Antigané

A rendszeres blogolvasók tudhatják, mennyire szeretem Margaret Atwoodot, de a kevésbé felkészülteknek elég elolvasniuk A szolgálólány meséjéhez írt litániámat. Így nem is volt kérdés, hogy az írónő egy másik regényéből, az Alias Grace-ből készült adaptációja azonnali várólistás sorozat, és amint elérhetővé vált Netflixen, neki is kezdtem. 

Tartalom:

Forrás: IMDb alapján

Bevallom őszintén, az Alias Grace-ről előzetesen nem tudásom, nem fogalmam, hanem csak benyomásom volt: fontos regény Margaret Atwood életművében, történelmi időkbe visz minket benne, egy nő a főszereplője, és ezzel kicsit mesél rólunk, nőkről is. Szóval úgy amblokk nem tudtam, mit várjak az előttem lévő 6 epizódtól. Aztán elkapott a gépszíj. A Netflix Atwood regényéből egy feszes ritmusú drámai sorozatot hozott tető alá, a végén egy meglepő csavarral és gondolkodnivalóval. Persze ennél jóval több is van az adaptációban, és gondolom a regényben is (még nem olvastam, de már itt vár egy példány).Mindjárt szembe tűnő a gothic fiction, vagyis magyarul a gótikus rémregények jellegzetességei. Grace ügyét és életét Dr. Jordan és Grace beszélgetésein keresztül ismerjük meg. De hogy pontosabbak legyünk, inkább kapunk egyféle változatot, ami a későbbiekben változik. Grace egy megbízhatatlan elbeszélő, akiről se a pszichológus, sem pedig mi, nézőnk nem tudunk dönteni: a lány palira vesz mindenkit, vagy már olyan szinten megkeseredett, hogy csak cinikusan tud reagálni a vele történtekre? (mindez persze Sarah Gadon fantasztikus alakításában) Grace nyitott kérdés marad az utolsó képkocáig, bírókként a bizonytalan történetek alapján kell ítéletet hoznunk róla. Ez adja az egész történet izgalmát, ugyanis folyamatos mozgásban tartja agyunk fogaskerekeit a lány beszéde. Az ehhez hasonló narráció gyakori a gótikus irodalomban, konkrét hasonló példaként Henry James The Turn of the Screw-ját tudom mondani (magyarul A csavar fordul egyet címmel jelent meg), ahol a nem beszámíthatónak tűnő nevelő beszámolójából próbálják kideríteni, hogyan haltak meg a fiatal nőre bízott gyerekek. Külön érdekes, hogy van James regényének egy BBC adaptációja, ami az Alias Grace-ben látható doktor-páciens felállásból bontakozik ki a cselekmény. Az elbeszélői technikán is túl jelennek meg tipikusan gótikus elemek a sorozatban, azonban ezekről spoiler nélkül nemigen lehet beszélni.

Fiatal vagyok, ezért nem került fel Enyedi Ildikó az engem érdeklő rendezők listájára addig, amíg meg nem nyerte a Berlini filmfesztiválon az Arany Medvét a Testről és lélekről című filmért. Rossz kifogás, de hirtelen nem tudom mivel indokolni, hogy kimaradt az életemből Az én XX. századom vagy a Bűvös vadász. Bár kicsit sarkítok is, hiszen ott van még az HBO-n futó, Enyedi rendezésében készült Terápia is, ami már egy ideje a radaromon van, de a Testről és lélekről volt az, ami az utóbbi időben ráirányította a figyelmet a rendező munkásságára. Egy különleges moziban, az Art + Cinemában történő vetítés alkalmával Krisztivel (neki köszönöm, hogy eljött velem!) végre megnézhettem a filmet.

A tartalmat olvasva, és igazából a film megnézése után is az első benyomásom az, hogy Enyeditől kaptunk egy romantikus filmet. Nagyvonalakban követi is ennek a műfajnak a szabályait: adott két érdekes, egymástól távol álló figura, akik szép lassan egymásba habarodnak, majd egymáséi lesznek. Azonban a filmnél nem a cselekmény a fontos, hanem az, ahogyan eljutunk a jól ismert végkifejlethez. Az alapfelállást kicsit megkavarva van itt egy kísérő motívum (egy szarvas bika és ünő), ami ugyan a két főhős bemutatása után azonnal dekódolhatóvá, egyértelművé válik, de a tényleges behozása a cselekménybe (a pszichológus szál) így is érdekes, ad egy kis aha-élményt. Ugyanis a szereplők a pszichológus jelenetben jönnek rá, milyen furcsa kötődés épült ki kettőjük között. És itt érdemes kitérni arra, Enyedi mennyire közel hozza a két főhőst hozzánk, de főleg Máriát. Egyszer, a kamera sokat időzik a szereplőkön, legtöbbször szuper plánok formájában láthatjuk őket, de közben a számos szuggesztív kép, apró jel, vagy a színészek játéka (például Borbély Alexandra nem véletlenül kapta meg az Európa legjobb színésznőjének járó díjat) is sokat sejtet a szereplők belső világáról. Így tudunk velük együtt meglepődni, örülni, szomorúak lenni, még annak ellenére is, hogy bizonyos dolgokat a történetvezetés vagy korábbi tapasztalataink miatt jóval előbb tudunk.

Ezen felül a Testről és lélek-nek van egy számomra meglepő eleme: a humor. A filmről keringő képek egy érzékeny, rétegfilmnek tűnő alkotást sugalltak (ami részben igaz is), és ezek alapján nem is gondoltam volna, hogy 80%-ban nevetni fogok majd, mikor megnézem. Sokszor olyan érzésem volt, hogy a normálisba, a hétköznapiba becsúszó abszurd vagy abnormális dolgok adták az egész humorát, de maguk a karakterek természetessége is nagyban hozzájárul a film humoros oldalához. Például Mária antiszociális (és nem autista, legalábbis szerintem) mivolta nélkül nem volnának viccesek az Endrével való ebédek, az, ahogy otthon, a négy fal között leképezi vagy újra játsza a napját, és a mások számára furcsa tulajdonságait (pl. a jó memória) milyen természetességgel közli ("Nem tudom. Jó a memóriám"), mennyire magától értetődőnek veszi azokat. És nem ilyenek vagyunk mi is saját magunk kapcsán? Mária felnagyított esetlenségében és Endre zárkozottságában ott vannak saját kapcsolataink és saját magunk is. A kettőjük románcán keresztül bontja ki Enyedi a testet és a lelket. És hogy mi is az üzenet ennek kapcsán? Képek, arcok és szimbólumok mondják azt el.

Egy zavaró dolog van csak a Testről és lélekről-ben, még pedig a búgató por ellopása szál (konfliktus: nagy mennyiségű búgató por tűnik el a vágóhíd raktárából). Érthető, hogy a lényeg Márián és Endrén van, nem a vágóhídi eseten, és a búgató por, majd az azt követő mentálhigéniai vizsgálat a két főhős közelebb kerülését szolgálta a történet szempontjából, de mégis kicsit esetlen, kidolgozatlan szálnak tűnik. Összegségében egy teljesen jó film, amiben megfér együtt a humor és az érzékenység: 9/10. 

És nemrég jött a hír, hogy a Testről és lélek-ről felfért az Oscar szűkített listájára, és nagyon drukkolok, hogy a végső jelöltlistán is ott legyen 2018-ban.

A két recenziós példányon túl az idegennyelvű könyvekkel foglalkozó blogomra szeretnék írni pár könyvről, amelyeket már említettem a havi tervezetekben, de még nem sikerült cikket alkotnom róluk. De igazából nem csak az angol könyvekre igaz ez, hanem sok sorozatra, filmre is. Még alaposan nem szedtem össze, hogy miről szeretnék írni, de az biztos, hogy az Alias Grace, Testről és lélekről, Holdfény, Macbeth, AZ és Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan lesz.

És akkor a december!

Olvasás téren a december mindig kapkodás. Van egy minden évben futó kihívás, a Várólista csökkentés. Röviden 12 tetszőleges könyvet kell az adott évben elolvasni, lényeg régóta a várólistádon legyenek - ez nem tűnik nehéz feladatnak. De végül mindig sikerül elcsábulni, vagy bejönnek melós dolgok (pl. az utóbbi időben sok galaktikás könyvet olvastam), vagy egyszerűen olyan, ami érdekesebb. Mindig itt van a csábítás démona, ami nem engedi teljesíteni ezt a kihívást. Idén úgy alakultak a dolgok, hogy a listámról 6 könyv van még vissza nekem a kihívás teljesítéséhez:

A tea színe lemaradt, de se baj. És persze, végül is ha csak ezeket kellene elolvasnom, nem is állnék rosszul. De vannak recenziós példányok (jó, az 3, ha beleveszem az Egyik átkozott dolog a másik utánt is, mert egy interjúhoz kell még), pár kölcsönkönyv is, amelyek közül csak a Sevenevest próbálom meg belenyomni a decemberi hónapba, és persze 2 könyvtári könyv! Igazán ki kéne iratkozni onnan, csak kár, hogy kellenek források cikkekhez, meg amúgy is up-to-date-nek kell lenni... Szóval sok elvárást támasztok magammal szemben, amelyeknek meg sem tudok felelni. Lényeg a lényeg, decemberben durván 10 könyvet kéne letolnom. Vajon sikerülni fog? Januárban visszatérünk rá, most nem kezdek el stresszelni. És nem vállalok be már mást.

A könyveken túl vannak filmes és sorozatos terveim is. Sorozatok közül nagyon szemezek a Netflix kínálatával, most például egy új német sorozatot, a DARK-ot kezdtem el. Azon kívül, hogy nagyon jót tesz a német szókincsemnek, van egy nagyon creepy hangulata is, ami azonnal megfogott. Az utóbbi nosztalgiázó horrorok (Stranger things, AZ) kedvelőinek ajánlom. Ezen kívül egy Black Mirrort is jó lenne elkezdeni, főleg, hogy már jött trailer a 4. évadhoz, és persze nagyon piszkál, miért szereti mindenki ennyire. Ami pedig a filmeket illeti az új Star Warson túl nem tudom még, hogy mit néznék meg. Majd elválik.

Nagyvonalakban ez lenne a december. Igyekszek aktívabb lenni.

És még lógok egy Netflix élményeket összegző bejegyzéssel is!

Chibi Zsó