2018. február 18., vasárnap

Éljen a Homo Sapiens lobbi!


Az utóbbi időben nagyon sok vitát hallgattam és olvastam a young adult, azaz fiatal felnőtteknek szóló regények kapcsán. Nem fogom összegyűjteni az össszes, eddig elhangzott érvet és ellenérvet, csak annyit osztanék meg, ami bennem fogalmazódott meg a young adult kapcsán. Egy másik örök vitás téma, a kötelező olvasmányok listájánál jutott eszembe, hogy az olvasás megszerettetésében mekkora szerepe is van a YA-nak. Hogy éri ezt el? Ezerféle dolgot lehet itt ellőni a szórakoztató történettől kezdve az értékek tanításáig. Nálam az a legfontosabb kitétel egy YA-nál, hogy ne nézze hülyének vagy alacsony igényűnek a közönségét, és olyan dolgokat járjon körül, amelyekkel egy tizenéves nagy eséllyel találkozik. Simon és a Homo sapiens lobbi tökéletesen megfelel ennek a kitételnek.

Tartalom:
"Sokak ​szerint a tragédia ott kezdődik, amikor nem jelentkezel ki rendesen a leveleződből, és a féltve őrzött titkaid rossz kezekbe kerülnek. A tizenhat éves Simon Spierrel pontosan ez történt. Martin Addison pedig nem rest megzsarolni a fiút, hogy legyen a randiszervező csicskája, ellenkező esetben közszemlére bocsájtja a mailt a sulis Tumblren, ami köztudottan a Creekwood gimi pletykaközpontja. És akkor apu, anyu, a barátok, a tanárok és legfőképpen Blue is megtudja, hogy Simon MELEG.
Hogy kicsoda bluegreen118? Ezt még maga Simon sem tudja, bár több hete leveleznek haverokról, zenéről, oreozabálásról, vágyakról és félelmekről, no meg arról, hogy milyen ciki is ez a coming out-ügy. Blue valódi kiléte azonban teljes rejtély…
Simonnak fel kell vállalnia az érzéseit, még akkor is, ha az egész suli ezzel szekálja majd, vagy ha otthon kitagadják, hiszen Blue létezik, egy srác, aki csak rá vár, akiért érdemes…"

Forrás: Moly


A könyvre Andi és Levi könyves kibeszélője hívta fel a figyelmemet. A Homo sapiens lobbi központi témája egy meleg tinédzser és az ő identitásának kérdése, bővebben az, hogy ő mit kezd a saját szexualitásával. Albertalli ezt a nagyon fontos serdülőkori kérdést úgy közvetíti, ahogy azt egy tizenéves megélheti magában. A regény E/1-es elbeszélő módban íródott, azaz végig Simon fejében vagyunk és minden eseményt az ő szemével látunk. Közvetlen ez a hang, de ott van benne minden tinédzser bizonytalansága is: Nem tudja, mi lehet a helyes döntés, nem tudja pontosan leírni érzéseit, keresi az útját. Ha Simon nem úgy kommunikálna, ahogy, akkor ez a regény csak egy YA lenne a sok közül. A központi témáját leszámítva.

Külföldön egy ideje jelen vannak és jól mennek az LMBT témájú ifjúsági könyvek (legalábbis Goodreads alapján), itthon viszont  úgy látom, még nem sok ilyenből válogathatunk, miközben köztünk vannak a másságukat felfedező fiatalok. Ezt a kinálatot erősíti a Homo sapiens lobbi is. A már említett közvetlen hang miatt nagyon alkalkas a könyv a meleg ember érzéseinek megértéséhez. Sőt, Simonnal együtt fedezzük fel a heteroszexuális élettől eltérő mindennapokat. Szóba kerülnek olyan momentumok, mint a coming-out, a hetero kapcsolatok (ha voltak) összehasonlítása az új, Simon szemszögéből megfelelő igazival, és persze a valós én felvállalása utáni időszak, majd a felszabadulás érzése. Simon életén nagyon szépen végig lehet ezeket követni és átérezni, az iskolai konfliktusok pedig csak színesítik mindezt. De mennyire is homoszexuális élmények ezek? Ha ezeknek a gyökeréig nézünk, bizony rá kell jönnünk, hogy éltünk már át hasonlókat. Szerettünk olyat, akit nem fogadott el a környezetünk, és volt, hogy ezt nehéz volt felvállal és elmondani. Erre a közös kötődési pontra a könyv is folyamatosan rávilágít, legdirektebben annál a jelenetnél, amikor Simon Blue-nak ír a Homo sapiens lobbiról: mindenkinek coming outolnia kellene. 



Összefoglalva: Albertalli egy hiteles és szerethető fiatalon keresztül mutat be egy olyan témát, amivel egy mai tizenéves nagy eséllyel találkozik, és teszi mindezt úgy, hogy szimpátiát ébreszt az olvasóban. Mint Young Adult regény, már csak ezzel teljesíti a saját YA iránti elvárásomat. De sSzerencsére történetként is megállja a helyét a Homo sapiens lobbi. A konfliktusforrása Simon és Martin egyeszsége: ha Simon segít Martinnak összejönni Abby Susóval, akkor nem teszi közzé a titkos szerelmével, Blue-val folytatott levelezést. A kelletlen kapcsolat további konfliktusokat szül, de talán nem is ebben rejlik az újdonság. Őszintén, ha kicsit előre gondolkodunk olvasás közben, könnyen kitalálhatóak a főbb fordulatok, viszont ezeknek a találása mégis szórakoztatóvá, nem pedig elcsépelté teszi a könyvet. Simon és Martin kapcsolatánál maradva, Albertalli nem egy tipikus bullying szituációt vázol fel velük, sokkal inkább egy emberit. A zsaroló szerepében a kevésbé menő, különc fiú kerül (Martin), a zsaroltéba pedig a népszerű (Simon), amit az írónő jól érzékeltet a két fiú közötti párbeszédekkel. Én ezekben végig azt éreztem, hogy maga Martin nem sok mindenben sikeres a tanuláson kívül, ezért egyfajta lehetőséget látott a zsarolásban egy kis hatalmaskodásra (= végre ő van a vezető szerepben, nem pedig az elnyomottéban) és egy biztos utat az áhított lány megszerzésére. Ezzel szemben Simon feszeng az egészben, de az idő múlásával meglátja zsarolájának emberi oldalát, és így némi szimpátiát is kezd érezni iránta - és persze ez Martin részéről is fennáll.

Emellett pedig ott van a könyv nagy rejtélye: ki is Blue? Albertalli a krimiírókhoz hasonló tehetséggel adagolja a titokzatos levelezőtárs kilétét, míg végül a legutolsó oldalakon mindenre fény derül. Külön örültem neki, hogy a történet ezen szálában az írónő nem egy logikus megoldást választott, hanem tényleg egy olyat, amire csak egy-egy apró utalás alapján jöhetünk rá Blue kilétére. Az ártatlan szerelem, a két tinédzser fiú mélyen eltemetett érzelmeinek felírása és azok közös megbeszélése pedig egy aranyos romantikus hangulatot adnak a könyvnek, egy olyat, ami nem megy át giccsbe.

Ahogy az az ajánlóból sejthető, nagyon tetszett a Simon és a Homo sapiens lobbival. Egy hétköznapi, de nem eleget kitárgyalt témát vizsgál meg egy mai fiatal természetes közegéből. A történet könnyed, de olvastatja magát, tökéletes kikapcsolódás. Összességében egy elég erős 8/10.

2018. február 12., hétfő

Semmit nem érnek a terveim, avagy februári duzzogás


Sziasztok!

A január, és a február elmúlt 11 napja sokkal fárasztóbbra sikerült, mint hittem. A decemberi várólista hajrámat a recenziós könyvek bánták, ami miatt megcsúsztam, és csak mostanra végeztem (még 150 oldal vár a Láng légiójából, de az egy nap alatt megevős adag, akár). Van eredménye ennek, például már 5 cikkel gazdagítottam a Roboraptort (itt név szerint is elérhetitek az ottani írásaimat), viszont a blogok háttérbe szorultak. A januári tervek maradékát összegezném most, továbbá egy nagyon minimum februárt mutatnék be a posztban.



Könyvek és képregények:
Az előző blogtervezet nem recenziós könyvei közül a Simon és a Homo Sapiens Lobbit tudtam befejezni. Előjáróban annyit, hogy aranyos történet, olyan young adult, amit szerintem megérdemel a korosztály, és az áprilisban jövő filmhez is kedvem támadt. De majd (remélem, még februárban) egy hosszabb posztban írok Simonról. Januárról átjön februárra a Leviatán ébredése, amit most már mindenképp el fogok olvasni Andi kihívása miatt. Bejegyzést nem ígérek még, mert lehet a folytatásokkal együtt érdemelne posztot, de majd meglátjuk. Ezen kívül egy munka utáni könyvtári ücsörgés közben elolvastam a BlackSad első kötetét, ami valami fenomális, rövidsége ellenére is. Ha sikerült beszerezni a további részeket, majd akkor értekezek itt róla valamit.
A recik se álltak le, február végén kezdem Jennie Melamed Lányok csöndjét, majd Holden Rose steampunk könyvét, a Holtidőt. Az idegennyelvű könyvekkel foglalkozó blogomon pedig a Doorways in the Sand című regényt tervezem, továbbá az Alitát is, mint képregényt, csak azt ide. Ezeken kívül Dragomán György Fehér királyát szeretném elolvasni, mint kötetlen olvasmányt.


Filmek és sorozatok:
Ezen terveim megvalósítása is olyan "sikeres" volt, mint az előző kategóriáé.... De lássuk azért.
Sorozatok közül a Black Mirrorral voltam képes haladni, amiről készült is egy 1. és 2. évados összefoglaló - egyelőre hasonló várható a 3. és 4. évadról is, ha letoltam a maradék 3 részt. Emellett pedig a Netflixről megnéztem Frida Kahlóról szóló filmet és a Babysittert. Az első nagyon megmozgatott a mexikói festőnő életét illetően, a másikkal viszont nem tudok mit kezdeni. A nagy mozizós projektemből (ezt félig januárban gondoltam ki, de végül egy Facebookra kiírt "ki jön velem moziba?" poszt eredménye lett) A legsötétebb órát láttam Fummie-val, és azt kell mondanom, közel sem egy unalmas Dunkirk. Igyekszek februárban cikkezni ezekről.

És mit tervezek megnézni? Valószínűleg maradok a törivonalas terveimnél, azaz The Crown és Lőpor lesz a terítéken a Black Mirror után. Mozizós projektem is folytatódik, mégpedig az Viszlát, Christopher Robinnal, a Fekete párduccal és A víz érintésével. Utóbbit nagyon várom, mert A faun labirintusa a kedvenc filmem, és sok kritika annak a nagyságához méri del Toro új filmjét. Ezeken kívül még pár mozit kell összeszerveznem (pl. Én, Tonya, Három plakát...), de a többiből biztos nem engedek.


Röviden, tömören, de ezek lennének február maradék két hetében Igyekszek gyakrabban jelentkezni. Attól függ, mennyire mérem félre a kapacitásomat.

2018. január 21., vasárnap

Sok kicsi valóság mirólunk - Black Mirror 1. és 2. évad


Black Mirror, magyarul Feket tükör. Halljuk, a kritikusok imádják, instant siker, mert milyen jó sorozat és kötelezővé kéne tenni, de ezentúl mi ez és mit ad? A különböző filmes adatázisokban a leírások annyit mondanak, hogy a Black Mirror egy olyan antológia-sorozat, amely különálló epizódjainak a célja az információs társadalom és a technológiai fejlődés veszélyeinek bemutatása. Az új évad és egy facebookos körbekérdezés után úgy döntöttem, ideje megnézni, mit tud a sorozat, és miért tartják Charlie Brookert zseninek. A mostani bejegyzésben az 1. és 2. évadról írok, részekre bontva, és majd hasonló elven a 3. és 4. évadot egy külön posztban tárgyalom.


1. évad 1. rész: The National Anthem (Himnusz):
Az első részben valaki elrabolja a brit hercegnőt, és egy videóüzenetben megzsarolja a miniszterelnököt: ha nem szexel élő adásban egy malaccal, a hercegnőt megöli. Az epizód mondanivalója a megalázás köré épül: dominánsabb a megalázott (a miniszterelnök) oldala, de annak ellenére, hogy a megalázó gyakorlatilag nem jelenik meg személyesen, az ő szemszöge is jelen van, mint egy olyan ember, aki a puszta megalázásért bármit képes megtenni. A mondanivaló és az epizód mozgalmassága ellenére a "Himnusz" nem győzött még meg a Black Mirrorról. De menjünk tovább, mondtam magamnak. 


1. évad 2. rész: 15 Million Merits (Az egyetlen kiút):
Virtuális kakas, falba épített adagolós fogkrém és mozgó háttér: csodás jövő, nem? Nem. Bingham szemén keresztül egy bizarr, falanszter-szerű rendszer tárul fel előttünk, ahol az egyen tréningruhát viselő lakóknak tekerniük kell, hogy áramot fejlesszenek. Egész napos munkájukért cserébe mindenre beváltható pontokat kapnak, és különböző programokat nézhetnek. Bingham céltallannak érzi mindennapjait, amíg nem hallja Abit énekelni. Ekkor Bing eldönti, hogy pontjait a lányra költi: 15 millió pontért cserébe felléphet a közösség tehetségkutatójában.
Ennél a résznél kezdtem azt érezni, hogy már mindent értek. A falanszteres világban gyönyörűen megjelenik a fogyasztó társadalom minden szelete és szereplője: a céltalanság érzése, a semmilyen életünkből való kiszabadulás, a szórakoztatóipar kizsigerelése, és azok, akik mindig is nagy támogatói lesznek az elnyomó rendszereknek. Zseniális, ahogy ezeket Brokker egy kerek, sajátos disztópiába gyúrta, és úgy építkezett belőle, ahogy. Ez az 1. évad legjobb része.


1. évad 3. rész: Entire History of You (Az emlékchip):
A nem is olyan távoli jövőben az emberek fejébe beépíthető egy chip, amellyel rögzíthetik mindennapjaikat, később pedig visszajátszhatják a rögzített eseményeket. Ebben a jövőben él Liam, aki feleségével egy baráti vacsorára hivatalos, ahol egy régi barátuk is feltűnik. Liam féltékeny lesz a férfira, és hogy kiderüljön, alaptalan-e a érzése, a chip segítségével nyomozni kezd.
Az első olyan rész (a további évadokban még akad pár), ami maga a technológia helyett az emberi részre koncentrál. Liam és Ffion féltékenység miatt megromlott viszony mindkét oldalról bemutatásra kerül: a férj egyre jobban belelovalja magát a gyanús férfi gyűlölésébe, feleségében pedig egyre kevésbé bízik, és emiatt eljut egyfajta verbális bántalmazásig is. A nő közben nem érti párja hirtelen megváltozott viselkedését és próbál kitartani saját igaza mellett. Klasszikus férfi és nő közötti kommunikáció jelenik meg a jól ismert félreértésekkel, de az epizód csúcsán azért jön a kérdés: a kialakult szituáció elkerülhető lett-e volna a technológia (emlékchip) nem létével, vagy nem ezen múlt ennek a kapcsolatnak a jövője? Érdekes epizód erős lezárással.


2. évad 1. rész: Be Right Back (Rögtön jövök):
A 2. évad a személyes történetek vonalán haladt tovább. Martha és Ash boldog házasságban élnek, azonban Ash váratlanul meghal, és Martha egyedül marad. A fiatal özvegy képtelen feldolgozni férje halálát, ezért egy új szolgáltatáshoz fordul, amely segítségével kapcsolatba léphet az elvesztett szerettekkel. A rész egy klasszikus "mi lett volna" témát dolgoz fel (mi lenne, ha még élne az elvesztett személy?), amit teljesen átélhetővé tesz azzal, hogy a feleséget állítja középpontba. Az ő szemszögén keresztül viszi végig, milyen örömöt jelentene az, ha egy elhunytunkat visszakapnánk, majd megmutatja azt a sokkot is, amit a felfedezés okoz, hogy valami mégsem ugyanaz, mint volt... Félig személyes érintettségből, félig az epizód építkezése miatt erősen megérintett a "Rögtön jövök", és ezen a ponton avanzsált kedvencemmé a Black Mirror.


2. évad 2. rész: White Bear (Fehér medve)
A "Fehér medvé"-ben a klasszikus disztópiákhoz térünk vissza - a díszletek legalábbis ezt sugallják. Az epizód főalakja, Victoria ismeretlen helyen ébred és semmire se emlékszik. A környezetében felbukkanó emberek segítségét próbálja kérni, azonban senki se szól hozzá, egy idő után pedig üldözői lesznek, akik mindenáron meg akarják őt ölni. Menekülés során szerencsére segítőkre lel.
Ennek az epizódnak a felépítése emlékeztet kicsit a mystery box narratívára, ezt okosan is használja a BM, hogy megkapjuk az aktuális figyelmeztetést. A történet teljes ismeretében azt mondom, ez a rész az önbíráskodásra épül, amivel mindig kell foglalkozni. Tapasztalataim szerint ennek kapcsán mindig szélsőségesek a reakciók: egyik oldal vizsgálja az elkövető szociális hátterét, próbálja megérteni, mi vezetett a tetthez, azaz megőrizni az elkövető emberségét, a másik oldalon viszont ott a dühös, a jog rendszerében csalódott fél, aki szeretne végre igazságos büntetést mérni az elkövetőre. Zseniálisan mutatja meg, hogy a szélsőségek - bármelyik oldalon is alakuljanak ki - meddig tudnak elmenni. 


2. évad 3. rész: The Waldo Moment (Waldo):
A zárórész szerintem elég megosztó lehet (a 6,3-as imdB értékelés beszédes), és őszintén nekem se tartozik a kedvenceim közé, de mégis fontosnak tartom. Visszatérünk napjaink Angliájába, ahol épp választásokra készülnek. Egy népszerű tévéműsor stábja is szeretné meglovagolni a dolgokat, amikor úgy döntenek, hogy Jaime, a lecsúszott humorista által szinkronizált, politikailag inkorrekt medvét, Waldo-t indítják a választásokon. A "Waldo"-t eredetileg 2013-ban mutatták be, de erős párhuzamokat éreztem az elmúlt évek választásaival és népszavazásaival... Ezért érzem fontosnak: jól bemutatja, mi vezethet ahhoz, hogy a választók fogékonyak legyenek a populista politikusok szövegeire (kimondják az emberek régóta érzett, de nem megfogalmazott problémáit), és az adott politikus vagy a mögötte álló csapat hogyan tudja vezetni a népet egyszerű kommunikációjuk mentén. Régi recept, de még mindig működik, és akár egy animált medvét is megválaszthatunk így... 


Karácsonyi különkiadás: White Christmas:
A 3. évadot egy elég erős karácsonyi kiadás előzi meg, ami egy nagyon egyszerű felállásból indul: két férfi leül beszélgetni. És ennyiből képes kibontakozni a BM szerintem eddig (4. évadot még nem láttam) legzseniálisabb része. Spoilerek nélkül nehéz érdemben beszélni a "White Christmas"-ről, de nagyvonalakban egy minden Black Mirror-jelleget magán viselő epizód: emberiesség, technológia i veszélyek és thrillereket idéző történetvezetés. 

A 7 részt összegezve kevés olyan epizód akadt, amivel ne lettem volna kibékülve (National Anthem és a Waldo talán), de még azokban is bőven lehetett gondolkodnivalót találni. A Black Mirror 1. évada részemről egy 8/10, a 2. évad pedig egy 9/10. Van ok a hype-ra, hidd el. 

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Kövesd a bejegyzéseket