca

július 03, 2017 0 Comments

A Facebook "On this day" alkalmazása nemrég felhozta azt az emlékemet, amikor kommenteltem, hogy az ember úgy veszik a Sárkányok táncát, mint a cukrot. Ez volt öt éve. Már megint ott tartunk, hogy öt éve várunk a következő Trónok harca részre, mint anno a Sárkányok táncánál. Azért pozitív vagyok, remélem jövőre csak kézbe vehetjük a 6. részt. Addig maradnak a különböző pótszerek, mint az HBO sorozat (2 hét és itt az új évad!), asztali játék, PC játék és persze képregény. Őszintén, az utóbbitól ódzkodtam, annak a bizonyos sokadjára lehúzott bőrnek tűnt a számomra, de szerencsére kiderült, hogy nem teljesen erről van szó. 

Tartalom
"Napjainkban George R. R. Martin Trónok harca c. regénye - az abból készült HBO sorozatnak köszönhetően - hallatlan népszerűségnek örvend. Martin világhírű műve alapján készült képregényünk mégis igazi meglepetés lehet a rajongóknak, hiszen a filmsorozathoz valóban méltó vizuális élményt kínál.

Ez a képregény-gyűjtemény a DYNAMITE Trónok harca sorozatának első 6 számát tartalmazza, Tony Patterson rajzaival és Daniel Abraham szövegével. A fordítást Szolga Emese készítette."
Forrás: Szukits


George R. R. Martin, Daniel Abraham (ő az Expanse írójának, James S. A. Corey-nak az egyik fele), és Tony Patterson (ő keltette életre Westerost a képregény oldalain) egy igazi csemegét adtak a GOT-rajongók kezébe, ami természetesen kapudrog is lehet a nemrajongók számára. A képregényt olvasva, a könyvek és a sorozat ismerete ellenére is úgy éreztem, most élem át először Ned, Jon, Daenerys és a többi szereplő életútját, az első GOT találkozásomhoz hasonlóan lekötöttek az események, a szereplőkért pedig izgultam, vagy épp gyűlöltem őket. Ennek ellenére a történettel kapcsolatos előismereteimet nem tudtam kikapcsolni, de ez nem is jelentett problémát, sőt, előnyömre vált. Első olvasáskor/film nézésnél hajlamosak vagyunk sok apró részleten átsiklani; ezek lehet csak a történetbe való második, harmadik vagy sokadik visszatérésnél tűnnek fel. A képregény nagyon sok ilyen apróságra hívta fel a figyelmemet, főleg a képeken keresztül. Tony Patterson részletgazdag rajzait érdemes figyelmesen böngészni a "spolerező", azaz előremutató vagy figyelmeztető szimbólumokért, jelekért. Kedvencem a kötet legelején volt: a rémfarkasanya nyakában egy szarvasagancsot találnak, valószínűleg ez okozta a halálát. Majd nem sokkal ezután jön a hír, hogy Robert király Deresbe jön, ami végül is elindítja az egész sztorit.


Érdemes még beszélni a rajzolásról és a kivitelezésről. Nem könnyű feladat egy olyan monumentális történetet adaptálni, mint a GOT, ezt a kötet végén található háttérinfókat tartalmazó részekben többször kihangsúlyozzák. De szerintem azért többé-kevésbé sikerült képregényként is visszaadni Martin művét, hiányérzetem nem sok volt. A karakterek szerencsére eltérnek a HBO sorozatétól, inkább Martin elképzeléseit követték a designnál. Viszont nem túl szerencsés, hogy elég hasonlóra sikeredtek a figurák, főleg a nők. Amíg nem rázódik bele az ember a képregénybe, szinte képtelenség megkülönböztetni a szereplőket egymástól. Amennyire zavaró a figurák hasonlósága, viszont annyira lenyűgözőek a nagy tereket vagy tájakat bemutató képek. Minden átjön róla, ami csak kell, legyen szó félelemről vagy boldogságról. A részletekben pedig jócskán el lehet veszni, de érdemes is. Mindezt az élénk színek csak még élőbbé teszik.

Összegzésként az biztos, hogy GOT fanoknak mindenképpen kötelező a A Game of Thrones: The Graphic Novel. Az első kötetet olvasta nem (teljesen) egy új rókabőr ez, sokat tud adni az eredeti történethez, és a sorozat során érzett hiányérzetünket is gyógyíthatja. A rajzok összbenyomása miatt (azaz nem teljesen nyerték el a tetszésemet) 9/10-t kap a képregény. Ha ti is elolvasnátok a képregényeket, menjetek fel a Szukits webshopjába, és rendeljétek elő mind a 4 kötetet! Vicces, engem is David_R_Blake moly értesített a nagyszerű hírről, nem sokkal azután, hogy angolul végigolvastam a képregényt. Mindenesetre: magyarul is megjelennek a GOT képregények. November 15-én közeleg a tél.

2017. július 1., szombat

Viktoriánus kor + fantasy = Az ébredő tűz

július 01, 2017 0 Comments

A zsánerközösségben mozogva sokszor találkoztam az Anthony Ryant körbevevő rajongással. Ez valahogy nem tudott elkapni, de azért a képzeletbeli radaromra felhelyeztem Ryant egy "egyszer sort kerítek rá" füllel. Végül ebből lett egy "amint csak lehetséges" címke Az ébredő tűz miatt. Sárkányvérrel tuningoló varázslók? Hogy a viharba ne akarnám elolvasni! Amellett, hogy a kávéfüggőségemet juttatta eszembe, nagyon merész, friss alapötletnek tartom. Ha ilyenre épül egy fantasy világ, csak jó lehet. Lássuk, mi lett végül az első Ryan-regényből és Az ébredő tűzből. 

tartalom:
"Véráldottak – olyan férfiak és nők, akik a vad sárkányok véréből készült elixírek elfogyasztásával mérhetetlen erőknek parancsolnak.

A Vashajó Szindikátust a véráldottak hatalma tette naggyá. Most azonban pusztító vihar közeleg: a sárkányok vérvonala gyengülőben, a felemelkedő Korvantin Birodalom pedig ugrásra készen várja a pillanatot, hogy kihasználhassa a Szindikátus gyengeségét. Ráadásul a vadonban is mozgolódás támad: a sárkányok támadásai egyre gyakoribbá válnak – és ami még ennél is rosszabb, szervezettnek tűnnek.

Az utolsó reménysugár nem más, mint egy mitikus sárkány, amelynek nagyerejű vére valódi csodákra képes – ha egyáltalán létezik ez a rejtélyes lény.

A sors végül három hőst választ ki magának.

Claydon Tocreekre, a lajstromozatlan véráldottra és kisstílű tolvajra hárul a feladat, hogy az ismeretlen vadonban felkutassa a legendás sárkányt, aminek a létezésében még csak nem is hisz.

Lizanne Lethridge, a Szindikátus félelmetes erejű, ifjú elit kéme hirtelen találja magát ellenséges terepen, küldetése egyre veszedelmesebb helyzetekbe sodorja.

Corrick Hilemore, az ismert világ peremén cirkáló kalózvadász Vashajó parancsnokhelyettese könnyen lehet, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a könyörtelen rablók nyomába eredt – és helyettük egy jóval komolyabb ellenséggel kerül szembe.

Ahogy a birodalmak egymásnak feszülnek, mindhármuknak harcolni kell azért, amiben hisznek, ha nem akarják, hogy a világot elnyelje az ébredő tűz."

Forrás: Moly



A könyv első oldalainál azt gondoltam, hogy hihetetlen fazon ez az Anthony Ryan. Nem is tudom, eddig miért nem olvastam tőle. A befejezés után is így gondolom. Ez az egész drákos, véráldottos, viktoriánus kort idéző, némi steampunkkal és a 19-20. századi angol kalandregények hangulatával megfűszerezett fantasy világ nagyon üt, működik, és persze Ryan is lubickol benne. Látszik, hogy nagyon alapos világépítő, minden apró részletre nagy figyelmet fordít, legyen szó mitológiáról, vagy csak egy más földrészről érkezett ember tetoválásairól. Ami pedig még inkább értékelendő, hogy igyekszik szakítani az elődök hagyományaival. A Vashajó Szindikátus és az ővelük szomszédos kontinensek alapját nem a jól bevált északi vagy germán mitológia adja, sokkal inkább az ipari forradalom utáni Európa, ennek a kornak ismerhetjük fel bizonyos szokásait és gondolatiságát. Igazából megérne egy elemzést ez a világ irodalomkultúra szempontjából, mert látszik, hogy Ryan mikből építkezik a lehető legkreatívabb módon, de röviden nagyon izgi volt felfedezni ennek az erős, kidolgozott világnak minden egyes kis sarkát. Imádom!

Aztán most jöjjön egy hatalmas DE, mert sok problémám volt a könyvvel. 
A regény van vagy 629 oldal, ráadásul egy trilógia 1. része. Nincs bajom a grandiózus művekkel, se a sorozatokkal azon kívül, hogy nincs hová raknom őket a lakásban. de bárki vehet nekem könyvespolcot, szívesen elmerülök bennük. Viszont ennek a regénynek a cselekménye valahogy mégis fárasztott. Megijedni nem kell, az elején nagyon élveztem a történetet, a fárasztás később jött. Szóval csak arról van szó, hogy Ryant valaki jól meghúzhatta volna kicsit megszerkeszthette volna. Nagyon sokszor olyan érzésem volt, hogy direkt vannak a történetben olyan jelenetek és akár fejezetek is, melyeknek nincs más célja, mint lassítani az egész könyvet. Konkrét példának azt tudom mondani például, hogy nagyon sokszor mennek a szereplők, és hogy legyen valami akció, rájuk ereszt az író egy csapat drákot vagy más lényt (ált. romlottokat, akik egy elkorcsosult emberfaj). Ez olyan, mintha egy hentelős RPG-be léptem volna. Lehet nézni a sok vért és repkedő beleket, de a főcselekmény attól még nem halad. Visszagondolva ez fárasztott leginkább.


A szerkezet a következő: három POV (point of view) karakter kalandját követhetjük nyomon: Lizanne, Clay és Hilemore. Érdekes karakterek, sok potenciállal, nekem főleg Lizanne és Clay lett szimpatikus. Viszont a könyv vaskosságához képest fejlődésileg nem nagy utat járnak be. Lizanne fejezetei dinamikusak és akciódúsak, de csak a cselekmény 3/4-ben történik drasztikus változás vele. Spoiler nélkül annyit, hogy nagyot csalódik egy személyben. Viszont ez az esemény se lendít sokat a karakterén, ami szerintem nem jó, sőt, egy kihagyott írói ziccer. Végig csak egy badass nőként látjuk, ami nem lenne baj, ha a regény második felétől nem érezném azt, hogy kezd hiteltelen lenni ez a kép. Hasonló érzéseim voltak Claynél is. Egy szegénynegyedből jött fiú, apa-fia konfliktusban a nagybátyjával, de különleges képességei vannak. Nagyon sok potenciál van a karakterben, pont a háttere miatt. Ha ez a rész több mélységet kap, sokkal átélhetőbb lenne a szegény fiúból hős lesz-szenárió, kevésbé érezném klisének. De még így is azt érzem, az ő személyisége megy át a legnagyobb fejlődésem, érdekes megnézni a könyv legeleji Clayt az utolsó fejezetbelivel.
Lizanne és Clay mellett a harmadik főhős, Hilemore végig semleges marad, és nagyon sokáig be sem kapcsolódik a cselekmény főfolyamába. Ráadásul gyakorlott olvasóként, a regény 3/4-étől ki lehet sakkozni, hogyan is fog Hilemore megjelenni Lizanne és Clay életében. 

Szerintem ha mondjuk csak 529 vagy 429 oldal lenne csak a regény, akkor egy nagyon jó tempójú, sziporkázó ötletekkel megtöltött regény lenne. Így nem tudom. Jó is volt, de sokszor inkább fárasztott, mint szórakoztatott. A világot imádom, a 3 szereplő közül 2-t megkedveltem, sokat izgultam is, a történet többé-kevésbé mozgalmas volt, de nem ártott volna Ryan mellé egy erőstollú szerkeztő. Így ez mos8/10 a részemről. Jó, jó, de nem életem fantasyje. Viszont igyekszem végre sort keríteni a Hollóárnyék trilógiára, eléggé izgat Az ébredő tűz világa után, hogy Ryan másik világa milyen.

Várom a folytatást? Még nem döntöttem el. De az angol kiadás borítója azért nagyon meg akar győzni.

2017. június 22., csütörtök

Oh. My. God. - Amerikai istenek

június 22, 2017 0 Comments

A 2017-es év egyik legvártabb újonca számomra az Amerikai istenek volt. A kedvenc írom, Neil Gaiman és a kedvenc forgatókönyvíróm/tévés producerem, azaz "sorozatos emberem", Bryan Fuller közös produkciója, ráadásul egy fantasztikus könyvből. Költői kérdés: kell ennél több? A Starz sorozata június 19-én fejeződött be, és most az 1. évad végével lássuk, mit is kaptunk ebből a koprodukcióból. 

Tartalom:
"Egy frissen szabadult fegyenc, Shadow találkozik egy rejtélyes férfival, aki csak Szerdának nevezi magát és meglepő módon többet tud a múltjáról, mint ő maga."

Forrás: Snitt


Sorozatos fórumokra és az ismerősökkel folytatott beszélgetésekre alapozva arra jutottam, hogy nem feltétlen aratott akkora közönségsikert az AG (a továbbiakban így fogok rá hivatkozni), mint amit a marketing sugallni akart. Ennek kapcsán két érdekes kérdés merült fel bennem: 1, Melyik sorozatozási szokással kapunk jobb élményt az AG-tól: heti egy rész vagy darálás/bing watching? 2, Mennyire érthető a sorozat annak, aki nem ismeri a könyvet? Az elsőre, az 1. évad végét követően az a válaszom, hogy talán jobb egyben nézni, úgy meglehet az az érzésünk, hogy hamarabb meglesz a sorozat iránya, az, hogy merre akarják az alkotók kifuttatni a cselekményt, mint a heti egy rész felállásban. Bár zárójelben megjegyzem, az AG nem feltétlen történet központú, mivel egy road movie-kat idéző felépítéssel operál. A másik kérdést már nehezebb megválaszolni, mivel magam már könyvesként ültem le a sorozat elé, így nehezebben lépek át a nem-könyves-néző perspektívájába, de pár olyan ismerőssel beszélgetve, akik nem ismerik Neil Gaiman eredetijét arra jutottam, hogy háttérismeret nélkül nagyon nehéz bevonódni a történetbe. Igazából a nem-könyvesek úgy érezhetik magukat, mint Shadow: nem tudják, mibe is csöppentek. Nos, ez nem valami közönségbarát hozzáállás az alkotók részéről, viszont felmerül egy újabb kérdés: Baj, hogy az AG mert nem közönségbarát lenni?


Könyvet ismerő nézőként azt mondom, jól döntöttek Fullerék, hogy követték a könyv szerkezetét, így tudták azt a legjobban adaptálni. Ahogy a regény kapcsán is írtam, a történet értelmezhető egyfajta pszichológiai utazásnak is, továbbá nagy szerepet kap a tudatalatti és a világ megfoghatatlansága. Ez - bár Bryan Fullernél nem féltem ettől - könyvhűen jelenik meg a sorozatban is. A minden epizód elején látható "Somewhere in America" bejátszások nyomon követik a regényből is megismert istenek vagy más természetfeletti lények útját az amerikai kontinensre, az emberekkel való kapcsolatukat, számot vetésüket (honnan hová jutottak), miközben kalandozunk Shadow-val a nagy értetlenségben. Annak külön örültem, amikor az évad második felétől a készítők direktbe össze is kötötték a Somewhere részeket a főcselekménnyel, ezzel egyfajta tematikai szerkezetet adva az adott epizódnak. Sőt, külön érdekesség még, hogy némely Somewhere-be aktuál politikai üzeneteket is belefűztek (pl. nők, menekültek, társkeresés, ISIS). Ezek érdekesebbé és aktuálisabbá teszik az alapanyagot. Mellesleg a 2000-es évek elején megjelent regényt sok helyen nagyon ötletesen aktualizálták, a mi korunkhoz illesztették (pl. Technical Boy).


Aztán itt van maga a történet. Ahogy írtam a felvezetésben is, az AG mer bátor lenni és követni a könyv eredeti road movie-jellegét, viszont teljesen nem hagyja magára a nézőket. A regényhez viszonyítva azt éreztem, a sorozat a közönségbarát formára való törekedés miatt bizonyos mozzanatokat és szereplőket megváltoztat. Például itt tudjuk, ki is írja a Somwhere in America epizódokat, egy egész részt szentelnek Shadow feleségének, Laurának, aki a könyvben inkább egy hátra maradó szereplőként jelenik meg, nem pedig kvázi főhősként. Rajta kívül számos istenség és természet feletti lény kap több játékidőt, sőt, a base texttől független figurák is bekerülnek a természetfölötti gárdába, mint például Vulcan. Az ilyenfajta módosítások mindenképpen az AG előnyére válnak, hisz kicsit érthetőbbé teszi a történet bizonyos elemeit a nézők számára, nem válik unalmassá az egész a könyvet ismerők számára se, és újabb rétegeit tárja fel az alapanyagnak vagy épp továbbgondolja azt.

Összegezve, valószínűleg az elfogultság beszél belőlem, de az Amerikai istenek minden elvárásomnak maximálisan megfelelt. Egyszerre kaptam meg a szeretett regényt és annak egy másfajta megközelítését egy fantasztikus castinggal (erről is lehetne oldalakat írni), szóval így nekem ez egy 10/10-es élmény volt. Kíváncsi vagyok, hogy a jövőben mit kezdenek a sorozattal, ugyanis ha jól értesült vagyok, Fuller 4 évadra tervezi az AG-t. Kérdés, annyira szét lehet-e húzni a regényt.

Follow Us @soratemplates