Antigané

Összességében, az egész Mielőtt felkel a Nap film olyan, mint a való élet. Habár leszállni egy idegennel a vonatról és ismeretlenül eltölteni az illetővel egy napot egy európai városban eléggé merész, de valahol végtelenül romantikus is - szóval ez és az ehhez hasonló jelenetek a filmben nem feltétles valósak. De ahogy Jesse és Celine elbeszélgetnek, kíváncsiak egymásra, s ebből az ártatlan érdeklődésből szerelem is szövődik teljesen hihető (még ha persze nem is egyetlen nap alatt történik mindez). Az arcmimika, a nézések, mosolyok és a beszédtémák: mind olyan dolgok, amelyeket bármelyikünk megtapasztalhatott már bárkivel. Talán emiatt is tetszett a film. Az élet egyik nagy varázslatát tudta Richard Linklater vásznon megörökíteni: hogy miként alakít ki két ember egy közös, saját világot maguknak. 10/10-es film, mindenkinek szívből ajánlom. 

Woody Allen nem tagadhatná le ezt a filmet életművéből. A szereplők közötti természetes beszélgetések apró cseprő dolgokról, mint például apró, örömteli eseményekről vagy családi összejövetelről. Emellett erős a film hangulata is, amely számomra szintén tagadhatatlan Allen elem. Ebben a filmjében San Franciscoba invitál minket, ami azért kívülállóként (nem amerikai néző) azért megidézi a tipikus amerikai nagyváros hangulatát: színes embertömeg, sosem szűnő nyüzsgő sokaság. Azonban nem ezek a vonások teszik igazi Woody Allen filmé a Blue Jasmine-t, hanem a témája is. A cselekmény középpontjában Jasmine áll, aki mostohatestvéréhez, Gingerhez utazik, hogy összeszedje magát. Első ránézésre Jasmine-t nem érintették meg különösebben az életében bekövetkezett változások: célokat tűz ki maga elé, ő teljesen biztos abban, hogy mit kell tennie, s mindeközben szofisztikáltan viselkedik és társalog - ahogy ezt mindig is tette és mindig is elvárták tőle. Viszont Allen hamar lerántja a leplet Jasmine tökéletesnek tűnő felemelkedéséről. Főhősnőnk jelenlegi életében valahogy mindig találkozik valami olyannal, amelyről régi, tönkrement élete jut eszébe. Ezekbe az asszociációkba filmtechnikai fogódzkodó nem segíti a nézőt, emiatt nehéz eleinte követni a cselekményt, azonban miután figyelmes nézőként belerázódunk Jasmine cikázó gondolataiba, már könnyűszerrel eligazodunk életében, s ezáltal élhetjük át a hétköznapi tragédiát. 

Jasmine ugyanis bármelyik ma élő ember lehet. Egy megszokott és jól működő világ omlott össze, amely után teljesen nem tudta összeszedni magát (spoiler! sőt, bele is őrül ebbe a sokkba spoiler vége), hisz igazából nem is látja maga előtt, hogy hogyan tovább. Vagy úgyis mondhatjuk, hogy nem képes felépíteni új életét, hisz a régi még beárnyékolja. Bizonytalanságának tanulással, munkával és húga életébe való beleszólással próbálja palástolni. Jasmine figurájának ezek a vonásai teszik őt hozzánk hasonlóvá. Hiába a sok modorosság és manőr a részéről, ez a figura nagyon is élő és a mi szintünkön mozog. Ezt tudta jól felépíteni Woody Allen a forgatókönyvében, Cate Blanchett pedig életet lehetni a karakterbe és hihetően előadni (jogos az az Oscar-díj). 

Lehet, hogy azért tetszett a Blue Jasmine, mert kevés filmet láttam még Woody Allentől, szóval úgymond még meg tud lepni, de lényeg, hogy számomra ismét egy jó forgatókönyvet írt, amelyben egy nagyszerű színésznő is megcsillogtatta tehetségét. 9/10-es értékelés (néhol, főleg az elején leüledezett a történet), de érdemes megnézni.

Előzetes pletykák már intettek arra, hogy a Kárhozottak királynője jócskán alulmarad az Interjú a vámpírral szemben. Sőt, akik a könyvek után nézik meg ezt az alkotást, azoknál garantált a csalódás. Hiába próbáltam pozitívan állni ehhez a filmhez, az előzetes figyelmeztetések sajnos mind beigazolódtak. A film nézése közben próbáltam nem gondolni a Vámpírkrónikák III. kötetére (ez a Kárhozottak királynője), hogy különálló műként élvezhessem ezt, azonban akadtak bőven olyan mozzanatok a cselekményben, amelyeknek a banalitása fölött nem lehetett szemet hunyni. Rengeteg minden nincsen kellőképpen megindokolva vagy kifejtve. Ilyen például Akasa jelentősége a vámpírok közt és az, hogy miért is lett ilyen, amilyen. Továbbá a vámpírkirálynőt leszámítva egyik karakternek sincsenek ismertetve a motivációi, Nem tudjuk, hogy melyik miért cselekszik. Például a film alapján nem érthető, hogy Lestatnak mi is a konkrét célja a rocksztársággal vagy Marius miért változtatja Lestatot vámpírrá? (az már csak mellékes, hogy a könyvben nem Marius, hanem Magnus változtatja át Lestatot). 

Ami pedig szerintem a legnagyobb kérdőjel az egészben, az Jesse karaktere. Még megkapjuk a háttértörténetét (Maharat nagynéni, később Talamasca), viszont az, hogy miért is kutat a vámpírok után, később pedig Lestatot magyarázat nélkül marad. Bár a film védelmében azért megemlíteném, hogy Akasa motivációjáról szó esik, és szerintem a filmben sokkal értelmesebb oka van, mint a könyvben.A cselekmény butaságán kívül még elmondható, hogy a Kárhozottak királynője iszonyúan hatásvadász is. Végig rockzene szól (jó számok, ezzel nincsen gond), de szinte minden jelenetet rockzene kísér, ami egy idő után már erőltetett. Gyakoriak a misztikus és vámpíros hangeffektek, amelyek inkább hatásvadászok, mint helyénvalóak. Azonban a kivitelezésnél már vannak bőven pozitív dolgok. Például a Vampire Lestat dalokat és a koncert fílingét (csúnya szó, na) hihetően és átélhetően képernyőre vitték. Mind a jelmezek, mind pedig a bevezetőben is említett zenék hozzájárulnak az igazi rockzenész imidzs megjelenítéséhez. 

Összességében, a Kárhozottak királynője adaptáció sajnos a rossz feldolgozások tipikus példája. Az még nem is lenne gond, hogy a történet köszönőviszonyban sincs az alapanyaggal, dehogy amúgy is követi el sorra a saját ostobaságait a cselekményben és a kivitelezésben is a film, az igényes filmnézőként nehéz megbocsátani. Így a zenéért, néhány igényesebb jelenetért és Aaliyahért kap a film egy 5/10-öst.