Antigané

Elérkezett a 2018-as év utolsó napja, és a blog eddigi szokásaihoz hűen most is lesz évértékelő és a legjobb művek összegyűjtése. Viszont ez az év ennél kicsivel többet is érdemel, mert elég sok minden történt velem. Új helyre került a munkahelyem, így többet aludhatok és kevesebbet utazhatok, kipróbáltam magam új dolgokban, sokfelé utaztam, eljutottam a kedvenc együtteseim koncertjeire, és egyebek. Ezek közül emelnék ki néhány nagyon fontos eseményt.

Könyvszerkesztés

Igaz, nem 2018-ban, hanem 2017-ben szerkesztettem meg életem első szövegét, de a nagyrészét főleg idén csináltam. Nem titok, még galaktikás gyakornokság után próbáltam ki magam a szerkesztésben, Fehér Cs. Kata javaslatára. Molyos olvasmánylistámat bogarászva 11 könyvvel foglalkoztam szerkesztőként. Jelenleg úgy érzem, ennyi elég is volt, főleg, hogy a főállásomban is olyan változások történtek, amelyek mellett már nem tudok egész regényekkel foglalkozni, továbbá szeretnék nagyobb terveimmel is foglalkozni. Viszont számtalan dolgot tanultam ilyen rövid idő alatt is. Kedvencem a Wordben található különböző írásjelek és egyéb szövegelemek nevei és szimbólumok, melyekkel nagyon egyszerűen meg lehet keresni például vaksorokat vagy fölösleges szóközöket egy-egy kérdő-vagy felkiáltójel előtt. Ezenkívül nagyon élveztem, amikor problémás vagy nem elég frappáns angol kifejezésekre kellett egy jobb magyar szófordulatot keresni a fordítóval - és pont ezért emelem ki szerkesztéseim közül a Monokrómot és A nulladik évet. Mindkettő tartogatott ilyen kihívásokat (főleg az előbbi), szerettem utánuk menni, és ezzel elmerülni az angol és a magyar nyelv olyan rétegeiben, amelyekről az iskolában nemigen beszélünk. Ezen a két könyvön kívül még J. G. Ballard Toronyházát és Walter Tevis Mockingbirdjét (nem szeretem a végleges magyar címét, na) szerettem. Mindkettőnek volt egy nosztalgiafaktoros sci-fi hangulatuk, ami idén eléggé betalált.

Az egyévnyi szerkesztés után már csak az a kérdés számomra, hogy elkezdjek-e rendesen is foglalkozni ezzel, azaz ne maradjak meg egy autodidakta ember szintjén, vagy zárjam itt le a dolgot? Mindkettő mellett sok érv szól, de remélem, egyszer eljön egy olyan nap, amikor nem kell gondolkodnom azon, hogy belevágjak-e egy ilyen képzésbe vagy sem.

Kerekasztal-beszélgetés: Legyen fantasztikus a kötelező!

Idén valóra válthattam a Roboraptor segítségével egy régi álmomat: szervezhettem kerekasztal-beszélgetést. Egyetemista korom óta járok különböző beszélgetésekre, melyek hol nagyon jók, máskor pedig elég rosszak voltak. Kíváncsi voltam, hogy olyan emberek összeismertetésével és megkérdezésével, akiket valamiért kedvelek, tudok-e valami maradandót alkotni. Első ötletem a klasszikus vs. kortárs sci-fi lett volna, de meggyőztek róla, hogy ez csupán egy szűk csoportot érdeklő téma. Ezután jutott eszembe, hogy vizsgáljuk úgy kicsit a kötelező olvasmányok kérdéskörét, ahogy eddig még nem: milyen sci-fi, fantasy vagy horror könyveket lehetne beemelni a magyar olvasmánylistákra? Egyáltalán miért nincsenek ilyen jellegű művek a tananyagban? A raptorok segítségével és tanácsiaval sikerült is megszervezni a beszélgetést, kiválasztani a megfelelő beszélgetőpartnereket és megtalálni a legjobb helyszínt, az Aurórát. Persze levontuk a magunk tanulságait, de összességében egy sikeres dolgot hoztunk tető alá, amit pluszba a technikának köszönhetően (főraptorék és a Facebook live segítségével) vidékre is sikerült elvinni. Egy plusz jól eső dolog, hogy a 24.hu és a Népszava is beszámolt az eseményről, és a Klubrádióba is meghívtak minket! (erről lejjebb írok)

A beszélgtés a lenti képre kattintva nézhetitek meg!

Rádió

Aki ismer tudja, hogy nehezen oldódok fel beszédben, hajlamos is vagyok halkan beszélni. Idén ezen akartam kicsit változtatni, így egy adandó alkalommal jelentkeztem Indinél Roboraptor podcastbe a Hang nélkül film kapcsán. Viszont hiába a felkészülés, a mikrofon, a belső kényszer hogy mindenre gyorsan reagáljak eléggé megfagyasztott, és nem olyan lett az eredmény, mint szerettem volna. Kicsit úgyis éreztem, hogy sose fog menni a szóbeli műfaj. Aztán a kötelezős kerekasztal-beszélgetéshez közeledve írt Indi, hogy ráérek-e másnap 15:00 órakor, mert megkereste Csepelyi Adri a Klubrádiótól, hogy szívesen látna minket a Popfilterben. Meglepett a lehetőség, de igent mondtam, és benyomtam vagy fél liter citromfű teát, hogy ne izguljak. Féltem, hogy ez a szereplés is ugyanúgy végződik, mint a Hang nélkül, de aztán nem így lett. A beszélgetésnek a legelején akadtam csak meg, amikor nagyjából fel akartam vázolni azt, hogy miért rögzült be a legtöbb embernél az, hogy a sci-fi ponyva, de aztán sikerült ezen túllendülni, és mindenféléről tudtunk kötetlenül beszélgetni. A visszajelzések szerint is jól sikerült a beszélgetés, én utólag pedig örülök, hogy kipróbálhattam a rádiót és megismerhettem Adrit, aki egy szuper ember, és mindenkinek ajánlom a Popfilterét!

Idén számos koncertre eljutottam, és életemben először a Sziget fesztiválra is, hála az Ekulturának és Szabó Dominiknak. Megjártam a Dürerben az izraeli Orphaned Landet, Barba Negrában a Shinedownt és az A38-on a Pain of Salvationt, mint sajtós (és ezzel együtt kipróbálhattam magam egy számomra új műfajban, a koncertbeszámolóban, Koncz Ákos noszogatására :) ), a Szigeten a Gorillazt, nyáron az egyik legérdekesebb performanszot hozta az In this Moment az Akváriumban, az évet pedig Nightwish-sal és az izlandi Árstíðirral zártam. Mindegyik koncertet másért szerettem, de legnagyobb élményt mégis a Nightwish adta. Hetedikes korom óta az egyik legkedvesebb zenekarom. Kicsit fájó, hogy nagyjából akkor találtam rájuk, amikor épp megváltak Tarjától, és Anette-el folytatták a zenélést, de ennek ellenére követtem a munkásságukat, minden korszakukból vannak kedvenc dalaim. Többször el akartam menni koncertjeikre, de valami mindig közbejött: egy vizsga, kevés pénz, vagy visszahúzó emberek. Végül tavaly Emőke nyomására megvettem a Decades turnéra a jegyet, és izgatottan vártuk a novembert. Őszintén, nem tudtam, mit várjak a turnétól: régi számokat játszanak átszerelve, és mindet az új énekesnő, Floor Jansen énekli (akit azért jó énekesnek tartok, és képes betölteni Tarja utáni űrt). Ezentúl nagyon sok az olyan hang a Nightwish rajongók körében, hogy ami Tarja után van, az már jó nem lehet, meg nem olyan jó a zenekar, mint régen - ezek kicsit elvettek a lelkesedésemből annak ellenére, hogy nem értek velük egyet. Azért a koncert napján a Budapest Aréna előtt a 2-es metróig kígyózó sor fellelkesített, és a "Dark Chest Wonder"-rel kezdődő belépő pedig végleg elfeledtette velem minden rossz gondolatomat. Floor és a többiek visszahoztak valamit abból az időből, amikor megszerettem a Nightwisht. Számos ritkán hallott dalt játszottak el, mint a "Devil and The Deep Dark Ocean" vagy a "Carpenter"-t, megszólalt pár klasszikus is, mint a "Nemo" és a "Dead Boy's Poem", megmutatták, hogy Tarja és Anette után is van élet ("The Greatest Show" volt a koncert egyik fénypontja, ami már Floor-dal), és a végén beleborzongott a lelkünk a "Ghost Love Score"-ba. Akkor azt kívántam, bár sose érne véget az este.

A legjobb események után jöjjöjjenek a legjobb könyvek, filmek, sorozatok és képregények. 

Az előző évektől eltérően idén két toplistázáson is ellőttem a legjobbjaimat. Szerencsére volt idén annyi erős kulturális élményem, hogy kiemeljek még egyet-egyet a blogon is. Az előző évek szokásaitól eltérően most minden kategóriában csak egy-egy művet hozok az előző évek ötje helyett. 

Legjobb könyv: Naomi Novik: Ezüstfonás:

A Roboraptor listáján ellőttem már tényleges kedvenc könyvemet a 2018-as évből, mégpedig Ken Liu Papírseregletét, de közel halad mellette Naomi Novik új könyve. A könyvet már Netgalleyről is kikértem a nyár folyamán, és elkezdtem angolul olvasni, mert annyira kíváncsi voltam, mit hoz ki az írónő Rumpelstiltskin meséjéből. Nem egy hagyományos újramesélést kapunk, hanem egy önmagában is teljesen működőképes történetet, ami azért annyira mesei is marad, hogy lelkünk eszképizmusra vágyó felét is kielégítse. Megvannak a maga hibái ugyan, de nem befolyásolják az élményt.

Filmek közül nagyon nehéz kiválasztani a legeslegjobbat idén, mert olyan nagyon ütős filmélmény nem volt sehol. A két emlékezetes film, az Én, Tonya és a Három óriásplakát Ebbing határában, de szigorúan nézve, ezek nem ideiek, ugyanis az USA-ban már 2017-ben moziba kerültek, itthon viszont csak 2018-ban. Végül egy magyar filmet, az RLSM-t választottam, ami talán az év legnagyobb meglepetése és legerősebb mozis élményét is jelentette számomra. Egy tinifilmnek tűnő alkotás csap át egyetlen perc alatt az idei év egyik legkeményebb thrillerébe, miközben olyan személyes rétegeimet is megmozgatja, mint az anime, az angol, és a gimis évek - szerintem az utóbbi mutatja meg, hogy a rendező milyen mélyen beleásta magát a tinédzser lélekbe, hogy hitelesen vissza tudja adni azt a filmben.

Legjobb sorozat: Alan Ball: Itt és most

Sorozatokból is gyenge volt számomra ez az év, talán gyengébb is, mint film fronton. Végül nem is tudok mást ajánlani itt, mint az Itt és most-ot. Alan Ball tízrészes sorozatát azért emelem ki, mert az alt-rightosok és egyéb szélsőségek fröcsögése nélkül képes kritikus hangot megütni a liberalizmussal kapcsolatban. Megmutatja, hogy nem elég csak szóban kiállni valami mellett, el kell mélyülni az adott témában, hogy ténylegesen megértsük, és így ki is tudjunk állni mellette. Emellett pedig a sorozat azt is megmutatja, milyen akadályaink vannak a "boldogan egymás mellett élés"-elv megvalósításának útján - nem csak társadalmi, hanem mikro, azaz saját szintünkön is. Ajánlom mindenkinek, aki szeretné más szemszögből megközelíteni korunk kérdéseit.

Legjobb képregény: Joe Kelly és J. M. Ken Kimura: I Kill Giants

Képregények terén izgalmas évet hagyunk magunk mögött. Új reneszánszát éli a magyar képregénypiac, a Hungacomixon hallható kiadió kerekasztalbeszélgetés szerint vagy 300 képregény kiadványt adtak ki idén hazánkban. Volt is miből válogatni: jelent meg Sandman-képregény, Blankets, különleges Marvel és DC képregények (pl. Loki, Alias, Sötét lovag), és végre elstartolt az utóbbi idők egyik legnépszerűbb sorozata, a Saga is. A növekvő magyar piac ellenére most mégis egy külföldi képregényre hívnám fel a figyelmet: Joe Kelly I Kill Giantsére, amit 2018-ban adott ki újra az Image Comics a filmadaptáció miatt. Se nem sorozat, se nem kiegészítő képregény, csak egy egyszerű történet egy tizenéves lány traumafeldolgozásáról. Azonban Kelly és a rajzoló, Ken Kimura mindezt a legnagyobb szimpátiával mutatja be, miközben epikus óriás harcokat is kapunk. A végén pedig garantált a sírás, mert annyira erős és szívbe markoló a lezárás.

Ian McDonald a kortárs sci-fi irodalom talán egyik legtermékenyebb írója, legalábbis az eddig majdnem 20 kötetet számláló életműve és számtalan novellája erről tanúskodik. Ennek ellenére hazánkba csak most kezd némi népszerűségre szert tenni legújabb sorozatával, a Lunával - annak ellenére, hogy három könyve, a Brasyl, A síkvándor és A dervisház megjelent magyarul. Az első kötetet, az Újholdat számos blog és lista ajánlja, a hype-ból nem tudtam kimaradni így. De itt jól megérdemelt a rajongás.

A könyv legelején nehéz belerázódni a különböző karakterek szemszögébe és felvázolni magunkban a Holdon uralkodó családok kapcsolatrendszerét. Legalább 8 szereplőt (vagy többet) követünk az első oldalakon, akiket különböző problémák foglalkoztatnak, teljesen különböző közegben mozognak, és vagy ezerfele tartanak. Körülbelül a 60. oldalra minden letisztul és átláthatóvá válik a regény világa, megjelenik előttünk a képzeletbeli sakktábla, amin a holdbéli családok játszák a holdbéli trónok harcát. Ugyanis a Corták-Mackenzie-k közötti játszmákat is akkora tételekkel játszák, mint a Lannisterek George Martin regényfolyamában Westeros más uralkodó családjaival. Hasonlóan szövevényes intrikákat szőnek egymás ellen, mint a példaként felhozott fantasyben. Ezenfelül vagyonok, kapcsolati tőke és persze életek felett döntenek, és mindezt a családért teszik - ez utóbbi vonás a Trónok harca-utóérzés mellett a maffiafilmeket is eszünkbe juttatja.

Azonban ezek az érdekharcok lassan körvonalaózdnak, McDonald gondos építkezéssel alapozza meg őket. Családi ebédek, kötelező pofavizitek és tárgyalások - mindezek azért, hogy megismerjük minden egyes személy indítékait, melyekből a későbbiekben majd nagy gondok származnak. Azonban ezek a részek is vannak annyira érdekesek, hogy megbocsátjuk az írónak, amiért a könyv utolsó negyedében lövi csak el a petárdáit. A cselekmény fokozatos felépítése mellett pedig a világépítésre is jut idő, sőt. Egy teljesen hiteles (már amennyire egy elképzelt benépesített Holdtól ez elvárható), élő-lélegző holdkolóniát vázol fel előttünk hihető technológiai fejlettséggel, sajátos nyelvjárással, szokásokkal és társadalmi csoportokkal. Saját Földünkhöz hasonlóan itt is a legnagyobb luxus körülményektől egészen a legpuritánabb vidékig minden megtalálható. Van, ahol a levegő vétel teljesen természetes dolog, máshol pedig még egy sóhajért is kemény pénzt kérnek. McDonald ötletei egyszerre ismerősek és újszerűek, és ahogy mindezeket kibontja az szédítő.

A világépítés mellett a karakterekre is hasonló figyelmet fordít a szerző. A legnagyobb figyelmet Adriana Corta, az ötödik nagy család fője kapja, aki a földi életétől kezdődően meséli el, hogyan jutott a Holdra és vált sikeres vállalkozóvá. Mellette hangsúlyos figura még két fia, Lucas és Rafa, és a külön utakon járó lánya, Ariel. Az unokák közül a legtöbbet pedig Lucasinhóval találkozunk, akinek a szemén keresztül főleg a Hold társadalmába és annak szexuális szokásaiba kapunk betekintést. Plusz érdekes szemszög még Mariáné, a holdbéláé (a Földről érkezett személy), aki véletlenek során kerül szorosabb kapcsolatba a Corta családdal. Az ő fejezetei azért is érdekesek, mert mint kívülálló, megmutatja a Hold azon oldalát, ami a vezető családok otthonaiból nem látszik. A többi karakter (pl. Wagner, a negyedik Corta vagy Luna, Adriana másik unokája) nem sok szerepet kap az Újholdban, pedig szinén érdekes figuráknak tűnnek, ezért sajnálom, hogy nem ismerjük meg őket jobban. Bár az itthon jövőre megjelenő második kötetben, a Wolf Moonban szerintem esélyes, hogy Wagner (mivel farkasként is hivatkoznak rá) több szerephez juthat. Szóval bőven van esély rá, hogy az itt háttérbe szorult szereplők több szerephez jutnak a jövőben.

Összességében az Újhold megérdemli az őt övező hype-t, valóban egy jól megírt történet, ami köré egy élvezetes világot is felhúzott a szerző. És mivel a vége izgalmasan zárult, ezért eléggé kíváncsi vagyok a folytatásra. Az élvezeti értékből csak a döcögős indulás von le valamennyit - így lesz 9/10 pontos a blogon a könyv -, de ezenkívül korrekt mű, ajánlom minden sci-fi rajongónak, és nem sci-fiseknek is.

A magical girl kifejezés önmagában nem mond sokat, viszont ha hozzátesszük azt, hogy "olyan, mint a Sailor Moon", érthető, mit takar a szó: olyan kiválasztott lány, aki varázslat segítségével veszi fel a küzdelmet a gonosszal. Általában ezek a hősnők alteregóban tevékenykednek, melyet átváltozással öltenek magukra. Nehezebbnél nehezebb ellenfelekkel veszik fel a küzdelmet, de mégis képesek győzedelmeskedni és elhozni a békét a világba. A jól ismert magical girls animék koncepcióján csavar egyet a Magical Girl Madoka Magica, és megkapjuk az elmúlt évek egyik legdrámaibb történetét a műfajban.

Az anime a jól ismert magical girl-klísékkel indul: az átlagos diáklány (itt Madoka) találkozik egy különös lénnyel (Kyuubey), aki beavatja az emberek számára láthatatlan világba (itt ez a boszorkányok univerzuma), később pedig harcostársak csatlakoznak hozzá, hogy varázserejükkel legyőzzék a gonoszokat. Azonban a varázsképességek birtoklásával szigorú szabályoknak kell megfelelni, a felmerülő kérdésekre általában nincs válasz, és egy-egy harc nem puszta verekedésből áll - a bizonytalan pontok beszivárgásával kezd komolyabb hangot venni a Madoka Magica. A sorozat atmoszféráját átszövő bizalmatlanságot erősíti a történet egyik legtitokzatosabb és legösszetettebb karaktere, Homura Akemi, aki egyszerre ellenséges és jószándékú Madoka irányába. Végül a történések kulcsa is őnála található, nem pedig a címszereplő Madokánál - már ebben is nagyot szakít a műfaj hagyományaival az anime. Az állandó bizalmatlanságon túl a Madoka Magica számos más elemmel is átformálja a magical girl-sorozatok sémáit. Nevezhetjük a műfaj Trónok harcának is olyan szempontból, hogy a fantasy történethez hasonlóan itt sincs senki biztonságban, hiába tölt be főhős vagy egyéb szerepet. Madoka világában komolyak a tétek, nincs gyógyító Ezüst kristály vagy egyéb eszköz egy-egy végzetes sérülés gyógyítására. Vagy ha véletlen mégis akad ilyen, az csak komoly kockázat árán használható fel. Egy ilyen világban semmiképp sem lesz happy end.

A Madoka Magica-élményt csak egy dolog rontja el, mégpedig egyes grafikai megoldások. Az animáció, a figurák és a köréjük álmodott világ követik az animék stílusát, a jól ismert japán precizitás köszön vissza a képsorokról. Viszont a párhuzamos világ papírmasé vagy gyermekrajzokat idéző kaotikus ábrái nagyon elütnek a sorozat képvilágától, diszharmonikus érzést keltenek a nézőben. Meglehet, ez is a célja a párhuzamos világ ilyen stílusú megjelenítésének, de jobban működne, ha nem dobná le ennyire a képernyőről a teljesen más stílusú animációt.

A boszorkányok megjelenítésén túl a Madoka Magica műfaj újító anime, ami viszonylag kevés epizódból is képes nagyívű történet elbeszélésére. Emlékezetes szereplők életre-halálra szóló, teljesen átélhető drámáját követjük nyomon, és a végén egy szem se marad szárazon. Így részemről 10/10-es pontszámot kap. Főleg azoknak ajánlom, akik valami formabontóra vágynak, de azoknak is, akik nem tudják, milyen animével kellene elkezdeniük a formátummal való ismerkedést. 

Az animét Necotica ajánlotta, neki utólag is köszönöm!