Antigané

"Hatvan évvel azután, hogy a második világháború borzalmai elől menekülve elhagyta Bécset, az idős zsidó asszony, Maria Altmann (Helen Mirren) hosszú útra kel, hogy visszaszerezze a nácik által elrabolt családi kincseit, köztük Klimt híres festményét, Adele Bloch-Bauer I. portréját. Tapasztalatlan, de vakmerő fiatal ügyvédjével, Randy Schönberggel (Ryan Reynolds) hosszas küzdelem elé néznek, amelynek csataterét az osztrák elit világa és az amerikai legfelsőbb bíróság jelenti. Az út során Marianak a családjához kötődő, súlyos tényekkel is szembe kell néznie. A Hölgy aranyban igaz történet, egy asszony küzdelme, hogy visszaszerezze örökségét és igazságot szolgáltasson családjának."

Egy nagyon csúnya vallomással kezdek: nagyon sok lemaradásom van a kortárs fantasztikum irodalmával (a szépirodalommal is, de ezt most nem itt fogom tárgyalni). Nagyon sok író akad, akiktől sokat hallok, de nehezen jutok el a könyveikig, mindenféle okból kifolyólag (pl. könyvtári könyvek, mást kell olvasni egyetem vagy munkahely miatt stb.) Így voltam sokáig Vivien Holloway-jel is. Sokszor szembekerült velem a Molyon, de valahogy mégis halódott az olvasás. Aztán egyszer a könyvtárban láttam, hogy milyen kis rövidke az első kötet és gondoltam, miért ne kezdhetném el Winie kalandjait. Aztán sikerült is a nyáron elfogyasztgatni az eddigi köteteket.

"Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekszik, mint a fiúk többsége és mindent tud a fegyverekről. Amikor a legendás Mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban…"

A rövid nyitókötetben, a Mesterkulcsban egy tomboy főhőssel, Winie-vel találkozunk. Szarkazmusa rögtön megfogja az olvasót, a sok gag, ami a főhős személyisége miatt történik, pedig egyszerre teszi viccessé és szerethetővé őt is meg a könyvet is. Ezzel azt hiszem elég is jellemeznem az első kötetet, hisz itt még csak egy ígéretesnek tűnő világba pillanthattunk bele. Az viszont rögtön nyilvánvaló volt, hogy Holloway nagyon profin teremt hangulatot. A következő, Tolvajbecsület kötetben sem kellett csalódni, hisz bőven hozta az első kötet minőségét. Winie karaktere tovább bontakozik, és szerencsére nagyon jó irányba. Megmarad egy nagyon kedvelhető figurának, akinek nagyon is felvágott a nyelve (a 2. rész zárómondata!), a családját pedig egyre jobban kedvelem. Tényleg egy nagy összetartó csapat érzetét keltik, egy olyanét, aminél érezzük, hogy bármikor vissza lehet térni hozzájuk, hisz szívesen látnak minket, a biztos pont - ezt nagyon hitelesen jelenítette meg Holloway, főleg a későbbi kötetekben érezni. A humor természetesen itt sem maradhat el, hisz Langtonék nagyon tudnak keverni, és tele van olyan karakterekkel, mint például a hamiskártyás nagyi, akitket örökre szívünkbe lehet zárni.

Az eddigi részek alapján a sorozat a 3. résznél, A hóhér kötelénél érte el tetőpontját. Nagyon sok jó dologot tett bele az írónő (így végre megadtam molyon az 5 csillagot az előző 4,5 felek után). Amit végig nagyon értékeltem itt, az a több nézőpont behozása. Várható volt, spoiler! hogy Winie a börtönben nem fog tudni sok mindent csinálni, spoiler vége! és ez dramaturgiai szempontból nem valami előnyös. Így nagyon is jó ötlet volt egy olyan szereplő nézőpontját behozni, aki csinál valami akciót is: ez lett William. Az előző kötetben is szimpatikus volt Will, Holloway szánt időt az ő és Winie közti kapcsolat kiépítésére is, így olvasóként nem volt olyan érzésem, hogy egy teljesen idegen karakter fejében kell lennem, hisz az előzetes felvezetésnek köszönhetően régi ismerősként köszönthettem a POV karakterré előlépett Willt.

Ő akár Audrey, Winie nővére is lehetne

Aztán a gyűrű és a könyv behozásával érzem végre azt, hogy kezd kicsit építkezni ez a világ. Az első két kötetnél nagyon nem tudtam kibékülni azzal, hogy adott egy posztapokaliptikus, steampunk stílusú világ, ahol tolvajok seftelnek, és ezekből csak az alapot kapjuk. Hol van itt az előző világ mítosza vagy épp a világ működésének rendje és lelke? Hogy és miként forognak azok a gőztől hajtott csavarok? De A hóhér kötele és a 4. rész, a Tolvajok kézikönyve (ott van egy történelem órás jelenet, ami megint csak hozzáad Holloway világához) eleget tesz a kitalált világ iránti érdeklődésnek. Remélhetőleg, a következő kötetekből sok mindent megtudhatunk majd – legalábbis a gyűrű mesével és a könyv múltját taglaló sorokból erre következtettem. Ehhez kapcsoldóan volt kicsit csalódás a már említett következő rész. Érezni a 4. köteten, hogy a Winie-történetek egy nagy tetőpontja után vagyunk és valami újat épít az írónő. Így egy kalandos, de nyugisabb részt kaptunk, ami szerkezetileg teljesen indokolt, de nekem mégis kevesebb volt az előzőekhez képest, főleg, hogy nincs itt a kezemben a következő rész. Aki most kezdene bele a sorozatba, azt figyelmeztetném! Egy nagyon nagy cliffhangerrel zárul a 4. rész, ami mindenesetre nagyon hatásos, de könnyen türelmetlenné tehet minket. Továbbá nagyon szívfacsaró is volt, a gyermekibb énemnek mindenképp. Szóval, kíváncsian várom, mi sül ki a 4. részben felvázoltakból.

"Corvinus élete olyan, mint a neve: kölcsönzött. A túlélésre játszik, és mint a többi shiftelő, dolgokat ad-vesz, radar alatt, a város alatt. Egy olyan Pesten él, amely a régi belvárost elhagyva egyre kijjebb és feljebb szorul, egy olyan Budával átellenben, amelyet egy szinte faji alapon működő egyház ural.

Corvinust ebben a kettéhasadt városban utoléri a saját múltja, és lehetősége adódik helyrehozni a dolgokat. Vagy, ha azt nem is, akkor legalább bosszút állni. Kimozdul a mindennapi életéből és teréből, hogy visszatérjen egy olyan világba, amely egyszer már kivetette magából.

Ebben a történetben a jövő itt van, és egyfolytában vége. Pék Zoltán disztópiája egy felismerhetetlenségig eltorzult Budapest mélyére invitálja az olvasót, és vezeti keresztül egy cselekménnyel teli, izgalmas történeten, melyben csak menekülés van, de menekvés nincs."

"Kármán regényhőse, Fanni nem tud és nem akar lemondani a lelkét, egyéniségét felszabadító, gazdaggá varázsoló szerelemről – az életről kell lemondania. Naplójából, leveleiből ismerjük meg mélabús történetét. Kármán egy, az Uránia szerkesztőihez írott , levélnek álcázott előszóval azt sugallja: Fanni valóban élt. Ma már tudjuk: Fanni leveleit, naplóját – az első igazi magyar regényt – Kármán József írta, s az érzékeny lelkű, szerelme elvesztését túlélni nem képes Fanni: képzelt alak. De nagyon sok hasonló sorsú nemes kisasszony élt akkoriban Magyarországon. Egyetlen vagyonuk a hozományuk. Egyetlen lehetőségük az apjuk választotta férfival házasságra lépni. Szürke élet, reménytelen biztonság…"

Ezúttal kiderült, hogy alaptalan volt az előítéletem, de mindenképpen a megfelelő korban olvastam, egyetemi tanulmányaim után. Van egy Irodalmi nőalakok című órám, amire önszorgalomból bejárok, kicsit a hatása alatt vagyok még, így akaratlanul is ilyen szemszögből olvastam a Fannit. A levelein keresztül nagy vonalakban kapunk egy korrajzot, amiben láthatjuk, milyen korlátok közé is szorul Fanni (hogy utaljak az óra nevére). Emellett sokszor üdítően lázadóak a főhősnő szavai. Sajnos nincs olyan átfogó tudásom magyar irodalomból, de megkockáztatom, hogy a Fanni hagyományai az első olyan regények között van, ami ilyen nyíltan ki mert olyan dolgokat mondani, amiket talán még a mai nap sem illik (pl. szülők kritizálása, a negatív érzelmek felvállalása stb.). Nagy hangsúlyt kapnak az érzelmek, hisz végülis ez egy szentimentalista regény. Mellesleg, ezért mínusz egy csillag Molyon, itt pedig 7-8 közötti pontszám: annak ellenére, hogy szeretek emberi érzelmekről olvasni és ezekben tocsogni, a szentimentalizmus, mint irodalomi irányzat [?] sosem fogott meg. Nem valami szubjektív megközelítés, de a sok sírás és önsajnálat egy idő után nevetségesnek hatott. De szerencsére nem csak ezen van a hangsúly. Sok kritika éri, például, a társadalomat, Fannitól megkapja a magáét érzéketlenségéért. Ezzel szemben a főhősnő vállalja érzéseit (mondjuk ez nem számít forradalminak a regényben, a nőket általában érzelmesnek szokták ábrázolni, 18. században még inkább) és a közösség nemtetszése ellenére is barátkozik a lecsúszott özvegy bárónővel és osztozik fájdalmában, később pedig szerelmesnek mer lenni, nem anyagi érdekből néz magának párt a bálokon.

Mellesleg, ez a lázadás tetszett meg Fanniban. Ahogy írtam, megvannak a maga korlátjai (pl. apja nem engedi együtt lenni Józsival, Fanni pedig „csak” nőként mit is tehetne ez ellen, hisz ebben a korban még az apja uralkodik felette), amiken, ha úgymond tökösebb lenne (azaz vállalná a közösség kirekesztését), át is tudna lépni. De a korlátjai között mozogva is képes lázadni, mégha csak papíron is teszi azt. Mindenesetre, nagyon tetszett ez Fanniban.

Sok minden nem történik a Fanni hagyományaiban, saját korának korlátjai között mozog Fanni és nagyon archaikus a nyelvezete (szerintem érdemes lenne megfontolni a szöveg modernizálását, ha még szeretnék tanítani iskolásoknak ezt), de mindezek ellenére is tetszett, kifejezetten pozitív csalódás. Akit érdekelne egy rövid regény egy a saját korában érdekes főhősnővel, annak ajánlom a Fannit, egyszer érdemes elolvasni: egy erős 7/10. 

*Szerintem a magyar műveltségnek mindenképpen része.