Antigané

"Andrew (Miles Teller) híres akar lenni. New York, tehát az Egyesült Államok, tehát az egész világ egyik leghíresebb zeneiskolájába, a Shaffer Konzervatóriumba jár, dobolni tanul, rengeteget gyakorol, és mindenre képes volna a siker érdekében. Legalább is, azt hiszi. De találkozik egy tanárral (J. K. Simmons), aki még nála is elszántabb. Ő abban hisz, hogy a tehetséget mindenáron fel kell szabadítani, és ami bujkál, azt ki kell préselni a tanulókból. Akkor is, ha kínlódnak, ha sírnak vagy belehalnak. A kezdő zenész és a sokat látott veterán egymásnak feszül. A tanár felveszi a kezdő dobost a zenekarába, de az első örömöt nagyon sok keserűség követi. És egyikük sem adja fel könnyen, amit elkezdett. Mindketten tartják a ritmust..."

Nem sok kivetnivalót találni a filmben, nem hiába volt az idei Oscar gála egyik kedvelt alkotása. 

Első sorban érdemes beszélni a mondanivalóról, ami elég erős pontja a filmnek. Mikor is tekinthető jónak egy tanár? Alapjaiban Fletcher szemlélete nem tűnik rossznak: kihozni diákjaiból a legjobbat, azonban ehhez motiválni is kell őket a tanárnak. A komoly, elgondolkodtató rész itt következik: miként lehet ezt elérni? Biztosan mindenki találkozott azzal az őszinte tanártípussal, aki úgy próbál jobb teljesítményt kicsikarni tanítványából, hogy kíméletlenül elmondja annak hibáit. Tapasztalataim szerint ez a tanítási módszer nagyon kevés diákból hozza ki az elvárt hatást, de a Whiplashben Andrew esetében úgy tűnik, működik: a legjobb jazz dobos szeretne lenni bármi áron. Ennél a pontnál hiheti azt a néző, hogy egy, a Fekete hattyúhoz hasonló téma fog következni, de szerencsére nem. Hogy Fletcher, úgymond, emberére talált Andrewban elindul a játék: meddig is lehet elmenni az őszinte tanár módszerével? 

Spoilerek nélkül elmondható, hogy öröm a tanár és diák közti konfliktusokat, egymásnak való visszavágásokat. Miles Teller és J. K. Simmons kettőse nélkül nem is működne ilyen hatásosan a két fél között húzódó harc. A Caravan egész napos gyakorlás vagy akár az első zenekari próba jelenetről is legyen szó, mindegyiknél érezni a színészek játékában a feszültséget, amely a megformált karakterek elszántságából fakad. 

Mivel dobos filmről beszélünk, így a zene semmiképpen sem elhanyagolható elem. A jazz zene remek hangulatot ad a történetnek, de ennél több funkciója is akad: szinte az első perctől az utolsóig ad egy remek ritmust a cselekménynek. Nincs egyetlen jelenet se talán a Whiplashben, amiben a zene és a képsorok ne lennének összhangban egymással, ezzel pedig létrejön a kellő, jól kimért feszültség, amely fenntartja a néző figyelmét. Mindenképpen hatásos felépítés. 

Összességében a Whiplash remek filmélmény és nem csak dobosok számára. Minden megvan benne, ami egy jó filmhez kell: feszültséggel teli történet, tehetséges színészek, jó zene, mondanivaló és mindez ízlésesen elrendezve az alkotásban: 10/10.

"Shiroról hamar kiderül, hogy egy picit bohókás személyiség, aki éli gondtalan, mindennapi életét. Azonban ez hamar megváltozik, ugyanis Shirot fényes nappal megtámadják. Azonban hamar sikerül elmenekülnie, méghozzá egy titokzatos, fekete hajú férfi segítségével, akit Yatogami Kuroh-nak hívnak. Viszont Shironak egyáltalán nincs oka az örömre, ugyanis csöbörből vödörbe esik... mivel eme titokzatos, fekete hajú alak is az életére akar törni. Vajon mit követhetett el Shiro, amiért ennyien szeretnék eltenni láb alól?

Yatogami Kuroh az előző hetedik király, azaz Miwa Ichigen hűbérese volt, akinek az az utolsó kívánsága, hogy Kuroh ölje meg a gonosz királyt. Shirot ugyanis egy gyilkossággal vádolják, amit Totsuka Tatara ellen követett el. Ő az első támadók, vagyis a HOMRA tagja volt, a vezérük pedig a Vörös király."