Ha eljön a pusztító vadkan

Még ma is tart az a trend a magyar olvasóközönségben, hogy magyar szerzőtől nem igen olvasnak el könyvet. Pedig érdemes, találni is lehet remek darabokat a szép és szórakoztatóirodalomban egyaránt. Így próbáltam szerencsét Ta-mia Sansa első regényével, a Sötét Hórusszal.

Tartalom:

"Az öt bolygót felölelő liberális szellemiségű Bubastis és a hagyományos, patriarchális berendezkedésű Terrai Császárság alkotta kétpólusú univerzum megrendülni látszik.
A harc kereszttüzében egy különös, múltbeli sérelmeit magában mélyen elfojtó, önnön lidérceivel küzdő albínó nő, Nekhti áll…
A sci-fi klasszikus Asimov nyomdokain haladó Sötét Hórusz egy politikai és társadalmi mondanivalóval megtűzdelt izgalmas, meglepetésekkel teli, fordulatokban gazdag kalandos történet, melynek átélése során az olvasó elgondolkodhat arról, mi a valódi szabadság, hol húzódik a határ lehetőség és kötelesség között, és mit is jelent áldozatot hozni egy magasabb rendű cél érdekében…"

Forrás: Moly.hu

Eddig nem igen olvastam sci-fit. Sansa a könyvével rávezetett arra, hogy ideje jobban beleásnom magam.
Magáról a Sötét Hóruszról. Rövidecske a könyv (266 oldal), és ezt leginkább a vége felé éreztem. Számomra olyan gyorsan megoldódtak az események. Pedig Nekthi kinevezésééig nagyon szépen építkezett a történet, fokozatosan bontotta le Sansa a történet alaphelyzetét egészen a végső káoszig. Érezni lehetett a feszültséget, ahogy az eddig biztosnak tudott világ lassan, de egyenes úton van a pusztulás felé. És ez a bizsergető feszültség magával rántja az olvasót, szinte letehetetlenné teszi a könyvet.
 Másik rossz dolog, amit még mondani tudok, az az eleje. A rengeteg szereplőt nehéz volt elhelyezni, a különböző színhelyekhez kapcsolni. Nekem leginkább az volt a zavaró, hogy a szereplők egyszer a kereszt, majd a vezetéknevükön voltak megszólítva. Esetleg egy szereplőlista sokat segített volna a könyvben.
Ezen a két dolgon kívül több kifogásolnivalóm nincsen. Logikusan felépített világ, könnyen el lehetett benne merülni, a szereplők is kedvelhetőek, karakteresek, még a kevésbé fontosak is. Az egyiptomi mitológia felhasználásért meg külön piros pont jár, mert ritkán találkozok vele könyvekben, pedig én nagyon szeretem az ókori Egyiptomot. :) És a történet is lekötött, természetesen. Ahogy fentebb is írtam, egy jó tempóban építkező sztori, ami kellően izgalomban tartja az olvasót.

Összegezve, a Sötét Hórusz 8/10-es könyv. Első könyvnek nagyon, de nagyon erős, kedvet csinál a szerző további műveihez. Egy-két hibája van csak, de kárpótol érte a jól kidolgozott világ és szereplők. All zusammen, kíváncsi leszek Sansa további műveire, az biztos. :)

Super-Team

Féljen minden internetező, hiszen támad a 9Gagen és a Tumblr-ön a The Avangers, azaz a Bosszúállók. A hype-áradat megállíthatatlan, TE sem menekülhetsz! Tényleg nem. Még én sem tudtam elkerülni, hála egyik legdrágább szaktársamnak, Lindának (nem haragszom!!! ne értsd félre!).

Tartalom:

"Nemsokára olyan nagyszabású kasszasikerek folytatódnak, mint a Vasember, A hihetetlen Hulk, a Vasember 2., a Thor és az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló, méghozzá egyetlen filmbe sűrítve. A The Avengers - Bosszúállókban olyan szuperhőscsapat áll össze, melyet korábban soha nem láthattunk még együtt mozivásznon.
Egy váratlan ellenfél tűnik fel a színen, aki minden eddiginél nagyobb veszélyt jelent a Földre, ezért Nick Fury (Samuel L. Jackson), a S.H.I.E.L.D. névre hallgató nemzetközi békefenntartó ügynökség vezetője azon kapja magát, hogy sürgősen szüksége van egy csapatra, amely visszarántja a bolygót a katasztrófa széléről. Ezért kezdetét vesz a Föld körüli toborzás - kizárólag szuperhősöket keresnek!"

Forrás: Port.hu

 Őszintén, nem követtem nyomon az elmúlt évek Marvel filmjeit. Gyerekként néztem a rajzfilmeket, főleg az X-ment meg a Pókembert, később még láttam a Pókember és Hulk filmeket, és persze a kezdeti X-meneseket, de aztán abbamaradt. Vasemberről és Thorról lemaradtam, Amerika kapitányáról meg csak hallottam, a Fekete özvegyről és Sólyomról nem is tudtam (mármint a karakterekről). Ilyen előismeretekkel be lehet ülni a filmre, ahol ez a sok szuperhős egyesül, de ajánlott ismerni az előzmény filmeket is. 

Maga a történet nem bonyolult, egyszerű a recept: van egy fő köcsög gonosz, akit a hősöknek le kell győzni. Sok küzdelem, és épület rombolás, de végül eljön a világbéke és a harmónia. Szóval az emberiség kezdete óta ismert epikus mesét ismerhetünk meg. Ami érdekes a The Avengersben, hogy itt több hős küzd: igaz, ilyen darabokat is ismerünk (például Fantastic Four), de visszagondolva a forrás műfajokra, a mítoszokra, akkor kissé szokatlan. 

A sok főszereplő előnyére is válhat egy filmnek, hisz minden néző megtalálja az ő kedvencét, de rengeteg veszélyt is rejt. A készítők akaratlanul is be akarnak mutatni mindenkit, mindenkivel szeretnének foglalkozni, viszont mégsem sikerül nekik. Ezt a hibát Bosszúállók során is észrevettem. Például Hulk szálat fölöslegesnek éreztem, első átváltozását bele sem tettem volna. Fekete Özvegy és Sólyom múltjáról sem sok minden derült ki, ami nem ártott volna, mivel ő nekik nincs (még) külön filmjük: emiatt őket is fölöslegesnek éreztem a főcselekmény szempontjából. Ebben a filmben maga Thor se volt az a karakteres figura, mint ahogy vártam. Középpontban Vasember és Amerika kapitánya volt, de leginkább a jellemükből fakadó különbségek miatt. Stark a közkedvelt szarkasztikus figura, Captian America pedig a kötelességtudó katona. Ügyeletes rossz fiúval, Lokival sem voltak különösen bajok, az a tipikus öntelt, narcisztikus ripacs, akit nem lehet utálni, hiába áll a rossz oldalon.

 Ami nagy hangsúlyt kapott a filmben, az a látványvilág. A 3D-s vetítés megérte a pénzét, mert a filmben nagyon ki is használták a technikát. Képedbe repültek az űrlények, a lövedékek, a nyilak, előtted mozogtak a színészek. A jól kihasznált technikához még társultak a szépen kivitelezett effektek, a tökéletesre CGI-zett tájképek. Amit a XXI. századi moziba járó ingerküszöbe igényel.

A kivitelezéshez tartozik még (szerintem) a casting is. Eléggé ismert színészeket láthattunk a vásznon, mint például Robert Downey Jr. és Tom Hiddleston. A színészek nem estek ki a szerepükből, nem is ripacskodtak, hozták a már ismert figurákat, ahogyan azt azelőtt is tették, vagy ahogy elvárták. Legjobban Downey élvezte a szerepet, az ilyen szarkasztikus figurák tökéletesen illenek hozzá. 

A zene! AC/DC, Rage Against The Machine és egyéb remek slágerek szóltak. Feldobták a jeleneteket.

Összegezve, a The Avengers egy tipikus hollywood-i film sok akcióval és megkapó látványvilággal. Azért azt kell mondanom, hogy a jobbik fajtából származik, mert nem éreztem azt, hogy a készítők buta, popcorn-zabáló zombiknak néznék a közönséget. Voltak itt ötletes poénok is, a karakterek tényleg szerethetőek voltak. Én egy 7/10-es pontot adok rá, mivel úgy gondolom hiába jó kis film, egyszer elég megnézni.

A nő bajjal jár

Erlend Loe nagy tisztelője vagyok, és régóta terveztem már olvasni első regényét, az Elfújta a nő-t, amivel igazából berobbant az irodalmi köztudatba. A regény megosztja az olvasókat, pedig vannak benne értékelhető dolgok annak ellenére, hogy fényévekkel elmarad a Naiv.Szupertől vagy a Dopplertől.

Tartalom:

"Az „Elfújta a nő” egy első – vagy majdnem első szerelem – története: huszonéves főhősünk, akinek élete abból áll, hogy munkát keres és időnként lenéz az uszodába, egyszer csak azon kapja magát, hogy az életébe egy szép napon besétált Marianne, és ott is maradt. A lány komódjával és ruháival lesz tele a lakás. Veszekedések és kibékülések, szeretkezések és elmélkedések követik egymást, majd a pár európai körútra indul, ahonnan azonban külön-külön térnek vissza…
Erlend Loe, mára már a hazai olvasóközönség számára is kultíróvá vált norvég kortárs szerző, első regényében már szinte készen találjuk a szerzőre később is jellemző fanyar humort és rendkívüli intelligenciát, amellyel az élet nagy kérdéseiről kis dolgokon keresztül, megkapó egyszerűséggel, ám annál inkább elgondolkoztatóan tud beszélni."

 Forrás: Moly.hu

Annyira túlbonyolítjuk a szerelmet. Azt akarjuk, hogy „ízes” legyen, „zamatos”, miközben meg kellene elégedni annyival, hogy „jó”. Csak élvezni kell, semmi több, és boldognak lenni, hogy egyáltalán valaki szeret minket. Azt hiszem ez a könyv is erre próbál minket rávezetni a maga egyszerű módján. Loe nem tömi tele regényét fölösleges cukormázzal, romantikával. Úgy mutatja be az egészet, ahogy érezzük ezt ösztönösen: jó vele lenni, milyen szép, milyen kedves. Ilyesmik. Sok olvasó pont a részletesebb leírást hiányolja a regényből, pedig teljesen fölösleges. Talán a romantikus történetek közül ezért lóg ki.
Magáról a párról. Megértem kicsit a férfiakat, miért tartják olyan bonyolultnak a nőket. Ha ilyen Marianne-féle lányokkal kerülnek össze, akik mindent túlbonyolítanak, túlgondolnak, tényleg nem csodálkozok. Nagyon okosnak akar tűnni, pedig közben nem is az. Próbál kiismerhetetlen és spontán lenni, ami inkább irritáló, mint vonzó. Persze névtelen főhősünk sem ártatlan. Sok esetben pipogya és tehetetlen, pedig bármikor a sarkára állhatna, mivel ő a férfi. De inkább kényelmes, és hagyja, hogy minden menjen csak úgy. És a valóságban mennyi az ehhez hasonló kapcsolat. 

Remek szatirikus történet Loe-tól megfűszerezve némi norvég nyugodtsággal és fanyar humorral. A 9/10-es pont csak Marianne miatt jár. Elviselhetetlen.

A szerelem egy másik szó a szexre

Ellen Hopkinsról ódákat zengenek a Moly-on. Nem értettem a nagy rajongás okát, így mindenképpen meg akartam vele ismerkedni. Egyik legkorábban megjelent könyvével, a Burned-del kezdtem.

Tartalom:

"Pattyn Von Stratten szigorú mormon családban nő fel, ahol ő a legidősebb lány. Hiába része a vallás a család mindennapjainak, még sincs minden rendben. Pattyn apja mindig dolgozik, de ha hazaér, akkor is részegen dühöng családja körében. Az anya nem csinál semmit, csak jó feleségként pottyantja világra a gyermekeket. Pattyn érzi, hogy helyzete abnormális, megkérdőjelezi Isten akaratát. Szeretne osztálytársaihoz hasonló életet élni: bulizás, fiúzás, barátok. El is indul az úton, azonban ezt családja nem helyesli..."

Forrás: Saját kútfő

Versregény szabad formában. Minimalista stílus, mögötte katarzissal. A regény főhőse, Pattyn olyan kérdéseket tesz fel, melyek olykor egy nem vallásos embert is meghökkentenek. És jogosak a kérdései. Elvileg Isten próba elé állít minket. De ilyen fájdalmasak elé, amelyeket főhősünknek kellett átélni? Tiszteld szüleidet. De hogy tudná egy olyan valaki, aki nem kapott tőlük szeretet? 
A Burned másik fontos témája a nőiség. Tényleg az a jó nő, aki csak szüli világra a gyerekeket (vagy vallási parancsként vagy társadalmi elvárásként)? Tényleg erről szól a mennyei házasság a mormon vallásban? Őszintén, ennek még nem olvastam utána, de tudatlanul azt mondom, hogy a mennyei házasság a férfi és nő harmonikus kapcsolatáról kellene szólnia, ahol mindketten egyenrangúak. Ez sajnos Pattyn családjában nem valósul meg. És ki tudja hány ilyen eset létezhet, és nem csak ebben a vallásban, sőt nem hívő családokban is. Hopkins könyve fontos dologra hívja fel a figyelmünket, a családon belüli erőszakra, amellyel foglalkozni kell. Úgy tűnhet, hogy a dolog nem létezik, legalábbis ha saját környezetünkben nézünk szét, ezt gondolhatjuk. De gyakran megesik, hogy a látszat csal.
Maga a regény tetszett, fordítani kéne magyarra, de nagyon gyorsan. Viszont a szerelem ábrázolásával nem értek egyet. Ethan és Pattyn között inkább a testi szerelmen volt a hangsúly, nem éreztem közöttük az érzelmi vonalat. Azt, amikor a férfi úgy érzi, hogy a nő nélkül elveszett lenne, és fordítva. A vége fele mutatkozott meg közöttük ez a fajta kapcsolat, de előtte nagyon hiányoltam. Továbbá nekem nem annyira tetszett Hopkins stílusa, tényleg nagyon minimalista. Választékosan ír, találhatóak jól hangzó sorok és szép hasonlatok, de többet nem éreztem, inkább a mögé gondolások teszik többé a szöveget. Olyan, mint egy lírai Hemingway, csak jobban érthetővé teszi a szimbólumokat.


A Burned-et érdemes elolvasni, és remélem, egyszer itthon is kiadják. Nem egy szokásos tinédzser könyv, komoly témát dolgoz fel, továbbá még valamilyen irodalmi értéke is van. 8/10-es pontszámú Ellen Hopkins regénye.

Forrás: gurbaby73

A mennyország kulcsa

Szerintem nincs olyan magyar, aki ne ismerné az úristen@menny.hu-t. Régi darab, de még a mai napig szórakoztató, és bármennyiszer újranézhető.

Tartalom:

"A film Isten földi kalandjairól szól. Az Úr kilép a mennyország kapuján, a huzat becsapja az ajtót, erre ő ijedtében leejti a kulcsot a Földre. Mit van mit tenni, le kell érte menni...
A történet itt és most játszódik, kis Hazánkban, ahol még az Isten sem tud kiigazodni. Az ötletet egyikünk álma adta, amelyben Isten úgy néz ki, mint egy normális, hétköznapi ember. És miért ne elevenedhetne meg ez az álom, hogy Isten itt jár közöttünk, akár a barátunk is lehet, elszív velünk egy jó cigit..."

Forrás: Port.hu (képeké is) 

 Nem is érdemes itt elemzésekbe belemenni. A kis film tökéletesen bemutatja a magyar valóságot, az emberek milyenségét, és persze mindezt szatirikus köntösben. Kapjuk a szokásos fárasztó, a magyarokra jellemző szójátékokat, főleg félreértésekből fakadó humoros helyzeteket. Némelyik vicc szakállas, de mégis lehet rajta nevetni, mert jól van előadva a színészeknek köszönhetően. Isten bőrébe bújt Végh Zsolt imádni való ebben a szerepben a maga jóságával és hebehurgyaságával. De a film csúcsa mindenképpen Stefanovics Angéla, alias Emese prostituáltként. Annyira jól adja elő a szájába adott vulgáris szöveget, hogy muszáj megnézni külön is. A felvétel minőségéből látszik, hogy kis költségvetésű alkotás, de ez nem megy az élvezhetőség rovására.

In conclusion, az úristen@menny.hu a vallási szatírák között az egyik legjobb alkotás, legalábbis nekem nagyon megtetszett. 10/10 pontszám legyen vala, ámen. 

Mi csúf pondrók vagyunk

Virginia Woolf-fal az egyetemi irodalom órákon találkoztam, és azok alapján, amiket munkásságáról meséltek, úgy éreztem, mindenképpen olvasnom kell tőle. Választásom végül A hullámokra esett az interneten fellelhető idézetek miatt. Gyönyörűek voltak.

Tartalom:

"A hullámok Virginia Woolfnak, a huszadik századi regény nagy angol kísérletezőjének hatodik regénye. 1931-ben jelent meg először, és nyomban a legvégletesebben ellentétes kritikai ítéletek kereszttüzébe került. Nem véletlenül – hiszen a szerző legmerészebb (és éppen ezért legjellemzőbb) kísérlete a regényformával. Olyannyira, hogy akár regény terjedelmű prózakölteménynek is nevezhetnénk, vagy ha úgy tetszik, hat különböző tudattartalomra komponált zeneműnek. A könyvnek hat szereplője van – hat belső monológot hallunk.Ezek a monológok olykor érintik egymást, egymáshoz szólnak, de jobbára egymás mellett haladnak – a mű egységét, folyamatát kontrasztjuk és váltakozásuk ritmusa teremti meg, illetve az az összefoglaló metafora, amely megjelenik a váltakozó monológokat nagyobb egységekre – mintegy tételekre – tagoló természetleírásokban, de áthatja a szöveg egészét is, és az idő és az élet múlásának felidézésével objektív keretbe foglalja a tudattartalmak szólamainak szövedékét. Virginia Woolf felfogásában az individuum benyomások összessége: azok a benyomások, melyek saját tudatát érik, és azok, melyeket ő kelt másokban. Egy személyiség sohasem ismerhető meg pusztán saját tudatvilágának feltárulásából, személyiségének része az is, ami belőle mások tudatában él. A két kép kontrasztja döbbent rá az egyén valódi mivoltára. A regény hat szereplőjének monológjai hatszorosan megsokszorozva tárják fel az egyes alakok személyiségét. De a szereplők nem csupán jellegzetes szűrői a világ benyomástömkelegének. Mindegyikük egy-egy magányos erőfeszítés is: megtalálni a jelentést, az érvényes mintát ebben az örökös hullámmozgásban. Ezek a próbálkozások és lehetőségek végül is eggyé fonódnak össze Bernardnak, a könyv író szereplőjének a szólamában. Az ő utolsó nagy monológjában a többi szereplő is új életre kel, az eddig töredékeiben látott kép nagyobb távlatból összeáll, olyasféleképpen, mint József Attilának a formaművészetre vonatkozó hasonlatában a táj, melyet a szerpentinen fölfelé haladva csak szeleteiben látunk, minden szeletet újra meg újra, egyre magasabbról, amíg aztán a már ismert részletek a csúcsról egységbe és ezzel új képbe nem rendeződnek."

Forrás: Moly.hu

Cselekménnyel rendelkező regény vagy egy hosszúra nyúlt lírai költemény? Vagy csak egy lélekben megtört nő elmezavarának terméke? Nehéz megállapítani. Igazából ez egy olyan mű, amely valakinek elmondja titkait, és van olyan is, akinek nem. Azok közé sorolom magam, akik bele tudtak valamit magyarázni Woolf ezen könyvébe.

Látszólag a történet hat szereplő köré összpontosul: Bernard, Susan, Rhoda, Neville, Jinny és Louis. Közös életük eseményeit hat különböző szempontból ismerjük meg gyerekkoruktól kezdve egészen öreg napjaikig. Ez először zavaró, és nehézzé teszi az olvasást, de ötven oldal után könnyebb követni, miután megszokja az ember a gyors váltásokat. Másik dolog, ami nehéz művé teszi A hullámokat az, amit a szereplők mondanak. Általában benyomásokról beszélnek, amelyek látszólag nem kapcsolódnak az eseményekhez, öncélú művészkedésnek tűnhet. Nehéz megfejteni ezeket a furcsa sorokat, de ha kicsit elmélázik rajta az ember olvasás közben, akkor érdekes megállapításokat fedezhet fel. Például ez a mondat: "A viasz, a szűzi viasz, amely gerincünket takarja, mindnyájunkon más-más foltokban olvadt meg.", amely szerintem a gerinctelenségre utal, hogy életünk során becsületes emberből lassan erkölcstelenné korcsosulunk. Ha nem pedig megállapításokról olvashatunk éppen, akkor olyan érzésekről, amelyek gyakran megfogalmazódnak bennünk, de sosem mondjuk ki őket. Woolf leírja. Például amikor Rhoda sétál az utcán, így gondolkodik: "ó, emberi lények, mennyire gyűlöllek benneteket! Mennyit lökdöstetek, hányszor félbeszakítottatok, ha szóltam, milyen undorítóan néztetek rám az Oxford Streeten, milyen mocskosan bámultatok egymással szemben ülve a metrón." A ki nem mondott érzéseken kívül megjelenik a halál is, leginkább a szereplők idős éveinél. A regény végi hosszú monológ alapján azt lehet megállapítani, hogy életünk nem más, mint küzdelem a halállal, legalábbis én így értelmeztem. 

Összefoglalva, ez a regény maga az élet. Nem Bernardé, nem Susan-é, nem Rhodáé, nem Neville-é, nem Jinnyé és nem Louis-é. Mindannyiunk élete. És miről is szól közös életünk? Hogy szembeszálljunk a halállal.
Aki teheti olvassa el. Ismerős érzésekkel találkozhat a könyvben, olyanokkal, amelyeket eddig talán sosem mondott ki. Maga nemében 10/10 ez A hullámok, aki nyitott a szépirodalomra, az mindenképpen olvassa el.

 Forrás: Wusk