Antigané

A Simpson család, Futurama - nem nagyon kell bemutatnom a két sorozat, 2018-ra - főleg a Simpson - kultstátuszt ért el, hatalmas rajongótáborral mindkét cím mögött. Ilyen címek után nem is csodálkozom, hogy hatalmas várakozás előzte meg Matt Groening, a két említett sorozat készítőjének és Joshn Weinsteinnak Netflixre érkező animációs sorozatát, a Disenchantmentet.

Tartalom:

Forrás: IMDb

Az új animációs sorozatot nagy elvárások előzték meg részemről, de valószínűleg a Groening-életmű rajongói is így vannak vele: a Simpsont nagyon szeretem, amikor tudom, mindig nézem; a Futurama ugyanez. Valami, az utóbbihoz hasonló szériára is számítottam, csak fantasy köntösben, ami ráadásul elég eredeti humorú, nem mellesleg a történet is tartogat újdonságot. Ezeknek az elvárásoknak sajnos csak minimálisan tudott megfelelni a Disenchantment. De előre leszögezném: ennek ellenére nem tartom rossznak, sőt ajánlom is mindenkinek megnézésre! Viszont azt sem fogom eltitkolni, hogy Groeningnak nem ez a legjobb alkotása. Lássuk, mi is a baj.

A Disenchantment esetében a történet és a karakterek nehezen elválasztható pontok, ugyanis az 1. évad főleg a szereplőkre koncentrált, nem pedig a cselekményre.

Az első rész egy ígéretes alappal indul: Bean hercegnő (Abbi Jacobson) története a "boldogan, amíg meg nem"-mel kezdődik, de ő ezt egyáltalán nem akarja. Ő inkább inna, kalandozna, inna, bejárná a világot, inna, és tudást meg tapasztalatot szerezne (és inna). Szépen belesimul ez az elképzelés (konkretizálva: szerintem Bean itt olyan dolgokat akar csinálni, ami egy középkori alapokon nyugvó királyságban a férfiak kiváltsága) a feminizmus negyedik hullámába, amit napjainkban élünk, de nem erre indul tovább a sorozat (pedig egy kicsavart feminista utat megnéztem volna). A történet végül Bean otthonában folytatódik, és mellé szegődik Elfo (Nat Faxon) és Luci (Eric Andre). Néha felsejlik, hogy az első rész eseményei nem a puszta véletlen műve (ilyen például a démon felbukkanása), de az 1. évadban nem derül ki semmi erről a háttérszálról. A fókusz végig a három barát dinamikáján és drámáin van, főleg Beanen. A lány kisgyerekként elvesztette édesanyját, édesapjával, a királlyal elég viharos a kapcsolata, miatta. Emellett csak a pillanatnak él, de keresi önmagát, és próbál életcélt is találni (olyat, ami nem a házasságban merül ki). Röviden Bean egy olyan figura, akivel könnyen azonosulhatunk, és a 10 részben bejárt problémáit is át tudjuk érezni, mivel - még ha nem is egy királyság hercegnőjeként - mi is átéltük. Őmellette bontakozik ki Elfo és Luci. A kezdeti érdekes helyzetéből (Elfo azért hagyta ott hazáját, mert meg akarta ismerni a világ negatív, fájdalommal teli oldalát) egy kevésbé izgalmas de szerethető figura lett: egy naiv, teljesen jó szándékú alak, aki egy gyermek őszinteségével csodálkozik rá a világra. Őt ellensúlyozza Luci, a szarkasztikus, mindent cinikusan fogadó démon, aki azért az emberi világban némi emberségre is szert tesz, de közben gonosz kisördögként biztatja Beant mindenféle hülyeségre.

A 8. résszel azonban a fókusz átkerül a történetépítésére. A "The Limits of Immortality"-ban a csapat küldetésre indul, hogy megtalálják az előző epizódban elrabolt Elfót, de képbe jön más is Sorcerio (udvari mágus) felfedezése végett: a Eternity Pendant, ami elengedhetetlen az Élet elixírjének kikeveréséhez, amin az udvar már régóta fáradozik. Kicsit váratlanul jön a történetbe ez a rész, de az évadzáróig jelentős szerepet tölt be, ugyanis ez indítja be ténylegesen a sorozatot, és az évadzáró történetet is. A tétek emelkednek, és szereplőink se az elvárt szerint viselkednek. Aztán mire minden a tetőfokára hág, beüt egy cliffhanger, és véget ér az évad. Ezt kaptuk 10 részben, miközben mindez egy 22-23 epizódos évadot is bőven elbírt volna. Az első 7 részben felépítik a szereplőket, amivel nincs is semmi gond, viszont a további eseményekre, a tényleges cselekmény kibontására már nincs idő - ezért a háromrészes lezavarás, majd a cliffhanger. Több részben több idő lett volna gondosan felépíteni a szereplőket, de főleg a történetet - mind a háttérben megmutatott csuklyásokkal és mind az életelixírrel. Viszont a kevés epizód (feltételezem, ennyit rendelt be a Netflix) sajnos egy olyan koncepcióra kényszerítette a sorozatot, amin belül nem tudta megmutatni tényleges értékeit és zsenijét, csupán azt, hogy van benne potenciál. Látom ezen a 10 epizódon, hogy szerethetőek a figurák, akik hamar a szívemhez nőttek; látom, hogy bőven lesznek itt még izgalmak a jövőben; és ezeknek a fényében azt is látom, hogy felnőhet az első két elődhöz a széria. Viszont erre még várni kell, mert az első, ígéretesnek tűnő etap mindezt nem adta meg -  ez így kicsit csalódás.

Mindezek ellenére mindenki darálja le a Disenchantmentet, mert tényleg szimpatikus szereplőkről mesél, idézi a korábbi kedvenceket (néha túlságosan is, ennek kapcsán az io9-on megjelent cikket ajánlom), a végén pedig egy olyan évadzárót látunk, amely némely élőszereplős széria becsületére is válna. Összességében most 7/10 ez, de nagyon drukkolok neki a jövőben.