Antigané

Egy korábbi posztban összegeztem a 2018-as évet, azonban még nem szedtem össze, mit is szeretnék az idei évben. A hónap vége fele közeledve nagyjából letisztázódtak bennem a dolgok, és úgy érzem, tudok célokat kitűzni magam elé.

Újra kezdeni a rajzolást

Mióta vissza tudok emlékezni az életem korábbi korszakaira, mindig is rajzoltam. Először Sailor Moont és Arielt, majd Harry Potter fan artokat. Aztán alsó tagozatban elkezdtem a kis városunk Művelődési Házába rajzszakkörre járni egy Éva néni nevű tanárnőhöz. Elég sokféle stílust, eszközt és technikát ismertem meg rajta keresztül, egyszer pedig pár rajzomat ki is állították. Gondoltam, a jövőben foglalkozhatnék rajzzal, dolgozzak mondjuk rajzfilmeken vagy legyek grafikus. Ennek érdekében gimnáziumban is foglalkoztam rajzzal, ott is részt vettem a szakkörön, és további műfajokkal ismerkedtem, mint például a kroki. Aztán egy ponton teljesen meghaltam, még pedig a perspektíva rajznál. És akkor ezen a ponton búcsúztam el attól a gondolattól, hogy én valaha is grafikus legyek. Ezután még rajzolgattam, főleg a gimis koromban írogatott fantasy történeteimhez karaktereket, de végül az egyetemmel véget ért a hobbi (egy-két ajándékrajzot leszámítva). Visszagondolva úgy érzem, konkrét rajzolást sosem tanultam. Rajz órákon általában az ment, hogy letettek valamit (vázát, extrémebb esetben a biosz szertárból valami preparátumot), aztán tessék, kezd el rajzolni, és ennyi. Úgy érzem, ennyi nem elég.

Mindenesetre az utóbbi időben, képregényolvasás közben kezdett újra megmozdulni bennem egyfajta vágy arra, hogy én is alkossak valami szépet. Aztán egyszer csak a szentendrei Aldiban láttam fél áron egy teljes festőkészletet egy doboz + mini festőállvány (asztali használatra) kombóban, és hát jött velem. Akadt otthon 1-2 régebben vett, kifestésre váró kép, és a készletben lévő akrilfestékkel neki is estem. Még nem vagyok teljesen kész a képpel, de talán nem olyan rossz az eredmény eddig (lásd lent). Mindenesetre nagy motivációt adott most ez a kép, és elhatároztam, hogy megtanulok rajzolni, festeni és digitálisan rajzolni is (gimiben ugyanis ezen a téren is próbálkoztam, és van is egy Wacom Bamboo táblám). Korábban ezeket ösztönösen csináltam (leszámítva a szakköröket), viszont most rendesen szeretném elsajátítani az alapokat, a későbbiekben pedig fejlődni. Megpróbálom magam nem a kedvenc alkotóimhoz hasonlítani, és türelmes is lenni saját magammal. Drukkoljatok! Az eredményről majd a Deviantart profilomon fogok tudósítani, esetleg még Instagramon.

Elolvasni pár régóta a polcon porosodó könyvet

2017-ben végre először teljesítettem Lobo kihívását, a Várólista csökkentést, és ezen felbátorodva be is neveztem 2018-ra - amit végül elbuktam, mert 1 db könyvet se olvastam el. Tavalyi év során már végig a Roboraptorra reciztem gőzerővel, és elég jó termés is volt, így minden figyelmemet az új könyvek emésztették fel (szerencsére, szóval nincs okom panaszra). Ami olvasás pedig nem új megjelenés volt, az inkább könyvtári. Így végül nem jutott időm a saját könyveimre, és mivel nagy valószínűséggel az idei évem is hasonlóan fog alakulni, ezért nem is jelentkeztem az idei Várólista csökkentésre. Viszont szeretném pörgetni az itthoni könyvtár olvasását, főleg, hogy lassan túlnőnek a könyvek a szobámon... (inkább a lakáson). Ezt motiválandó kijelölök most 3 könyvet elolvasásra, viszont azért csak ilyen keveset, hogy ne állítsam magam szembe nehezen vállalható célokkal (mint korábban jó pár posztban).

Íme a 3 jelölt:

Jane Austen: Értelem és érzelem: 2016 óta nem olvastam Jane Austent, azaz az egyik legutolsó egyetemi prezentációm óta. Szokás Austenről azt feltételezni, hogy szerelmes lányregényeket írt, azonban ez koránt sincs így. Nagyon szeretem a szerző gunyoros kiszólásait, azt, ahogy korának szokásaiból, és ezzel együtt számos rossz szokásból csinál viccet a maga finom modorában. Most vágyok erre egy kicsit.

Stanislaw Lem: Az Úr hangja: Íme egy kemény kihívó, Lem a science fiction irodalom nehéztüzérsége. Az olvasás célja pedig nem más, mint a tavaly decemberben látott Pálfi György filmjének megértése. Mert a könyv ismerete nélkül egy eléggé kusza, főleg kidolgozatlan mű érzetét kelti az egész. Szeretnék pár dolgot tisztázni magamban.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm: Ez az azonos című sorozat miatt kapott elsőbbséget, és pusztán azért, hogy pótolja a sorozatot a következő évadig (ugye folytatják? és még idén?). Meg amúgy is nagyon kíváncsi vagyok az egész Ferrante-kultuszra, érdekel, hogy könyvben is ugyanúgy működik-e a nápolyi történet, mint sorozatban.

Más egyéb?

Lenne még jó pár tervem, mint például egy német nyelvtanfolyam vagy jogis megszerzése, esetleg a francia vagy a macedón újrakezdése, de jelenleg nem érzek erőt magamban ezekre. Egyelőre rövidebb távú célokra fókuszálok, és persze a rajzolásra. Aztán meglátjuk, mi lesz. Mindenesetre a blogra vonatkozóan egyelőre marad minden a régiben, és a február 24.-ei Oscar-díj átadóig megcsinálom az Award Fevert. És a Netgalley-s olvasmányokkal is szeretnék haladni, hogy legyen mit írni a Lesen in der Fremdsprache-ra. Szóval sok minden van, de így van jól.

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A Mirai-al megkezdett sorozatot a Legjobb eredeti zene kategóriában Golden Globe-ot érdemlő Csillag születikkel folytatom.

Tartalom:

A show business kegyetlen és kiszámíthatatlan: de mennie kell. Jackson Maine (Bradley Cooper) valaha híres volt, de az ital és az örök turnézás kiszívta minden erejét. Leáldozóban van a csillaga. Ám megismerkedik egy fiatal, naiv és ismeretlen énekesnővel (Lady Gaga), akiben meglátja a zsenit. A férfi támogatja felfedezettjét, és közben beleszeret. Egyre szenvedélyesebb viszonyuk közben egyre jobban el is távolodnak egymástól: mert az ismeretlen lány pályája fantasztikus ütemben ível felfelé.
A világ legnagyobb popdívája, Lady Gaga hatalmas elődjeit követi: a történetet 1937 óta Janet Gaynor, Judy Garland és Barbra Streisand főszereplésével filmesítették meg. A modernizált változat egyben Bradley Cooper rendezői bemutatkozás is. A film egyes jeleneteit a 2017-es Coachellán forgatták, ahol Lady Gaga headlinerként lépett fel. 

Forrás: Port


A leghétköznapibb lány összejön a menő sztárral - ennél sablonosabb dolgot nem is lehetne kitalálni, gondolhatjuk a Csillag születik tartalmát olvasva. A 2018-as film ráadásul már a negyedik remake ugyanabban a felállásban. Először 1937-ben készült Csillag születik-film Janet Gaynor és Fredric March főszereplésével, Bradley Cooper filmjét megelőzően pedig 1976-ban készült rocmusical feldolgozás. Bizakodásra a film előzetese adott okot, ami jó zenéket és egy szerethető szerelmes párt ígért, de szerencsére ennél többet is tartogatott a történet. Habár nem hoz forradalmit a híresség árnyoldala témában a Csillag születik, és a cselekmény is nagyjából kiszámítható, a Bradley Cooper és Lady Gaga közötti kémia elég ahhoz, hogy lekösse a nézőt. Az önbizalomhiányos nő és a saját démonaival küzdő férfi találkozásától a problémák közös megéléséig minden megmozdulás és reakció teljesen emberi és természetes, miközben nincs leöntve giccsel és rózsaszín nyállal. Jackson és Ally kapcsolatán keresztül egy csak rájuk jellemző sajátos világ épül ki olyan apró momentumokkal, mint a fagyasztott borsó borogatásként való használata vagy a közös zenélésekkel. Számomra leginkább ez az erős építkezés emeli ki a Csillag születiket a többi romantikus film közül.


Kettejük személyes világa mellett a mindennapi, közös életükbe beágyazódva jelennek meg a karrierrel kapcsolatos dilemmák is - mint az élet természetes velejárója, nem pedig kellemetlen zavaró tényezőként. Ezen a szálon inkább Jackson drámája hangsúlyosabb: leszálló ágban lévő, alkoholproblémákkal és szakmai féltékenységgel küzdő férfi próbál örülni szerelme sikerének, és túllépni saját gyengeségein. Mindezt Bradley Cooper nagyon finoman jeleníti meg játékával, a megformált karakter érzéseinek direkt kimondása nélkül. Egy-egy mormogásból és nézéséből is értjük, mi zajlik benne. Mellette Lady Gaga karakterének drámájából kevesebbet látunk, de ami elénk tárul, az pont elegendő Gagának, hogy megcsillogtassa színészi kvalitásait. Az átlagos és önbizalomhiányos nőből fokozatosan válik tudatos, önmagát építő sztárrá (érzek itt némi párhuzamot Lady Gaga tényleges karrierje és Allyé között), miközben megjelenik az érzékeny oldala is, amivel szerelméért aggódik és mindent megtesz annak megmentéséért. Gaga mindkét szerepben megállja a helyét, és Cooperéhez hasonló eszközökkel, plusz egy természetes lazasággal képes mindezt hitelesen megjeleníteni. Ebből áll kettejük varázslata, amivel a stáblistáig képesek megtartani a nézőket.

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. Az első ajánló a Golden Globe-díjra jelölt japán animációs film, a Mirai - Lány a jövőből.

Tartalom:

Forrás: Port

Eddig nem volt szerencsém Mamoru Hosoda filmjeihez, de ha minden alkotása van olyan jó, mint a Mirai, máris új kedvenccé avattam a japán rajzfilmeset. A történet külsőre hasonlít Hayao Miyazaki filmjeire, viszont teljesen másra helyezi a hangsúlyt. Míg Miyazaki legtöbb meséjében a cselekményen van a hangsúly, a mondanivaló pedig azzal párhuzamosan bontakozik ki, addig a Mirainál a mondanivaló kerül előtérbe, és a történetet is az irányítja. Az anime középpontjában Kun áll, akinek lesz egy kistestvére, Mirai. A film egyrészt realista vonalról járja körül a problémát, a kisfiú és a szülők oldaláról (bár  Kun szemszöge a dominánsabb). Másrészt pedig pszichológiai utazásra hív minket a főhős fantáziáján vagy mágián (nem tisztázott az animében) keresztül.


Így leszünk tanúi a négyéves Kun utazásának olyan képzeletbeli segítőkkel, mint a család kutyája, Yukko, a jövőből érkező kishúg, Mirai, vagy a dédnagyapa. A film nagyjából ugyanarra a sémára épül, és mint egy mesénél szokás, többször megismétlődik ugyanaz az esemény, csak más variációban, azaz epizodikus. A Miraiban ez így néz ki: Kun valamilyen konfliktusba kerül a szüleivel, majd a legnagyobb kétségbeesés közepén érkezik egy családtag az idő valamelyik síkjáról, és egy különös utazásba vagy kalandba vonja be Kunt. Ezzel a technikával nagy jól végigviszi a kisfiú felnövését, de úgy, hogy végig önazonos is marad a szereplő. A négyéves fiútól nem hallunk mély monológokat, sem egyéb didaktikus magyarázatokat, hanem olyan mondatokat amiket egy négyéves fiú magától mondana, és az utazásai után is olyan következtetéseket von le, amilyenek egy ilyen korú gyereknél normális.


Az egész filmet nézve ebben rejlik az egész Mirai erőssége: végig hiteles. Kun viselkedése és az, ahogyan animációval életre keltették teljesen hűen leköveti a kisgyerekeket a büdősbogár póztól (felénk így hívják azt, amikor a kisgyerek feltolt fenékkel alszik) kezdve a szülők figyelméért való küzdéséig. A kisfiú viselkedése mellett pedig ott van a fiatal szülők őszinte reakciója: anyuka ideges, mert nem tudja megosztani magát a két gyerek között, apuka igyekszik helyt állni új, otthonülő apuka szerepében. Aki már volt kisgyerekek és kezdő szülők között, netalán ő maga is most nevel gyerekeket, bőven ráismer magára és az életére a Miraiban. A jól ismert szituációk bemutatásával, majd a problémák feloldásával a film igazi támaszt nyújt szülőknek és gyerekeknek egyaránt.

A Mirai - Lány a jövőből egy végtelenül aranyos animációs film, amiben könnyen magunkra ismerhetünk. Felnőttek és gyerekek egyaránt élvezhetik, de meg merem kockáztatni, hogy egy felnőtt nézőnek mondhat valamennyivel többet a történet. Kidolgozásában hozza a jól ismert japán részletgazdag rajzokat és animációt, a kicsit didaktikus ismétlődés ront valamennyit a rajzfilm élményén. Részemről 8/10-t érdemel az anime, és ezzel az idei évem első mozilátogatása.