Antigané

2012. október 24., szerda

De bele fogsz törődni, hogy nem múlik el

Chibi Zsó október 24, 2012 0 Comments

A könyvvel először talán a Delta Vision kapcsán találkoztam (Dragonlance könyveket kerestem). Aki kicsit is ismeri a Delta Vision kiadót, tudja, hogy van nekik (létezik-e még?) egy Delta Vision Műhely nevű csapatok fiatal fantasy írókkal. Közéjük tartozik Kleinheincz Csilla is. Mellesleg, vele először műfordítóként találkoztam, történetesen Anne McCaffrey könyveit fordította. Ezek után nem volt kérdés, hogy megismerkedjek a saját regényeivel is.

Tartalom:

"Minden gyerek hisz a tündérekben, a sárkányokban és a lányok segítségére siető lovagokban. Emesének édesanyja mesélt róluk; megígérte, hogy megmutatja neki a másik világot, márpedig az ígéret köti a tündéreket. És Anya tündér volt. Emese nem hitt bennük, amióta Anya eltűnt. De már maga sem tudja, mi is az igazság. Végül mégiscsak eljön érte egy lovag, ám korántsem azért, amiért hitte. A tündérek ólomerdejében rá kell jönnie: az is eladná, aki a legjobban szereti, a hős lovagoknak pedig nincs szívük. És akkor még nem is találkozott a családjával… Bár mese lenne!"

Forrás: Moly.hu

Lassan haladtam ezzel a könyvvel, pedig nagyon vártam, hogy olvashassam. Az első oldalakon még beszippantott a történet: tetszett, hogy Emese olyan különc az osztályában, idegennek érzi magát (hasonlót éreztem én is gyerekként). A Rengeteg világának misztikuma és rejtelmessége is tetszett, elvarázsolt, mondhatni, de miután a történetben Emese kószálni kezdett az erdőben, valahogy már nem tudott lekötni a könyv. A céltalan kószálás nem tudott elég érdekes lenni, még a Rabobán és Firtos szál sem tette igazán izgalmassá. Szerencsére az Ólomerdő utolsó száz oldalára visszatért a kezdeti lendület, és egy viszonylag szép lezárást kapott a "mese".

Ami zavart még, hogy a szereplők nem voltak érdekesek. Először Emese szimpatikusnak tűnt, de a túlzott makacssága egy idő után idegesítő tulajdonsággá vált. A tündérek semlegesek, az apa szintén. Firtos volt talán a legérdekesebb figura a hasadt személyiségével.

Hogy némi jót is mondjak a könyvről: Kleinheinz Csilla stílusa szabados, azaz nem hemzseg jól bevett írói közhelyektől. Gördülékeny, sajátos kifejezések is használnak, amelyek teljesen megállják a helyüket.

Így összefoglalva nem rossz könyv, egyszer, ha valami kikapcsolódás után néz az ember, el lehet olvasni. Viszont bőven vannak ennél jobb fantasyk, magyar írók között is. Az Ólomerdő 6/10-es könyv számomra.

Moon-pookah rajza

2012. október 12., péntek

Az egyedülálló nő

Chibi Zsó október 12, 2012 0 Comments

A nők sorsa egy bizonyos szempontból mindig érdekes, hisz a társadalmi sztereotípia, hogy egy nő gyenge, egy férfi segítsége nélkül nehezen jut előre bármiben is. Persze, ez a kép kezd már megkopni, a nemek szerepei jócskán átalakultak az elmúlt századokhoz képest. Viszont a Nagy világválság, azaz a The Great Depression (vagy Jazz Ages) idején egy nő számára még nehezebb feladat volt megküzdeni a világgal. Így kezdődik Mildred Pierce története (amely James M. Cain regényének adaptációja, és Kertész Mihály azonos című film noirjának a remake-je).

Tartalom:

"A múlt század harmincas éveinek elején járunk. A férjével, Berttel való szakítás után Mildred Pierce egyedül marad a két kislányával. Évek óta már csak otthon dolgozott, süteményeket készített és árult a barátaiknak és a szomszédoknak. Az asszony eladóként vagy recepciósként szeretne dolgozni, ám ilyen álláshoz nehéz hozzájutni. Mrs. Forrester ugyan szívesen alkalmazná őt házvezetőnőként, ám a büszkesége nem engedi, hogy elvállalja az állást. Mildred végül kénytelen belátni, hogy sohasem fog olyan munkát kapni, amit szeretne, ezért a szomszédasszonya, egyben barátnője, Lucy ösztönzésére elvállal egy pincérnői állást. "

Forrás: Port.hu

A néző ezzel a felvezetéssel igencsak be van csapva. Mildred Pierce története nem a nő függetlenségéről, felemelkedéséről szól, ahogy azt várná az ember (ahogyan azt vártam az egész történettől). A sorozat Mildredről szól, ahogy a címből triviálisan ki is derül. Mondhatjuk azt is, hogy az ő két életéről: üzleti és családi. A cselekmény kezdete után mindkettő romokban hever, de Mildred kezébe veszi sorsát, és megpróbál felemelkedni a munkavilágában. És mikor ez sikerül, kezdődnek otthon a gondok, ismét. Jó ötlet ez a kontraszt Mildred életében, de persze nem ez adja az igazi esszenciáját az egész történetnek. Hanem a szereplők, és tetteik, de leginkább Veda, Mildred idősebbik lánya. Az anya és lánya kapcsolata szerintem a sorozat legérdekesebb momentuma, sőt igazából az mondható el, hogy ez lendíti előre a történtet, kettejük kapcsolata tartogatja a fordulatot, a katarzist. Talán az is megkockáztatható, hogy róluk szól a történet. Hosszan lehetne mesélni a kettejük között húzódó viszonyról, és elmélkedni azon, hogy vajon Mildred mennyire hibás abban, hogy mi lett Vedából? Továbbá az is kérdés, hogy maga az anya is olyan, mint a lánya? (szerintem igen) A kettejük között lévő hasonlóság ölte meg köztük az amúgy biztonságot jelentő szülő-gyermek kapcsolatot (mindkettőjük bármit képes feláldozni céljuk elérésének érdekében), vagy Mildred naivsága az oka ennek és hagyta, hogy lánya játsszon vele? Valahol az összes tényező közre játszott abban, hogy az legyen a végkifejlet, ami lett: ez adja a sorozat mélységét, sokrétűségét. Mellesleg megjegyezném, hogy ilyen összetett szereplők életre keltése igazán tehetséges színészek nélkül lehetetlen. Kate Winslet (Titanicból ismert) a főszerepért többek között a Golden Globe-ot is elnyerte, Evan Rachel Wood (True Bloodból ismerhetik sokan, talán vagy A pankrátorból) szintén több jelölést kapott. Nos, általában a díjak nem mondanak semmit, nem azok mérik a művészek teljesítményeit, de itt azért úgy hiszem megérdemeltek voltak az elismerések (bár Evan Rachel Wood megérdemelte volna a mellékszerepért járó Emmy-t vagy Globe-t).

Ha az HBO-ról van szó, akkor nem lehet kételkedni a sorozat kivitelezésének minőségében. A '30-as évekbeli vidéki amerikai kisváros jelenik meg előttünk, a tipikus amerikai családok mindennapjai az első részben és mindez úgy, hogy a nem amerikai néző (vagyis mi) nem érzi azt, hogy "ez annyira idegesítően amerikai". Hiteles ruhák (kosztümök) és díszletek: számomra visszaadták a képekről és fekete-fehér filmfelvételekből ismert kort. Ami érdekesség volt a korábrázolásában, hogy a világválságról nem sok szó esett, csak Mildred említette párszor munkakeresése során: lényeg, nem arra került a hangsúly, hanem a családdal történt eseményeken.

Visszagondolva Mildred Pierce-re: volt egyáltalán rossz dolog benne? Esetleg a lassú történetmesélés, de a történet végkibontakozása, a szereplők közötti kapcsolatok miatt talán ez megbocsátható. A történet, szereplők, kivitelezés rendben van, nem is kell többet hozzátenni hozzá: 9/10.