Antigané

A Handling the Undead (magyarul: Élőhalottak! Hogyan bánjunk velük?) könyvet egy éve néztem ki az Amazon.com-on, mikor Angliába mentem. Kint sikerült megvennem egy Waterstones-ban, viszont csak a 2011-es nyáron volt időm végigolvasni. John Ajvide Lindqvist első regénye, a Hívj be! után kíváncsi voltam az író többi munkájára. Kicsit nagy elvárásokkal ültem neki a könyvnek, mondhatni teljes izgalommal. Az olvasás során ez kicsit alább hagyott, de visszagondolva, azért jó könyvet olvastam.

Lindqvist egy olyan eseményt mutat be, ami nem történhet meg valóságban (bár ki tudja, mi lesz 2012-ben): mi történne, ha elhunyt szerettünk visszatérne az életbe? Hogyan kezelnénk ezt, továbbá mit szólna egy tömeges feltámadáshoz az emberiség?
Az író saját elképzelésének megfelelően mutatja be ezt a lehetetlen eseményt, több szemszögből is. Találkozhatunk elkeseredett családapával, vallásos nagymamával, ateista (már-már sátánista) unokával, nyugdíjas újságíróval és egy apja akarata által elnyomott lánnyal. És természetesen jelen van a média szenzációhajhászása is a jelenség kapcsán. Mindannyian ugyanazzal a problémával néznek szembe, de mivel különböző személyiségek, igen különbözőképpen dolgozzák is fel a Halált, a családtagok visszatértét. Emiatt mindenképpen izgalmas a regény.

A Hívj be!-hez hasonlóan a különböző szálakban az adott szereplő a főhős a saját életében, a többiek mellékszereplővé válnak. Viszont a másik regénytől eltérően, egyes szereplők itt személyesen is találkoznak egymással (például Mahler és David), nem csak távolból nézik egymást.

A regény során a szereplők megjárják saját útjukat az élőhalottak közt, de legvégül mindegyik felszabadul saját terhétől: ilyen szempontból a Handling the Undead lezárt mű. Viszont  több szereplő helyzete a valóságos világban függőben maradt, hiányzott az ottani lezárás.

A regényt angolul olvastam, s az alapján Lindqvist nagyon választékosan és gyönyörűen fogalmaz. Szavakkal igen élvezhetően bemutatja a szereplők jellemét, gondolatait, s a háttérben zajló eseményeket. Gyorsan lehetett vele haladni, viszont a beillesztett újságcikkek, híradások elég rendesen megtörték a gördülékenységet, lassította a cselekményt. Annyiban viszont érdekesek voltak, hogy az író az elképzelése szerint ábrázolta, hogy a média miként viselkedne, ha halottaink egyszer csak feltámadnának.

A Hangling the Undead nem éri el a Let the right one in regény színvonalát, viszont megállja a helyét a "zombi irodalomban." Újféle, biológiai megközelítésből vizsgálta az elbeszélő az élőhalottakat, viszont létezésüknek okára konkrét választ nem adott. Ettől eltekintve szórakoztató regény, szokásos jól felépített, hétköznapi figurákkal és sötét hangulattal. Az Élőhalottak! egy 8/10-es történet, amelyet nyugodt szívvel ajánlok minden horror rajongónak, s azoknak, akik szerették a Hívj be!-t.

Forrás: SacbbedAngel

 Már nagyon piszkálta a nem létező csőrömet, hogy a bloggerek és a molyok is istenítik Neil Gaiman Sandman képregénysorozatát. Már képtelen voltam úgy elmenni a jelenség mellett, hogy ne ismerkedjek meg vele. A könyvtárból kikölcsönöztem az első két kötetet, ez alapján írnám meg véleményemet.

Az egész képregény-sorozat 10 kötetből áll, mindegyik egy különálló történetet mesél el. Az a közös bennük, hogy mindegyik főhőse Sandman. Az 1. kötetben a foglyul ejtéséről olvashatunk, kiszabadulásáról, s továbbá hogyan szerzi vissza elveszett tárgyait, melyek a hatalmát jelképezik. A 2. kötetben egy lánnyal ismerkedünk meg, aki találkozik nagymamájával, majd elindul megkeresni elveszett testvérét. Útja kereszteződik Sandman nagyúréval is.

Az első két kötet alapján egy remekül kidolgozott, felépített világot ismerhetünk meg. A nyugati népek mitológiájából ismert Sandman, a Homokember történetét eleveníti fel Gaiman, beleültetve azt a 20-21. századba. Betekintést nyerhetünk az Álmok fejedelmének birodalmába, múltbéli tevékenységeibe, s továbbá fontos, nagy felelősséget kívánó feladatkörével ismerkedhetünk meg: ügyelni az álmokat.
Neil Gaiman ebben a történetében is ügyesen fűzi össze a modern kort a mesével. Itt úgy éreztem, hogy igazán nagy lelkesedéssel meséli el meséjét, repít el minket a Pokolba vagy épp  a gyilkosok kongresszusára. A cselekmény során néha elmélázgat itt-ott, de azt is érdekesen és élvezetesen teszi az olvasó számára. Annyi hiba akadt csupán a történetben, hogy az 1. kötetben a sok szálat nehéz volt összeegyeztetni, de ahogy hömpölygött a sztori, úgy lett egyre tisztább a kép, szinte kristály tiszta.


A Sandman az egyik legismertebb amerikai felnőtt képregény kiadó, a Vertigo "gyermeke". A rajzolás így hasonló például a Prédikátor vagy a Constantine című művekhez. A figurák mondhatni realisztikusak (egy manga figurához viszonyítva mindenképpen), pop-art szerű színek, naturalisztikus ábrázolás. Ezeket a jegyeket hordozza magán a Sandman is. Az eddig olvasott amerikai képregényeim közül ennek eddig a legszebb a rajzolása, viszont akad bőven olyan elem, ami bőven ront az élményen. Például a fejezetenként más színezés, rajzstílus. Ezek a problémák betudhatóak annak, hogy az amerikai képregényeket (Vertigósokat legalább is) különböző rajzolók készítik el, s más is színezi ki, így nem is csoda, hogy hullámzó a minőség. Bár azt meg kell hagyni, hogy a borítók, s a fejezetek előtti képek gyönyörűek, a Babaház című kötetben pedig többször is tudtam gyönyörködni.

Az első két kötet alapján a Sandman egy remek képregénysorozat, igazán kiemelkedik az átlagból. A Gaiman-rajongók is megkapják tőle azt, amire vágynak, a többiek pedig egy kellemes, szórakoztató képregényt olvashatnak. 8/10-es ez az alkotás, a közel jövőben pedig biztosan tovább olvasom a magyarul megjelenő köteteket.

Az Anansi fiúkhoz Neil Gaiman nevén keresztül jutottam el. A borító is tetszett, Gaiman az egyik kedvenc íróm, s reméltem, hogy ez a regénye hasonlóan misztikus, izgalmas lesz, mint a Csillagpor vagy a Coraline. Igaz, ez a történet nem nőtt úgy a szívemhez, mint az említett történetek, de azért tetszett.

Gaiman többi művéből ismert szereplők, a valóság és a képzelet összeöntése valami igazán eredeti koktéllá, s a megszokott mesélőékhez hasonló elbeszélői stílus. Ebben a regényben fontos szerepet kapnak a történetek és a dalok, az ősi idők maradványai. Tetszett, ahogyan Neil Gaiman a dalokról vélekedik: "Minden embernek, aki valaha volt, van vagy lesz, van egy dala. Ezt a dalt nem írta senki. Van dallama, van szövege. Nagyon kevesen jutnak odáig, hogy eléneklik a saját dalukat. A legtöbben attól félünk, hogy a hangunk nem elég jó hozzá, vagy a szöveg túl butuska, túl őszinte, netán túl fura. Így az emberek inkább megélik a dalukat." - írja a regényben. Ez a dolog a dalokkal a cselekmény során ki is teljesedik. Hasonlóképpen érnek tetőpontra az ősi istenségek történetei. Gaiman belecsempészte művébe az afrikai meséket, az Anansi mítoszt. A spirituális utazások során nyerhettünk betekintést ebbe a régen elfeledett, titokzatos világba.

Az Anansi fiúk mitológiával átitatott részei nagyon élvezetesek voltak, lehetett falni a sorokat. Azonban akadtak fölösleges (vagyis én annak éreztem) részek, mint például a pénzsikkasztás. Valamilyen szinten kapcsolódott a főszereplőkhöz, de az eredeti, mitológia részhez nem igazán.
Negatívumot még a szereplőknél éreztem: például Pók a történet közepén eléggé antipatikus volt, Rosy végig egy buta libaként viselkedett. Viszont Anansi, Kövér Charlie és Rosy anyja szimpatikusak, vicces figurák. Igaz, Kövér Charlie inkább szerencsétlen, de együtt lehetett vele érezni.

A teljes könyvre visszagondolva az Anansi fiúk nem rossz történet, egyszer azért érdemes elolvasni. Bár akkora lelkesedést nem váltott ki, mint Gaiman másik két regénye, kissé laposabb volt. Így ezt a történetet 7/10-re értékelem.

Forrás: stardrop