2017. november 5., vasárnap

Még furcsább dolgok


A 2016-os évem nagy kedvence a Stranger Things volt, így másokhoz hasonlóan nagy hype-al vártam az október 27.-ét, hogy végre láthassam a 2. évadot. Sőt, még a Netflixre is beregisztráltam (amiről majd fog születni egy élménybeszámoló), ezzel is kifejezve a sorozat készítői előtti tiszteletemet (plusz: amúgy is éljenek a kényelmes, legális megoldások!). Maga a 2. évad ott veszi fel a fonalat, ahol több mint egy éve véget ért az előző etap. A Duff testvérek mindent áthoztak az előző szezonból, ami jó volt, miközben tisztességes módon folytatták a már megkezdetteket - nagyjából ezzel a mondattal össze is lehet foglalni az új 9 epizódot, de inkább nézzük meg részleteiben, mit kaptunk.

tartalom:
"Az indiana-i kisvárosba, Hawkinsba nem tértek vissza az eseménytelen, unalmas hétköznapok. Ismét megmagyarázhatatlan jelenségek borzolják a városlakókat: egy egész hektárnyi sütőtök válik az enyészet martalékává, különös állatka érkezik Dustinékhoz, Willt pedig különös álmok gyötrik."

Forrás: IMDb nyomán


Figyelem! A poszt spoilereket tartalmaz. 

Az internetes hype miatt mindig is úgy éreztem, nagyot robbantottak a Stranger Thingsszel. Ennek egyenes következménye volt a fandom létrejötte is (veterán internetezőknek nem kell bemutatni a jelenséget), aminek a tagjai különleges kívánságokkal is elő álltak a rajongás mellett. Legyen olyan a sorozat, ahogyan azt megismertük, megszoktuk (mondjuk ez alap), legyenek meg a párosaink, tökéletesen időzített premier (október 27, azaz Halloween előtt nem sokkal), és szolgáltassanak igazságot Barbnak! 

Vagy amúgy is így volt tervezve az évad, vagy ennyire figyelnek a történetírásakor a nézőkre, nem tudom, de mindent megkaptunk, amit egy ST rajongó kívánhat. Ismét itt a 80-as évek, kisváros és az Upside down, amelyekkel megalapozzák a már jól ismert hangulatot. Kis extra, hogy az első részekben éppen Halloween van, ezzel fokozva a sorozat atmoszféráját. Egy apró dologgal viszont kicsit már a ló túlsó felére estek: az 1. évadhoz hasonlóan mesélik el a másodikat (az elején főleg). A szereplők hasonló kiosztást kapnak, mint a különböző kasztok egy szerepjátékban: Will ismét a természetfeletti martaléka lesz, Joyce megint halálra aggódja magát fiáért, Nancy ismét Jonathannel futja a jól ismert a köreiket, amíg Steve nem tudja mi van. A gyerekek bandájához pedig csatlakozik egy új karakter, Max, hogy meglegyen a lány is a fiúk mellett. Az első részekben látható felállásban Mike, Eleven és Hopper hoz egy kis változást: Mike - érthetően - hiányolja elveszett társát, Eleven szintén vágyik a barátai után, Hopper védelme alatt pedig bújkálni kényszerül a külvilág elől. Viszont Hopper és a lány kapcsolata sok izgalmat ígér. 

A részek előrébb haladtával az előző évadból áthozott szerepek átalakulnak, mindenki megkapja a saját útját, fejlődését. Joyce változott sokat az új évadban, első reakciója nem a pánikolás volt, hanem igyekezett megérteni, mi történik a fiával, és hatalmas kockázatok árán (pl. még Will testi épségének veszélyeztetését is vállalja), de próbálja megmenteni. Kiemelném még Steve-t, aki az első évados ügyeletes bunkó nagymenőjéből egy nagyon szerethető figurává avanzsált, ráadásul úgy, hogy végig kellett járnia azt az utat, amit az állítólagos "lúzerek" szoktak (végig kellett néznie, hogyan veszti el azt a lányt, akit szeretett). Eleven is érdekes szálat kap azzal, hogy kvázi megtették tékozló fiúnak, de szükség volt a karakterének erre: megismeri, honnan jött - és kvázi megtudja, ki is ő valójában -, miért kell harcolnia, és Kala személyében még egy olyan embert is talál, aki révén nem érzi egyedül magát (különleges képeséggel rendelkező gyermek) a világban. Mike sajnos a háttérbe szorult ebben az évadban, de a hiányát jól pótolta Lucas-Dustin-Max szerelmi háromszöge. És ha már szóba került Max, érdemes kitérni rá és a másik új szereplőre, Bobra. Utóbbi az esetlen emberből hőssé avanzsáló figura, aki szerintem valahol még egy kis kikacsintás is volt a felnőttek felé: hozzá hasonlóan kellene a gyerekek problémáival törődnünk (Will és Bob beszélgetésére gondolok a traumák feldolgozásában kapcsolatban). Rátérve Maxre, először csalódtam benne, mert nem tűnt olyan "bad-assnek", ahogy azt a külföldi portálokon beharangozták, de ez végül is nem baj. Max egy igazi tizenéves lány és nem is kell többnek lennie: a "fiús" hobbik ellenére is vágyik arra, amire a korcsoportja, megvannak a saját félelmei (Billy, a mostoha bátjya, aki egy igazi douchebag), de ha kell, a sarkára áll. Kíváncsi leszek, hogyan fog beilleszkedni teljesen a csapatba, főleg, hogy Eleven is visszatért.


A szereplőkön túl az ST lényegét adó Upside Downt is továbbvitték Dufferék. Az új évad előtt felmerült bennem, mivel tudják még bővíteni a párhuzamosan létező gonoszt, de tudtak érdekes lényeket előhúzni még és finoman emelni a téteket is. Megtudtuk például, hogy az Upside Down teremtményeinek úgy nevezett hive mindjuk - azaz csoportelméjük vagy kaptártudatuk - van, amin keresztül kölcsönösen tudnak egymás hollétéről és akaratáról. Mindezt pedig egy lény irányítja, a fináléra alapozva feltehetőleg a bezárandó kapu mögött rejlő hatalmas bestia. A demogorgonon kívül találkoztunk más szörnyekkel is (a még több demogorgonon kívül): ott voltak azok a fura köpködő virágok, amik a betolakodó "táplálékot" hivatottak megbénítani, aztán a már említett központi irányító lény és végül a shadow monster, ami elég tricky dögnek bizonyult (mondjuk a főkonfliktust adó vonaltól azért elvárjuk, hogy érdekes legyen) Will megszállásával, majd fokozatos térnyerésével a fiún keresztül. Egy dolog nem hagy csak nyugodni az Upside Downnal kapcsolatban, még pedig az, mi lesz ezek után? Milyen új fenyegetés jöhet odaátról? Hisz az idei kaland történeti szinten eléggé rendben van. A több oldalról induló szereplők szép lassan összeérnek (bár a végefelé éreztem némi rosszul elhelyezett jelenetet vagy részt [pl. a Barbos nyomozás], a 7. rész, amiben Eleven felkeresi Kaláékat, pedig kicsit kilógott a kisvárosbeli eseményekből), a gonoszt teljesen megsemmisítették, és minden megy a rendes kerékvágásban. A zárókép természetesen utal arra, hogy azért nem szabad itt hátradőlni, viszont az 1. évaddal ellentétben (ahol Will kiköpött magából egy hernyószerű lényt) valahogy sokkal kerekebbnek érzem az idei lezárást. Ha valamiért nem folytatnák a sorozatot (bár amennyire tudom, be van rendelve a 3. évad is), nem annyira bánkódnék a majdnem teljes lezárás miatt.

A Stranger Things idén is jött, látott és győzött, megnyerte az egész internetet meg a Netflix-függőket. Nem sok okunk volt panaszra, amit vártunk, azt megkaptuk és jóllakott óvodásként várhatjuk a következő etapot. Igen, jól sejtitek, részemről a 2. évad is 10/10-es. Tessék azonnal ráfüggni!

2017. október 29., vasárnap

A vidéki geek élete úgy 10 évvel ezelőtt


Fontos, hogy honnan jövünk, sok mindent (túl sok mindent) meghatároz. Aki ismer tudja, hogy Komárom-Esztergom megyéből származom, Tatabányán jártam a középiskolát, majd innen kerültem fel a nagy Budapestre és lettem angolszakos, aztán kezdtem mindenfélét mindenhová írni. Sok mindent csináltam, és vicces is, de inkább érdekes, meg valahol egy egész komoly önvizsgálat is, hogy honnan jöttem. A hosszú hétvége kapcsán jutott ez eszembe.

Az október 23-mal bezáruló hosszú hétvége alkalmából hazalátogattam alma materembe, majd átmentem Tatabányára is, ahol kedvenc Mirámmal találkoztam. Nem épp Tatabányán, hanem a régi szobámban villant be, milyen érzés volt vidékről nyomon követni a fantasztikus irodalmat és az anime/manga szubkultúrát, de mégis Tatabányán teljesedett ki a nosztalgiám. Fel is kerestem például a Sárkánytűz egykori helyét (erről később). És persze voltak számomra nagynak tűnő nevek (alias a könyvek elején szereplő nevek), akik a budapesti élet és a kultúra vérkeringésébe való bekapcsolódás következtében sokkal közelebb kerültek, de középiskolás koromban inspiráló embereknek tűntek, akiknek a munkássága miatt döntöttem például úgy, hogy lennék műfordító vagy foglalkoznék könyvekkel szakmabeliként is. Aztán azóta könnyebb lett tájékozódni, elérni mindent, ami érdekes lehet, és mindezt sokszor nagyon jó áron is (például, Isten áldja és óvja a Könyvudvart). Viszont ez nem mindig volt így. Részben nosztalgiázásból, részben pedig érdekességként leírnám, tinédzserként hogyan éltem geek és otaku életemet 80 km-re a fővárostól, hogyan jutottam hozzá az érdekesnek tűnő kiadványokhoz és egyáltalán honnan kaptam róluk infót.

Egykor itt állt a Sárkánytűz bódéja. Irmagja se maradt mára.
Vagyis de. Irmagja talán maradt
A szájhagyomány útja - avagy honnan tudtuk, mit érdemes olvasni
2007-ben kezdtem a gimnáziumot Tatabányán, azonban már korábban kapcsolatba kerültem animékkel és a zsánerrel. Képregényes érdeklődésem a Witch-el kezdődött, amivel egy, az utcánkban lakó lány ismertetett meg. Nagyon rajongtam a történetért, csak mivel (ezért is) gúnyolódás tárgyává váltam általános iskolában, így mire gimibe kerültem teljesen leépítettem magamban a Witch-et. Viszont kerestem valamit, ami pótolhatja a képregény utáni űrt. Ekkor ajánlotta pár ismerős az animéket (hála az internetnek, voltak olyan ismerőseim, akik nem néztek le azért, amit szeretek), mert habár rajzoltak, mégis nagyon komoly történeteket mesélnek el, és minden korosztály találhat valami magának valót benne. Így tizenhárom évesen a kezdeti angol tudásommal belevágtam több animébe is, köztük a Princess Tutu-be vagy a D. A. Angelbe. Meg volt még pár, csak nem tudom felidézni tíz év távlatából.

Ami a zsánerirodalmat illeti, előbb a filmekkel és PC játékokkal kerültem kapcsolatba  az SF-el - előbbivel édesanyámon, utóbbival bátyáimon keresztül. Gyerekként, mint sokunkat elvarázsolt a Star Wars, a Gyűrűk Ura és természetesen a Harry Potter világa is (nem kell mondanom, milyen kollektív élménnyé vált a korosztályunkban). Anya mellett egy időben néztem Csillagkaput és Star Treket is (és persze Xenát és Herculest), azonban azóta nem éreztem késztetést arra, hogy visszatérjek a sorozatokhoz. Játékok közül pedig megismerhettem a Hereos 3: Might and Magicet, ami biztos sokunknak okozott kellemes perceket, aztán pedig első dark fantasymet, a Diablo I és II-t. Lényeg a lényeg, ezek mentén jutottam el tizennégy évesen a könyvekig is, bár először a fantasyhez, a sci-fi inkább egyetemi éveim alatt talált meg, előtte csak héba-hóba olvastam.

Az első fecskék
A korosztályomban voltak menőnek számító könyvek. Egyik a Harry Potter, aminek a legvége még gimiben ért, kilencedikben. Fantasztikus érzés volt látni, hogy valakinél mindig volt egy hetedik kötet, és hogy mindenki arról beszélt, hogy épp az olvasás miatt nem fejezte be időben a leckét vagy még fürdés közben is ezt olvasta, és annyira belefeledkezett a történetbe, hogy kihűlt a kádjában a víz. Aztán lecsengett a Harry Potter-láz, és vágytam valamire, ami megint elvarázsol. Mit tehetett az ember lánya Komárom-Esztergom megyében, minthogy bement a frissen épült pláza egyetlen könyvesboltjába, a Libribe (meg néha a szülővárosában lévő Alexandrába). Itt vettem meg az összekuporgatott zsebpénzemből az Eragont, majd a Sárkányröptét nagyon komoly kritikai szempontok mentén, azaz a borító alapján. De mindkettő nagyon tetszett, gimnázium végén még írtam is az Eragonról az első Wordpress alapú blogomra. Aztán ezen haladva olvastam el a Gyűrűk Ura-film után a trilógiát is az iskolai könyvtárból, könnyített angolban a Frankensteint, majd mikor felfedeztem otthon, hogy idősebbik bátyámnak vannak Dragonlance-könyvei, azokat is kivégeztem. Olvasnivalóból valahogy sosem fogytam ki, hála az osztályomnak és az évfolyamtársaimnak. Ez volt az igazi szájhagyomány útján terjedés. Volt például egy Attila nevű fiú, aki hozzám hasonlóan nagyon szerette a fantasyt, és a hazafele a távolsági buszon egy csomó mindent ajánlott elolvasásra. Az osztályból Mira látott el ajánlatokkal, például neki köszönhetően olvastam először horrort, ami Stephen King Ragyogása volt, de az őrévén olvastam Warcraftot és pár mangát is (ezekről majd később). Még páran, de főleg Csilla és Kinga osztálytársaim olvasták az Anita Blake-sorozatot, amivel én is bepróbálkoztam, és tetszett is az első rész, de valahogy mégsem kapott el a gépszíj. És természetesen nem felejthetem el a Twilight-lázat sem, aminek következtében aztán kezdtem a sci-fi felé is: elolvastam A burkot (ugye Stephanie Meyer írt egy ilyen romantikus szállal bíró sci-fi könyvet).

Az első Gaiman könyveim
A nagyobb lökést a fantasy felé Annának köszönhetem, aki kölcsön adta DVD-n a Csillagpor című filmet. Annyira belezúgtam tizenhat évesen a történetbe, hogy amint megtudtam, létezik könyv változat, be kellett szereznem. A következő zsebppénz spórolásom el is ment erre. Nem is felejtem el, hogy a tatabányai Libriben nem volt egyetlen példány se kirakva, és mikor látták az eladók a kétségbeesett arcomat, majd meghallgatták kívánságomat, az egyik kispolc alját kihúzták és elővezettek nekem egy példányt a regényből. Talán az volt az egyetlen az egész boltban.

A bajorországi nyaralásunk alatt olvastam el a Csillagport, amivel nemcsak a történetbe zúgtam bele még jobban, hanem Neil Gaimanbe is. Azt hiszem a nyaralást követő tanévben iratkoztam be a megyei könyvtárba és első dolgom volt megnézni, milyük van Gaimantől. Coraline, Törékeny holmik, Anansi fiúk, meg ami még volt, mind jött velem. Csak a legnagyobb mű, az Amerikai istenek nem volt bent sose... De lényeg, a mai napig ritkán fordul elő velem, hogy egyszerre olvasok el életműveket, és Neil Gaiman a mai napig ezen ritka kivételek egyike. Amikor 2010-ben másodjára jártam Angliában, a Waterstonesban is az ő könyvei közül válogattam és azokból hoztam haza.

A megyei könyvtárra visszatérve szintén sok mindent olvastam onnan, például angolul C. S. Lewis Narnia sorozatát, David Clement-Davistől a Tűzhozót, itt szerettem meg Murakami Harukit, Michael Endétől a Végtelen történetet, meg még jó pár hülyeséget is olvastam (Miért nem bírjuk sorozat, például). Aztán elkerültem egyetemre és folytattam a dolgokat ott, ahol abbahagytam, csak már a Szabó Ervin könyvtárban. Aztán valahogy jobban kitágult a világ - de az már egy másik történet. Viszont valamiért még a mai napig megvan a megyeibe szóló lejárt olvasójegyem. Valamiért bennem van, hogy egyszer visszairatkozok. Lehet igen, lehet nem.

Már csak a régi deltás könyvek bizonyítják, hogy volt itt Sárkánytűz
A mangákra visszatérve, elég költséghatékonyan oldottuk meg osztálytársaimmal, hogy napra készek legyünk a magyar megjelenésekből. Mindig volt valaki, aki végigvett egy mangasorozatot. Nálam futott, például a Death Note, Hetalia és az Annyira király (a Scott Pilgrimet már egyetem alatt vettem, így azt az osztályom már nem ismerte meg). Anna vette a Rémmetrót, Bizanghastot és a Káosz kapuit, Mira és Judit a Nanát, Detti pedig a Makrancos hercegnőt. Iskolán kívül pedig Vivitől kaptam kölcsönbe a Hellsinget, amiért cserébe kapta tőlem a saját sorozataimat. És itt fejteném ki a rendszerünk lényegét. Ha volt épp új kötet, akkor az körbement a bandánkban (szerintem kb. 10-en lehettünk az osztályban, akik ilyesmit olvastak), és szép lassan mindenki elolvasta. Amúgy hasonló módon jártunk el a könyveinkkel is. Jó rendszerünk volt, senki sem ült évekig egy-egy képregényen vagy könyvön, és viszonylag elég gyorsan ment végig (mikor több időnk volt olvasni!). Ezen kívül még az egyetlen "hírforrásunk", a Mondo magazin is hasonló elven ment végig a csapatunkban annak ellenére is, hogy azt többen meg tudtuk venni. Nem akartuk kihagyni a jóból a kevésbé tehetősebb társainkat, kultúra terjesztés magas fokon.

Hogyan szereztünk be könyveket?
A kölcsön adáson kívül, persze. Nagyon izgalmas volt könyvekre és képregényekre vadászni Tatabányán. A főforrásunk az előző részben sokat emlegetett Libri volt a Vértes plázában. Ide amúgy a mai napig visszajárok, ha épp otthon vagyok, mert az eladók kedvesek és azért elég szép a kínálat is a bolt szűkös méretei ellenére is. Viszont a gimis évek alatt emlékszem, azért elég lassan csordogáltak hozzánk a friss megjelenések, főleg a mangák. Valami megjelent már a conon, míg mi várhattunk rá minimum egy hónapot. Emlékszem, bizonyos Death Note kötetekért bejártuk a Librit, az Alexandrát, de még a pályaudvar közelében lévő Sárkánytűzbe is átnéztünk (mikor még volt Tatabányán Sárkánytűz) és az 576-ba is, ám hiába. Ezt egy idő után meguntam, és akkor szoktam rá az internetes rendelésre és a bolti átvételre, így nemhogy gyorsan, de még kedvezményesen is meglettek a kívánságom tárgyai. Azonban voltak olyan esetek, amikor nem voltunk valami türelmesek.

A hírforrás: Mondo
2009-ben összefogtunk páran (Anna, Judit, Mira, Vivi és én), majd a budapesti barátnőm segítségével, Alexával elmentünk életünk első animeconjára, amit akkor még a Petőfi Csarnokban (azaz a Pecsában) tartottak. Életünkben először akkor éreztük, hogy mennyire kicsi a mi kis Tatabányánk kínálata. Addig elképzelhetetlen mennyiségben láttunk merchandise cuccokat (pl. póló, kulcstartó, kitűző, poszter), és természetesen mangákat dögivel, és nem csak magyarul, hanem angolul, németül és persze japánul. A japán kajákról már ne is beszéljünk.... Lényeg a lényeg, itt mindent könnyű volt beszerezni, ráadásul végre úgy éreztük, nem mi vagyunk az osztály furái, akik mesevilágban élnek még az érettségi küszöbe előtt is, hanem mások is mesevilágban élnek és ez így rendben is van.

Joker az Animeconról
A következő vicces beszerzésem a Hetalia mangákhoz köthetőek. Ennek a mangának amúgy is sok mindent köszönhetek, több ismerőst, akik sokat adtak a személyiségemhez, és persze egy ötös töri érettségit. Először angolul olvastam még webcomicként, nagyon el voltam vele, aztán mikor olvastam neten (akkor már kezdtek beindulni a tematikus blogok és a Mondo magazin is futott egy ideje, így volt honnan tájékozódni), hogy megjelenik magyarul, muszáj volt első kézből megszerezni. A bemutatás az 5. Képregényfesztiválon került sor, amit még a Gödörben (ma már Akvárium) tartottak. Ide csak Viviel mentem fel, és habár csak a Hetalia miatt, amellett azért nagyban kitágult a képregényes világ is előttem. Ezen az eseményen találkoztam a Scott Pilgrimmel (később be is szereztem), Lakatos István munkáival (akkor jelent meg a Lencsilány), meg pár Vertigo képregénnyel is (Y, az utolsó férfi, Preacher). Szóval az olcsóbb Hetalián túl (bár szerintem az utazáson elveszett a kedvezmény, csak ebbe nem gondoltam bele hét évvel ezelőtt) megint szélesítettem a látókörömet, hogy ilyen szépeket is mondjak.

Hetáliák az otthoni kispolcomon
A következő vicces beszerzésem megint a Hetaliához kötődik, talán annak a 2. kötetéhez. A megjelenést követően néztem, hol lehet legolcsóbban beszerezni, és hát a kiadó honlapján (a kiadóból való rendeléssel tizenhét évesként ismerkedtem, még nagyon új volt, hogy a Librin túl is van élet). A kiadó Budapesten van, én meg vidéken. A szállítási költség sok volt, főleg a kis zsebpénzemhez mérten. Viszont az idősebbik bátyám akkor már Budapesten dolgozott, így kezébe adtam a kötetre szánt összeget és megkértem, menjen el a kiadóhoz átvenni a rendelésemet. Igaz, vicces volt, mikor hazajött és teljesen döbbenten mesélte, hogy hová küldtem őt, egy kis lakásban van az egész kiadó, a hátsó szobából hozták ki a képregényt (a pesti lét során aztán többször belefutottam abba, hogy könyvkiadók lakásokban lakoznak, de még nyelviskolák, marketing tanácsadócégek és még ki tudja, mik), de mégis úgy örültem a Hetaliának, mint ötéves a nyalókának. És végül is egész jó áron. Ezután amúgy lecsengett valahogy ez az animés dolog nálam, már csak a megkezdett sorozatoknak (Annyira király vagy, Death Note, Scott Pilgrim) vettem meg az utolsó részeit, és egészen az idei évig nem vettem képregényt.

Ezek igazi kincsek
Így visszagondolva olyan érzésem volt akkor, mintha Magyarországon épp valami popkulturális forradalom zajlana, aminek most vagyunk épp a kezdetén és ki tudja, hová fut még ki. A középiskolás évek után most úgy érzem, kicsit visszaestünk (ami a képregényeket, főleg a mangákat illeti, mindenképp), de még megvannak ugyanazok az emberek, akik hét évvel ezelőtt, vagy már korábban is sok mindent elhoztak a hazai közönségnek. 

2017. október 23., hétfő

Szárnyas fejvadász 2049


Az októberi tervekben is írtam, hogy nálam a Szárnyas fejvadász 2049 volt az év legjobban vártj sci-fije. Jó alapanyag (itt olvashatjátok, miért gondolom ezt), jó rendező (Denis Villeneuve, akinek többek között az Érkezést köszönhetjük), jó trailer és jó zene (Hans Zimmer is besegített a munkálatokba). Kérdés: kell ennél több? Igen, két kedves ismerős, akik eljönnek velem a moziba - ezúton köszönöm Diának és Ákosnak, hogy hívásomra jöttek. Lássuk, érdemes volt elkészíteni a folytatást.

Tartalom:
"2019-ben a replikánsok után vadászó szárnyas fejvadászok egyike különös felfedezést tett. Harminc évvel később egy másik fejvadász, az LAPD tisztje, K (Ryan Gosling) egy másik titokra lel. Egy olyan rejtélyre, amely ha felszínre kerül, felforgathatja mindazt, ami a földi társadalomból még megmaradt. Az ügy érdekében fel kell kutatnia a rendőrség egy régi emberét: Rick Deckardot (Harrison Ford): Csakhogy Deckard 30 évvel ezelőtt eltűnt, és senki nem tudja, hol bujkálhat.
Azt is csak néhányan sejtik, hogy miért... "

Forrás: Port


A moziból kijövet kicsit hasonlóan éreztem magam, mint amikor befejeztem a Szárnyas fejvadászt. A film atmoszférája teljesen letaglózott, különös gondolatok kavarogtak bennem arról, mi is tesz minket emberré, valaha fogunk-e gondolkodó robotot teremteni és mi lesz velünk a jövőben. Aztán a két alkotás utáni hasonló érzések mentén nem tudtam nem egymáshoz hasonlítani őket. Azt mindenképp el kell ismerni, hogy Villeneuve szellemesen köti össze a két film eseményeit (ez főleg az előző epizód jól ismert arcainak, mint Harrison Ford behozásánál érezni), futurisztikusabb hatással, de az elődhöz hűen idézi meg a neo-noiros-cyberpunkos atmoszférát, és bár nem olyan emlékezetes a soundtrack, de Hans Zimmerék is a legtöbbet hozták ki a Vangelist idéző zenéjükkel. Azonban pár - számomra - negatív megvalósítás is akadt. Leginkább a biztonsági játék volt számomra szembetűnő a 2049-nél (a továbbiakban így utalok a 2. részre). A 1982-es résznél végig azt éreztem, nem feltétlen vezetik a nézőt a cselekményben, sem pedig az alkotás mondanivalójának megértésében, sokkal inkább ránk bízzák az értelmezést; ezzel szemben a 2. rész direktebb módon mutatja meg, mi is történik. Emiatt kicsit csalódott voltam, mivel az új főhősünk, K útját követve nagyon úgy tűnt, jól bevett hollywood-i klíséket fogunk látni vagy olyan témákat, amelyeket az elmúlt években már feldolgoztak. Utóbbinál több kritika is említi például a Her-t K és Joi szerelmi szála kapcsán, de a Westworld is előkerült a robotok öntudatának ébredésénél, de egyértelmű az is, hogy a 80-as évekbeli előd gondolatait is továbbviszi, mégha csak érintőlegesen is. Ezek mentén talán könnyebb befogadni a 2049-et, azonban egy tapasztaltabb sci-fi mozis többet várna ennél - gondolhatjuk ezt a film utolsó fél órájáig, amikor is Villeneuve egyetlen húzással felborítja az addig felépített cselekményt. Spoiler nélkül annyit erről a csavarról, hogy kárpótolhat minket az addigi másfél órás egy-egy rosszaló szájhúzogatásunkért.


Azonban a 2049 vége nem csak a teljes filmet fordította fel, hanem sok mindent nyitva hagyott. Fel is merült bennem a kérdés: vajon lesz folytatás? (tervek vannak azért) Ugyanis a háttérben felmerül a hatalomátrendeződés szükségessége, azaz egy forradalom van kilátásban. Ezentúl csak egy rövid, szöveges ismertetőn keresztül kerülünk képbe a 30 évvel későbbi eseményeket illetően, ami miatt kicsit nehéz volt először belerázódni K és a jövőbéli Los Angeles mindennapjaiba. A BR világának összetettsége sejlik fel ezzel, az kétségtelen. És így utólag megtudtam, készült egy előzmény kisfilm (itt nézhetitek meg), amit nem árt megnézni a 2049 előtt, de nem ér hátrány sem - azt leszámítva, hogy úgy érezheti magát, mint én. Amúgy ezt a szűk marokkal mért univerzumépítést (tény, inkább képekkel építkezett a film) az "elidegenítő elemek dobozába" helyezem, mivel ezen kívül akadt pár olyan jelenet, ami kidobott a 2049-ből. Ilyen volt nekem K és Joi "fizikai beteljesülése", a csábosan belépő hologramprostituált, vagy a sivatagban K fölé magasodó meztelen női szobrok. Valahol szexisták ezek a képek (a hologramok és a szobrok) vagy valahogy nem odaillőek. Természetesen mindegyiket meglehet magyarázni a film kontextusában, vagy épp vitatkozni róla - erről a Roboraptoron olvashattok egy jó cikket, ami főleg a szexizmust járja körbe -, de egyszeri nézőként zavarónak hatottak. Kérdés, egy második vagy harmadik újranézésnél hogyan értelmeződnek újra ezek a képsorok.

Összegezve mindenképp nagy élmény a Szárnyas fejvadász 2049, moziban érdemes nézni. Hosszú film, az igaz, némely nézőnek lassú is lehet, de szerintem mikor épp nincs tényleges történés a vásznon, akkor is annyi apróság fedezhető fel képi és gondolati szinten, hogy ha ezekben elmerülünk, akkor igazából nem is lehet nagyon hosszúnak érezni. Részemről 9/10, annak mindenképp ajánlom, aki szeret elveszni, gondolkodni és egyszerűen önmagáért élvezni egy filmalkotást.

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Kövesd a bejegyzéseket