Antigané

Sziasztok!

Észrevettétek, hogy december lett? Biztosan, kérdezek itt hülyeségeket. Mindenesetre nagyon is észre vettem, hogy megkezdtük 2017 utolsó hónapját, ami nálam már inkább kapkodást jelent, mint nyugodt leltározást az évi élményekből. Főleg annak fényében, hogy novemberben nem igen ügyködtem itt... 

Bepótolandó:

Őszintén, sűrű volt a november minden téren, így nem sok energiám maradt a blogra. Emiatt mindig kicsit rosszul érzem magam, mert végül is innen indultam, az Antiganéról, nagyon sok mindent adott nekem. Viszont a kihívás mindig hív, és most legutóbb erre a hívásra felelve jelentkeztem októberben a Roboraptorra cikkírónak, és a Raptorok bizalmat szavaztak nekem. Még nem sokat tevékenykedtem ott, csupán az Amatka című regényről írtam eddig és egy miniajánlót Az idő gyermekeihez, de a közel jövőben remélem, sikerül úgy alkotnom, ahogy az a saját elvárásaimnak (és természetesen a szerkesztőségnek) is megfelel. Igazából jelenleg is oda olvasok: Adrian Tchaikovskytól a már említett Idő gyermekeit, ami november 16-án jelent meg a Fumax kiadó gondozásában. Hosszú könyv (cirka 600 oldal), de a hozzá fűzött reményeket bőven beváltotta. Jelenleg (december 2-án) kevesebb, mint 200 oldal van vissza.

Az ezt követő cikkem egy klasszikusabbnak számító szerzőhöz fog fűződni. Ursula Le Guinnak (A sötétség balkeze, Szigetvilág varázslója) november legvégén jelent meg egy kétkötetes novellagyűjteménye a Gabo-nál, a Valós és valótlan. Az 1. kötet, a Valahol a Földön Le Guin realistább történeteit tartalmazza, az Űr odakint, világ idebent pedig a fantasztikus elbeszéléseket. Azon túl, hogy kíváncsi vagyok az írónő kisprózájára, egy kis blogger kihívásnak tekintem, hogyan fogok egy novelláskötetről átfogó kritikát írni. Vannak már elképzeléseim, de természetesen olvasás közben minden változhat. 

A 2016-os évem nagy kedvence a Stranger Things volt, így másokhoz hasonlóan nagy hype-al vártam az október 27.-ét, hogy végre láthassam a 2. évadot. Sőt, még a Netflixre is beregisztráltam (amiről majd fog születni egy élménybeszámoló), ezzel is kifejezve a sorozat készítői előtti tiszteletemet (plusz: amúgy is éljenek a kényelmes, legális megoldások!). Maga a 2. évad ott veszi fel a fonalat, ahol több mint egy éve véget ért az előző etap. A Duff testvérek mindent áthoztak az előző szezonból, ami jó volt, miközben tisztességes módon folytatták a már megkezdetteket - nagyjából ezzel a mondattal össze is lehet foglalni az új 9 epizódot, de inkább nézzük meg részleteiben, mit kaptunk.

Fontos, hogy honnan jövünk, sok mindent (túl sok mindent) meghatároz. Aki ismer tudja, hogy Komárom-Esztergom megyéből származom, Tatabányán jártam a középiskolát, majd innen kerültem fel a nagy Budapestre és lettem angolszakos, aztán kezdtem mindenfélét mindenhová írni. Sok mindent csináltam, és vicces is, de inkább érdekes, meg valahol egy egész komoly önvizsgálat is, hogy honnan jöttem. A hosszú hétvége kapcsán jutott ez eszembe.

Az október 23-mal bezáruló hosszú hétvége alkalmából hazalátogattam alma materembe, majd átmentem Tatabányára is, ahol kedvenc Mirámmal találkoztam. Nem épp Tatabányán, hanem a régi szobámban villant be, milyen érzés volt vidékről nyomon követni a fantasztikus irodalmat és az anime/manga szubkultúrát, de mégis Tatabányán teljesedett ki a nosztalgiám. Fel is kerestem például a Sárkánytűz egykori helyét (erről később). És persze voltak számomra nagynak tűnő nevek (alias a könyvek elején szereplő nevek), akik a budapesti élet és a kultúra vérkeringésébe való bekapcsolódás következtében sokkal közelebb kerültek, de középiskolás koromban inspiráló embereknek tűntek, akiknek a munkássága miatt döntöttem például úgy, hogy lennék műfordító vagy foglalkoznék könyvekkel szakmabeliként is. Aztán azóta könnyebb lett tájékozódni, elérni mindent, ami érdekes lehet, és mindezt sokszor nagyon jó áron is (például, Isten áldja és óvja a Könyvudvart). Viszont ez nem mindig volt így. Részben nosztalgiázásból, részben pedig érdekességként leírnám, tinédzserként hogyan éltem geek és otaku életemet 80 km-re a fővárostól, hogyan jutottam hozzá az érdekesnek tűnő kiadványokhoz és egyáltalán honnan kaptam róluk infót.

A szájhagyomány útja - avagy honnan tudtuk, mit érdemes olvasni

2007-ben kezdtem a gimnáziumot Tatabányán, azonban már korábban kapcsolatba kerültem animékkel és a zsánerrel. Képregényes érdeklődésem a Witch-el kezdődött, amivel egy, az utcánkban lakó lány ismertetett meg. Nagyon rajongtam a történetért, csak mivel (ezért is) gúnyolódás tárgyává váltam általános iskolában, így mire gimibe kerültem teljesen leépítettem magamban a Witch-et. Viszont kerestem valamit, ami pótolhatja a képregény utáni űrt. Ekkor ajánlotta pár ismerős az animéket (hála az internetnek, voltak olyan ismerőseim, akik nem néztek le azért, amit szeretek), mert habár rajzoltak, mégis nagyon komoly történeteket mesélnek el, és minden korosztály találhat valami magának valót benne. Így tizenhárom évesen a kezdeti angol tudásommal belevágtam több animébe is, köztük a Princess Tutu-be vagy a D. A. Angelbe. Meg volt még pár, csak nem tudom felidézni tíz év távlatából.

Ami a zsánerirodalmat illeti, előbb a filmekkel és PC játékokkal kerültem kapcsolatba  az SF-el - előbbivel édesanyámon, utóbbival bátyáimon keresztül. Gyerekként, mint sokunkat elvarázsolt a Star Wars, a Gyűrűk Ura és természetesen a Harry Potter világa is (nem kell mondanom, milyen kollektív élménnyé vált a korosztályunkban). Anya mellett egy időben néztem Csillagkaput és Star Treket is (és persze Xenát és Herculest), azonban azóta nem éreztem késztetést arra, hogy visszatérjek a sorozatokhoz. Játékok közül pedig megismerhettem a Hereos 3: Might and Magicet, ami biztos sokunknak okozott kellemes perceket, aztán pedig első dark fantasymet, a Diablo I és II-t. Lényeg a lényeg, ezek mentén jutottam el tizennégy évesen a könyvekig is, bár először a fantasyhez, a sci-fi inkább egyetemi éveim alatt talált meg, előtte csak héba-hóba olvastam.

Az első fecskék

A korosztályomban voltak menőnek számító könyvek. Egyik a Harry Potter, aminek a legvége még gimiben ért, kilencedikben. Fantasztikus érzés volt látni, hogy valakinél mindig volt egy hetedik kötet, és hogy mindenki arról beszélt, hogy épp az olvasás miatt nem fejezte be időben a leckét vagy még fürdés közben is ezt olvasta, és annyira belefeledkezett a történetbe, hogy kihűlt a kádjában a víz. Aztán lecsengett a Harry Potter-láz, és vágytam valamire, ami megint elvarázsol. Mit tehetett az ember lánya Komárom-Esztergom megyében, minthogy bement a frissen épült pláza egyetlen könyvesboltjába, a Libribe (meg néha a szülővárosában lévő Alexandrába). Itt vettem meg az összekuporgatott zsebpénzemből az Eragont, majd a Sárkányröptét nagyon komoly kritikai szempontok mentén, azaz a borító alapján. De mindkettő nagyon tetszett, gimnázium végén még írtam is az Eragonról az első Wordpress alapú blogomra. Aztán ezen haladva olvastam el a Gyűrűk Ura-film után a trilógiát is az iskolai könyvtárból, könnyített angolban a Frankensteint, majd mikor felfedeztem otthon, hogy idősebbik bátyámnak vannak Dragonlance-könyvei, azokat is kivégeztem. Olvasnivalóból valahogy sosem fogytam ki, hála az osztályomnak és az évfolyamtársaimnak. Ez volt az igazi szájhagyomány útján terjedés. Volt például egy Attila nevű fiú, aki hozzám hasonlóan nagyon szerette a fantasyt, és a hazafele a távolsági buszon egy csomó mindent ajánlott elolvasásra. Az osztályból Mira látott el ajánlatokkal, például neki köszönhetően olvastam először horrort, ami Stephen King Ragyogása volt, de az őrévén olvastam Warcraftot és pár mangát is (ezekről majd később). Még páran, de főleg Csilla és Kinga osztálytársaim olvasták az Anita Blake-sorozatot, amivel én is bepróbálkoztam, és tetszett is az első rész, de valahogy mégsem kapott el a gépszíj. És természetesen nem felejthetem el a Twilight-lázat sem, aminek következtében aztán kezdtem a sci-fi felé is: elolvastam A burkot (ugye Stephanie Meyer írt egy ilyen romantikus szállal bíró sci-fi könyvet).

Az első Gaiman könyveim

A nagyobb lökést a fantasy felé Annának köszönhetem, aki kölcsön adta DVD-n a Csillagpor című filmet. Annyira belezúgtam tizenhat évesen a történetbe, hogy amint megtudtam, létezik könyv változat, be kellett szereznem. A következő zsebppénz spórolásom el is ment erre. Nem is felejtem el, hogy a tatabányai Libriben nem volt egyetlen példány se kirakva, és mikor látták az eladók a kétségbeesett arcomat, majd meghallgatták kívánságomat, az egyik kispolc alját kihúzták és elővezettek nekem egy példányt a regényből. Talán az volt az egyetlen az egész boltban.

A bajorországi nyaralásunk alatt olvastam el a Csillagport, amivel nemcsak a történetbe zúgtam bele még jobban, hanem Neil Gaimanbe is. Azt hiszem a nyaralást követő tanévben iratkoztam be a megyei könyvtárba és első dolgom volt megnézni, milyük van Gaimantől. Coraline, Törékeny holmik, Anansi fiúk, meg ami még volt, mind jött velem. Csak a legnagyobb mű, az Amerikai istenek nem volt bent sose... De lényeg, a mai napig ritkán fordul elő velem, hogy egyszerre olvasok el életműveket, és Neil Gaiman a mai napig ezen ritka kivételek egyike. Amikor 2010-ben másodjára jártam Angliában, a Waterstonesban is az ő könyvei közül válogattam és azokból hoztam haza.

A megyei könyvtárra visszatérve szintén sok mindent olvastam onnan, például angolul C. S. Lewis Narnia sorozatát, David Clement-Davistől a Tűzhozót, itt szerettem meg Murakami Harukit, Michael Endétől a Végtelen történetet, meg még jó pár hülyeséget is olvastam (Miért nem bírjuk sorozat, például). Aztán elkerültem egyetemre és folytattam a dolgokat ott, ahol abbahagytam, csak már a Szabó Ervin könyvtárban. Aztán valahogy jobban kitágult a világ - de az már egy másik történet. Viszont valamiért még a mai napig megvan a megyeibe szóló lejárt olvasójegyem. Valamiért bennem van, hogy egyszer visszairatkozok. Lehet igen, lehet nem.

Már csak a régi deltás könyvek bizonyítják, hogy volt itt Sárkánytűz

A mangákra visszatérve, elég költséghatékonyan oldottuk meg osztálytársaimmal, hogy napra készek legyünk a magyar megjelenésekből. Mindig volt valaki, aki végigvett egy mangasorozatot. Nálam futott, például a Death Note, Hetalia és az Annyira király (a Scott Pilgrimet már egyetem alatt vettem, így azt az osztályom már nem ismerte meg). Anna vette a Rémmetrót, Bizanghastot és a Káosz kapuit, Mira és Judit a Nanát, Detti pedig a Makrancos hercegnőt. Iskolán kívül pedig Vivitől kaptam kölcsönbe a Hellsinget, amiért cserébe kapta tőlem a saját sorozataimat. És itt fejteném ki a rendszerünk lényegét. Ha volt épp új kötet, akkor az körbement a bandánkban (szerintem kb. 10-en lehettünk az osztályban, akik ilyesmit olvastak), és szép lassan mindenki elolvasta. Amúgy hasonló módon jártunk el a könyveinkkel is. Jó rendszerünk volt, senki sem ült évekig egy-egy képregényen vagy könyvön, és viszonylag elég gyorsan ment végig (mikor több időnk volt olvasni!). Ezen kívül még az egyetlen "hírforrásunk", a Mondo magazin is hasonló elven ment végig a csapatunkban annak ellenére is, hogy azt többen meg tudtuk venni. Nem akartuk kihagyni a jóból a kevésbé tehetősebb társainkat, kultúra terjesztés magas fokon.

Hogyan szereztünk be könyveket?
A kölcsön adáson kívül, persze. Nagyon izgalmas volt könyvekre és képregényekre vadászni Tatabányán. A főforrásunk az előző részben sokat emlegetett Libri volt a Vértes plázában. Ide amúgy a mai napig visszajárok, ha épp otthon vagyok, mert az eladók kedvesek és azért elég szép a kínálat is a bolt szűkös méretei ellenére is. Viszont a gimis évek alatt emlékszem, azért elég lassan csordogáltak hozzánk a friss megjelenések, főleg a mangák. Valami megjelent már a conon, míg mi várhattunk rá minimum egy hónapot. Emlékszem, bizonyos Death Note kötetekért bejártuk a Librit, az Alexandrát, de még a pályaudvar közelében lévő Sárkánytűzbe is átnéztünk (mikor még volt Tatabányán Sárkánytűz) és az 576-ba is, ám hiába. Ezt egy idő után meguntam, és akkor szoktam rá az internetes rendelésre és a bolti átvételre, így nemhogy gyorsan, de még kedvezményesen is meglettek a kívánságom tárgyai. Azonban voltak olyan esetek, amikor nem voltunk valami türelmesek.

A hírforrás: Mondo

2009-ben összefogtunk páran (Anna, Judit, Mira, Vivi és én), majd a budapesti barátnőm segítségével, Alexával elmentünk életünk első animeconjára, amit akkor még a Petőfi Csarnokban (azaz a Pecsában) tartottak. Életünkben először akkor éreztük, hogy mennyire kicsi a mi kis Tatabányánk kínálata. Addig elképzelhetetlen mennyiségben láttunk merchandise cuccokat (pl. póló, kulcstartó, kitűző, poszter), és természetesen mangákat dögivel, és nem csak magyarul, hanem angolul, németül és persze japánul. A japán kajákról már ne is beszéljünk.... Lényeg a lényeg, itt mindent könnyű volt beszerezni, ráadásul végre úgy éreztük, nem mi vagyunk az osztály furái, akik mesevilágban élnek még az érettségi küszöbe előtt is, hanem mások is mesevilágban élnek és ez így rendben is van.

Joker az Animeconról

A következő vicces beszerzésem a Hetalia mangákhoz köthetőek. Ennek a mangának amúgy is sok mindent köszönhetek, több ismerőst, akik sokat adtak a személyiségemhez, és persze egy ötös töri érettségit. Először angolul olvastam még webcomicként, nagyon el voltam vele, aztán mikor olvastam neten (akkor már kezdtek beindulni a tematikus blogok és a Mondo magazin is futott egy ideje, így volt honnan tájékozódni), hogy megjelenik magyarul, muszáj volt első kézből megszerezni. A bemutatás az 5. Képregényfesztiválon került sor, amit még a Gödörben (ma már Akvárium) tartottak. Ide csak Viviel mentem fel, és habár csak a Hetalia miatt, amellett azért nagyban kitágult a képregényes világ is előttem. Ezen az eseményen találkoztam a Scott Pilgrimmel (később be is szereztem), Lakatos István munkáival (akkor jelent meg a Lencsilány), meg pár Vertigo képregénnyel is (Y, az utolsó férfi, Preacher). Szóval az olcsóbb Hetalián túl (bár szerintem az utazáson elveszett a kedvezmény, csak ebbe nem gondoltam bele hét évvel ezelőtt) megint szélesítettem a látókörömet, hogy ilyen szépeket is mondjak.

Hetáliák az otthoni kispolcomon

A következő vicces beszerzésem megint a Hetaliához kötődik, talán annak a 2. kötetéhez. A megjelenést követően néztem, hol lehet legolcsóbban beszerezni, és hát a kiadó honlapján (a kiadóból való rendeléssel tizenhét évesként ismerkedtem, még nagyon új volt, hogy a Librin túl is van élet). A kiadó Budapesten van, én meg vidéken. A szállítási költség sok volt, főleg a kis zsebpénzemhez mérten. Viszont az idősebbik bátyám akkor már Budapesten dolgozott, így kezébe adtam a kötetre szánt összeget és megkértem, menjen el a kiadóhoz átvenni a rendelésemet. Igaz, vicces volt, mikor hazajött és teljesen döbbenten mesélte, hogy hová küldtem őt, egy kis lakásban van az egész kiadó, a hátsó szobából hozták ki a képregényt (a pesti lét során aztán többször belefutottam abba, hogy könyvkiadók lakásokban lakoznak, de még nyelviskolák, marketing tanácsadócégek és még ki tudja, mik), de mégis úgy örültem a Hetaliának, mint ötéves a nyalókának. És végül is egész jó áron. Ezután amúgy lecsengett valahogy ez az animés dolog nálam, már csak a megkezdett sorozatoknak (Annyira király vagy, Death Note, Scott Pilgrim) vettem meg az utolsó részeit, és egészen az idei évig nem vettem képregényt.

Ezek igazi kincsek

Így visszagondolva olyan érzésem volt akkor, mintha Magyarországon épp valami popkulturális forradalom zajlana, aminek most vagyunk épp a kezdetén és ki tudja, hová fut még ki. A középiskolás évek után most úgy érzem, kicsit visszaestünk (ami a képregényeket, főleg a mangákat illeti, mindenképp), de még megvannak ugyanazok az emberek, akik hét évvel ezelőtt, vagy már korábban is sok mindent elhoztak a hazai közönségnek.