Antigané

A manga főleg paródia jellegű, rengeteg eltúlzással és valószerűtlen elemekkel (Seishiro, komolyan?), de a börleszk-szerű eszközök mögött nagyon is valóságos a Lovely Complex. A fiú-lány barátság ritka téma, így mindig is szerettem azokat a történeteket, amik erről szólnak. Nem tudom, hogy mangakának volt-e hasonló fiú-lány barátsága az életében, de mindenesetre szerintem hihetően ábrázolja mindenféle nyálasságtól mentesen. Kezdetben gyűlölködés, majd a közös hülyülés és kedvencek összehozza a két félt, megszületik a barátság. Aztán ez a barátság kezd egyre szorosabbra és szorosabbra húzódni, s az egyik félben felmerül a "mi lenne ha?". És ez a szerencsétlen fél forr a saját kételyeiben és tipródásaiban, hogy most mit is kezdjen a barátjával. Ezek az ismerős érzések (akinek vannak barátai az ellenkező nemből, biztos átélt ilyesmit, vagy van ilyen ismerőse) teljesen átélhetőek a manga lapjain keresztül, nem érezzük elcsépeltnek vagy nyálasnak. Ami viszont még kiemelendő a történet felépítésből, hogy a szereplők példáin keresztül arra sarkallja a szereplőket, hogy saját boldogságuk érdekében vegyék kezükbe az irányítást és ne szenvedjenek. Sajnos rengeteg ember nem képes saját maga érdekében kilépni az aktuális problémájából (érzelmiből se).

A rajzolás teljesen beleillik a shoujo mangák világába, meg a szereplők öltözködése is nagyon jól tükrözi a személyiségüket: jópofa, hogy külsőségek segítségével is megismerjük a karakterüket. Az egész összképben a groteszk fejű figurák lehetnek zavaróak a kifinomult szépérzékkel rendelkezők számára, de másoknak meg igenis mulatságosak lehetnek az eltorzult fejek. 

Összefoglalva, a Lovely Complex mangaként is teljesen szórakoztató és drámai. Nem csak tinédzserként, hanem kicsit felnőttebbként is el tud szórakoztatni. Teljesen emberi érzelmekkel foglalkozik teljesen szerethető szereplőkön keresztül bemutatva. 9/10-es pontszámot mindenképpen megérdemli. 

Ha elválásra gondolok többféle dal is eszembe jut. Ami kapcsolódik filmes körökhöz is, az az Irány Eldorádó című Dreamworks meséből a Friends Never Say Goodbye. Mindig is hihetetlen rádöbbenni, hogy egy biztosan hitt kapcsolatunk gyökerestül megváltozott: az illető eltávolodott tőlünk, más embereket tart fontosabbnak minálunk stb. És valahogy ilyenkor nem számítanak a közösen eltöltött napok, sem az átélt dolgok. Valahogy minden feledésbe merül, nem számít. Egy párkapcsolat esetében ez a bizonyos rádöbbenés még inkább fáj és elkeseríti az embert. Ezt az érzést dolgozza fel Woody Allen leghíresebb filmje, az Annie Hall. 

Általában a művészet a nagy elválásokat drámaisággal mutatja be már réges-rég. A film tartalma alapján mi is ilyesmit lehetne várni, ha nem Woody Allen karaktere állna a történet mögött. Őszintén, valami művészfilmi magaslatokra számítottam Woody neve miatt, de erről szó sincs. Művészi manóűrök nélkül tud mégis művészi lenni ez a film, amit mindenképpen sokra kell értékelni. A filmes eszközökkel annyira valóssá és átérezhetővé tudja varázsolni az amúgy egy mindennapi emberi kapcsolat történetét. A felborított időrend végig fenntartja a néző figyelmét: kíváncsi lesz, hogy melyik eseménynek mi is volt az előzménye vagy a következménye. Kissé olyan, mint ahogyan az ember emlékezik vissza az életének egyes szakaszaira: darabonként és nem feltétlen időrendben. Továbbá Woody az emlékeket még azzal teszi még élvezhetőbbé, hogy Alvy felnőttkori énje is megjelenik, kiszól a nézőkhöz, így bevonva őket. Igaz, így egy szinten veszt realitásából a történet, de ha az emlékezésre gondolunk, a leírt megjelenítés teljesen helytálló és valóságos: ki nem szokott belépni régi emlékeibe és megváltoztatni?

Az Annie Hall másik nagy varázsa, hogy a két szereplő természetességén és hétköznapiságán keresztül mutatja be az igazi kapcsolatot. Az olyan fajtát, amiben nincsenek sablonos sallangok, csak az egyszerű, meghitt és igaz szeretet a konfliktusokkal és megoldásokkal (jóval és rosszal egyaránt). Teljesen letisztult, jól adagolt eszközökkel lesz a Annie Hall romantikus, életszerű és művészi. A két főszereplő, Woody Allen és Diana Keaton játéka is bőven hozzátesz az történet természetes légköréhez. A két figura imádni-való együtt, konfliktusaik teljesen átérezhetőek annak ellenére, hogy semmilyen drámaiságot nem jelenítenek meg. És így működik jól.

Woody Allennek nagyon jó érzéke van az arányok megtalálásában, nem viszi túlzásba se a túl nagy egyszerűséget, így lesz filmje, az Annie Hall teljesen élvezhető. Azt hiszem, valami ilyesmi hiányzik a mai filmekből: ez egy 10/10-es alkotás. És több Woodyt kell nézni (nekem is). Köszönöm az ajánlást Chewnak.