Antigané

A gyász bölcs. A gyász nem jajveszékel

2012-02-25T18:18:00.000+01:00

Anne Rice-t akartam olvasni, természetesen az Interjú a vámpírral című könyvét. De nem volt a könyvtárban, csak ez. Gondoltam, nosza. A molyos értékelések miatt féltem kicsit a könyvtől, de szerencsére pozitívan csalódtam benne.

Tartalom:

"Mély és határtalan Triana gyásza. Megjelölte magának a halál, amely elragadta a férjét. Ma már csak az álmokban hallott zene maradt neki, ami átvigye az éjszakán. És egyszer csak belép ezekbe az álmokba Stefan, egy orosz nemes nyughatatlan, szenvedő szelleme. Stefan zenei lángesze először megigézi, azután annyira leigázza Trianát, hogy hagyja átcsábítani magát a kegyetlen múltba, ahol Stefan élte földi életét. Ebben a szellemvilágban egy szövetségesre talál Triana…
Kontinensek és korok között cikázó, szürreális, drámai és delejes történet a HEGEDŰ, három kárhozott lélek találkozásáról, akiket elválaszthatatlanul összeköt a zene, a szenvedély és az elragadtatás."

Forrás: Moly.hu

Nem ismerem Anne Rice más műveit, csak az Interjú a vámpírral filmet láttam, és az alapján azt vártam a művétől, hogy kössön le, és végre valami gyönyörű fogalmazást olvassak. Az elvárások mind teljesültek. Még ha nem is a legelső oldaltól, hanem csak a századiktól, de lekötött a történet. Habár, így is voltak hibái, érthetetlen pontjai: az egyik legérthetetlenebb dolog a regény főmotívuma, a főhős önmarcangolása, továbbá a hegedűs tetteinek okára sem derül fény. Nos, ezek a megválaszolatlan kérdések rontják magának a regénynek a minőségét. Látszólag a történet lelke hiányzik A hegedűből, teljesen érthetetlen, hogy mégis miért lehet egyáltalán végigolvasni. A történelmi és múltidéző mellékszálakban mindenképpen erős volt a könyv, továbbá Rice meseszép fogalmazása szinte olvastatta önmagát. Miközben a szavait olvastam úgy éreztem, hogy a lelkem megfürdik bennük, éreztem, hogy szépségük simogat. A cselekményhez hasonlóan, a szereplők sem voltak kiemelkedőek, Triana néha idegesítő volt, Stefan is, és Katrinka főleg.

Összességében nem a világ legjobb könyve A hegedű, de nem is annyira rossz darab. Ha nincs jobb, nyugodtan el lehet olvasni, nem okoz súlyos lelki sérüléseket. 7/10-es pont jár neki.

Bújjatok!

2011-12-31T23:33:00.000+01:00

Boldog új évet kívánok mindenkinek! ^^

Ring out, wild bells, to the wild sky,
The flying cloud, the frosty light:
The year is dying in the night;
Ring out, wild bells, and let him die.

Lord Alfred Tennyson: In Memorian

Merry Christmas

2011-12-24T15:42:00.000+01:00

Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek! :) Remélem, vizsgaidőszak után sikerül kritikákat is hozni.

Teafőzőből rádzsa

2011-11-04T22:10:00.000+01:00

Szegény fiú szerencsét próbál - legalábbis ezt mondanám, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy miről szól a Gettómilliomos. Hisz hiába van rajta a sok filmes sallang, bizony nem szól többről.

Tartalom:

"A legnépszerűbb vetélkedő, a Legyen Ön is milliomos! indiai változatában a tizennyolc éves, gettóból származó Jamal Malik egyetlen lépésre van a húszmillió rúpiás főnyereménytől. Már csak a döntő kérdés van hátra. A játékvezetőnek, Prem Kumarnak egyáltalán nem tetszik a helyzet alakulása, az, hogy egy senki került helyette a reflektorfénybe. A műsor végén rendőrök várják a fiatalembert. Csalással gyanúsítják, nem hiszik el, hogy tudhatta az eddigi válaszokat. A kihallgatáson kérdésről kérdésre faggatják. Jamal elbeszéléséből kibontakozik az élettörténete."

Forrás: Port.hu

De hiába egyszerű az alaptörténet, mégis remek a film. Talán pont azért, mert egy régi történetet képes mai köntösbe öltöztetni (mint az Avatar). Egyik példa a televíziós szórakoztatás (vetélkedő) köré építeni a cselekményt: minden feltett kérdéshez tartozik egy-egy emlékdarab Jamal életéből. Kronologikusan haladunk előre az időben, a gyermekkortól egészen a jelenig. A főhős élete az elején dinamikus, izgalmas, majd a tinédzser kor környékén kissé lelassul, a szerelmi szálnál pedig főleg. Kárpótlásul a finálé (az utolsó kérdés) hozta a tévés műsorok izgalmát, és a happy end sem maradhatott el.
A történet érdekessége, hogy többféle filmes műfaj is keveredik benne. Felfedezhetőek benne a realista filmek vonásai (kisemberek sorsa), egy kicsi a maffiafilmekből, továbbá Bollywood stílusjegyei is felfedezhetőek, legvégén pedig kicsit kiparodizálják is azokat (stáblistával összekötött táncos jelenet).

A Gettómilliomos kivitelezésébe nem igen lehet belekötni. A többi Oscar-díjas filmhez hasonlóan tiszta, logikus úton épül fel. Továbbá igyekszik a figyelmet végig fenntartani.
A filmzene mindenképpen kiemelkedő plusz a hozzá forgatott jelenetek is: a végeredmény hangulatos, illeszkedik az eseményekhez. A keleties hangzás pedig kicsit elénk varázsolja Indiát is.
A színészekre nem volt panasz. Dev Patelt érdekes volt nagyfilmben látni Skins Anwarja után (de egy színész ne legyen beskatulyázva), Anil Kapoor pedig kellően irritáló és ~~pöcs~~ beképzelt volt.

Összességében a Gettómilliomos egy jó film, érdemes volt arra az aranyszobrocskára. Egy egzotikus film, ami emberi sorsokról mesél egy szegény világból. 9/10-es pontszámot megérdemli, hisz majdnem tökéletes.

A tükör túloldalán

2011-10-29T11:44:00.000+02:00

Az Alice Csodaországban után mindenképpen szerettem volna a Tükörországbant is elolvasni, azonban nem jutott rá idő. Az elolvasásra végül a Molyos "Ugorjunk be Alice-cel Csodaországba!" című esemény vett rá.

Tartalom:

"Minden tükör kész varázslat: megkétszerezi a világot! Szinte kedvünk támad belépni és körülnézni abban a másik világban. Bizonyára mindenki érezte már ezt a vágyat, legalábbis gyermekként. Ám amire mi csak vágyunk, azt Alice véghez is viszi. A kandalló fölötti nagy tükörben ez a bájos és talpraesett leányka átlép egy különös, bolondos birodalomba. Itt a megelevenedett sakkfigurákon kívül olyan fura lények fogadják, mint a zsemlepke, a hintalódarázs, aztán Subidám és Subidú, no meg Dingidungi, hogy az Egyszarvúról meg Gyilkanyesszről ne is beszéljünk. Sok veszély közt, sok mókás kalandon át jut el Alice odáig, hogy királynővé koronázzák. A gyermekirodalom nagy angol klasszikusa, Lewis Carroll mellesleg a matematika professzora volt. Alice alakjaként barátja kislányát, Edith Lidellt tette halhatatlanná. Kötetünket, az eredeti angol kiadás nyomán, John Tenniel rajzai kísérik, a logikai fejtörőktől hemzsegő és nyelvi ötletektől sziporkázó szöveget Révbíró Tamás és Tótfalusi István magyarította."

Forrás: Moly.hu

Hasonló színvonalat vártam ettől a kötettől, mint az elsőtől, viszont egy sokkal jobb mesét kaptam. Amitől leginkább különbözik Csodaországtól az az, hogy itt egy sakk-játszmával kapcsolódott össze a cselekmény, ezért úgy éreztem, hogy halad valahová a mese, lesz cél. De ahogy Alice fantáziabirodalmában megszokhattuk, itt minden logikátlan a mi mértékünkkel nézve, és a legvégére a felvázolt abszurd világ feje tetejére áll. Szerencsére jön az ébredés.
Tükörországban is számtalan emlékezetes figurával találkoztunk. Mesélt nekünk Subi Du és Subi Dám a rozmárról és az ácsról, továbbá megjelent a Fehér és Fekete királynő, a Fehér lovag, aki igazából egy feltaláló. Továbbá jelen van itt is Alice gyermeki naivsága, ami nagyon szívmelengető, főleg, amikor a macskáihoz beszél. Aztán Révbíró fordítása nagyon szórakoztatóvá teszi a mese nyelvezetét, rengeteget lehetett rajta nevetni. És így tovább.

Nagyon a szívemhez nőtt Alice Tükörországban és sokkal jobban elbűvölt, mint Csodaország. Lelkiismeret furdalás nélkül 10/10-es pontszámot érdemel Lewis meséje.

Forrás: meluseena

Take it easy, let's fight

2011-10-16T10:29:00.000+02:00

A Harcosok klubját Mira ajánlotta nekem. Ízlésében bízva ültem neki a filmnek, semmilyen elvárásaim nem voltak, csak valami katartikus filmre vágytam. Megkaptam.

Tartalom:

"Amerika nagyvárosainak pincéiben egy titkos szervezet működik: ha egy éjjel az utca összes nyilvános telefonja összetörik, ők jártak ott; ha egy köztéri szobor óriás fémgömbje legurul talapzatáról, és szétrombol egy gyorsétkezdét, az az ő művük; ha egy elegáns bank parkolójának összes autóját rettentően összerondítják a galambok - az sem véletlen. Vigyáznak a leveleinkre, átveszik telefonüzeneteinket, kísérnek az utcán: és még csak készülnek a végső dobásra: a nagy bummra... Pedig az egészet csak két túlzottan unatkozó jóbarát találta ki: azzal kezdték, hogy rájöttek, nincs jobb stresszoldó, mint ha alaposan megverik egymást. Pofonokat adni jó. Pofonokat kapni jó. Számukra ez a boldog élet szabálya.

A történetet egy jól szituált, de cinikus és kiábrándult fiatalember meséli el. Nevét nem tudjuk, néha Jacknek (Edward Norton) hívja magát. Önismereti terápiás csoportokba jár, mégsem kerül közelebb valódi énjéhez és embertársaihoz. Véletlenül összeismerkedik Tylerrel (Brad Pitt), akiben felfedezi hiányzó tulajdonságait. Tyler egy különös, titkos társaság megalapításával próbál megszállottan úrrá lenni a világ káoszán. A Harcosok Klubjának híre hamar elterjed a túl hamar meggazdagodott menedzser nemzedék tagjai között, akik egyre intenzívebb élményekre várnak. Az egyetlen, aki a két rokonlélek közé ékelődik, egy nő. Marla (Helena Bonham Carter) kétségbe vonja Tyler erőltetetten férfias ideológiáját."

Forrás: Port.hu

Meglehetősen tetszett ez a film. Fincher tökéletesen felmondta a leckét. A történet fokozatosan bontakozik ki, a nagy csattanóra végig láthatóak utalások, melyek csak az elbeszélés végén nyernek értelmet. A figyelmet végig fent tartja a cselekmény, továbbá bármi érdekes tud itt lenni: akár a repülőzés vagy a csoportterápiák. A párbeszédeket nagyon tudtam élvezni, de persze leginkább azt, ahogyan Fincher végig becsapta a nézőket és persze a főhőst is.
A Harcosok klubjában előjön a fogyasztói társadalom kritikája is. Napjainkban (2011) nem mond sok újdonságot, de valószínűleg a bemutató évben (1999, itthon 2000) elég hatásos lehetett. Bele lehet unni, elfáradni, lelkiekben elsorvadni, de fellázadni ellene ilyen módon, ahogyan a filmben, szabad-e? Érdemes elgondolkodni rajta.
Összefoglalva egy jó film, főleg az amerikai közízlésnek (nem is csoda, hogy jelölve volt Oscarra). A történetnek egyedül a végével van bajom: az, hogy eléggé beleerőltették a happy endet. A film végére egy eléggé drámai helyzet alakult ki, rossz döntés volt úgy megoldani, ahogyan végül meglett.

A kivitelezésre nem igen lehet panasz. Hiába több, mint tíz éves a film, a filmestrükkök nem annyira koptak meg, mint mondjuk az első Harry Potternél, A vágások és az aláfestőzene mindenképpen David Fincher munkásságára utal, ez kétségtelen.
Igazán kellemessé a színészi játék teszi. Például Brad Pitt játékát itt különösen élveztem, nem hittem volna, hogy ilyet is tud (az eddigi látott filmjei alapján). Edward Norton olyan volt, mint más szerepeiben, Carternek pedig ez a szerep különösen jól állt, ez a szakadt nő figura.

Ahogy fentebb is kijelentettem, a Harcosok klubja egy remek film, olyasmi, ami mindig ott van az Oscar-gálán. Az erőltetett lezárástól eltekintve tetszett, érdemes lesz máskor is megnézni. 9/10-es pontszámot érdemel.

Tündérmese fantasy köntösben

2011-10-07T20:16:00.000+02:00

Egyik kedvenc könyvem Neil Gaiman Csillagporja. Ez a történet ismertetett meg az író munkásságával, ezen a mesén keresztül lopta be magát a szívembe. Egy Moly-os kihívás során (Csillaghullás Csillagporral) olvastam újra. Nem volt fölösleges.

Tartalom:

"Neil Gaiman könyve is úgy kezdődik, ahogyan a legjobb történetek általában: egy fiúval, egy lánnyal meg egy beteljesületlen szerelemmel. De aztán egyáltalán nem úgy folytatódik, ahogyan a mesék folytatódni szoktak. Neil Gaiman ezzel a regényével is bebizonyítja, hogy nem véletlenül tartják őt a modern fantasy egyik legnagyobb alakjának.

Falva falva egy aprócska település Angliában. Arról a falról kapta a nevét, amely a falu határában húzódik, és elválasztja az emberi világot a varázslatok birodalmától. Egy hűvös októberi estén a fiatal Tristran Thorn hullócsillagot lát a falon túl a földre zuhanni, és hogy elnyerje a gyönyörűséges Victoria kezét, megígéri a lánynak: elhozza neki a lehullott csillagot. Tristran elindul hát élete nagy kalandjára a falon túli varázslatos világba, amelyet a legfurcsább teremtmények és soha nem látott lények népesítenek be. Hűséges társak, halálos ellenségek várják, és ha Tristran elég kitartó, olyasmit találhat meg, amire egyáltalán nem számított."

Forrás: Moly.hu

A történet egy, gyermekkorunkból ismert tündérmese is lehetne: a fiú elindul szerencsét próbálni az ismeretlenbe, ahol segít a bajba jutott lányon, legyőzi a boszorkányt, övé lesz a fele királyság, és elnyeri a lány kezét, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Azonban a tündérmeséktől abban különbözik a Csillagpor, hogy kicsit jobban elmerülhetünk a mesevilágban. Továbbá tartalmaz nem gyerekeknek való részeket is, de egy felnőtt mesében nem is csoda.
Találkozhatunk szeretni való figurákkal, még a kissé butus Tristrant is lehet szeretni. A szőrös kisember pedig bárki szívébe képes belopni magát. Akiébe nem, attól "mellnézést".
A mesékből jól ismert lények sorakoznak fel, akik mégis lenyűgöznek minket. Nem a szokásos praktikákkal állnak elő, Gaiman kicsit színessé teszi őket némi mitológiával az ókori vagy a kora középkori időkből, ahogyan azt egy jó kis fantasyben tenni kell. És mivel egy jól felépített világgal találkozunk, így könnyedén elmerülhetünk a sorok közt.

Akik még nem ismerik Neil Gaimant, azoknak érdemes a Csillagporral kezdeni. Rövid, szórakoztató mese, ami képes teljesen magával rántani. A vége kicsit összecsapott, néhány kalandot nem ártott volna jobban kibontani, de mégis szívem csücske ez a regény. Egy 8/10-es értékelés teljesen reális.

Forrás: Gali-miau

Hi Upper East Siders

2011-10-02T19:31:00.001+02:00

Fogalmam sincs, hogy miért tetszett meg a Gossip Girl (magyarul A pletykafészek), hiszen ha megnézzük, nem több egy tinédzser szappanoperánál. A szereplők jobbra-balra kavarnak, mindenki szerelmes, ebből fakadóan pedig féltékenykednek is. Viszont valamiért mégis sikeres a sorozat, kiemelkedik a hasonszőrű történetek közül.

Tartalom:

"Nagy az izgalom az elegáns magániskola diákjai között: az osztály egyik legnépszerűbb tagja, Serena van der Woodsen visszatért az internátusból, ahova tavaly év végén hirtelen eltávozott. Megindulnak a találgatások: vajon mi az oka Serena visszatérésének? Blair, Serena legjobb barátnője mindaddig örül barátnője felbukkanásának, amíg szerelme, Nate be nem vallja neki: megcsalta Serenával a lány elutazása előtt. Közben Serena megismerkedik új osztálytársukkal, Dannel és családjával."

Forrás: Port.hu

Ahogyan a többi tinédzser drámánál, itt is egy iskolába nyerhetünk betekintést, és néhány diák (mondjuk hat) életét ismerhetjük meg. A Gossip Girl a helyszínt illetően egész egzotikusnak mondható: a New Yorkban található Manhattan Upper East Side nevű kerületében játszódik a tényleges cselekmény. Más filmekből tudhatjuk, hogy itt van New York gazdasági élete, több egyetem is, meg ilyenek. Szóval, elég gazdag környék, így nem maradhatnak el a gazdag emberek se, és az ő gazdag porontyaik se. És a sztereotípiának megfelelően (a gazdag gyerekek el vannak kényeztetve) élnek főhőseink: buli, pia, szex, és leginkább gátlástalanság. Ezen kívül pedig tinédzser intrikák adják a főbb cselekményt az első két évadban a gimnáziumi évek során. A háttérben persze ott van Gossip Girl, a blogger lány, aki mindig mindent tud, viszont ő róla semmit sem lehet.

Viszont még mindig ott leledzik a kérdés: ez miért köthet le bárkit is? A válasz az ügyes történetvezetésben rejlik, továbbá az izgalmas karakterekben. Az írok valami fantasztikusan képesek kiépíteni a szereplők közötti kapcsolatrendszert, főleg, hogy a gyerekeken kívül a felnőtteket is belevonják a dologba. Emiatt bonyolultnak tűnhetnek az egész történet, de ha figyelmesen követjük (már pedig érdemes), akkor minden világos lesz.

A Gossip Girlre jellemző a fokozatos történetépítés, ami persze eredményezhet unalmasabb epizódokat. Az 1.évad eleje emiatt elég lapos, de fokozatosan jön fel a mélyből, a hétköznapi tinisorozatok világából. A színvonalt a 2.évadban is viszonylag tartja, de persze megesik, mikor több epizódon keresztül áll a történet. Ha egymás után nézzük az epizódokat, akkor igazából fel sem tűnik a dolog.

A történetvezetés mellett a viszonylag jól kidolgozott karakterek tartják életben a Gossip Girlt. Vannak unalmasabb figurák (például Serena vagy Nate), de olyanok is, akiken kellemesen lehet szórakozni (például Jenny), de a történet legkedveltebb párosa Chuck és Blair. Aljasok, lelkiismeret furdalás nélkül képesek átgázolni bárkin, de mégis van bennük olyan emberi tulajdonság, amiért olykor-olykor megsajnálhatjuk őket, együtt érezhetünk velük.
És valahogy minden szereplőben megvannak a jó és rossz tulajdonságok egyaránt, akár a hús-vér emberekben is. Ezért is könnyű velük szimpatizálni, még ha ez külsőre nem is látszik. Ugyebár ahogy egy amerikai alkotásnál lenni szokott, igyekeznek mindent tökéletesnek, műnek megcsinálni, olyan hollywood-i, amerikai álomszerűre. Emiatt nem annyira hiteles a sorozat, de ez legyen a legkisebb probléma. Viszont New York fotózása gyönyörű.

Összességében a Gossip Girl nem rossz sorozat az első két évad alapján. Természetesen volt, amikor leült az egész, de azért fent tudta tartani az érdeklődést. Érdemes lenne két év kihagyás után befejezni a 3. évadot, plusz a következő epizódokat megnézni. A gimis évek számomra 8/10-es pontszámot érnek xoxo.

Welcome to the Muscle Museum

2011-09-25T21:31:00.000+02:00

Muse rajongó vagyok, így természetes volt, hogy megveszem ezt a könyvet és el is olvasom. Nagy izgalommal ültem neki a könyvnek, hogy végre megismerhessem Bellamyék világát, olvashassak a csodálatos kompozícióijaikról (mert szinte már azok).

Tartalom:

"Szinte hihetetlen, hogy három fiatal hangszert fog a kezébe, alkotni kezd, és meg sem áll a világsikerig. Hihetetlen, de szerencsére időről időre mégis megtörténik. Néha egy szemvillanás alatt, néha pedig hosszú évek, kemény munka és kitartás kell hozzá. A Muse-ra az utóbbi jellemző. Megdolgoztak a sikerért. Hittel és alázattal várták ki azt a pillanatot, amikor rájuk került a sor.
A könyv ezt az utat mutatja be. Elmeséli a zenekar teljes történetét, onnantól, hogy az 1990-es évek közepe táján egy tengerparti kisvárosból, Teignmouthból elindultak, egészen addig, hogy megannyi koncerttel és grandiózus albumaikkal elérték, hogy immár egyértelműen az egyik legnagyobb angliai rockzenekarként tartják őket számon.
A könyv írója, Ben Myers a Melody Maker, NME és Guardian munkatársa, egyben Muse-rajongó is. A rengeteg exkluzív interjú, amit a zenekarral és a zenekar barátaival karrierjük során készített, és a végtelen sok koncert, amire ellátogatott, adják a világon egyedülálló zenekar-történeti könyv alapját."

Forrás: Moly.hu

Azt kaptam a könyvtől, amit vártam: töménytelen életrajzi adatmennyiséget. De persze mindez szórakoztató fogalmazásban tálalva, kiegészítve a zenekar tagjainak beszámolóival. Így az olvasónak nincs olyan érzése, mintha egy történelem könyvet olvasna tele évszámokkal, hanem tényleg egy érdekes, életrajzi regénnyel ismerkedhet meg. A fiúk karrierjének fontos állomásain túl pedig kicsit a média és a zeneipar működésébe is belepillanthattunk, és a Muse ebben miért is tudott helyt állni: képes volt mindig érdekes maradni.
És érdemes volt megismerkedni a zenekarral? Igen. Egyszerre bolondak és érzékeny művészek, ahogyan ezt eddig is gondoltam. Habár Matt (általában ő beszélt a legtöbbet) sokkal dilinyósabb, mint azt képzeltem, ezen kívül a véleménye egyes dolgokkal kapcsolatban (például vallás) meghökkentett, hosszú napokig elgondolkodtattak a szavai, mire arra jutottam, hogy ehhez én túl konzervatív vagyok.
Ami tetszett még, ahogyan a számokról, az albumokról nyilatkoztak a tagok és a kritikusok. Szinte tökéletesen leírták azt, amit hallgatás közben lehet érezni, vagy épp azt, amit a dalról gondoltam. Kicsit meghökkentő, de szívet melengető érzés volt.

Sok mindent nem lehet a kis könyvecskéről elmondani, csak azt, hogy minden Muse rajongónak el kell olvasnia. Myers nagyon részletes, de nem untat, és a zenészek megítélését le torzítja el, és nem magasztalja az egekig sem őket (pedig a szerző is nagy rajongó). Műfajában nagyon is jó Az univerzum lüktetése, 9/10-es könyvecske. Maximumot azért nem kap, mert néha a szerző elragadtatta magát, és eléggé eltért a Muse-tól. Ilyen volt például a Nirvanás kitekintő, vagy épp az angolok vandálkodása egy hatalmas fesztiválon. Ezek is érdekesek voltak (Nirvanás főleg, meg hát őket is szeretem), de kicsit sok volt. És Muse-fanok, tessék elolvasni! Aki meg még nem ismeri Matt, Dom és Chris munkásságát, az térjen meg azonnal!

Ír hangulattal átitatva

2011-09-24T23:08:00.000+02:00

Nem is tudom, hogy mikor szerelmesedtem bele ebbe a mesébe. Hogy a Filmbuzin találkoztam vele, az biztos, és hogy szerelem volt első látásra, az is. Mese, aranyos figurákkal, és ráadásul ír környezetben, és mitológia is van benne. Látni kell, komoly angolsággal szólva must to. De ahogy lenni szokott, rengeteget kellett halasztani a megnézést, mivel a Kells titkát hihetetlenül nehéz volt beszerezni, fesztiválra pedig sajnos nem jutottam ki. Így maradt a DVD.

Tartalom:

"A 9.században, valahol Írország egy távoli részén fekszik az erődítmény jellegű Kells-i apátság, ahol a 12 éves Brendan éli csendes mindennapjait. Keményen dolgozik szerzetes társaival együtt, hogy a viking fosztogatások ellen megvédjék magukat és az apátságot. Aidan testvér feltűnésével, aki híres kódex festő hírében áll, s akinek a birtokában egy különleges de befejezetlen kódex van, nagy kaland veszi kezdetét, melyben Brendannak főszerep jut."

Forrás: Port.hu

Véleményemet legegyszerűbben úgy fejezném ki, hogy ez a mese teljesen elvarázsolt. Nagyjából beváltotta a reményeimet. Egy ír környezetben játszódó rajzfilmet láttam (végre egy!), kedves szereplőkkel és történettel, és ötletes animációval.

Mint a mesék legtöbbjénél, a történet felnőttek számára egyszerű, de hát nem ezért jók a mesék? Különös vagy bonyolult fordulatok nélkül magukba szívnak, és ne engednek el. Ilyen a Kells titkának története is. Brendan mindent megtesz, hogy segítsen Aidannek befejezni a kódexet. Számtalan próbát és megpróbáltatást áll ki a valóságban és Aishling erdejében is. Be kell járnia a számára kijelölt utat, még ha azt egy kígyó állja el, vagy épp a fiú bácsikája.
A Kells titka az Így neveld a sárkányodat című animációhoz hasonlóan nem retten vissza a szomorú elemektől, illetve az ijesztő jelenetektől sem, így érdekesebbé téve a mesét. Továbbá nem is viszi túlzásba a horror elemeket, így a kicsik sem ijednek meg annyira, és a szürrealista világba se csúszik át.

Nagy gyerekként ami leginkább lenyűgözött, az a kivitelezés. A 2-D-s technikát ötvözték a 3-Ds-sel, és így egy nagyon egyedi animációt hoztak létre. A képek leginkább azokra a mesekönyvekre emlékeztetnek, amelyeket ha kinyitottunk, térben láthatjuk a rajzot, és egyes figurákat mozgatni is lehet. A figurák és a térelemek eléggé elválnak egymástól, néha a japán karcolt rajzokat idézik (mint a trailerben a víz), de mégsem érezni azt, hogy teljesen elütnének egymástól, sőt, tökéletesen harmonizálnak. Továbbá a figurák teljesen letisztultak, aranyosak, és a mozgás animálása is természetes, leszámítva a vikingekét és néha az apátét (de megvan a maguk funkciójuk).

Animációnál maradva, az egészet az ötletesség és a játék jellemzi. A trailert is megnézve láthatjátok, hogy mennyiféleképpen játszanak az animátorok a nézőpontokkal, az arányokkal és a színekkel. Jankovics Marcell meséit idéző technika még a legkomolyabb felnőtteket is elkápráztathatják.

A gyönyörű és izgalmas képi megvalósításhoz szintén elkápráztató zenei aláfestés dukál. A témához illően az ír népzenéből merítve komponálta meg a mese zenéjét Bruno Coulais. Mindegyik szerzemény önmagában is hallgatható, gyorsan az ember fülébe mászik. És persze tökéletesen illik a történethez és az animációhoz. Íme egy példa.

Nem sok rossz szót lehet mondani a Kells titkára. A múlt év egyik legjobb animációs filmje kiemelkedő képi megvalósítással, és a mesék megszokott bájával és varázsával. 10/10-es mese, amit látnia kell minden nagynak és kicsinek, és persze anglisztikásoknak.

Rock 'n' roll school style

2011-09-23T16:02:00.000+02:00

2009-es év egyik agyon rajongott sorozata a K-On! Első ránézésre kicsiknek való történetnek tűnik: aranyos lányok, iskolában játszódó bájos történet. Ez részben igaz, azonban nagyobbaknak is érdemes belenézni. Miért is?

Tartalom:

"A történet főszereplői négy első éves középiskolás lány, nevezetesen Hirasawa Yui, Tainaka Ritsu, Akiyama Mio és Kotobuki Tsumogi. Történetünk elején Mio és Ritsu épp a könnyűzenei klubba tartanak klub szemlére. Viszont sajnos ekkorra már a klubot bezárták, mivel nem volt tagja. De van esélye a klub megmentésének, ha beszerveznek 4 új tagot, vagyis rajtuk kívül már csak 2 kell. Így Ritsu gyorsan beszervezi még Tsumogit, vagyis inkább ráerőszakolja a tagságot. Közben Yui az egyik barátjával, Nodokával arról beszélnek, hogy ki melyik klubba csatlakozik, és nagy meglepetésre Yui még két hét eltelte után sem döntött. Ezután végre elhatározza magát, a könnyűzenei klubhoz szeretne tartozni, csak hát épp nem igazán van tisztában azzal, mire is számítson. Így mikor meglátja, hogy milyen is ez a klub, meggondolja magát és ki akar lépni, mivel nem játszik egy hangszeren sem, és nem akarja, hogy csak kolonc legyen a nyakukon. Végül a többiek felajánlják, hogy maradjon és majd ők segítenek neki megtanulni gitározni. Így sikerül megmenteni a könnyűzenei klubot. Viszont történetünk majd csak innen kezdődik igazán, ezért nehogy itt feladjátok."

Forrás: Animeaddicts

Azért érdemes, mert rengeteg pozitív energiát ad a történet,eléri, hogy pozitívan állj a dolgokhoz. Továbbá megtalálhatóak a szokásos tanulságok barátságról, kitartásról, és az álmokról. Viszont ezen kívül többet nem nyújt a K-on egy nagy gyereknek. Személy szerint egy iskolás banda felemelkedéséről vártam egy rövid történetet. A legelején érdekesnek tűnt, hogy a zenei analfabéta Yui-ból hogyan faragnak gitárost, a perverz tanárnő is szórakoztató volt, vagy az, ahogyan Ritsu szekálta Miót. Aztán kezdett ellaposodni az egész ötlet, igazi nagy fellépést nagyon keveset lehetett látni, a lányok sikereiről pedig nem volt visszhang. Aztán hiányoltam a komolyabb próbákat, nagyobb hangsúlyt kapott a klubteremben lévő evés és szórakozás. Ezek először persze viccesek voltak, de sokadjára már unalmas. Őszintén szólva, nem tetszett ez az anime. Ha az elejéhez hasonlóan végig fent tudja tartani a figyelmet, akkor élvezhetőbb lett volna. Ami miatt végig tudtam nézni, az a K-On! bájos, kissé Chaplini humora, és a szereplők. Karaterekben -mondhatjuk ezt - erősebb a sorozat, mint történetben. Mindegyiket lehet szeretni valamiért (bár Tsumogi számomra kicsit unalmas volt), vagy nevetni a hülyeségein, vagy a szerencsétlenségein.

Azonban a K-On! igazi erőssége a zene (lévén, hogy zenekarról szól). Hajime Hyakkoku szerzeményei tökéletesen kiegészítik a kislányos karakterdizájnt és a békességet árasztó háttérképeket. És mikor épp a gitárhúrok pendülnek meg vagy Ritsu ütői alatt szólal meg a dob, az egy rockkoncertet idézhet fel benünk, még ha csak darabjaiban is. A banda szerzeményei igaz nem igazi rock zenék, inkább a pop felé mozdulnak el, de hallgatható darabok. A legjobb szám természetesen a közismert Don't Say Lazy, az anime endingje.
Ahogy már feljebb említettem, a sorozat animációja nagyon aranyos, a háttérképek pedig nem maradnak el a jól ismert japán precizitástól (röviden, eszméletlenül szépek!). Az animálással sem voltak problémák, a mozgás is szép volt, a hangszeren való játszás szintén. Egyedül csak az volt fájó pont, amikor bejött a történetbe Azusa, és a régi openingbe belenyomorgatták szegényt. Végig úgy tűnt, hogy a kislány kilóg a képről a nyitóklipben. Érdemes lett volna egy új animációt rajzolni, nem pedig ilyen olcsón megoldani.

Nem szeretnék senkit se lebeszélni arról, hogy nézze meg a K-On!-t. Egy bájos és aranyos történet jó zenékkel. De többet nem szabad várni tőle, mert akkor nagyot lehet csalódni benne. A komoly gondolkodásúaknak szigorúan elkerülendő, hiszen tényleg csak a szokásos, többször ismételt közhelyeket hozza, mint tanulság. Szerintem egy 6,6/10-es az anime.

Vidéki élet

2011-09-17T22:43:00.000+02:00

Régóta tervezem elolvasni a Büszkeség és balítéletet, hisz szinte mindenki beszél róla. Beszélnek Mr. Darcy-ról, hogy belé lehet szerelmesedni, beszélnek Jane Austen humoráról, éles szavairól, és a BBC-s Büszkeség és balítéletről. Ezek után úgy éreztem, hogy ez a regény valami alapmű, mindenképpen ismerni kell.

Tartalom:

"Az öt hajadon leánygyermekkel büszkélkedő Bennet család még nem sejti, hogy a szomszéd birtokot megvásárló ifjú, vagyonos nemesember és legjobb barátja akaratlanul is alaposan felforgatják majd a családtagok hétköznapjait. Mielőtt azonban minden arra érdemes, nemes jellem szerelmére találna, meg kell járnia az önmaga és a másik valódi arcának megismeréséhez vezető rögös utat. Egyhangú hétköznapok és ritka ünnepek, intrika és pletyka, szerelmi incselkedés és féltékeny bosszú története ez, amelyben egy ifjú hölgy eldönti, mindenki eszén túljár, és tűzön-vízen át megtalálja a boldogságát."

Forrás: Moly.hu

Végigolvasva a könyvet, el kell ismerni, hogy ez egy nagyon jó történet. Jane Austen stílusára a klasszikus jelzőt lehetne használni. Érdekes, hogy egyes eseményeknél elidőzik, míg a lényegteleneket gyorsan leírja, továbbá szívesen közöl fontos információkat a szereplők levelein keresztül. Ez az elbeszélőmód azonnal magába szippantott, illeszkedett a regény hangulatához és korához.

Maga a cselekmény sok izgalmat nem tartogat, nagyobb hangsúly van a szereplőkön, a jellemeken. Austenről nem sok mindent tudni, de a Büszkeség és balítélet című regénye alapján nagyon jó ember ismerő lehetett, jól ismerte saját korát, és annak erkölcsét, elvárásait. Ezeket mind leírta, és (mondhatjuk ezt) kritizálta is őket. Mai szemmel nézve Mrs. Benett viselkedése nevetséges, Lydia hihetetlen bosszantó (legszívesebben felpofoztam volna), Mr. Collins "nyalisága" szintén idegesítő. A figurák közül kiemelkedik Mr. Benett, Darcy, és persze a főhős, Elizabeth. Kitűnik sajátos gondolkodásával a környezetéből, nem érdeklik a társadalmi különbségek, mindig kimondja a véleményét. Összefoglalva Austen élő, lélegző szereplőket teremtett meg, akiknek viselkedése mindenképpen érzelmet vált ki.

Több dolgot nem igazán érdemes leírni a Büszkeség és balítéletről. Amit mondtak róla, az mind igaz, nem csalódtam benne. Csak azt tudom javasolni, hogy el kell olvasni. Remek képet ad a XVIII-XIX. század közötti angol vidéki életről, továbbá némi romantika is szorult a könyvbe. Számomra 9/10-es könyv, és kedvet csinált többi Austen-regényhez.

Forrás: ellaine

Emberek

2011-09-06T19:36:00.000+02:00

A Womb után mindenképpen szerettem volna még Fliegauf Benedek filmeket nézni. A hozzáértők a Rengeteget ajánlják, a rendező első filmjét, amely a Magyar Filmszemlén és Berlinben is díjakat gyűjtött.

Tartalom:

"Budapest és lakosai a XXI. század elején. Fiatal magyarok életéből kiragadott képek a nagy metropolisz árnyékában. Egy-egy embernél csak rövid időre állunk meg, gyakran a nevüket, lakhelyüket és múltjukat sem ismerjük meg. Sok hős tűnik fel, számos szituációban. A film két, bevásárlóközpontba igyekvő emberrel kezdődik. A további események kaleidoszkópként követik egymást: betekintést nyerhetünk egy nő életébe, amint egy férfival veszekszik, megismerhetünk egy fiatal lányt, aki azon kapja magát, hogy szadista nagymamájára kezd hasonlítani, majd tanúi lehetünk egy öreg autó vásárlása közben folytatott párbeszéd meglepő eredményének. Mindennapos események rengetege. Fliegauf amatőr színészek segítségével, napjaink szlengjét alkalmazva, a komédia és a dráma közti ingadozással igyekszik visszaadni a főváros arcát. A szereplők és a közöttük fennálló kapcsolatok eredetiségét kihangsúlyozzák a digitális kamerával felvett jelenetek. Az eredmény egy költői, sőt titokzatos film egy érdekes magyar rendezőtől."

Forrás: Port.hu

Káromkodnak a filmben, veszekednek az emberek, de mégis úgy érzem, hogy ez egy szép film volt. Azért, mert olyan hétköznapi, közel éreztem a szereplőket magamhoz. Ismerős, de mindenképpen mindennapi szituációkat láttam (jó, a kutyás rész az elég különleges). A pesti emberek nem irodalmi nyelven beszéltek, hanem konyha nyelven, a mindennap használatos szlengben. A rendező nagyon jól ismerheti az átlag embereket, hiszen nagyon reálisan sikerült őket egy filmben megjeleníteni. Persze, az amatőr színészek is sokban hozzájárultak ehhez.
A történet másik érdekessége az, hogy cselekmény nincsen. A film egy átlagos budapesti jelenettel kezdődik: az emberek sietnek, mennek a dolgukra. Ezek közül az emberek közül ismerünk meg párat, közelebbről az életüket. Az egész filmre az epizodikusság jellemző, az embereket nem köti össze semmi azon kívül, hogy a fővárosban élnek.

Fliegauf Benedek első filmjénél is érezni egyfajta melankolikus, költői hangulatot, amit a Wombban is. A meleg, barnás színek az uralkodóak, továbbá a világos, természetes árnyalatok. Továbbá érdekes, hogy az egész filmet premier plánban nézhettük, kivéve a nyitó és zárójelenetet. A kis történetekben általában az emberek arcára vagy más testrészeire fókuszált a kamera, mialatt a párbeszédeket hallgattuk, és a történetek fejben elevenedtek meg, nem a vásznon.

Összefoglalva: teljesen odavagyok a Rengeteg című filmért. Nem untam, könnyebb is volt megérteni, mint mondjuk egy Tarr Béla filmet. Nem hiányzott semmi az ember rengetegből, mindent megmutatott, ami fontos. 10/10-es művészfilm Fliegauf Benedek első alkotása.

Rómeó és Júlia, mint fantasy

2011-09-02T14:00:00.000+02:00

Eredeti kritika: 2009.10.28.

Javított kritika: 2011.09.02.

A fantasy sosem létezhetett középkori hangulat, varázslat, nagy csaták, meseszerű hősök, egy ismeretlen világ és szerelem nélkül. A műfaj alkotói igyekeztek saját szereplőket felvonultatni, megalkotni egy saját világot saját országokkal, kultúrával, mondákkal, népekkel. Ezzel a mangakák és az anime forgatókönyvírók is így vannak, viszont akad egy mű, ami kicsit áthágja az alapokat: a Romeo x Juliet, magyarul Rómeó és Júlia.

Az animét harmadszori nekifutásra sikerült megnéznem. Először nem tartottam szép dolognak, hogy egy olyan híres és remek drámát, mint a Rómeó és Júliát így kicsavarjanak. Első három résznél nem is néztem tovább az animét, félreraktam. Aztán 2009. októberében láttam, lesz az Animemaxen. Kell adni neki még egy esélyt – gondoltam. Egy ideig néztem, majd a 13. rész környékén meguntam. 2011-ben sikerült befejeznem, és összességében nem is csalódtam benne, megérdemelte a harmadik esélyt. Lássuk, miért is.

Történet:

"Egy mennyei, lebegő kontinensen vagyunk, Neoveronában, ahol nem paradicsomi a hangulat, sokkal inkább pokoli. Az uralkodó család, a Capulettek házában mészárlás folyik. A Montague család szeretne uralkodni, így betörnek a palotába, hogy kiirtsák az ellenséges famíliát. Nem akarnak félkész munkát végezni: még a két legkisebb Capuletet is üldözőbe veszik. Azonban a kicsik megmenekülnek, hála a Shakespeare családnak.
14 évvel később a nép a Montague-család elnyomása alatt sorvadozik, nem bízhatnak senkiben. Azonban akad egy vörös köpenyes, titokzatos hős, a Vörös forgószél, aki a védelmezőt, a hőst jelenti az embereknek. A reményt, hogy még jön jobb kor is."

Forrás: Saját kútfő

Azonban mi, nézők tudjuk, ki is a Vörös forgószél: Odin az, aki egy érdekes családnál él. Itt lakik Cordelia, a szobalány, Antonio, Odin kis segédje és barátja, Conrad, a család feje, Emília a színésznő, Francisco és Curio, mint védelmezők, és végül William, mint drámaíró. Igen, érdekes csapat, de ahogy itt mindenki az, úgy Odin is: hisz igazából nem is fiú, hanem lány, s Júliának hívják. Ő lenne tehát történetünk főhősnője. És ahogy mindig is lenni szokott, ha van Júlia, kell lennie Rómeónak is.

Montague fia, Rómeó készül a híres-neves Rózsa bálra. Vagyis készülne, ha nem éppen jó barátjával, Benvolióval üldögélne egy teraszon, a szárnyas lovaik társaságában. Azonban ezt megzavarja a Vörös forgószél egyik mentési akciója. És mit tesz Rómeónk? Természetesen azt, amit elvárunk egy férfi főhőstől: segít ott, ahol baj van. Azonban ez az álarcos hősnek nem tetszik ~~így lőttek az idilli, első találkozásnak~~. Mondjuk nem lepődünk meg, hiszen ilyenkorra rájöhettünk, hogy itt nem fordul elő olyan dolog, amit várnánk, ami megszokott lenne.

Ahogyan Júlia családja, az övé is tartogat érdekes egyéneket. Ugye ott van a hű barát, Benvolio, aztán Lord Montague, és a szolgája, Mercutio, és a félénk, de bájos Hermione kisasszony. És ahogy minden udvarban, itt is megvannak a gondok: Rómeó nem szeretné alávetni magát apja akaratának. És ami legjobban bántja, hogy akarata ellenére eljegyezték Hermionéval.

A két oldal felállítása után jön a kérdés, hogy akkor hogyan is találkoznak a szerelmesek, főleg ilyen körülmények között. Természetesen a legromantikusabb helyen: egy bálon, és nem is akármelyiken, hanem a Montague-k Rózsabálján. Rómeónak kötelező megjelennie, Júliát pedig Emília hívja el. Minden elő van készítve, Júlia is lánynak öltözött, már csak a nagy találkozás van hátra, ami persze be is következik a kert szökőkútjánál.

Kivitelezés:

A rajzolás gyönyörű, a háttér fantasztikus, könnyedén felidézi bármelyik középkori olasz várost. A karakterek arcai őrzik a szokásos animés jegyeket, a ruhák viszont kidolgozottak, mesések. A színek nem túl erősek és nem is fakók, a kettő közötti harmónia tapasztalható inkább. Viszont érdekes, hogy a Capulet pártiak színezetében a meleg színek uralkodnak, Montaguéknál pedig a hideg színek.
A háromdés animációk (zászlónál, Escalus fa) zavarta az összképet meg, de szerencsére ritkán használták ezt a modernebb technikát. Továbbá Júlia és Rómeó arca gyakran elrajzolt, de különösen nem zavaró.

Műfaji követelmények:

Az anime megfelel egy fantasy szabályainak. Megtaláljuk a nemesebb célt képviselő titokzatos hőst, a párbajokban sincs hiány, habár a sorozat közepére nem ártott volna többet csempészni. A fantasztikum lényei is helyet kapnak, a kitalált, mienktől teljesen különböző világot láthatunk, van gonosz uralkodónk és elnyomott nép is. Röviden, remek fantasyt hoztak ki Shakespeare drámá(i)ából.

Shakespeare az animében:

Az animációs filmben rengeteg utalást fedezhetünk fel - persze, ha csiszoltak vagyunk - Willy bácsi életművéből. Azért a kevésbé pengéknek is leesik egy-egy utalás a drámaíróra. Például a “mesebeli” William is drámákat ír. Bemutatják a cselekmény folyamán az Otellót, akkor épp a történések közepén írja az Ahogy tetszik című drámát (ami W.S. vonatkoztatásban megmagyarázza, hogy Júlia miért is öltözik fiúként), akkor elhangzik a híres “A bárányok már pedig hallgatnak” mondat is. És természetesen az alkotók nem hagyhattak ki egyéb, híres Shakespeare idézetet sem kellő drámai hangulattal. Továbbá jeleneteket is láthatunk a Rómeó és Júliából, és a Hamletből ismert "darab a darabban" rész is megtalálható, csak épp az anime történetével.

Szinkron:

Elérkezett az a pont, amit a magyar animenézők állandóan piszkálni szoktak. Azonban a Romeo x Julietnél nem volt rá sok okuk, a többség szerint remek szinkront sikerült összehoznia a magyaroknak. Természetesen volt néhány furcsa választás, a színészek se voltak mindig toppon, de összességében élvezhető volt a szinkron.

Fordítás:

Nekem nincsen vele bajom, igényes, szép lett, a nyelvezete remekül passzol a fantasys, középkoros környezetbe. Annyi zavart csupán, hogy a szereplők között sokszor váltakozott a magázás és a tegeződés.

Zene:

A nyitódal gyönyörű szép, Lenna Park hangja páratlan. És érdekes japánul hallani a “You raise me up” című dalt (link az eredetihez). Kellemes, romantikus dalocska, kitűnő választás az animéhez. A záródal is jó, utal a harci jelenetekre, a sorozat másik fővonalára. A második ending már kicsit unalmasabb volt, de hallgatható.

Mást nem tudom, hogy mondhatnék-e. Remek anime, ajánlom mindenkinek, aki egy kis változatosságra vágyik az eredeti dráma történetében, vagy pusztán fantasy rajongó, esetleg Shakespeare “hódolója”. Megvannak a maga hibái, a sorozat a közepe felé kicsit belassul, de némi türelemmel túl lehet a mély ponton lendülni, és élvezni a pörgős, tragikus véget. 8/10-es anime, nekem nagyon tetszett.

Katherine, vérfarkasok, bosziságok

2011-09-02T12:06:00.000+02:00

Elena és a Salvatore testvérek kalandjai pontosan ott folytatódnak, ahol az előző évadban vége szakadtak. A múltban is sokat ügyeskedő Katherine végre feltűnik a színen, hogy kedvére kijátszhassa magát a nézők nagy örömére, továbbá új szereplők tűnnek fel és a régiek sem vesznek el, csak átalakulnak. Vagy tényleg elvesznek örökre.

Tartalom:

"Amikor Elena hazatér, megdöbbenve látja, hogy mi történt Jeremyvel és Johnnal. Elena és Damon, akárcsak Bonnie és Matt, a kórházban aggódnak, mert még nem tudni, hogy Caroline életben marad-e. Beszélgetés közben Damon rájön, hogy nem Elenával csókolózott előző este. Elérkezett a várva várt pillanat, Kat visszatért. Tyler nagybátyja, Mason, a volt polgármester öccse megérkezik a városba, hogy vigaszt nyújtson a gyászoló családnak."

Forrás: Port.hu

Vegyes érzéseim vannak ezzel az évaddal kapcsolatban. Ugyanúgy tetszett, mint az előző, viszont nem várom a következő évadot.
El kell ismerni, hogy sokat fejlődött a sorozat. Izgalmasabb lett, a legtöbb epizódban történt valami lényeges dolog, ami előrébb vitte az eseményeket. Már az első epizódtól látható volt az új dinamizmus, a friss ötletek. Jöttek új lények be (vérfarkasok, ősvámpírok, hibrid lény, warlockok). Ez az erős színvonal tartott egészen az évad közepéig, ahol jött egy unalmas lejtő. A történet hosszú ideig egy helyben toporgott, ugyan azokat a köröket futották végig a szereplők. Szerencsére sikerült kimozdítani a cselekményt az állóhelyzetből, visszatért a sorozat régi lendülete egészen a 21. epizódig. Az évad lezáró epizódja eléggé unalmas lett, nem sok mindent vezetett fel a következő évadból, amiért érdemes lenne várni. Természetesen maradtak ötletesen feldolgozható szálak, de az írók nem tettek rájuk nagy hangsúlyt.
Gonosz dolog, amit most írok, de az írók ebben az évadban kevesebb embert mertek csak végleg megölni. Többször elsütötték, hogy a varázsgyűrű mindig visszahozza az elhalálozott illetőt, vagy a felmerült problémát Bonnie megoldotta egy varázsigével. Így túl könnyűvé vált a főhősök dolga, nézők számára pedig kissé unalmassá a fordulatok.

Szereplők terén is sok változás történt, továbbá több új karakter is megjelent a színen. Ami a legfájóbb pont az egész évadban, az Damon. Az előző évadból ismert Lestatot idéző figura visszafejlődött egy szenvedő, elveszett ~~puhapöccsé~~ puhánnyá. Humorát is ritkábban csillogtatta meg, még nőkkel is egyre ritkábban foglalkozott (néha ott lábatlankodott a tévés nő, de számomra kb. a Trónok harcás prostik szerepével mozgott egy szinten - inkább a készítők miatt került be a nőcske). Összefoglalva, elveszett a régi Damon, és nem elég a két szép szeme, hogy szeretni lehessen a karakterét.
A főszereplők közül még Elena lett elviselhetetlen az évad közepén látható mártírkodása miatt. Érthető, hogy bosszantja, hogy emberként nem tud mit csinálni ezen kívül, de beláthatná, hogy az önfeláldozás sem vezet sehová. Szerencsére erre hamar rá is jött, és a továbbiakban visszatért a jól ismert Elena.
Az új szereplő, Katherine izgalmas karakternek tűnt, kicsit ő pótolta Damon régi énjét. A vámpír "néni" nem törődik se emberrel, se vámpírral, hogy magát megvédje a veszélytől, csupán saját érdekei vezérlik. Ügyesen kijátszik mindenkit, a hölgy nem egy buta gonosz figura. Azonban az évad második felében nagyon háttérbe szorul, és mivel a saját érdekében nem csinál semmit (spoiler! így próbálja kijátszani Klaust spoiler vége), unalmassá is válik (de a zenei ízlése jó - Foster the people ^^).

A legpozitívabb fejlődést Caroline mutatta. Barbie babából felelősségteljes lánnyá nőtte ki magát, aktívan részt vesz minden ütközetben, tervgyártásoknál is gyakran jelen van. Emellett megvan az aranyossága is, amit az 1. évadban is szerettem.
Aztán végre sikerült megkedveltetni velem Stefant! Igaz, nem annyira, mint Caroline-t, de továbbra is jól fejlődik Stefan, akár egy igazi izgalmas figurává is válhat. Legalábbis az évad vége erről tanúskodik.
Bonnie egyre ügyesebb boszi lesz, és végre kilábalt a vámpír rasszizmusából. Jeremy is továbblépett az emo-korszakán, próbál a csapat hasznos tagja lenni, még ha sokszor nem is engedik neki.

Visszatekintve a Vampire Diaries 2. évadára, élvezhető volt, leginkább az elején. Sajnálatos, hogy a vége kicsit ellaposodott, továbbá némely szereplő fejlődése is kicsit rossz irányba haladt. Remélhetőleg, a következő évadra ezek a hibák eltűnnek, és igazán klassz részeket kapunk, hogy türelmetlenül várjuk a következő heteket. Sajnos nem lett 9 pontos ez a 22 epizódos pakk, marad a 8/10-es értékelés.

Fekete, fekete, fekete

2011-09-01T12:14:00.000+02:00

Feketeország - Legtöbbünknek Babits Mihály verse jut eszünkbe. Minden bizonnyal ez is megihlette meg a Kréta-kör tagjait darabjuk elkészítéséhez. Én is Babits versén keresztül jutottam el odáig, hogy mindenképpen megnézzem ezt a fekete humorú, de különleges filmet a 2004-es Magyarországról.

Tartalom:

"A FEKETEország a Krétakör közös műve: komor, groteszk, szatirikus vízió a világról, amelyben élünk. Az előadás alapjául a rendező telefonjára érkezett SMS-ek szolgáltak, melyek 160 karakterben fogalmazzák meg a napi eseményeket. Ezek a hírek inspirálták a színészek által improvizált jeleneteket, zeneszámokat, melyekből nem hagyományos értelemben vett dráma, hanem egyfajta abszurd ünnepség, beavatási szertartás bontakozik ki."

Forrás: Port.hu

Végignézve ezt a színházfilmet, úgy érzem, sokszor megdöbbentem, vagy rosszul éreztem magam. Médiahírek alapján írták meg a darabot, de így is sikerült kreatívan, elég fekete humorral előadni. Láthatunk jelenetet a villanyszerelőkről, rasszistákról, volt itt családon belüli erőszak, pedofília; többségében olyan események, amelyeket szeret a média felkapni. Más szempontból nézve olyan dolgokat láthattunk, amelyek jelen vannak a társadalmunkban, tudunk róluk, de nem teszünk ellene semmit, hisz fogalmunk sincs, hogy épp mikor történik és hol. Mindez megtörtént Magyarországon, most is történnek hasonlók, így még mindig aktuális a Feketeország. Viszont 7 év után érdemes lenne ismét egy hasonló alkotást készíteni. Sokkal nagyobbat "ütne".
És mi volt a készítők célja? Bemutassa Magyarországot? Igen. Bemutassa azt, hogy a média csak rossz híreket közöl? Igen. Mindkettő lehetséges.

Rengeteg mindent lehetne írni a különböző jelenetekről, átbeszélni, hogy melyik mit fejez ki (egyik ilyen kivesézendő jelenet számomra a Simek Kitty-ügy), de összefoglalva elég ennyi. Nem nagyon ajánlom mindenkinek, mert kell hozzá egy kis türelem, erősebb lélek, hogy ne kapcsolja ki az ember a gusztustalan jeleneteknél a filmet. Számtalan első ránézésre öncélú, csak a megbotránkoztatást szolgáló jelenet van, ezekhez elkel egy kis edzettség. Olyan embereknek ajánlom első sorban a Feketeországot, akik már megismerkedtek a groteszk művészettel, és értik is azt. Számomra 8/10-es élmény volt. Különleges, viszont volt egy-két jelenet, aminek mondanivalójával nem érettem egyet, és akadtak olyan jelenetek, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni (például a legelején az oboa).

Ami megosztja a világot

2011-08-30T22:20:00.000+02:00

"Mersz szeretni? Az életed árán is?" - Ezzel a szöveggel jelent meg a magyar könyvpiacon Stephenie Meyer Twilight könyvsorozatának első kötete. Ekkor még mi, gyanútlan molyok nem voltunk tudatában, hogy mivel is nézünk szembe, mit tartunk a kezünkben, mi tárul elénk azzal, hogy elolvassuk a könyvet.

Tartalom:

"Mersz szeretni? Az életed árán is? Forks fölött mindig felhős az ég. Bella Swan, az érzékeny, zárkózott lány afféle önkéntes száműzetésre ítéli magát, amikor ide költözik apjához. Bella alapjáraton is mágnesként vonzza a bajt, ezúttal azonban nem csak a „mindennapi” csetlések-botlások fenyegetik. Hanem Ő… Ő, akinek aranyszín szeme van, titokzatos, szeszélyes, kiszámíthatatlan, félelmet keltő és biztonságot sugárzó. Ő, akit Edwardnak hívnak, mint valami ódivatú regény hősét. Ő, aki megmenti az életét. Ő, aki mégis a legnagyobb veszélyt jelenti Bella számára. Az indián rezervátumban furcsa, félelmetes mesék keringenek. És egy nap a legenda megelevenedik…"

Forrás: Moly.hu

Végigolvasva a négy kötetes híres (vagy hírhedt?) regényfolyamot, azt kell mondanom, hogy nem rossz történet, sőt, jó is. Anno tizedikes koromban, amikor karácsonyra megvettem az első kötetet, s elolvastam a téli szünetben, nagyon megfogott. Könnyen együtt lehetett érezni Bellával (amilyen csetlő-botló), szimpatikus volt az irodalom szeretete miatt. Továbbá egy remek kis amerikai hangulat áradt a sorok közül: nem az a tinédzser vígjátékféle, hanem egy másmilyen, egy hétköznapibb, könnyebben elképzelhető. Aztán az indián legendák fogtak meg leginkább, és nagyon örültem neki, hogy ezekből bőven kaptunk a következő három kötetben is, a negyedikben pedig megismerkedhettünk kicsit a dél-amerikaival is.

A felsorolt történetek mellett természetesen más népek kultúrájából is szemezgetett az írónő, leginkább a vámpíroknál. A legelején voltak hajmeresztő dolgok (például csillognak a napon), de ezek a további kötetekben szépen elmaradtak, és a szuperhősök kiforrtak egyfajta modern vámpírrá. A vérfarkasok már jobban átgondolt mitológiát, tulajdonságokat kaptak, s leginkább az indián mesékből állt össze történetük. Érdemes figyelni, hogy mennyiben térnek el a hagyományos vérfarkas elképzeléstől!

Sok jó dolog van a Twilightban, viszont rengeteg rossz is. Hiába sok a rajongója, ezt el kell ismerni. Most csak néhány nagyon fájó pont.
Egyik legszembetűnőbb dolog számomra, az a sok felesleges szerelmi ömlengés. Persze, szükség van valamennyire, hisz ez egy romantikus regény, de egy mértéket érdemes megtartani. Azonban elég sok szerelmi jelenet volt a könyvben, többször lassította a cselekményt. El kell ismerni, az elején valamennyire bemutatta a szerelmesek kapcsolatát, de egy idő után egysíkú lett, így unalmas.
Másik nagy gondom a könyvvel, hogy az írónő kerüli a nagyobb összecsapásokat. Komolyabb csatára az első és harmadik kötetből emlékszem. Nem baj, ha nem túl erőszakos egy történet, de mivel itt vámpírok a főhősök, és többnyire fantasy a műfaj, és Meyer többször is felvezet egy-egy csatát, ami végül be sem következik... Nos, ez így nincs nagyon rendben.
Harmadik negatívum a két főhős. Edward számomra nem egyenlő a tökéletes férfival, a nagy Ő-vel, inkább hasonlít egy olyan fiúra, aki szereti megszabni a barátnőjének, hogy mikor mit csináljon. Mindenkinek másfajta ember jelenti a tökéletes társat, de számomra az ilyen fajta fiú szóba se jöhet.
Bellával sincs minden rendben. Az elején azt írtam, hogy csetlő-botló természetével könnyen lehet azonosulni meg irodalom szeretetével, viszont ahogy a kapcsolatában viselkedik, szintén nem normális. Vagyis ha fiú lennék, nem viselném el. Ami leginkább irritált, az Bella önzősége. Önmagában végig azt mondta, hogy "Edward az övé, csak az övé", és ez csak egy kis dolog. Sosem fogalmazott úgy, hogy "együtt" vagy "egymásé". Továbbá a mártírkodásával is önzőségét bizonyítja: eszébe se jut, hogy szeretteivel mi lenne. Ő csak feláldozza magát, csak úgy.

Persze, voltak jól megalkotott szereplők is (például Alice vagy Aro), de elég rossz, hogy pont a főhősök antipatikusak, miközben ők képviselik a jó oldalt, velük kellene azonosulnunk.

Összefoglalás a Twilight-sagáról. Nem rossz történet, kellemes kikapcsolódás lehet napozás közben, vagy munka után. Vannak benne friss ötletek, vannak furcsa dolog, rossz megoldások is. Egy gördülékeny fogalmazású szórakoztató ifjúsági regénysorozat. Nagyjából ez a Twilight, amit érdemes elolvasni, ha épp valami kikapcsolódásra vágyik az ember, és nem idegenkedik egy kis romantikától sem. Számomra 7/10-es olvasási élményt jelentett Stephenie Meyer első könyvsorozata.

Forrás: twinklepug

Gollam nyomában

2011-08-26T21:04:00.000+02:00

A The Hunt for Gollum egy angol rövidfilm, amelyet Tolkien történetének rajongói forgattak le. Gondolták, eljátszadoznak egy kicsit: Mi is történt A hobbit és a Gyűrűk ura közötti periódusban? Merre járt Vándor, Gandalf, és vajon merrefelé tevékenykedett Gollam? Chris Bouchard rendező erre ad választ saját elképzelései szerint.

Tartalom:

"Semmi hír sincs az egy Gyűrűről. Gandalfnak azonban van egy sejtése, hogy ki tudhat a veszélyes ékszerről: Gollam. Vándor útnak indul Középföldén, hogy megtalálja az elkorcsosult lényt, és közelebb kerüljön a gyűrűhöz, mint az ellenség."

Forrás: Saját kútfő

A történet kicsit laposka, a 40 percben nem sok izgalom történik a film végi csatajelenetet leszámítva. Nagyon meglepődni nem is kell, hisz a kis történet a keresésre koncentrál, nem pedig egyéb eseményekre. Azonban első sorban nem ezért jó rajongói film.

Amit mindenképpen ki kell emelni, az a technika. Igaz, nem olyan "menő" felszereléssel dolgoztak, mint Jacksonék, de meg kell hagyni, sikerült az eredeti filmekhez hasonló hangulatot és látványvilágot teremteni. Az amatőrséget csak akkor éreztem a technika során, mikor csak egyszer tűnt fel teljes valójában Gollam. Az elhíresült gnómfélét költséges rendes animációval elkészíteni, az biztos.
Egy valami viszont nagyon profi volt a filmben: a plánok! Többféle képet láthatunk többféle szemszögből, beállításból, így izgalmassá téve a képi megjelenítést. És mivel meseszép tájon forgattak, így élmény volt nézni a sokféle tájat mindenféle nézőpontból.

Egy amatőr filmnél általában amatőr színészek szoktak dolgozni, ez itt is így volt, majdnem. A honlap szerint színház közeli személyek játszották a karaktereket. Ezért nem is éreztem annyira unalmasnak a játékukat, de mivel főleg a keresésről szólt a történet, nem igazán bontakoztak ki a szereplők, és így a színészek tehetsége se. A Gollamot alakító színész viszont kitett magáért, szinte ugyanúgy kuruttyolt meg sziszegett, mint a rendes, filmbeli.

Összefoglalva a bejegyzést: a The Hunt for Gollum egy ügyes rajongói film, még ha a történet nem igazán tartja feszültségben az embert. Egy kicsit el tud varázsolni ez a filmecske, de nem több. Számomra egy 7/10-es élmény volt, se nem több, se nem kevesebb. Egyszer azért nézze meg minden LOTR rajongó.

Egy zongora élete

2011-08-25T14:46:00.000+02:00

Ez a harmadik rövidke manga, amit Rita ajánlásával olvastam. A különös ötlet, a megszemélyesített zongora keltette fel az érdeklődésemet.

Tartalom:

"Eme rövid szösszenet egy hangszer, nevezetesen egy zongora történetét, (életét) kíséri végig. Ne féljünk attól, hogy 10 oldalon keresztül egy nagy, robusztus zongorát kell bámulni, ugyanis a mangaka, fantáziájának hála, "megszemélyesítette" eme sokoldalú zeneszerszámot..."

Forrás: Animeaddicts

A képregény egy zongora életútját mutatja be. Születését homály fedi, élete fénypontjakor ismerhetjük meg. A továbbiakban azt láthatjuk, mennyiféle emberrel találkozik, de leginkább azok érintik meg, akik képesek voltak megszólaltatni őt. Végül lassan elhasználódott a hangszer, és vidékre került, ahol békésen tölthette hátralévő napjait.
Röviden mutatja be a mangaka kis történetét, de nagyon érzékien, megragadja az embert. A zongorát is sikerült érző, szerethető lénnyé változtatnia.

A zongorás történetbe további színt visz a 3-colour elnevezésű technika. A képek többsége fekete-fehér, de többször felbukkannak más színek is (értelemszerűen három szín). Egyes figurákat karakteresebbé tett, vagy fontosabb dolgokat hangsúlyozott ki.

Röviden, az I am a piano egy remek japán oneshot, el kell olvasni. Nem is tudok mást hozzáfűzni, csak azt, hogy 10/10-es alkotás.

A hídmester

2011-08-24T23:47:00.001+02:00

A Most, azaz A híd című filmre Anna Éva hívta fel a figyelmemet a Pickwick klubban. Mindenképpen időt akartam rá szakítani, hisz komoly filmnek tűnik, meg sok információt nem találni róla.

Tartalom:

"A Most, azaz a Híd című rövidfilm egy hídirányító történetét mondja el, aki egyik nap kisfiával megy ki munkahelyére, egy vasúti hídra. Egy szerencsétlen esemény miatt azonban választania kell a teljes szívéből imádott gyermeke és egy emberekkel tömött vonat között.

Az apa őrjöngve dönt az emberek megmentése mellett, éppúgy, ahogyan Isten is tette ezt, amikor egyszülött Fiát küldte a keresztre, hogy megmentse az egész emberiséget."

Forrás: Evangélikus.hu

A híd című film meghökkentő, és erre csak a legvégén jövünk rá. A film egy, a modern korba átültetett bibliai történetfélét mesél el. A vasúti híd kezelőjének fontos döntést kell hoznia: egy emberi életet mentsen (azét, akit szeret), vagy a többiét (akiket még nem is ismer)? Utóbbi mellett dönt, még ha fájdalmas is. A történet így arra a kijelentésre reflektál, miszerint Isten feláldozta fiút, Jézus Krisztust az emberiség megváltásáért.
Mielőtt ez az eset bekövetkezne, előtte felvázolják előttünk az apa és a fiú kapcsolatát. Láthatjuk, hogy igazi családi kötelék van köztük, már-már tökéletes. Továbbá érdekes, hogy nincs jelen anya alak, de ezt a film végi idézet teljesen megmagyarázza.

Az apa és a fiú mellett több, hánytatott sorsú embert is láthatunk a történet során. Megismerhetjük problémáikat, továbbá közös pontokat is találhatunk bennük. Mindegyik ember az utcán tengődik, és ugyanarra a vonatra száll fel. Ezekkel az emberekkel csupán annyi bajom volt, hogy fölöslegesnek éreztem viszonylag részletes bemutatásukat. Azt el kell ismerni, hogy hozzáadott valamennyit a film hangulatához, viszont a történetet különösebben nem befolyásolta.

Ha már emlegettem a hangulatot, a cseh város villamosai, házai, utcái és emberei nagyon realisztikusak (valószínűleg szabadtéri forgatás volt), így egy remek kis hangulatot adva a történethez. Továbbá az uralkodó szín, a kék csak fokozza ezt.
Kicsit kitérve a technikára: nagyon szép felvételeket láthatunk változatos plánokban, és a kamera sem mozog fölöslegesen, nem zavarja meg a képeket.

Nagyon örülök, hogy egy ilyen filmet is láthattam, mint A híd. A feljebb említett problémámtól eltekintve remek filmnek tartom, tényleg érdemes rászánni a fél órát. Nálam egy 9/10-es alkotás.

Értékeld, hogy élhetsz

2011-08-24T10:47:00.000+02:00

"Értékeld, hogy élhetsz " - Talán ez a legfontosabb mondanivalója a The Girl's Winter című koreai képregénynek. Ezt az alkotást szintén Rita ajánlotta, s örültem, hogy sikerült megismertetnie velem.

Tartalom:

"Egy különleges téli történet egy lányról, Yoon-Hee Suh-ról, aki úgy érzi, nem figyelnek rá eléggé. Eldöntötte, hogy öngyilkos lesz, de sosem gondolt bele, ez milyen következményekkel lesz másokra.

Biztos vagyok benne, hogy a Wink olvasói, akik magányosnak érzik magukat és elolvassák ezt a történetet a hideg téli napokon, biztosan „szívükig ható meleg érintésként” fogják megélni ezt az élményt. /Moh Toong-Ee a Wink szerkesztője/"

Forrás: Animeaddicts

Főszereplőnk fölöslegesnek érzi magát, ezért öngyilkosságot követ el. A sors fintoraként túléli, azonban más veszti életét helyette. E eset következtében a lány megtanulja értékelni saját életét. Nagyjából erről a jellemfejlődésről szól ez a 10 oldalas történet. Viszonylag kevés a szöveg, a rajzokból értesülhetünk leginkább az érzelmekről. Emiatt a szereplők arcai nagyon kifejezőek, életszerűek, tényleg érzelmeket rajzoltak rájuk. Így a rajzoló remek hangulatot teremt a történetéhez.

A The Girl's Wintert mindenképpen el kell olvasni. Rövidke, a vége eléggé nyitott, de ezek ellenére remek kis oneshot. Nálam 9/10-es, örültem, hogy ilyen aprócska kincset mutattak nekem.

Tizenhat évesen vőlegényt választani???

2011-08-23T16:22:00.000+02:00

"Tizenhat évesen vőlegényt választani???" - körülbelül ez volt a reakcióm, amikor elkezdtem olvasni a Renai Joujou-t Rita ajánlására. Ennek ellenére végig olvastam a történetet, mert csak 3 fejezetből állt.

Tartalom:

"Tsubasa egy teljesen átlagos tizenéves lány. Egy nap felhívják az iskolában, hogy a beteges nagyapja összeesett. A haldokló nagypapa egy levelet ad az unokájának, amelyben az utolsó kívánsága van. Azt kéri tőle, hogy vigye el az egyik ismerősének, aki egy teaszertartás-iskolát működtet. Tsubasa úgy tesz, ahogy nagyapja kívánja. Az iskola bejáratánál találkozik két fiúval, az egyik maga a ridegség és közömbösség, a másik pedig mondhatni egyből letámadja Tsubasát, azonnal ölelgetni kezdi.

A lány megtudja, hogy a levélben az áll, hogy hozzá kell mennie a teaszertartás-iskola vezetőjének fiához. Ám van egy kis probléma: a vezetőnek két fia van, Shou és Ryuu, ráadásul az lesz a vezető örököse, akit Tsubasa választ. A lánynak nagyon nehéz dolga van, mivel ki kell tanulnia a házimunka művészetét, ezen kívül Ryuu egyből a fejéhez vágja, hogy a lány nem az ő esete. Vajon kit fog választani Tsubasa, Shou-t vagy Ryuu-t? Egyáltalán megbékül a lány Ryuu-val? Mindez kiderül, ha elolvasod a mangát!"

Forrás: Animeaddicts

Az az érzésem, hogy én lassan kinövök a shoujo-ból, vagy ez a kis történet nem épp a legjobb darab. Maga az alapötlet teljesen abszurd, de leginkább azért, mert a mai korban játszódik. Ha a történelmi Japánba helyezték volna, akkor elfogadható lett volna valamennyire. Tudom, hogy a japán nők nem annyira szabadok, mint a nyugatiak, de csak nincsenek annyira elnyomva, hogy érdekházasságot keljen a család miatt kötni, főleg nem 16 évesen.
Ez a furcsa szituáció elviselhető lenne, ha a mangaka jobban kidolgozta volna a történetet. A három fejezet során nem történik semmi egyéb, csak a csajszi koslat az egyik srác után, s persze a végén happy end. Esetleg, ha hosszabb lett volna a manga, jobban ki lehetett volna bontani a történetet.
A sok negatívumok ellenére azért jó dolgok is voltak a történetben. Például az apróbb romantikus jelenetek ügyesek voltak. Aztán a rajzolásra sincs panasz, nagyon szép, megállja helyét a műfajban (bár mintha a csaj feje össze lenne kicsit nyomva).

Röviden, a Renai Joujou nem a legjobb shoujo, de egy unalmas délutánon el lehet olvasni, mivel nem túl hosszú, és lehet, hogy más szórakoztatóbbnak fogja találni mint én. Számomra ez a manga csak egy 4/10-es.

Azok a madarak házasok?

2011-08-22T12:35:00.001+02:00

Erre a japán rövidfilmre a Sekai Fansub oldalán leltem rá. A szerkesztővel, Arianával épp a művészfilmekről beszélgettünk, mikor ajánlotta nekem a Kimi no Yubisaki-t. Negyed órás alkotás, gondoltam, könnyű lesz megnéznem és megemésztenem. Továbbra nagyon különleges darabnak gondoltam, mivel nem sokat hallottam a japán művészfilmekről.

Tartalom:

"Elég nehéz egy művészfilmről ismertetőt írni. Igazából abba a kategóriába tartozik, amikor az ember saját maga tudja csak, mit mond neki ez a rövid kis történet. Tizenhét perc Horikita Maki és Kuroki Meisa főszereplésével, tele képsorokkal, beszélgetéssel, aminek az elején mintha semmi értelme sem lenne. Van. De mindenkinek magának kell rájönnie, mi. Mit mond neki, mit ad neki. Mesélhetnék arról, mi a véleményem róla. Hogy nekem mit mondott. Hogy én milyennek éreztem. Felesleges lenne. Nézzétek meg, és döntsétek el ti, hogy mit jelent számotokra ez a tizenhét perc. Jó szórakozást!"

Forrás: Sekai Fansub

Ahogy a leírásból kiderül, két lány beszélget mindenféléről. A madarakról, arról, hogy egyikük elköltözik, a kezes játékról. Mindez érdektelennek hangzik, de ha ezeket a beszélgetéseket gondolatban rávetítjük az életre, egészen más értelmet nyernek. Az egyik ilyen beszélgetés a kéz játéknál hangzik el. A hosszú hajú lány tanítja a játékot a másiknak, s azt mondja neki: "Ne csak csináld, érezd is."
Még érdekes, hogy a rövid történet egy körhöz hasonló. Miért is? Ugyan azzal a kérdéssel végződik, amivel kezdődik: "Szerinted azok a madarak házasok?" Valamiért kereknek és szépnek éreztem a filmet.

A rövidfilm érdekessége még a technikában volt. Kicsit amatőr filmnek tűnik, főleg a hangok vágásánál, s az operatőr kezében is sokszor remegett a kamera, így a kép is. Ennek ellenére a felvételek élesek, szépek. Többször "fáraszt" minket a rendező hosszú beállításokkal, de mivel kellemes tájon vagyunk, így annyira nem zavaró az egy helyben álló kamera.

A Kimi no Yubisaki a minimális amatőrségtől eltekintve kellemes alkotás, érdemes rászánni azt a negyed órát. Nyugodt szívvel adok rá 9/10 pontot.

Az űr utánad

2011-08-21T11:14:00.000+02:00

Erre a kis animációs filmre Kata hívta fel a figyelmemet a Pickwick klubban. Hosszú ideig fogalmam se volt róla, hogy mikor fogom megnézni, amíg véletlenül meg nem találtam a Youtube-on.

Tartalom:

"Az animációs fesztiválok kedvence, 2000-ben Oscar-díjat kapott. Egy apa elbúcsúzik kislányától, és elmegy hazulról - örökre. A digitálisan kifestett, ceruza- és szén-technikával készült film a lány életét, és az azt végigkísérő végtelen hiányérzetet mutatja be."

Forrás: Port.hu

Hiába rövid ez a kis történetecske, akkor is tökéletes. Nagy tehetség kell hozzá, hogy 10 percben hangok nélkül valamit teljesen érthetően és lényegre törően elmeséljen az alkotó. Michael Dudok de Witnek ez sikerült. Egy szép és megható animációval gazdagította a filmvilágot.
Az Apa és lánya egy egyszerű szimbólum köré épül, a halált mutatja be, és az itt maradó (a lány) további életéről mesél. A lány hiába cseperedett fel, mindig visszatért oda, ahonnan apja elment. Hiába talált barátokat, szerelmet, érezte, hogy valami hiányzik az életéből.

A kis történet mit sem érne az animáció nélkül. Egy egész különlegesnek tűnő technikával készült - a leírás szerint digitálisan kifestett, ceruza- és szén-technikával -, így remek hangulatot adva a "mesének".

Összességében az Apa és lánya egyszerűen tökéletes. Egyszer mindenképpen meg kell nézni, s hosszú ideig nem is tart (tényleg tíz perc). 10/10-es rövidfilm, amit itt nézhettek meg.

A gombszemű támadása

2011-08-20T17:56:00.000+02:00

A Coraline meséről Anikó áradozott rengeteget, s a Karácsonyi lidércnyomáshoz hasonlította stílusában (ami nem csoda, hisz a rendező azonos, aki pedig nem Tim Burton!). Gaiman - regény elolvasása után szinte azonnal beszereztem a filmet, s amint idő jutott rá, meg is néztem. A 2009-es két Oscar-jelölés jó mesét ígért, viszont a Google-ben található kissé élénk hátterű képek viszont elbizonytalanítottak.

Tartalom:

"Coraline egy kislány, aki egy titkos ajtót fedez fel új otthonában, mely mögött saját életének egy másik változatát találja. A felszínen ez a párhuzamos valóság hátborzongatóan emlékeztet valós életére - csak éppen sokkal jobb. Ám ez a hihetetlenül eredeti, fantasztikus kaland egyre veszélyesebbé válik, és amikor a másik, az álanya örökre ott akarja fogni, Coraline latba veti minden makacs elszántságát, bátorságát: segítségül hívja szomszédjait és egy beszélő fekete macskát, hogy megmentse igazi szüleit, néhány szellemgyermeket, és hazatérjen."

Forrás: Port.hu

Az előzetes félelmeim szerencsére nem teljesedtek be. Az animációs mese (inkább bábanimáció) jelenetei többször idézik meg a horror műfajt, ezzel gyereket és felnőttet egyaránt megrémisztve. "Borzasztó" látvány a hirtelen előugró színésznő-páros, a kezdő jelenetben varrogató hosszú fémujjak, a színtelen, kopasz patkányok, a gombszemek, s sorolhatnánk a végtelenségig, hisz annyi szörnyikével találkozhatunk a Coraline-ban. És a teljes mesére nem jellemzőek az élénk színek, ahogy arról a Google-képek akartak meggyőzni, sokkal inkább a sötétebb árnyalatok uralják a vásznat. A borzongáson túl számtalan ötletesen és ügyesen megoldott animált mozgást is láthattunk. Ilyen például a másik apa kertje és annak táncoló virágai, az ugróegér cirkusz fellépése, vagy a két idős színésznő műsora. A bábanimáción keresztül szinte maradéktalanul sikerült életre kelteni az eredeti mese borzongatós hangulatát, a furcsa figurákat és környezetet.

Ahogy az minden adaptációnál előfordul, az eredeti történetet valamilyen szinten átalakították, ezt Neil Gaiman meséje sem úszta meg. Azonban maga az író volt a forgatókönyv szerzője is, így az eredeti történet nagy károkat nem szenvedett, inkább kibővült. Egyik változtatás, hogy a mese új helyszínre kerül (Anglia helyett az Államokba - érthető okokból), aztán kaptunk egy új szereplőt, Mikit, az egércirkusz tulajdonos bácsi orosszá változott, spoiler! s egyik szellemgyerekről kiderül, hogy Miki nagyanyjának testvére spoiler vége. Továbbá az animáció szempontjából került be az eredeti történetbe néhány új jelenet, mint például az egércirkusz, vagy a kert.
A változtatások nagy része jót tett a történetnek, hisz így sokkal jobban ki tudták tölteni a játékidőt. Azonban néhány új elem kissé fölösleges volt, például a Miki-vonal. Kicsit furcsa volt, hogy Coraline-nak segít a fiú, pedig a könyvben pont az tetszett, hogy a lány egyedül küzdött meg az akadályokkal.

A változtatások és néhány borzadály ellenére is a Coraline és a titkos ajtó egy remek mese a műfajában, remek szórakozás. Egy 9,5/10-es értékelést simán megér, s ismét egy kedvenc mesét köszönthetek a listámon.

Itt mindenki bolond, te is, én is

2011-08-19T23:20:00.001+02:00

A rengeteg Alice adaptáció után, amit már láttam (legalábbis azok után, amikről itt írtam) ideje volt, hogy az eredeti művel is megismerkedjek. Továbbá idegesített, hogy ha valahol utaltak rá, nem mindig értettem teljesen. Utolsó ok, amiért rászántam magam a mesére, az a Kosztolányi Dezső fordítás, amiből már bőven hallottam részleteket.

Tartalom:

"Ennek a furcsa ötletektől hemzsegő, kalandos, vidám mesekönyvnek a szerzője, Lewis Carrol a múlt században élt, matematikaprofesszor volt az oxfordi egyetemen. Világhírűvé vált könyve első ízben 1865-ben jelent meg. Azóta – immár a világ gyermekirodalmának klasszikusaként – szinte valamennyi nemzet nyelvén napvilágot látott. Az angolszász humor e sajátos alkotása Alice oldalán elvezeti az olvasót Csodaországba – amely valójában álomvilág, a Viktória királynő korabeli Anglia torzképe. Aki ismeri az angol történelmet, az a Szív Királynőben könnyen felismerheti a hirtelen haragú Viktóriát, s férjében, a pipogya Szív Királyban a jelentéktelen Albert herceget. De megtalálhatjuk e könyvben az angol igazságszolgáltatás, iskolarendszer vagy éppen sportszenvedély végletekig vitt, humoros torzképét is."

Forrás: Moly.hu

Ez a történet is megosztja az embereket: van, aki teljesen odáig van érte, s van, aki fintorral eltolja magától. Én az első csoportba kerültem, hiszen teljesen elvarázsolt a regény. Viszont abban igazat kell adni, hogy Alice kalandja zavaros, érthetetlen, röviden nonszensz. És mindezt miért van így? A magyarázatok (értsd: a témában jártas tudósok) szerint Carroll híres angolokat parodizált ki. Sajnos nem jöttem rá, hogy ki kicsoda is akar lenni (esetleg, ha tovább okosodom), viszont a párbeszédeket nagyon élveztem. Alice gondolatai aranyosak voltak, még ha elején butának is tűnt a kislány. Rengeteg szójáték olvasható (amelyek nagy részét sikerült átültetni magyarra), amelyek mindenképpen megnevetettik az embert. Kedvencem a következő:

– Az Angolna tud-e angolul ? – kérdezte Alice.
– Csak szeretne – felelte az Ál-Teknőc. – Amint a neve is mutatja. Angolna, de nem tud szegény.

A fogalmazáson túl a figurák is érdekesek, kellően flúgosak, némelyiket kedvelni is lehet. Máshol is feltűnő figurák például a Vörös Királynő, a mindig késésben lévő Fehér Nyúl (a fordításban Nyuszi), Fakutya, a széles vigyorú macska, Kalapos és az ő tea partija, s még néhány szereplő is felbukkan könyvben, filmben, dalban, rajzban, természettudományban, szóval bárhol, hisz a mese ekkora népszerűségnek örvend.

Mese: vajon Alice Csodaországban mesének számít, vagy mesének álcázott felnőtt regénynek? Mivel nekem kis koromból kimaradt a könyv (a Walt Disney feldolgozás pedig habos-babos az eredeti történethez képest), így fogalmam sincs, hogy egy gyerek hogyan birkózik meg Csodaországgal. Viszont felnőttként számtalan olyan dolgot fedezhetünk fel benne, amit kis korban nem biztosan (maximum gyanús lehet :)).

Összegezve Lewis Carroll könyve érdekes színfoltja az angol gyermekirodalomnak, ami nem csak gyereknek lehet izgalmas, hanem felnőtteknek is. Aki rövid olvasásra és valami elvontra vágyik, annak tökéletes olvasmány lehet Alice Csodaországban. A maga műfajában egy 10/10-es értékelést méltán megérdemel.

Forrás: tomape

Összeláncolva

2011-08-17T15:32:00.000+02:00

Az utóbbi időkben a Pandora Hearts nagy népszerűségnek örvendett. Nem értettem az okát, viszont mindig belebotlottam valahogy. Már annyira zavart a dolog, hogy muszáj volt elkezdenem ezt az animét.

Tartalom:

"A nap eleinte jól indul, Oz épp a cselédek agyára megy, süt a nap, csicseregnek a madarak, a cselédek üvöltése visszhangzik mindenhonnan, egyszóval minden csodás. Ez szép és jó, azonban hamar elérkezik a nap rosszabbik fele is. Hősünk kezdetnek egy vénségesen vén sírkövön talál egy még vénebb aranyórát, amivel önmagában nem is lenne baj, csakhogy ez az időjelző alkalmatosság egy hátborzongató szobába repíti Oz barátunkat, ahol már vár rá egy lány, aki biztosítja hercegünket arról, hogy előbb vagy utóbb, de végezni fog vele. Oz-kun ekkor magához tér, azonban még nem sejti, hogy hamarosan olyan rémálom veszi kezdetét, melyből nem lesz hová felébredni."

Forrás: AnimeAddicts

Mielőtt elkezdené az ember a történetet, elég annyit tudni, amennyit idéztem a leírásból. Hiszen csak kisebb adagokban tárul fel a néző előtt a cselekmény. Nem is olyan rossz dolog ez, hisz végig fenntartja a néző érdeklődését, miközben az el is tud gondolkodni, akár maga is össze tudja rakosgatni a történet darabkáit. Van, amikor a jóslatok bejönnek, s van, mikor egészen más történik. Talán emiatt (is) lehet olyan népszerű a Pandora Hearts.

Általában jellemző a logikus, de kissé "rejtélyes" történetvezetés az animére, emellett csepegtettek humort is, s a szereplőket is rendesen bemutatták. Viszont a végére számtalan megválaszolatlan kérdést hagy. Továbbá hiányzott egy epikus lezárás is, még ha folytatni is szeretnék a történetet a készítők. Egy "szentbeszéd" és egy gyönyörű dal még nem tesz valamit epikussá. Aztán a sorozat vége felé a humorból is túl sok volt, az pedig nagyon zavart, hogy a 20. részt teljesen elbohóckodtak, ahelyett, hogy a cselekményt haladt volna előrébb.

Ami a történetnél jobb, azok a szereplők. Eleinte képtelenség eldönteni a karakterek szándékait (kivétel Oz), de ahogy halad előrébb a cselekmény, úgy azért egyre kristály tisztább lesz minden (bár Vincent elég kérdéses). A főhősökben felismerhetőek az őstípusok. Például Oz megfeleltethető a mesék vagy mítoszok erkölcsös hősével. Igaz, a Bezarous fiú inkább emberi figura, így esendő is, de számtalan alkalommal bebizonyítja, hogy nem hiába választották őt ki a felsőbb erők. Másik őstípust idéző figura Alice, a hűséges segítő (még ha ennek nincs is tudatában - szerinte Oz a szolga), inkább ösztöneire hallgat, de a maga módján ott áll "szolgája" mellett. Ezen túl a múltja sötét titkokat rejt, amelyre lassan fény derül, még ha nem is ebben a szériában, hanem a mangában.
Szereplők közül még érdemes kiemelni Breaket, aki a történet legösszetettebb és egyik legtitokzatosabb szereplője. Hosszú ideig nem lehet tudni, hogy miféle célok vezérlik, miféle érzések kötik más szereplőkhöz.

Még a karakterekhez kapcsolódóan, a történetbe igen izgalmasan beleszőtték Lewis Carroll nonszensz meséjét, az Alice Csodaországbant. Spoiler! Érdekes, hogy Abyss akarata (Alice ikertestvére) megfeleltethető a Fehér Királynőnek, Alice pedig a Szív Királynőnek, továbbá felveszi a Nyúl alakját is. Feltűnik a történet során Cheshire macska (a könyv fordításában Fakutya), az Őrült Kalapos is, mint Break lánca. Sajnálom, hogy az animében nem derült fény az eredeti mese és e történet kapcsolatára. Spoiler vége.

A "külalakra" is érdemes kitérni. Az anime rajzolása elég szokatlan, főleg a szereplők hegyes álla vagy a szemek miatt. Bár a mangában szereplő figurák is hasonlóan festenek, s ha ilyen szempontból nézzük, akkor sikerült a képernyőre varázsolni a mangaka stílusát. Az animációban lehetett még furcsa a futás animálása, az kicsit a régebbi animéket juttatta az ember eszébe. Ettől eltekintve élvezetes volt a rajzolt világ, főleg a háttér és Abyss világa. Utóbbi, főleg a horror elemek miatt, erősen emlékeztet American McGee's Alice játékra, mindkét világ illeszkedik Lewis Carroll meséjének lehetetlenségéhez és elborultságához.

Összességében a Pandora Hearts nem rossz anime, egyszer mindenképpen érdemes belenézni. Igaz, elég lezáratlan, s jelenleg nincs jele annak, hogy folytatják a készítők, de azért izgalmas történet rendesen felépített szereplőkkel. Egy 7/10-es pontot adnék neki a lezárás, a kicsit zavaró animált mozgás, s a kicsit túlzásba vitt humor miatt. Ennek ellenére a mangához kedvet kaptam, s amint lesz időm, bele is olvasok.

Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

2011-08-12T18:44:00.001+02:00

"Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan." - hangzik el ez a lassan már közhellyé vált idézet ballagási beszédekben. Szeretik a felnőttek mondogatni, már csak az a kérdés, hogy meg is értik-e? Sajnos nagyon kevesen. De ahhoz, hogy ténylegesen meg is értsük-e sorokat, nem árt kinyitni A kis herceg című híres francia történetet.

Tartalom:

"Antoine de Saint-Exupéry – barátainak Tonio vagy Saint-Ex – gyerekkorában biciklivel akart repülni. Később tengerész szeretett volna lenni. Aztán mégis pilóta lett és híres író. Végül repülővel a tengerbe veszett. Vagy elrepült a B-612-es kisbolygóra, az aranyhajú kisfiú után, akivel a sivatagban találkozott. az is lehet, hogy visszatért oda, a csillagok közé. A földön gróf volt, de ezzel sohasem törődött, hiszen kockafejű melák létére alighanem maga volt a kis herceg.
Ő látogatta meg a királyt, az iszákost, az üzletembert, a lámpagyújtogatót, ő szelídítette meg a rókát, neki volt egy virága és három vulkánja, amelyeket hetenként megtisztított. S ő nevet azóta ránk minden csillagról, ha könyvet olvasunk."

Forrás: Moly.hu

Emlékszem, első osztályban A kis herceget hallgattuk magnóról, teljesen elvarázsolt minket. Haragudtunk a "fölnőttekre", amiért nem ismerték fel a kalapban az óriáskígyót, aki épp egy elefántot emészt. Együtt szomorkodtunk a kis herceggel, amiért otthon kellett hagynia egyedül a rózsáját, és ismét örültünk, amikor a róka megszelídült, lett egy barátja.

Azonban mire felnőttünk, sokan elfelejtették ezt az aranyhajú kisfiút és a "mesét" is. Pedig nem szabad. Hihetetlen, hogy ilyen jó ez a történet, ez a könyv, még most is. Benne van az egész világ: szeretet, barátság, szomorúság, különböző emberek, szóval tényleg minden. A lehető legjobb útikalauz az élethez. Nem, nem a társadalmi élethez, hanem az igazi, egyedi, különleges élethez.
Exupéry kis barátja komoly, egész életre szóló üzenetet akar átadni nekünk. Előbb-utóbb felnövünk, ez ellen nem lehet mit tenni. Viszont a gyermeket meg kell őriznünk magunkban. "Fölnőtt"-ként is meg kell látni a kalapban az óriáskígyót, nem a szemünkkel, hanem a szívünkkel kell látnunk. Ne a számokat tekintsük komoly dolgoknak, hanem a csillagokat, a rózsát és a rókát.

Magyarázhatnánk a lényeget további, a könyvből vett példákkal, de fölösleges. Aki elolvasta, nyitott a világra - azaz a szívével lát -, az úgyis érti az egészet, és eszerint éli az életét.

Egyik legkedvesebb könyvem A kis herceg, abszolút 10/10-es minden bájával és mondanivalójával. Tessék elolvasni mindenkinek, aki szeretné életben tartani magában a gyermeket. Ha túl "fölnőttnek" érzed magad ehhez, akkor sajnos nincs mit tenni.

Alku, a lány, és a három arcú fickó

2011-08-11T00:34:00.000+02:00

A Doctor Parnassus és a képzelet birodalmát a Filmbuzin hozzászólók nyomására néztem meg. Több ember is 2009 legjobb filmjének tartotta, s felháborítatta, hogy semmilyen díjat nem ítéltek neki oda. Anélkül nem szeretek valamit véleményezni, hogy ne nézzem meg, így rászántam az időt Heath Ledger utolsó filmjére.

Tartalom:

"A színházi társulatával utazó Dr. Parnassus páratlan lehetőséget kínál napjaink közönségének. Varázstükrén keresztül a földi realitásból a határtalan képzelet fantasztikus világába léphetnek át; választhatnak fény és öröm, vagy sötétség és bánat között.
E mágia mögött azonban sötét titok lappang. Parnassus évszázadokkal ezelőtt fogadást kötött az ördöggel, és elnyerte a halhatatlanságot. Később, amikor találkozott élete szerelmével, egy újabb egyezséggel fiatalságra cserélte halhatatlanságát. Csakhogy az ördög ezért az ifjú Valentinát, a mágus lányát kérte, akiért eljön, amint betölti tizenhatodik születésnapját. A határidő közeleg, ezért hogy mentse szeme fényét, Parnassus köt egy utolsó fogadást: az nyer, aki elcsábítja az első öt lelket. A Doktor a társulat vad, komikus és lenyűgöző figurái közül annak ígéri lánya kezét, aki segít neki nyerni. Kalandos, és minden képzeletet felülmúlóan szürreális utazás veszi kezdetét időn és téren át."

Forrás: Port.hu

A bejegyzés címében található három dologgal lehet ezt a filmet jellemezni. Mindhárom izgalmas téma, de egy két órás filmben kicsit soknak éreztem. De először a történet pozitívumairól.
Dr Parnassus és társulata szórakoztató, színes figurák, mint az igazi meseszereplők. Valentine kicsit naiv, elvágyódó, de szeretni való lány, Parnassus laza és bölcs is egyben, Anton egy mókázó, de őszinte fiú, Percy pedig egy Morgó 2. Tony pedig az egyik legizgalmasabb figura Dr Parnassus mellett. Nem csak azért, mert három színész játssza el, hanem hosszú ideig képes becsapni a nézőt is, nem csak a környezetében lévő embereket.
Másik erőssége a történetnek, hogy erősen kezd, azonnal képernyő elé szegezi a nézőt. Viszont negatívum, hogy az erős indítás lassan nyugodtan lötyögő mesébe megy át, ellaposodik. Aztán a vége fele sikerül észhez térnie a cselekménynek, nagyon szépre is sikeredett.

Csak a közepe is ilyen ügyesen lenne eltalálva... Képtelen volt lekötni az ottani rész, sokszor éreztem azt, hogy túl sok ez a három szál, nem nagyon akarnak sehová se tartani, csak szépen elvannak egymás mellett, mint a befőtt. Igazán egyik felvetett probléma nem vált főproblémává, inkább egyenrangúak maradtak. Parnassus köti az alkukat, Val Tonyt védi Antonnal szemben. Bevisznek pár lelket a tükrön túlra, de jelentősebb esemény nem történik középtájon.

A meseszerű szereplőket tehetséges színészek formálják meg. Tonyt Heath Ledger a forgatás időszaka alatt történt halála miatt három színész formálta meg: Ledger, Depp és Law. A sminkeseknek és némi modern technikának hála a három művész hasonlít egymásra, csak az arc egyes eltéréseinek köszönhetően lehet őket megkülönböztetni. Mindhárom férfi jól megformálta ugyanazt a figurát, nem volt sok eltérés ebben sem. Christopher Plummer is jól hozta a kissé hóbortos doktort, a film végén pedig teljes átérzéssel játssza a komoly részeket is. Andrew Garfield is ügyesen játszotta a lótifuti Antont.

A technikai részt érdemes még ennél a filmnél emlegetni. Ami elsőre megfogja a nézőt, az a gyönyörű jelmezek, melyek az élőszobrok öltözetére emlékeztet. Aztán a tükrön túli világ is szemet gyönyörködtető, s erősen szürreális, néha kicsit giccses, vagy műnek tűnik. Általában szép a látvány, annak ellenére, hogy nem a legmodernebb CGI-vel készült. Illik a témához, a képzelet világhoz.

Összességében szép film a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma, de a történetben vannak zavaró tényezők, így csak 7/10-et tudok neki adni. Egyszer mindenképpen meg kell nézni, szép üzenete van, igazi felnőtt mese az álmokról és a szeretetről.

Óvodai mindenes a magyar celeb

2011-08-09T20:10:00.001+02:00

Számtalanszor elszörnyedünk azon, hogy a 21. században boldog-boldogtalanból ünnepelt médiasztár lehet, s mindehhez fikarcnyi tehetségre sincs szükség. Ennek a világnak tart görbetükröt a Johnny Gold - a magyar celeb című websorozat. A produkcióhoz a Sorozatjunkie bemutatója alapján kaptam kedvet.

Tartalom:

Janit egy válogatás során fedezi fel Olivér, a menedzser. A Johnny Golddá avanzsált celeb énekes lassan, de biztosan menetel a médiasztárság felé. Klipjeinek nézettsége növekszik, interjúkra hívják, celeb bulikba jár, s egyre többet beszélnek róla. Az egyszerű Jani ennek nagyon örül, Olivér azonban még inkább, hisz egyre több gázsi folyik be. Főleg neki.

Forrás: Saját kútfő

Websorozat lévén a Johnny Gold amatőr munkának számít. A felvételek jó minőségűek, a kép szép és letisztult, gyakoriak a közeli plánok, s látni távoli, környezetet bemutató plánokat is. Viszont többször előfordulnak vágási bakik, főleg a hangot illetően. Továbbá egy-egy epizód általában 4-5 perces, de vannak hosszabb részek is.

Nem csak technikailag mutatkozik meg az amatőrség, hanem a színészek terén is. Tehetségtelennek nem nevezhetőek, de játékuk még nem kiforrott, van hová fejlődniük. Vannak, akik igen természetesen viselkednek a kamera előtt (például a Babi nénit alakító hölgy), vagy kicsit feszélyezett (például Icuka, de meglehet, hogy csak a karaktere ilyenre van írva). A két főszereplőt viszont érdemes kiemelni. Fogalmam sincs róla, hogy Tánczos Tamás (Jani megformálója) a valóságban is ilyen egyszerű ember, de ha nem, akkor hihetetlenül jól alakítja a buta, naiv, könnyen bepalizható celeb jelöltet. Aztán Martin Csaba (Olivér, író, producer és rendező még a produkcióban) jól hozza a gerinctelen menedzsert, de ami még jobb, hogy remek szövegeket ad elő. Talán ezt is lehet a sorozat erősségének nevezni. A jól megírt párbeszédek számos jelenetet tesznek emlékezetessé, humorossá.

Amatőrök ide vagy oda, azért jó kis ötlet szatíraként feldolgozni a magyar médiavilágot. Érdekes látni valahol azokat a dolgokat, amiket média órán tanultam, rácsodálkozni, hogy ez a világ tényleg direktbe úgy működik, ahogy. Megvan az oka, hogy miért a tehetségteleneket karolják fel, miként használják fel a különböző médiumokat reklám szempontjából, s hogyan használják ki ezeket az egyszerű embereket, és persze a hírverést. Ennek az egésznek nincs más célja, mint az, hogy a menedzserek és a többi haszonszőrű meggazdagodjon. Igaz, mindezt eddig is tudtuk, de mégis döbbenettel jár újra és újra felismerni.

Összességében a Johnny Gold - a magyar celeb dicséretes próbálkozás a műfajban, ügyes websorozat, szórakoztató és kicsit "szem felnyitós." Az amatőrség néha zavaró, de hát saját zsebből nem lehet többre menni, ha nem milliomos az alkotó. Érdekes színfolt a magyar mozgókép világában, szerintem érdemes rászánni az időt, nem hosszú. Eddig 9 epizód tekinthető meg, az 1. évad 24 részesre tervezett. A sorozat megtekinthető a Youtube-on, vagy elérhető a produkció saját honlapjáról. Én részemről 7/10-es alkotás a kezdeti epizódok alapján. A történet még nem igazán bontakozott ki, a cselekmény közepébe iktatott flashback részek kicsit zavaróak, továbbá az apróbb, amatőr hibák is kijavításra szorulnak. De remélem, innen csak feljebb visz az út, én drukkolok ennek az internetes műsornak.

A bejegyzésben látható képek a produkció hivatalos oldaláról származnak!

Átlag emberek kíméljenek!

2011-08-09T18:21:00.002+02:00

Nem is emlékszem, hogy anno nyolcadikos fejjel miért kezdtem bele Suzumiya Haruhi történetébe. A rajzstílus tetszett meg vagy a zenéje? Pontosan nem tudom, de elkezdtem. Aztán a 6. résznél meguntam.
Az Animeaddictsre beregisztrálva gyűjtögettem az animéket, amiket láttam már, s akkor jött velem szembe ismét Haruhi. Emlékeztem, hogy tetszett a sorozat, jó is lenne befejezni. 14 részes, hát nyáron ez ne legyen akadály.

Tartalom:

"A történet szereplői Haruhi Suzumiya, Kyon, Yuki Nagato és Mikuru Asahina. Az egészet Kyon szemszögéből figyelhetjük végig, lényegében ő meséli el a cselekményt. Főszereplőnk mégiscsak Suzumiya, egy nagyon aktív és furcsa lány. Az első napján az iskolában azzal mutatkozik be, hogy nem érdeklik őt az egyszerű emberek, viszont hogyha akad valaki, aki netán esper, varázsló, földönkívüli vagy egyéb fantasztikus lény lenne, akkor azzal szívesen beszélgetne. Kyon az egyik osztálytársa lett a lánynak, és mindenféle furcsa dolgot hall Suzumiya-ról, mint például, hogy minden klubba belépett, de kis idő múlva ki is lépett belőlük. A fiú valahogy mégis úgy dönt, hogy beszédbe elegyedik a lánnyal, ami akaratlanul olyan eseményeknek egy láncát idézi elő, amik szürreális helyzetekbe húzzák őt. Kettejük között történő beszélgetések alkalmával viszont egy ötletet sugall véletlenül főhősnőnknek, aki ezzel egy új klubot alapít az iskolában, méghozzá az SOS Brigádot, ami segít felderíteni különleges eseményeket. Lényegében ez olyan, mintha egy nyomozó-irodát nyitott volna. Ahhoz pedig, hogy sikerüljön elindítania a klubot, Haruhi erőszakosan taggá teszi Kyon-t, majd még három másik gyámoltalan embert is beszervez. Kyon pedig lassan rájön, hogy ezek az új tagok, nem is olyan gyámoltalanok."

Forrás: Animeaddicts

Végignézés után azt kell mondanom, hogy ehhez az animéhez bizony fel kell nőni egy kicsit, hiába tűnik gyerekesnek első ránézésre. A sorozat okozhat némi problémát a befogadás során.
Nem újdonság, de a cselekmény egy fiú, Kyon elbeszélésében tárul elénk. A mesélésen túl a főszereplő (megtévesztő, nem Haruhi a tényleges főhős) többször elmélázik, elgondolkodik egyes dolgokon, továbbá a többi szereplő is hajlamos hosszú, összetett monológok előadására. Röviden: észnél kell lennie.
Egyik legfurcsább dolog Suzumiya-történettel, hogy a 14 epizódot össze-vissza számozták meg, a cselekmény nem logikai sorrendben halad. Egyszer egy lakatlan sziget villájában nyomozunk a gyilkos után, máskor pedig gonosz űrlények ellen hadakozunk. Ajánlott egymás után gyorsan megnézni a részeket, hogy fejben összeillesszük a történet darabkáit, és összeálljon egy egésszé. Mert a látszólagos kavarás ellenére, Suzumiya története halad egy végpont felé, szereplői fejlődnek, s természetesen a happy end is bekövetkezik. Az anime során sokszor felnevethetünk, lerághatjuk körmünket az izgalmas, más síkon zajló összecsapások során, továbbá némi mondanivalót is kapunk. Erről bővebben egy kicsit.

Egyik komoly mondanivaló (merészebb szóval, életszemlélet) maga Suzumiya Haruhi személyében található meg. A lány unalmasnak tartja az átlag életet, mivel az bárkivel megtörténhet. Haruhi szeretné úgy élni az életet, hogy az minél különlegesebb, emlékezetesebb legyen, tele legyen csodákkal, emlékezetes pillanatokkal. És lényeg, hogy ez az élet ne hasonlítson másokéra. Szép elképzelés, akár ki is lehet vitelezni valahogy a valóságban is. Suzumiya Haruhi erre vállalkozik a sorozatban saját képzeletének segítségével. Egy felsőbb erőnek köszönhetően eléri célját, még ha ez nem is tudatosul benne, csak érzi.

A sorozat másban sem szenved hiányt. Az animáció gyönyörű, élvezet nézni, még a túlzottan nagy szemeket is mutatósra varázsolták. A figurák mozgása nem darabos, s elrajzolt részek sem igen fordulnak elő. Gyakoriak az ismétlődő, újrafelhasznált jelenetek, de a minőség rovására nem megy.

Ami még kiemelendő, az a történethez komponált zene. Haruhi szinkronhangja, Aya Hirano énekel fel több dalt. Ezek a számok a hangjával együtt vidám, ritmusos szerzemények, amelyek képesek jobb kedvre deríteni az embert. Továbbá ezek a dalocskák tökéletesen illenek az aranyos, fiatalos figurákhoz és az élénk színekhez.

Összefoglalva a The Melancholy of Haruhi Suzumiyát méltán sorolják a legjobb animék közé, hisz minden benne van, ami kellhet egy jó történethez. Sok negatívum nem volt a végignézés során, talán a túl sok fanservice zavart, meg az animés utalások, amiket nem igazán tudtam megérteni, s továbbá több percet vettek el a tényleges játékidőből. Ezek ellenére is 9/10-es pontszámú az SOS Brigád produkciója. Abszolút kedvenc animévé vált.

Linkwith és címkézés

2011-08-08T08:30:00.000+02:00

Sziasztok!

Próbáltam a közeledő ősz tiszteletére őszi stílust varázsolni, ez többé-kevésbé sikerült is. Az új desingen kívül egy új funkciót is találtok, a Hónap kedvenceit bal oldalon, amely havonta megmutatja a legtöbbször olvasott bejegyzéseket.

Továbbá beüzemelésre került a Linkwithin. Ennek az a célja, hogy egy cikkhez más cikkeket ajánljon. Arra még nem jöttem rá, hogy mi alapján csinálja a társítást, de az esetek nagyobb százalékában az olvasott szöveghez ajánl bejegyzést.

Harmadik és egyben utolsó újdonság a kibővített címkézés. Mostantól minden "kritikánál" ott van a mű magyar és eredeti címe, a rendező vagy az író neve (adaptációnál mindkettő), a mű "nemzetisége", és egy kis jellemző a történetre, továbbá a főszereplőket alakító színészek nevei a filmek esetén.

Működés közben a Linkwithin

Egyelőre ennyit az újításokról, a közel jövőben továbbra is cikkek várhatóak. A héten nagy valószínűséggel jön a Haruhi Suzumiya és Dr Parnassus és a képzelet birodalma.

Chibi Zsó

Let the Death in

2011-08-07T13:11:00.003+02:00

A Handling the Undead (magyarul: Élőhalottak! Hogyan bánjunk velük?) könyvet egy éve néztem ki az Amazon.com-on, mikor Angliába mentem. Kint sikerült megvennem egy Waterstones-ban, viszont csak a 2011-es nyáron volt időm végigolvasni. John Ajvide Lindqvist első regénye, a Hívj be! után kíváncsi voltam az író többi munkájára. Kicsit nagy elvárásokkal ültem neki a könyvnek, mondhatni teljes izgalommal. Az olvasás során ez kicsit alább hagyott, de visszagondolva, azért jó könyvet olvastam.

Tartalom:

"Stockholm, 2002 augusztus 13. Hosszantartó hőhullám után egy elektromos erőtér lebeg a város felett. A lámpákat nem lehet eloltani, a gépeket nem lehet kikapcsolni. A jelenség egy kollektív fejfájásban kulminálódik, és káosz fenyegeti a várost. Aztán egyszer csak vége szakad. De valami történt. Gustav Mahler, nyugdíjas újságírót felhívják a Danderyd kórházból. Felébredtek a halottak a hullatárolóban. Mahler unokáját a közelmúltban temették. Vajon a föld alatt nyugvók szeme is felpattant? Elvy a haláláig gondját viselte szenilis férjének. A temetés két nap múlva esedékes. De az éjszaka közepén valaki kaparászik az ajtón. Amikor David felesége meghal autóbalesetben, David Istent kéri, hogy visszakaphassa őt. De a feltámadás nem épp úgy alakul, ahogy remélte. A holtak visszatérnek, és mit akarnak? Csak amit mindenki más: hazamenni. John Ajvide Lindqvist, a Hívj be! című sikerkönyv írója, visszatér egy regénnyel arról, hogyan birkózunk meg a képtelennel. Egyénként, közösségként. Az Élőholtügy történet legszörnyűbb félelmünkről, és a szeretetről, ami a halállal is dacol."

Forrás: Moly.hu

Lindqvist egy olyan eseményt mutat be, ami nem történhet meg valóságban (bár ki tudja, mi lesz 2012-ben): mi történne, ha elhunyt szerettünk visszatérne az életbe? Hogyan kezelnénk ezt, továbbá mit szólna egy tömeges feltámadáshoz az emberiség?
Az író saját elképzelésének megfelelően mutatja be ezt a lehetetlen eseményt, több szemszögből is. Találkozhatunk elkeseredett családapával, vallásos nagymamával, ateista (már-már sátánista) unokával, nyugdíjas újságíróval és egy apja akarata által elnyomott lánnyal. És természetesen jelen van a média szenzációhajhászása is a jelenség kapcsán. Mindannyian ugyanazzal a problémával néznek szembe, de mivel különböző személyiségek, igen különbözőképpen dolgozzák is fel a Halált, a családtagok visszatértét. Emiatt mindenképpen izgalmas a regény.

A Hívj be!-hez hasonlóan a különböző szálakban az adott szereplő a főhős a saját életében, a többiek mellékszereplővé válnak. Viszont a másik regénytől eltérően, egyes szereplők itt személyesen is találkoznak egymással (például Mahler és David), nem csak távolból nézik egymást.

A regény során a szereplők megjárják saját útjukat az élőhalottak közt, de legvégül mindegyik felszabadul saját terhétől: ilyen szempontból a Handling the Undead lezárt mű. Viszont több szereplő helyzete a valóságos világban függőben maradt, hiányzott az ottani lezárás.

A regényt angolul olvastam, s az alapján Lindqvist nagyon választékosan és gyönyörűen fogalmaz. Szavakkal igen élvezhetően bemutatja a szereplők jellemét, gondolatait, s a háttérben zajló eseményeket. Gyorsan lehetett vele haladni, viszont a beillesztett újságcikkek, híradások elég rendesen megtörték a gördülékenységet, lassította a cselekményt. Annyiban viszont érdekesek voltak, hogy az író az elképzelése szerint ábrázolta, hogy a média miként viselkedne, ha halottaink egyszer csak feltámadnának.

A Hangling the Undead nem éri el a Let the right one in regény színvonalát, viszont megállja a helyét a "zombi irodalomban." Újféle, biológiai megközelítésből vizsgálta az elbeszélő az élőhalottakat, viszont létezésüknek okára konkrét választ nem adott. Ettől eltekintve szórakoztató regény, szokásos jól felépített, hétköznapi figurákkal és sötét hangulattal. Az Élőhalottak! egy 8/10-es történet, amelyet nyugodt szívvel ajánlok minden horror rajongónak, s azoknak, akik szerették a Hívj be!-t.

Forrás: SacbbedAngel

Álmot szór a Homokember

2011-08-06T22:20:00.003+02:00

Már nagyon piszkálta a nem létező csőrömet, hogy a bloggerek és a molyok is istenítik Neil Gaiman Sandman képregénysorozatát. Már képtelen voltam úgy elmenni a jelenség mellett, hogy ne ismerkedjek meg vele. A könyvtárból kikölcsönöztem az első két kötetet, ez alapján írnám meg véleményemet.

Tartalom:

"A mágus és okkultista Roderick Burgess 1916-ban, Angliában, különös szertartásra készül. Célja, hogy megidézze és csapdába ejtse a halált…
Ám a kísérlet balul üt ki, és Halál helyett testvére, az Álmok Fejedelme, Sandman esik a mágus fogságába; így indul az utóbbi idők legnépszerűbb, többszörösen díjnyertes képregénysorozata. A SANDMAN borongós hangulatú, zseniális eposz, Neil Gaiman választékos prózájában és a képregényszakma legkeresettebb rajzolóinak értő tolmácsolásában tálalva, a modern mítoszok és a baljós hangulatú fantasy keveréke, amelyben a kortárs irodalom, a történelmi dráma és az ősi legendák szinte észrevétlenül fonódnak össze."

Forrás: Moly.hu

Az egész képregény-sorozat 10 kötetből áll, mindegyik egy különálló történetet mesél el. Az a közös bennük, hogy mindegyik főhőse Sandman. Az 1. kötetben a foglyul ejtéséről olvashatunk, kiszabadulásáról, s továbbá hogyan szerzi vissza elveszett tárgyait, melyek a hatalmát jelképezik. A 2. kötetben egy lánnyal ismerkedünk meg, aki találkozik nagymamájával, majd elindul megkeresni elveszett testvérét. Útja kereszteződik Sandman nagyúréval is.

Az első két kötet alapján egy remekül kidolgozott, felépített világot ismerhetünk meg. A nyugati népek mitológiájából ismert Sandman, a Homokember történetét eleveníti fel Gaiman, beleültetve azt a 20-21. századba. Betekintést nyerhetünk az Álmok fejedelmének birodalmába, múltbéli tevékenységeibe, s továbbá fontos, nagy felelősséget kívánó feladatkörével ismerkedhetünk meg: ügyelni az álmokat.
Neil Gaiman ebben a történetében is ügyesen fűzi össze a modern kort a mesével. Itt úgy éreztem, hogy igazán nagy lelkesedéssel meséli el meséjét, repít el minket a Pokolba vagy épp a gyilkosok kongresszusára. A cselekmény során néha elmélázgat itt-ott, de azt is érdekesen és élvezetesen teszi az olvasó számára. Annyi hiba akadt csupán a történetben, hogy az 1. kötetben a sok szálat nehéz volt összeegyeztetni, de ahogy hömpölygött a sztori, úgy lett egyre tisztább a kép, szinte kristály tiszta.

A Sandman az egyik legismertebb amerikai felnőtt képregény kiadó, a Vertigo "gyermeke". A rajzolás így hasonló például a Prédikátor vagy a Constantine című művekhez. A figurák mondhatni realisztikusak (egy manga figurához viszonyítva mindenképpen), pop-art szerű színek, naturalisztikus ábrázolás. Ezeket a jegyeket hordozza magán a Sandman is. Az eddig olvasott amerikai képregényeim közül ennek eddig a legszebb a rajzolása, viszont akad bőven olyan elem, ami bőven ront az élményen. Például a fejezetenként más színezés, rajzstílus. Ezek a problémák betudhatóak annak, hogy az amerikai képregényeket (Vertigósokat legalább is) különböző rajzolók készítik el, s más is színezi ki, így nem is csoda, hogy hullámzó a minőség. Bár azt meg kell hagyni, hogy a borítók, s a fejezetek előtti képek gyönyörűek, a Babaház című kötetben pedig többször is tudtam gyönyörködni.

Az első két kötet alapján a Sandman egy remek képregénysorozat, igazán kiemelkedik az átlagból. A Gaiman-rajongók is megkapják tőle azt, amire vágynak, a többiek pedig egy kellemes, szórakoztató képregényt olvashatnak. 8/10-es ez az alkotás, a közel jövőben pedig biztosan tovább olvasom a magyarul megjelenő köteteket.

Furfangos, mint a pók

2011-08-06T18:44:00.001+02:00

Az Anansi fiúkhoz Neil Gaiman nevén keresztül jutottam el. A borító is tetszett, Gaiman az egyik kedvenc íróm, s reméltem, hogy ez a regénye hasonlóan misztikus, izgalmas lesz, mint a Csillagpor vagy a Coraline. Igaz, ez a történet nem nőtt úgy a szívemhez, mint az említett történetek, de azért tetszett.

Tartalom:

"Kövér Charlie Nancy normális élete kizökken abban a pillanatban, ahogy apja meghal egy karaokeszínpadon Floridában. Charlie nem tudta, hogy az apja egy isten. És nem is sejtette, hogy van egy testvére. Ez a testvér most bekopogtat hozzá, hogy sokkal érdekesebbé tegye Kövér Charlie életét. És sokkal, de sokkal veszélyesebbé…"

Forrás: Moly.hu

Gaiman többi művéből ismert szereplők, a valóság és a képzelet összeöntése valami igazán eredeti koktéllá, s a megszokott mesélőékhez hasonló elbeszélői stílus. Ebben a regényben fontos szerepet kapnak a történetek és a dalok, az ősi idők maradványai. Tetszett, ahogyan Neil Gaiman a dalokról vélekedik: "Minden embernek, aki valaha volt, van vagy lesz, van egy dala. Ezt a dalt nem írta senki. Van dallama, van szövege. Nagyon kevesen jutnak odáig, hogy eléneklik a saját dalukat. A legtöbben attól félünk, hogy a hangunk nem elég jó hozzá, vagy a szöveg túl butuska, túl őszinte, netán túl fura. Így az emberek inkább megélik a dalukat." - írja a regényben. Ez a dolog a dalokkal a cselekmény során ki is teljesedik. Hasonlóképpen érnek tetőpontra az ősi istenségek történetei. Gaiman belecsempészte művébe az afrikai meséket, az Anansi mítoszt. A spirituális utazások során nyerhettünk betekintést ebbe a régen elfeledett, titokzatos világba.

Az Anansi fiúk mitológiával átitatott részei nagyon élvezetesek voltak, lehetett falni a sorokat. Azonban akadtak fölösleges (vagyis én annak éreztem) részek, mint például a pénzsikkasztás. Valamilyen szinten kapcsolódott a főszereplőkhöz, de az eredeti, mitológia részhez nem igazán.
Negatívumot még a szereplőknél éreztem: például Pók a történet közepén eléggé antipatikus volt, Rosy végig egy buta libaként viselkedett. Viszont Anansi, Kövér Charlie és Rosy anyja szimpatikusak, vicces figurák. Igaz, Kövér Charlie inkább szerencsétlen, de együtt lehetett vele érezni.

A teljes könyvre visszagondolva az Anansi fiúk nem rossz történet, egyszer azért érdemes elolvasni. Bár akkora lelkesedést nem váltott ki, mint Gaiman másik két regénye, kissé laposabb volt. Így ezt a történetet 7/10-re értékelem.

Forrás: stardrop

Illatos francia jellemek

2011-07-25T21:13:00.003+02:00

A parfüm című film után mindenképpen el szerettem volna olvasni a könyvet. Nyár van, vágytam valami komolyra, mentem is a könyvért a könyvtárba.

Tartalom:

"Első megjelenése után egy csapásra negyvenkét nyelvre fordították le a titokzatos, rejtőzködő író nem kevésbé titokzatos könyvét. Nagyon hamar lett világsiker Jean-Baptiste-Grenouille története, aki a XVIII. század Franciaországának többi zseniális szörnyetegével, de Sade-dal, Fouchéval, Bonapartéval ellentétben korántsem azért merült feledésbe, mert kevésbé öntelt és gátlástalan volt, mint azok, hanem mert zsenialitása és egyetlen becsvágya olyan területre korlátozódott, amely nem hagy nyomot a történelemben: a szagok illékony birodalmára. Grenouille az illatok zsenije volt, számára a világ nem színeket, fényt, valódi, megfogható és látható dolgokat jelentett, hanem szagok kavalkádját. S mert ez a furcsa, a XVIII. századi Párizs legbűzösebb pontján, a Halpiacon született lény már eszmélésétől fogva a tökélyre, a művészi tökélyre törekedett, egy igazi, zseniális művészhez méltó kitartással hozza létre a művet, a világ legtökéletesebb parfümjét. S mert saját magának, miként a Sátánnak, semmiféle szaga nincs, ezzel a parfümmel akarja behinteni magát, hogy mindenkinél különb legyen, hogy mindenki szeresse, hogy illata révén ő is hasonlatos legyen a többi emberhez. Hogy e parfüm előállításához fiatal lányok lenyúzott bőrének az illateszenciája szükségeltetik, az egyáltalán nem zavarja Grenouill-t: huszonöt ártatlan lány meggyilkolásával megszerzi magának a szükséges illatanyagot. Ezt a hátborzongató történetet a szerző olyan sátáni ügyességgel adja elő, hogy szinte eldönthetetlen, mit is olvasunk tulajdonképpen: példabeszédet a zsenialitásról, a művészi tökély áráról, a magányról, a kivetettségről, a bűn lényegéről, vagy pedig dermesztő horrort."

Forrás: Moly.hu

"Dermesztő horrornak" nem nevezném a könyvet. Inkább egy mágikus realizmusba sorolható műnek, amely hihetetlenül megdöbbentő, erkölcstelen és félelmetes jellemeket mutat be. De a szereplők előtt még a történetről ejtenék pár szót.

A film ismeretében nem sok meglepő fordulattal kecsegtetett a történet. Viszont ugyanazt éreztem: egy kerek, jól felépített sztorit olvashattam, finoman elrejtett utalásokkal, ami emellett még izgalmas is volt. Itt-ott azért ellaposodott a cselekmény, természetesen jelen voltak olyan figurák és elemek, amelyek a filmből kimaradtak. Összességében jó könyv A parfüm, bár van pár logikátlan dolog, amit nem értek (például: hogy létezik, hogy nem tűnt fel a főhősnek, hogy sose volt természetes illata?).

És akkor most vissza a jellemekre! A filmben látott szereplőkhöz képest a könyvbéliek sokkal sötétebbek, kedvelni se lehet őket. A főhős, Jean-Baptise a könyvben egy visszataszító alak, akibe egy cseppnyi emberiség sem szorult. A hihetetlen adottsága végett nem gondoltam rá művészként, sokkal inkább egy állat képét idézte fel bennem, akinek nem jó a látása, és szagok alapján térképezi fel környezetét. Annyiban nevezhető csak embernek, hogy hihetetlenül önző és öntelt, s nem csak álomvilágában, hanem a valóságban is. Hogy felépítse birodalmát, nem ismer határokat. Hidegvérrel készíti el az emberi parfümöt.

További szereplők közül kiemelendő Baldini, Richi, esetleg még Madame Gaillard.
Baldini a filmben számomra szimpatikus volt, mint el nem ismert művész. Azonban a könyv rávilágított, hogy az olasz parfümkészítő közel sem olyan tehetséges, továbbá mániákusan ragaszkodik a tanított módszerekhez. Emellett hihetetlenül kapzsi, Jean-Baptise képességeit is azonnal kihasználja.
Richi Baldinihoz hasonló figura. Szintén csak azt nézi, hogy mi jó neki, hogyan járhat a legjobban. Ennek érdekében felhasználja saját lányát is, rajta keresztül akar még előkelőbb helyet szerezni a társadalomban. Ezzel a karakterrel ellentétben Richi a filmben egy tipikus apa figura volt, akivel teljesen együtt érezhettünk.
Gaillard figuráját annyiból érdemes kiemelni, hogy a könyvben sokkal jobban bemutatott figura volt. Teljesen érzelemmentes, különösen fejlett, de ijesztő igazságérzettel. Kicsit sajnáltam, amiért nem sikerült elérnie a célját, de különösebben nem foglalkoztatott.

Még Patrik Süskind stílusára térnék ki: ahogy az előzetes kritikákban is megmondták, valóban megnyerő a stílusa. Engem teljesen magával ragadott. Valóban nagyon naturalisztikus a könyv, teljesen magunk elé lehet képzelni a XVIII. századi Párizst.

Mit lehet összességében elmondani A parfümről? Könyvben és filmben egyaránt jó. A könyv is megkapja a 9/10-es értékelést. Jó volt olvasni, teljesen magával ragadott, s hamar elolvastam.

Forrás: RueNoir

Ne merészkedj Eryx falai közé!

2011-07-21T15:23:00.001+02:00

Az "Olvassunk H.P. Lovecraftot!" esemény keretén belül olvastam el az Eryx falai közt című történetet. Az eseményen részt vevők ajánlották, mert nagyon jó, csak imádni lehet.

Tartalom:

"Az Eryx falai közt a Venus bolygón játszódó sci-fi, amelynek főhőse egy különös labirintusban küszködve jut el a felsőbbrendűség érzésétől az idegen lények tiszteletéig. Elsősorban a misztikum iránt érdeklődő olvasóknak ajánlható."

Forrás: Könyvtár.hu

Mindenképpen szokatlan volt a sci-fi és a horror műfajok összekeverése, de fantasztikus dolgot hozott létre ezekből Lovecraft. Először is a Venus nevű bolygót mutatja be felderítőnk szemén keresztül, aki a dzsungelben való menetelés során megvetéssel beszél a bolygóról, az embert mindenek fölött állónak tartja. Amint elér Eryx falaihoz és csapdába esik, s keresi a kiutat, jelentős jellemfejlődésen megy keresztül. Végső óráiban visszataszító emberből bölccsé válik. Jegyzeteiben pedig rögzíti új gondolatait, észrevételeit.

A mű másik dicsérni valója, hogy az író annak ellenére is félelmet kelt az olvasóban, hogy az mindvégig sejti a végkimenetelt. A főhős bolyongása során minket is elfog egyfajta szorongás, félelem, s reménykedünk abban, hogy sejtésünk nem következik be.

H.P. Lovecraft stílusa itt könnyebb, gördülékenyebb, nem úgy, mint a Cthulhu hívásánal. Sokkal inkább közelebb áll a mai nyelvhez, mint a 20. századihoz. Egy szuszra el lehet olvasni, hisz rövid is, és nagyon olvastatja magát. Továbbá nem sok mindent ír le Venusról, de nagyon megnyerő világnak tűnik, remélem, vannak az írónak még művei, amik erről a bolygóról szólnak. Ijesztő lények lakják, bár a tájat hangulatosnak találtam, mikor magam elé képzeltem.

Összességében az Eryx falai közt egy remek, szinte hibátlan történet. Lekötötte a figyelmemet, magával ragadott, tanított is valamit, és megfélemlített. 10/10-es értékelés kijár neki.

Forrás: nelilly

Rekviem a magyar filmért

2011-07-20T21:22:00.001+02:00

Ez előtt a játék előtt sosem volt dolgom RPG-vel, azaz szerepjátékkal (esetleg a Baldur's Gate nevezhető annak, de nem vagyok benne biztos). A magyar film szellemével a Mondo honlapján találkoztam, s az alapsztori alapján gondoltam, hogy miért ne próbálhatnám ki.

Tartalom:

"Rég, nagyon rég óta szenvedett már a magyar film szelleme tömlöcébe zárva, melybe egy zsarnoki felsőbb hatalom zárta. A filmidézők, akik a magyar film nagy dicső szellemének erejéből merítették varázserejüket, egyre gyengébb és gyengébb filmlidérceket neveltek, melyek egyre kevésbé tudták már elvarázsolni a csodákra vágyó embereket, akik ezért inkább távoli országok vándorainak lidérc-mutatványait választották.

Azonban egyszer csak változás állt be a magyar film birodalmában. Egy az idézőknél nagyobb erő kiszabadította fogságából a magyar film szellemét, és felajánlotta, hogy a magyar filmidézők saját törvényeik szerint alkothassák meg birodalmukat. Össze is ült a filmszakma kerekasztala és megalkotta a filmtörvényt, mely által a filmidézők végre önmaguk urai lehettek és kezükbe vehették a magyar film felélesztését.

Sokan próbálkoztak, sokféle filmlidérccel, de igazán egyik által sem sikerült visszaállítani a magyar film szellemének régi dicső fényét. A nagy szellem még mindig nincs ereje teljében, ezt csak az emberek belé vetett hitének visszatérése adhatná vissza... Ehhez azonban egy igazán elbűvölő filmlidérc varázserejére lenne szükség, amit csak egy különösen tehetséges idéző lehet képes létrehozni és felnevelni.

Élt a filmidézők falvában egy fiatal, aki történetesen épp ezidőtájt szánta el magát, hogy filmidéző lesz. De vajon ő a rég várt tehetség, aki feléleszti a magyar film szellemét..?"

Forrás: Hivatalos Facebook oldal

A játék bárki számára ingyenesen elérhető, s hamarosan (ahogy a készítő idejéből kitelik) jön a második rész is.

A játék célja egyszerű: minél erősebb filmlidércet nevelni. Lehetőségünk van szintlépésre, amit harcok során érhetünk el. De nem ebben rejlik az igazi varázsa ennek a kis RPG-nek, sokkal inkább a megépített világban.

Egy olyan alternatív világot barangolhatunk be, ahol filmlidércet nevelünk. Hogy jobban belejöjjünk a dologba, felvételizhetünk a Filmművészetire. Ha oda nem sikerül bekerülünk, akkor beiratkozhatunk az ELTÉ-re is, ahol inkább a kritizálás művészetét sajátíthatjuk el (ők a filmesek nagy ellenségei, mellesleg). Ha elég erősnek érezzük filmlidércünket, akkor akár pályázhatunk is, de nem árt befektetőket is keresni hozzá.
Nagyon ötletesnek tartom ezt a világot, teljes élvezettel barangoltam be a filmesek világát, és örültem, hogy legalább egy játék keretén belül bekerültem az ELTÉ-re (:D), s persze számtalan poént csempészett bele a készítő, amiken kívülállóként is lehetett jókat derülni.

Sok negatívumot nem tudok mondani: még az irányítás is korrekt volt, a zene pedig a grafikához illett. Egy baj volt csak a játékkal, hogy rövid. Bár remélhetőleg hamarosan kárpótolva leszünk ez ügyben. Összességében 9/10 pontszámú a játék, tényleg igazi játékélményt nyújtott. Mindenkit arra bátorítok, hogy töltse le A magyar film szellemét, és legyen néhány órára kezdő filmrendező.

Mindenkinek saját ideje van

2011-07-20T18:14:00.002+02:00

A Doppleren fellelkesülve kutattam további Erlend Loe könyvek után. A könyvtárban a két Doppleren kívül még ez volt a polcon. Így ismerkedtem meg a Naiv.Szuperrel.

Tartalom:

"A Naiv.Szuper. egy 25 éves szemszögéből mutatja be azt a generációt, amely nem találja meg az élet értelmét, nem látja az ahhoz vezető utat és céltalan pótcselekvésekkel igyekszik megtalálni a helyét a világban. Hősünk egyszerűen gondolkodik az életről. Listákat ír a számára fontos és nem fontos dolgokról, labdázik és faxol, kínjában még New Yorkba is elrepül… Erlend Loe regénye elgondolkodtatja az olvasót az életről és a halálról, a jövőről és a gyermekeinkről. Több országban kultuszregényként tartják számon."

Forrás: Moly.hu

Szuper! - ezt mondanám naivan, ha valaki megkérdezni, hogy milyen volt a könyv. Ahogy a Dopplernél, itt is magával ragadott az író stílusa, sajátos gondolatai a világról, továbbá fura szokású szereplői.
Ismeretlen főszereplőnk (spoiler! aki esetleg maga Loe az utolsó oldalból ítélve spoiler vége) naiv és egyszerű gondolatain és elbeszélésén keresztül nagy igazságokról gondolkodhatunk el mi is. Az idő valóban nem létezik? Vagy több idő is létezik egyszerre? Nehéz kérdések ezek, és egyáltalán ki tud rá válaszolni? Inkább játszunk, ahogy a regénybéli testvérpár is teszi. És talán igazuk van: játszva jobban élhetjük az életet, amelyet nem kértünk. A főhősnek ehhez New Yorkba kellett utaznia, mi viszont a norvég írónak köszönhetően itthon is megérthetjük ezt.

Loe stílusa ebben a regényében is gördülékeny, élvezetes és könnyen olvasható. Némelyik oldal tele van a főhős listáival, vagy mindenféle lapokkal a könyvtárból, vagy épp egy papírra firkált verssel. Ezek a dolgok teszik még különlegesebbé a könyvet. Továbbá tetszettek a beékelt angol párbeszédek, nagyon jól hangzottak, továbbá realisztikusabbá tették a történetet.

Remek könyv a Naiv.Szuper, igazán szórakoztató, és gondolkodásra ösztönöz. Nem tudom, hogy 25 évesen ilyen elveszettnek fogom magam érezni, vagy épp értelmetlen lesz számomra a világ, biztos lesz ilyen is. Mindenesetre 18 éves fejjel viccesnek találtam, 10/10-es pontszámot simán megérdemli.
Ajánlom Loe könyvét minden 25 évesnek, vagy minden olyan egyénnek, aki értelmetlennek érzi az életét, és összefüggéstelennek a világot. A kor nem is számít igazából, hisz nincs is idő.

Forrás: haley727

Alice Horrországban

2011-07-20T17:32:00.003+02:00

Nem sokszor, de szoktam PC játékokkal is szórakozni a számítógépen. Miután kaptam egy erős laptopot, gondoltam, kipróbálok néhány játékot a nyár folyamán. Első alkalomra az American McGee's Alice-t választottam, amelyet Nekotica ajánlott nekem.

Tartalom:

"American McGee gondolt egyet, és a nagysikerű Alice Csodaországban rajzfilmből készített egy számítógépes horroradaptációt - nem is akárhogy! Egyedien morbid (álom)világba csöppen bele Alice, aki nem mellesleg egy pszichiátrián lekötözve feküdt az előbb még, és meredt szemekkel próbált ébren maradni... Nagyjából a már ismert történetet kell végigjátszanunk, csak nem a megszokott módon "teázgatunk a szülinaposokkal"..."

Forrás: PC Guru

Maga a játék nem bonyolult: ugrálni kell, tárgyakat felszedni, ellenfelekkel küzdeni és néhány feladványt megoldani. Ellenfelek közül vannak könnyen legyőzhetőek (például az emberevő halak), viszont kemény fickók is (például a robotok vagy a repülő bogarak), aztán minden fejezet végén szembe kerülünk egy úgynevezettel boss-szal, akit sok-sok türelemmel, kitartással és némi taktikával lehet megsemmisíteni.

És taktikázni nem csak a nagy gonoszoknál kell, hanem esetleg egy nagyobb hordával szemben is. A küzdelmet igazán izgalmassá teszik a különböző fegyverek, melyeket kényünk-kedvük szerint váltogathatunk. Igaz, a nagyon erős fegyverekkel csínján kell bánni, mert akár saját életerőnkből is vehet le, továbbá a mágikus erő is lassan töltődik vissza némelyik használata után, de a többséggel nincs ilyen probléma.

Ilyen adottságok mellett azt kell mondanom, hogy a játék elég nehéz, még a könnyített verzióban is. Számtalan pályán ütközhetünk nehézségekbe a táj miatt is (például a jégbarlang pálya), a továbbjutás sem egyszerű, sokszor egy rejtvény vagy feladat megoldása a kulcs a következő helyszín teleportjához.

Az Alice játék legnagyobb vonzereje a megálmodott világban rejlik. Az eredeti mese egy groteszkül értelmezett verziójával állunk szemben. Főhősünk őrült, így a világa is kicsavarodott. Találkozhatunk a jól ismert figurákkal, mint például Kalapossal, a Szívkirálynővel, a griffmadárral és a vigyorgó macskával is, aki végig mentorként istápol minket. Azonban ezek a figurák teljesen kifordult, gonosz (vagy gonoszabb) valójukban lépnek színre.

A szereplőkön túl igazán izgalmas, bár néhol olyan tájakra visz minket a játék, ahol nehéz életben maradni, vagy teljesen magával ragad a belőlük áradó "őrület". Ez a képeken nem látszik, a kivitelezés elég "gagyinak" tűnik mai szemmel (azért 11 éves cuccal van dolgunk), de ennek ellenére is képes magába rántani a játék.

Nem sok negatívumot tudok felhozni, talán csak annyit, hogy egyes pályákon nagyon nehéz volt irányítani Alice-t (főleg a Tears Valley-n), aztán a végéhez közeledve feltűnt bossoknál nem lehetett eldönteni, hogy megsérültek-e a csapástól vagy sem (persze a puska, mint Joker használata után mindig eldőlt a kérdés).

American McGee's Alice egy olyan játék, amivel többször is fogok játszani (vannak nehezített végigjátszások), ha épp unatkozok és nincs más elérhető közelségben. Aztán izgatottan várom, hogy kipróbálhassam a 2. részt, ami nem rég jelent meg számtalan újítással és lélegzetelállító grafikával. Az 1. részt egy 9,5/10-es pontszámmal értékelném.

Ha-ha, megmenekültünk

2011-07-19T13:12:00.001+02:00

Harmadik Durrell könyvem, amelyet az "Olvassunk Durrellt!" esemény keretein belül olvasok. A hahagáj ismét egy olyan regénye az írónak, melyben nem bohókás családjáról ír, viszont a Rokonom, Rosyval és a Szamártolvajokkal ellentétben életrajzi ihletésű. A tahae madár újra felfedezése és az azzal járó "munka" tapasztalatai alapján született meg ez a mulatságos, de tanulságos történet.

Tartalom:

"Zenkali – az Indiai-óceán egy mesebeli szigete – épp a nemzeti függetlenség küszöbén áll, egy roppant felvilágosult császár (általános becenév: Csaszi) uralma alatt. Igen ám – csakhogy az angolok hajdani gyarmatbirodalmuknak ezen a parányi területén haditengerészeti támaszpontot és repülőteret akarnak építeni, minek érdekében ki kellene pusztítani a szigeti növény- és következésképpen állatvilág javát… Gerald Durrell – aki regényírónak éppoly jeles, mit a kipusztulásra ítélt élővilág megmentőjének – szemmel látható élvezettel meséli el, hogyan fullad kudarcba a zordon terv, s hogyan marad meg mesebeli ősállapotában a paradicsomi sziget flórája és faunája, megőrizvén ezáltal a szigetnek és különösnél különösebb lakóinak békességét és jólétét. A „Családom és egyéb állatfajták” immár sorozattá terebélyesedő meséinek méltó párja ez a bájos regény – avagy inkább ökológiai tündérmese. A szöveget ezúttal is Réber László közkedvelt illusztrációi kísérik."

Forrás: Moly.hu

Hihetetlen, hogy se Zenkali, se a hahagáj nem létezik. Pedig Durrell úgy írta le a szigetet és az élővilágát, hogy szinte megelevenedett előttem. Rögtön az első oldalon magával ragadott az író stílusa.

Igaz, A hahagáj se az író bohókás családjáról mesél (úgy tűnik, hogy sose fogom ki azokat a regényeket), viszont ezt a regényt már az élet ihlette. Ennek ellenére a megszokott angol humorral élcelődik az író az angol felső rétegen, továbbá mutat be nekünk flúgosabbnál is flúgosabb szigetlakókat és bevándorlókat. Mindenképpen emlékezetes szereplők a császár vagy a Második Eljövetel Egyházának tiszteletese, továbbá Carmen és lányai, s még hosszan sorolhatnánk. Természetesen jelen vannak az undorítóan is mocskos és erkölcstelen emberek, akik a haladás álcája mögé bújva szeretnének könnyedén meggazdagodni.

A fantáziadús szereplők mellett maga a történet is logikus, egy szálon fut, s a végső megoldás is logikusan felépített, teljesen hihető. És persze elgondolkodtató. Meg kell őriznünk a fajokat, hisz ezzel nem csak gazdagabb a Föld, hanem valóban, ki tudja milyen végzetes folyamatot indítanánk el egy-két élőlény végleges kipusztításával.

A hahagáj az egyik legjobb Durrell (természetesen a Családom és egyéb állatfajták után), amit olvastam. A magyar címfordítás dicséretes, a könyvvel pedig nem volt semmi probléma. Talán csak annyi, hogy a happy end kicsit hosszúra sikeredett, de ez legyen a legkisebb baj, 9,5/10.

Itt az út vége - vegyünk búcsút Harry Pottertől

2011-07-18T22:47:00.002+02:00

Vannak, akik ellenszenvesen tekintenek a Potter-világra, a gyermeki lélek eltorzítójának tartják, és vannak olyanok is, akik felnőtté válásuk szerves részeként tekintenek J.K.Rowling könyveire, és a film adaptációkra. A könyvfolyam lassan három-négy éve befejeződött, s végül a Warner Brothers is feldolgozta a regényeket. Végleg búcsúznunk kellett Harrytől, Rontól és Hermionétól és a varázslók világától. A filmvilág hogyan köszönt el egyik legnagyobb moziba csalogató történettől?

Tartalom:

"Nincs tovább: Harry, Ron és Hermione immár nem kerülheti el a végső összecsapást. Mindannyian tudják, hogy ez az utolsó felvonás. A három jó barát visszatér a Roxfortba, hogy felkutassa és elpusztítsa az utolsó horcruxot.
Voldemort, aki egyre erősebb, uralma alá vonta a Mágiaügyi Minisztériumot és már Roxfort fölött is egyre nagyobb hatalma van, tudomást szerez a tervükről. A tét hatalmas, így nem is csoda, hogy mindent bevet a siker érdekében. Megkezdődik a Roxfort ostroma - és már soha többé, semmi nem lesz ugyanolyan, mint volt."

Forrás: Port.hu

Mivel a történet már adott volt, így inkább azt írom le, hogy mennyire sikerült filmként vászonra vinni a könyvet.
Az előző parthoz hasonlóan ez is jó kis adaptáció lett, habár jóval több rész kimaradt, ami viszont a könyvben le van írva. Amit legjobban hiányoltam, az Dumbledore múltja: csupán az öccse tesz némi említést róla. Továbbá számos részt megváltoztattak a könyvhöz képest, viszont nem tett rosszat a cselekménynek. A változtatások illettek a filmek logikájába, az eddig bemutatott részekhez illeszkedtek. Megjelentek a könyvbeli utalások is, továbbá olyanok is, melyek a cselekményben mutattak előre.

Viszont voltak zavaró tényezők is, még ha nem is sok. Egyik már-már visszatérő hiba, az indokolatlan szerelmes jelenetek, ebben a részben leginkább csókok. Elég lett volna a végére. Továbbá némely szereplő mondott furcsa dolgokat (például Minerva azt, hogy "Ezt a bűbájt már régóta ki akartam próbálni"). Aztán amit nem kellett volna vászonra vinni, azaz epilógus. A könyvben sem volt a kedvenc részem, itt viszont néhol nevetségesnek hatott. Bár meg kell hagyni, a kicsik aranyosak voltak.

Ami még nagy előnye a filmnek, hogy sikerült a könyv néhány hibáját korrigálni. Például Harry és Voldemort csatáját, látványban pedig a lehető legjobban valósították meg a Roxforti csatát. Aztán hiába csak "átkonvertált" 3D-s a film, azt mondom, megérte kicsit többet fizetni, mert meghálálták a látvánnyal a filléreket. A cgi-effektek többször köröztek a szemünk előtt, vagy épp egy sárkány nézett velünk farkasszemet. Effektpornó volt, de azért a jobbik fajtából. A látványt csak annyi rontotta el, hogy némelyik szuper plán elég homályos volt (bár lehet, hogy a szemüveg tette).

A színészek az előző epizódokhoz hasonló alakítást nyújtottak, a végső partban előtérbe került Alan Rickman (Piton), Maggie Smith (McGalagony) és Matthew Lewis (Neville), akik a "reflektorfényben" meg is mutathatták tudásukat.
A három főszereplő közül még mindig Rupert Grint alakítását tartom legjobbnak, s talán a későbbiekben az ő karrierje is fog felfutni (legalábbis eddig neki volt legtöbb lehetősége máshol is feltűnni).

Végső konklúzió: méltó befejezésnek nem nevezném ezt a részt, hisz jelenleg olyan érzésem van, hogy még fog folytatódni (talán az epilógus rész miatt). Viszont szép búcsúnak lehet nevezni: örültem is, hogy Piton flashbackjében bukkantak fel részletek az előző epizódokból is - ez volt az igazi elköszönés Harry Pottertől a filmkészítők részéről. Összességében látványos volt a Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész, nem untam, élveztem a látványorgiát, így egy 8/10-es alkotás. Nyugodtan újranézhető.

Viszont most ideje búcsút venni Harrytől és a varázslóbirodalomtól. Én is ahhoz a generációhoz tartozok, mely a Potter-regényekkel együtt nőtt fel, s kiskoromban szívesen elmenekültem a varázslók világába. Utóbbit bármikor megtehetem még (tervezem is angolul újraolvasni a könyveket, ha végre hozzájuk jutok), viszont további életemnek nem lesz szerves része a történet. Rá kell döbbennem, hogy lassan az én gyerekkorom is véget ér. Egyik jele a Harry Potter vége. Van ez így.
Örülök, hogy olvashattam ezt a mesét, segített valamilyen módon jobb emberré tenni, megszerettetni velem az olvasást, bevezetni a videó világából a moziéba, s továbbá fejleszteni bennem a kocka gént.
Röviden, tömören és véglesen: köszönöm, hogy megismerhettem Harry Potter kalandjait.

"Ph'nglui mglw'nafh Cthulhu R'lyeh wgah'nagl fhtagn"

2011-07-17T19:45:00.002+02:00

"R'lyeh házában álmodva vár ránk a halott Cthulhu" - jelenti a címben olvasható halandzsa nyelv. Ilyesmiről szól H.P. Lovecraft Cthulhu hívása című írása, a Cthulhu kultusz alapműve. A könyvhöz úgy jutottam el, hogy régóta kíváncsi voltam Lovecraft műveire, s ezért csatlakoztam a Moly.hu "Olvassunk H.P. Lovecraftot" eseményéhez.

Tartalom:

"Egykor voltak a Nagyok, akik saját szárnyukon repülve érkeztek a végtelen űrből, és korokon át uralták ezt a világot…
Egykor voltak a szörny-istenek, akik eltávoztak, hogy majdan visszatérjenek…
Egykor volt Kadath, a pusztaság közepén álló város, melynek rideg kőfalai közt máig visszhangzik Cthulhu hívása."

Forrás: Moly.hu

Azt kell mondanom, hogy első találkozásom H. P. Lovecrafttal sikeresnek bizonyult. Tetszett a 20. század eleji elbeszélő mód, az, hogy másként próbált ijesztgetni, mint későbbi követői. Az író nem sokkol minket véres és gyomorforgató leírásokkal, egy kutató visszafogott stílusával tárja elénk a borzalmas eseményeket újságcikkek és visszaemlékezések segítségével. Így, leírva ez a módszer unalmasnak tűnhet, pedig közel sem az. Lovecraft az "idézett" szövegeken keresztül feltárja saját mitológiáját az archaikus istenekről, s azoknak pusztító eljöveteléről. A leírások igazi horroros félelmet nem keltenek (legalábbis bennem nem keltettek), de de egyfajta szorongást lehet érezni, esetleg rossz érzést. Tudjuk, hogy kitaláció, amit olvasunk, de mégis ott motoszkál az olvasóban, hogy "ennek nem kellene megtörténnie".

Ha már említettem a mitológiát, akkor kitérnék a történetre. Egészen magával ragadó, izgalmas "mesének" tűnik a Cthulhu mítosz. Lovecraft ügyesen merít különböző népek mondáiból, s gyúrja össze belőlük saját mitológiáját. A Cthulhu hívásában csak azt sajnáltam, hogy a feltámadás után az író lezárta az egészet. Tudom, hogy további művekben folytatódik a történet, de akkor is kevésnek éreztem a cselekményt.

Más mondanivalóm nincsen a művel kapcsolatban. Izgalmas történet, magával ragadó fogalmazás. 9/10 pontot érdemel a Cthulhu hívása, s további H.P. Lovecraft művek elolvasására sarkall. Akik szeretnének megismerkedni az íróval, semmiképpen se hagyják ki ezt a sztoriját.

Szürrealista, esetleg posztmodern mese

2011-07-16T20:27:00.001+02:00

Egyik kedvenc íróm Neil Gaiman, mindig magával tudnak ragadni posztmodern meséi és urban fantasy történetei. Ezúttal egyik gyermekkönyve, a Coraline került kezembe. A történetről Anikó beszélt nekem sokat, de leginkább a filmről. Először a könyvre akartam sort keríteni, s hosszú várakozás után a könyvtárban, végre kihozhattam.

Tartalom:

"Coraline családjának új lakásában huszonegy ablak és tizennégy ajtó van. Tizenhárom ajtó nyílik és csukódik. A tizennegyedik zárva van, mögötte csak egy téglafal, amíg egy nap Coraline ki nem nyitja, és egy átjárót nem talál egy másik házba, amely a sajátjuk mása. Csak mégis más…
Eleinte a másik lakásban minden csodás. Jobb a kaja. A játékdobozban felhúzható angyal van, amely körbe-körbe repül a szobában, a könyvek képei mozognak, a dinoszaurusz-koponya csattogtatja a fogát. És van itt Coraline-nak másik anyja és másik apja is, akik azt akarják, hogy velük maradjon, Legyen az Ő kislányuk. Meg akarják változtatni, és többé el nem engedni. Ebben a lakásban a tükör mögött még más gyerekek is csapdába estek. Coraline az egyetlen reményük. Be kell vetnie minden ravaszságát, hogy megmentse az elveszett gyerekeket, a szüleit és saját, normális életét."

Forrás: Moly.hu

Ezúttal sem kellett Neil Gaimanben csalódnom. Az elbeszélőstílus most is meseszerű, de emiatt nem kezel gyerekként az író, értelmes olvasónak néz. Továbbá a fogalmazás olyan gördülékeny, hogy azonnal magával ragad, az ember tényleg falja a sorokat.

Persze a "könyvfalás" nem lenne teljes a megkapó történet és szereplők nélkül. Gaiman is jól ismerheti a gyerekek világát, hiszen Coraline karaktere igazán gyermeki, viszont emellett okos is, amiről pedig még nem tud, azt sajátos módon rendezi el a kis fejében. A szereplők közül még kedvelhető a macska, akitől megtudjuk, hogy a macskáknak nincs szükségük névre, mert ők tudják, hogy kicsodák. Aztán a "másik anya" egész ijesztő szipirtyó: amikor Coraline-nel bájolgott vagy nem volt jelen, féltem tőle.

A karakterek mit sem érnének az izgalmas történet nélkül. Logikusan felépített, egy szálon futó mese a Coraline a szokásos happy enddel. Ami megdöbbentő benne, hogy Gaiman ügyesen keveri a mesét a horrorral, létrehozva ezzel egy szürreális vagy posztmodernnek nevezhető történetet. Némely leírástól az én hátamon is felállt a szőr. Továbbá sikerült megtartania az egyensúlyt a mese és a horror között, egyik se vette át az uralmat.
A történetben egy kifogásolni való akad, az az elhúzott vég. Spoiler! Miután Coraline elmenekült "másik anyja" birodalmából, továbbá visszakapta szüleit és kiszabadította a gyerekeket, a "másik anya" keze a mi világunkban garázdálkodott. Szerintem erre a részre nem volt szükség, csak elhúzódott tőle a mese spoiler vége.

Legvégül ki lehet jelenteni, hogy a Coraline kellemes kikapcsolódás, gyorsan el lehet olvasni. Mindenkinek ajánlom, akik szeretik az ehhez hasonló történeteket. Nálam 9,5/10 volt.

Forrás: dinglehopper

Ajánlj nekem valamit, s írok róla!

2011-07-16T13:20:00.001+02:00

Sziasztok!

Aki olvassa az Antiganét, az tudja, hogy sok mindent mások ajánlására nézek meg/olvasok el. Ez alapján jött az az ötlet, hogy nem csak közeli ismerősök ajánlására, hanem Ti, olvasók véleményére támaszkodva is megvizsgálok műveket, és írok a blogra róla. E célból létrehoztam egy vendégkönyvet, ahová nyugodtan írhattok kedvenc filmetekről, könyvetekről, képregényetekről, sorozatotokról, animétekről. Röviden, bármiről.

Szóval, ebben a bejegyzésben, és oldalt a Twitter button mellett elérhetitek ezt a bizonyos vendégkönyvet. Jó ajánlgatást kívánok!

A héten pedig két bejegyzés várható még:

Neil Gaiman: Coraline
H.P.Lovecraft: Cthulhu hívása

Jövő héten pedig hozok egy beszámolót az utolsó Potter-filmről.

U.i. Nyúl Béla elszökött, nem boldogítja tovább a blogot. :(

Chibi Zsó

Forrás: m0thyyku

Mi lett volna, ha

2011-07-16T12:59:00.001+02:00

Számtalan ismerősömnek ez az egyik kedvenc filmje, már többen is ajánlgatták. Lassan elkerülhetetlenné volt, hogy megnézzem a Pillnagó-hatást. Nem kifejezetten művészfilm, de nem is szokásos hollywood-i tömegfilm. Valahol a kettő közötti határon mozog.

Tartalom:

"A pillangó-effektus elmélet szerint, ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát Pekingben, az akár tornádót is gerjeszthet Amerikában. Világunkban minden mindennel összefügg, minden cselekedetünk alapjában változtathatja meg a jövőt. Még elképzelni is rémes, hogy mi lenne, ha valaki képes lenne a múltunkat megváltoztatni - ez kiszámíthatatlan következménnyel járna jelenünkre nézve. Evan Treborn gyerekkorában számtalanszor elvesztette az öntudatát, élete egyes szakaszai sötét foltok csupán az emlékezetében. Amikor tudatánál volt, naplót vezetett és most, hogy felnőttként megpróbál visszaemlékezni a múltra, a naplója segít neki ebben. Miközben Evan lassan feltérképezi saját múltját, rájön, hogy egy különös adottság birtokában van: képes az időutazásra! Így visszatér a múltba, hogy helyrehozzon néhány baklövést, amelyek zsákutcába juttatták szeretett barátait. Ám amikor visszatér a jelenbe, rájön, hogy a múlt apró változásai nem javítottak a helyzeten, hanem még nagyobb problémákat okoztak a jelenben."

Forrás: Port.hu

Nem hiába körberajongott film a Pillangó-hatás. Az elsőtől az utolsó percig képes lekötni az ember figyelmét, s logikusan van felépítve. Időutazó témát ilyen ötletesen és nem mindennapos módon feldolgozva még nem láttam.
Műfajok közül a tudományos fantasztikumhoz sorolják, habár külsőleg nem tűnik sci-finek a Pillangó-hatás, de a témája miatt kicsit mégis az: nem emeli ki konkrétan az időutazást a film, de tudjuk, hogy többé-kevésbé arról van szó. Dicséretes, hogy a rendező nem nézi hülyének a nézőket, nem akar a szájába rágni mindent.
Néhány kivetnivaló azonban akad a műben. Első sorban a lezárás. A Port.hu fórumán a hozzászólók azt kifogásolják, hogy spoiler! Evan és Kayleigh az utcán nem mennek oda egymáshoz. Ezzel a résszel nem volt semmi probléma, hiszen a történet során kiderül, hogy Evan akkor menthet meg mindenkit, ha nem találkozik szerelmével. Ha ez a végső megoldás, akkor miért rúgná fel a forgatókönyv író a film legvégén? spoiler vége. Nekem nem ezzel volt gondom, hanem azzal, hogy (viszonylag) boldog befejezést kapott a történet, pedig végig azt az érzetet keltették, hogy tragédia lesz a vég. Spoiler! Vártam, hogy úgy ér véget a Pillangó-hatás, hogy az utolsó emléknél Evan meghal, mert az agya nem bírja már az újabb emlékek terhét. Bár arra is utaltak, hogy nem biztos, hogy be fog következni főhősünk halála, mivel nem sikerült megölnie magát a kádban. spoiler vége

A film kivitelezésére sem lehet panasz. Igaz, kamera mozgásban és beállításokban követi a hagyományos hollywood-i módszereket. Kiemelkedő, monumentális jelenetekre nem is emlékszem a történetből: esetleg Evan és Kayleigh búcsúját lehetne kiemelni, mikor Evanék elköltöznek. És természetesen a zárójelenet is szépen kivitelezték. Ami viszont nagyon tetszett, hogy igazán szép, realisztikus színvilágot vittek vászonra, olyan fényképszerűek a képek.
A színészek alakítása átlagos volt, nem igazán tudnék senkit sem kiemelni. Esetleg a gyerekszínészeket, mivel nagyon ügyesen játszották el a komoly szituációkat. Főleg a Tommyt alakító tinédzser fiú.

Összességében a Pillangó-hatás egy remek film, jó rendezéssel és forgatókönyvvel, továbbá kellemes látványvilággal. Elgondolkodtat minket az idő bonyolult szerkezetéről, hogy végül ne jussunk sehová az igazság keresése során. Egy valamire viszont mindenképpen megtanít a történet: "Mi lett volna, ha...?" Erre sose gondolj következmények nélkül.
A végső értékelésem 9/10 pont, s erősen gondolkodok azon, hogy kedvenc-e a film vagy sem. Újra nézni biztosan fogom.

Nyugodj bele! Ez az élet

2011-07-14T15:03:00.001+02:00

Darren Aronofsky filmeket gyűjtöttem össze, a kutatás során találtam rá A forrásra. A tartalma alapján nagyon megtetszett, egyik ismerősömnek nagy kedvence. Úgy éreztem, hogy mindenképpen meg kell néznem a tisztelt rendező ezen alkotását is.

Tartalom:

"A fiatal nő agyát halálos kór támadta meg. Orvos férje minden idejét a kutatólaboratóriumban tölti, hogy megtalálja a lehetséges ellenszert. A nő azonban belenyugvással várja a jövőt, megírja élete művét. Arra kéri a férjét, hogy ő fejezze be a művet. Tom szeretné boldog véggel lezárni a történetet, ám az asszony kész tények elé állította. A kilátástalan helyzetben letargiába esik, hiszen a kedvese jelentette élete értelmét, testesítette meg számára a szerelemet. A férfi hosszú és nyomorúságos utat kénytelen bejárni, mire rájön, hogyan is érheti el célját. A történet ezer évet ível át, három különböző korban játszódik."

Forrás: Port.hu

Aronofsky ezúttal jól feladta a leckét: három különböző kor, hasonló szereplők, mindenhol jelen van egy fa, s összefüggést kellene találni. Be kell vallanom, csak egy-két dolog sejlett fel, de azokat se tudtam igazán egymáshoz igazítani. A film elején elhangzó "kiűzetés a Paradicsomból" rész (Ótestamentum, Mózes I. könyve 3. rész "Az első bűn és büntetés" - pontosabban), és a fa jelenléte mindenképpen a paradicsombeli Élet fára utal. Tommy (vagy Thomas) célja a rák ellenszerének megtalálása, amely a spanyolországi síkon a fa felkutatásával hozható párhuzamba, az örök élettel.
A forrás után kénytelen voltam "szakirodalomhoz" fordulni, hogy jobban kivilágosodjon előttem a történet. Egész jó értelmezést találtam a Filmvilág 2011/02 számában az Őrjítő vágy című cikkben. A következőt írják ott:

"A kitörés vágyának kozmikus nagyságrendje miatt a Pi párdarabja Aronofsky harmadik nagyjátékfilmje, A forrás. A történet középpontjában szintén az Isten földi helytartójává magasztosuló-zsugorodó férfihős áll: Dr. Tom Creo (Hugh Jackman) ugyanis, ha lehet, még feljebb kíván szárnyalni, mint az ultra-alacsony költségvetésű matematikai paranoia-esettanulmány kísérleti nyula. A 35 milliós, látványos fantazmagória központi szereplőjének célja a Halál legyőzése rákbeteg feleségének (árulkodóan Rachel Weisz, a rendező akkori élettársa alakítja) megmentése érdekében, valamint a nő meggyógyításán keresztül a Szerelem Eszméjének fenntartása. Tom idővel ki is jelenti, hogy a halál csupán egy betegség, amire van ellenszer, és a cselekményben lényeges szerepet tölt be az ellenszérum kutatása. Izzi pedig éppen a végtelenségig terjedő, mindig változó keresés szimbólumává nemesedik, három idősíkban és három formában. A jelen síkján Xibalba, a lassan kihunyó csillag lényegül a nő állapotának jelképévé. A múlt dimenziójában a feleség arcát viselő hispán úrnő ad megbízást hűséges, és férje vonásaival rendelkező zsoldosának („Leld meg az Életfát, drága konkvisztádorom, majd én utána Évád leszek.”). Ez a múltbéli narratíva a kórházi ágyán fekvő nej írásának kivetülése, és ez a történetszál a történelmi-szerelmes regényének kontextusába, valamint a középkori dél-európai inkvizíció vérgőzös időszakába simul bele. Az anyatermészet által bekebelezett távoli jövőben pedig immár maga az Életfaként újjászületett Izzi hagyja kínok között fáradhatatlan urát. A forrást cizelláltsága miatt ajánlatos filmversként értelmezni, és ha számításba vesszük, hogy a rendező bevallása szerint alkotását Eduardo Galeano uruguayi író művészete ihlette, még nyilvánvalóbbnak tetszhet az, hogy Aronofsky a kozmikus Vágyat egy költeményként tételezi. A rendező több jelenetben is erre az összetettségre irányítja nézői figyelmét. Izzi végzetes rosszulléte a csillag fénye alatt esik meg, méghozzá lassított felvételen. Tom a döntő műtét előtt veszíti el jegygyűrűjét, aminek nyomát az asszony halála után végleg ráfesti az ujjpercére, de a legtalálóbb hasonlat Clint Mansell beszédes és a filmet összegző kompozíciójára (Death is the Road to Awe) vágott párhuzamos montázs a Buddha-szoborként lebegő „jövőbeli férjjel”, az Életfává változó spanyol katonával és a jelenben a felesége halálába belenyugvó orvossal. Aronofsky szerint a spirituális átlényegüléshez a testnek is magasabb szférába kell érkeznie, de filmje végül mégis a realitás talaján marad. A cselekmény két másik szála, az inkvizíció idején játszódó epizód és a jövőbeli történet ugyanis mintha pusztán a jelenbeli Tom Creo érzelmeit illusztrálná, és emiatt úgy tűnik, hogy az engesztelhetetlen orvos legvégül belenyugszik a felesége hiányába, ezzel pedig átlagemberként, és nem önnön létét meghaladó félistenként arat diadalt."

Szabó Ádám cikkírónak igaza lehet, de abban mindenképpen egyet kell vele érteni, hogy A forrás című film az élet meséje, azaz a küzdelemé. Filmjén keresztül Aronofsky a belenyugvást tartja a "túlélés" lehetőségének. Vannak dolog, amelyek ellen nem küzdhetünk, ezért el kell fogadnunk létezését. Az üzenet megértése a fentebb idézett szöveg nélkül nem igen sikerült volna. A forrás nehéz film, nyugodt szívvel nevezném művész filmnek. Megértéséhez nyitott szív és elme szükséges, meg némi asszociáció más történetekre (főleg a Bibliára), s szimbólum felismerő képesség.

A film kivitelezésével nem volt gond, igen látványosra sikeredett. A domináló színek a meleg színek, a sárgától a narancssárgán át egészen a barnáig. A jövő (vagyis a fás) résznél látszódott igazán az a sok millió dollár, bár kicsit túlzásba is vitték a technikát, kissé giccses lett. Továbbá megfigyelhetőek finom áttűnések a jelenetek között.

Aronofsky filmjéhez egész nagy nevű színészeket keresett. A történet során Creót és Izzyt látjuk a legtöbbször, őket Hugh Jackman és Rachel Weisz alakította. Jackman többször mutat nagy érzelem kitöréseket, ez engem kicsit irritált, bár illett Dr. Creo karakteréhez. Weisz játéka viszont igen kifinomult, nem játssza túl a szerepét. Továbbá szépen mutat a vásznon/képernyőn.

Összegzésként A forrás egy elmét kívánó film, és képes egész sokáig elgondolkodtatni. Első megnézés után egy 7/10-et adok rá, mert nem tudott elbűvölni, valami hiányzott belőle a katarzishoz, ahhoz, hogy igazán mestermunkának legyen nevezhető. Talán második vagy harmadik, esetleg negyedik megtekintéskor megértem az egész művet.

Az oroszlán krónikája

2011-07-13T22:39:00.004+02:00

C.S.Lewis Narnia krónikái regénysorozata régóta tervbe volt véve (Talán az első film bemutatója óta? De rég is volt), s végül, többé-kevésbé egy év alatt sikerült angol nyelven elolvasnom egyéb tanulmányaim mellett.

Tartalom:

"A Narnia Krónikája a Jó és Rossz örök háborúját meséli el. Olykor a csatamezőn, nyílt küzdelemben csap össze a fény az árnnyal, máskor a szív rejtett zugaiban. Ám legyenek az ütközetek akár a lélekben, akár a harcmezőn: minden összecsapás meghatározó erejű. Olyan utakon kalandozhatunk, amelyek a világ végére vezetnek, fantasztikus lényekkel köthetünk ismeretséget, megtudjuk, mi az árulás, mi a hőstett, mit jelent megnyerni vagy épp elveszíteni egy barátot. Kalandos utazás ez a fantázia birodalmában, ugyanakkor a legmélyebb valóságban."

Forrás: Moly.hu

Forrás: Achen089

Voltak jobb és gyengébb kötetek, ez kétségtelen. Bájos kis kalandos mese a Narnia krónikái beszélő állatokkal, meselényekkel és mitológiai lényekkel, és gyerekekkel: ilyennek is kell lennie egy jó gyerekkönyvnek a 20. században.

Számtalan bájos vagy épp mókás lénnyel találkozhattunk Narnia felfedezése során. Ott van például a 4-5. kötet hős egere, Reepicheep, aztán Puddlegum, aki tekervényes észjárásával nyűgözött le a 6. kötetben, s dalolászott ugyan ebben a kötetben a Glimfeather névre hallgató bagoly, továbbá mindig jelen volt a Trufflehunter (borz) és Trumpkin (törp) szórakoztató duó is a 4. kötet során.

A kedvelhető szereplők közé tartoznak a Pevensie gyerekek, Peter, Susan, Edmund és Lucy. Rajtuk kívül még elég barátságos figura Caspian király, és fia Rilian, esetleg az utolsó király Trilian, viszont az utolsó két kötet gyerekei, Eustace és Jill kissé ellenszenvesek, ridegek egymással. Igaz, Eustace az 5. kötetben megjavul, de a 6.-ban és a 7.-ben továbbra is antipatikus (unszimpatikus). Jill pedig kissé unalmas figura, néha buta is.

A történettel nincsenek nagy bajok. Némely kötetben vannak lassabban haladó részek, unalmasabb fejezetek, és olyan kötetek is, melyeket hamar ki lehet olvasni, hisz olyan eseménydús. Személyes kedvencem A varázsló unokaöccse, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény, a Caspian herceg, a Hajnalvándor útja és A végső ütközet.

A felületes olvasó számára a Narnia krónikái egyszerű, könnyen kitalálható, de szórakoztató mesék gyerekek számára. Viszont ha a regény mélyére nézünk, számtalan bibliai elem felfedezhető, amelyeket Lewis logikusan és tisztán kapcsol egymáshoz. Már az 1. kötetnél jelen van ez: a főszereplő gyerekek ott vannak Narnia születésénél, melyet Aslan kelt életre. Az oroszlán, mint isteni személy teremti meg a világot, ad életet és tudást lakói számára, s persze engedi, hogy a gonosz is jelen legyen az eseményeknél. A 2. kötet egyfajta megszabadítás és feltámadás történet, az utolsó kötet pedig Narnia pusztulását, a világ végét festi le előttünk. A témáról több érdekes dolgot olvashatsz itt.

A Biblia világán túl megjelenik a könyvben a felnőtté válás kérdése is, s ebben a korban a gyermeki én megőrzésének lehetősége. Érdekes dolog, hogy Spoiler! a 7. kötetben minden ember visszatér Narniába, kivéve Susant, akit "mindig a nejlon harisnya érdekelt és túl hamar fel akart nőni". spoiler vége. Ez a "probléma" Neil Gaimant is megihlette, a következő elgondolkodtató novellát írta: Susan problémája.

Utolsó bekezdésben C.S.Lewis stílusát dicsérném. Lehetőségem volt az egész könyvsorozatot angolul végig olvasni, s gyönyörködni abban, hogy az író milyen játékosan alkalmazza az angol nyelvet. Számtalanszor alkalmazza a hangulatfestő és- hangutánzó szavakat leírásaiban, melyek angolul nagyon jól hangzanak, meg is idézik a megidézendő tárgyakat, elemeket, és remek hangzást, ritmust ad a szövegnek. Továbbá hangutánzó szavakat beépíti egyes állatok beszédébe, így színesebbé téve jellemüket. Lewis fogalmazásában egyedül a számomra fölösleges felhívások zavartak a cselekmény egyes mozdulataira. Ilyenkor úgy éreztem, hogy az író butának néz. Tudom, hogy a Narnia első sorban gyerekeknek íródott, ez a magyarázat a "túlmagyarázásokra" ~~na de akkor is!~~

Angliában nem hiába töretlen Lewis fantasy könyvsorozatának a népszerűsége. Néha ellaposodik, néha túlmagyaráz, de azért szeretni való történet, komoly, mögöttes tartalommal. Egy gyermek számára pedig mindenképpen egy igazi, kalandos és magával ragadó olvasmány. Ha unokahúgom és majd későbbi gyermekeim oda jutnak, hogy olvassanak, biztosan a kezükbe adom a Narnia krónikáit. Felnőtt fejjel 7/10 a könyvfolyam, de gyerek fejjel biztosan 10/10.

Forrás: jet097

Játsszunk egyet a lágerben

2011-07-09T23:02:00.002+02:00

Az egyik legismertebb olasz film Az élet szép. Ez idáig elkerülte figyelmemet, Nekotica említette meg nekem. Órákig mesélt a film bájáról, említette, hogy milyen szívszorító történet is mutat be. Amint alkalmam adódott rá (műsorra tűzte a Filmbox Plus), meg is néztem a filmet.

Tartalom:

"1938-ban járunk, amikor a szeretetreméltó, álmodozó Guido - a növekvő rasszizmus és szűklátókörűség közepette - beleszeret visszafogott tanárnőjébe, Dorába. A csodaszép lány azonban egy helyi náci tiszt menyasszonya, Guidot pincérként látjuk viszont az eljegyzésen. Mindent elkövet, hogy a lányt bánatos jövőjétől eltérítse ... Meseszerű szerelmi történet kezdődik.

Öt év múlva Guido és Dora házasok és született egy fiuk, Giousé is. A politikai légkör egyre romlik, végül Guidot, aki félzsidó, táborba viszik családjával együtt. Az apa, hogy túlélhesse a borzalmakat, és hogy fiát minél jobban megkímélje, azt találja ki, hogy az egész, ami körülveszi őket tulajdonképpen egy nagy játék, amelyben a rabok a versenyzők és az őrök a játékvezetők. Benigni az önfeláldozás, a szeretet és a védelmezés filmjét készítette el. Komikusi képességei és chaplini stílusa igen élvezetessé teszik az alkotást, amely mindazonáltal megrázóan drámai módon mutatja be a fáradhatatlan emberi lélek küzdelmeit."

Forrás: Port.hu

Mindenképpen érdekes film Az élet szép. Nagy "szakértelemmel" két részre lehet osztani: előzményre és a KZ-történetre.
Neko úgy mesélte el nekem a cselekményt, hogy arról fog szólni, hogy az apuka egy játéknak állítja be a lágerben zajló eseményeket. Ténylegesen ez is benne volt a filmben, azonban meglepetésként ért az 1939-es rész. Aranyos volt, valóban Charlie Chaplines nyakon öntve olasz optimizmussal, szerelem, s mindezt együttesen Benigni teszi szórakoztatóvá. Számomra egy baj volt a film ezen részével: kissé hosszúra sikeredett. Figyeltem az időt, s úgy tűnt, másfél órát ölel fel az előzmény, így kevés idő maradt a főtéma bemutatására. Ettől eltekintve a "prológus" kerek, jól felépített, s természetesen tartalmaz utalásokat a későbbi eseményekre (például a "zsidó" ló).

A KZ-történet rész igaz rövidebb, de "nagyobbat üt". Mindenképpen sötétebb hangvételű, még ha ezt se színekkel, se fényekkel nem érzékeltetik. Első ránézésre az apa egy vidám játékot űz a fiával, viszont minden néző (reméljük) gondolatban felidézi a lágerekről hallott, tanult dolgokat: így válik igazán sötétté Az élet szép ezen része. Nincs szüksége haldoklókra, vérre a filmnek ahhoz, hogy hasson a szívekre. Néhány sejtelmes képpel képes beindítani az ember "történeti sablonjait".

Röviden azt kell mondanom, hogy Az élet szép remek film, nem volt jogtalan az az Oscar-díj. Attól eltekintve, hogy az előzmények hosszúra sikeredtek, érdemes bárkinek megnézni ezt a szokatlan KZ-történetet, számomra 9,5/10.

A kalmárlány és az egyetlen Jablonczyai, aki meg akarta fizetni az adósságát

2011-07-07T19:45:00.001+02:00

Miközben az emelt magyar szóbelire készültünk, Csepi megtalálta a Régimódi történet sorozat verzióját az MTV videótárában. Annyira tetszett neki, hogy mindannyiunkkal meg akarta nézetni. Sajnos, szóbeli előtt nem jutott idő a sorozatra, így nyárra tolódott ez is.

Tartalom:

"Az 1800-as évek második felében egy debreceni család okos lánya férjhez megy egy vidéki földbirtokoshoz, Jablonczay Kálmánhoz. A házaspár a férj kastélyába költözik. Az eleinte boldognak induló házasságból három gyermek születik, de az új asszony, Rickl Mária hamarosan ellentétbe keveredik a vidéki dzsentri életmóddal, a férjével és az apósával. A józan gondolkodású kalmárlány újításokat akar bevezetni a birtokon, de az álmodozó, könnyelmű Jablonczayak ellenkeznek. A családi vita odáig fajul, hogy a fiatal férj elkártyázza a kastélyt és a birtokot. A házaspár Debrecenbe költözik, Rickl Mária apjának ottani házába. A Jablonczayak itt megtűrt családtagok, a család feletti uralmat Mari veszi át. Férjét vidékre száműzi kasznárnak, és maga neveli a három gyermekét. Közülük kedvence az ifjabb Jablonczay Kálmán. A könnyelmű Kálmánka elcsábít egy gazdag lányt, majd elherdálja felesége vagyonát. Kislányukat, Lenkét Rickl Mária veszi magához. A nagyanya merev eltökéltséggel neveli unokáját. Lenke azonban hamarosan önálló nővé válik, és egy boldogtalan házasság után a saját lábára áll. Az idős Rickl Mária végleg magára marad a debreceni házban."

Forrás: Port.hu

Azt kell mondanom, hogy ez az adaptáció rendjén van. Az eredeti regény elbeszélője dokumentarista módon meséli el a történetet, így nem nagyon találunk a műben párbeszédeket, és kifejezetten egyenletesen előrehaladó cselekményt se. A tévéfilm során ezen tulajdonságait elveszti a történet, viszont kapunk jól megkomponált párbeszédeket, epizódoktól és időben való ugrálásoktól mentes cselekményt. Hogy a néző érdeklődése meg is maradjon, a készítők okosan alkalmazták a cliffhangert minden epizód végén.
A történetre annyi panasz lehet csupán, hogy egyes mellékszálak előtérbe kerültek, de végül nem lett velük semmi (például a csempészett levelek Kossuthnak).

A szereplők többé-kevésbé hűek maradtak a regényben megismertekhez. Ami - úgymond - fájó pont a számomra, hogy Mária csak az utolsó részben mutatta meg lágyszívűségét, amely ugye hozzátartozna a regénybeli szereplő jelleméhez: így csak egy megkeseredett anyósnak tűnt. Ez azért is hiba, mivel Lenke helyett (aki az eredeti regény tényleges főszereplője), Rickl került előtérbe. Marinál még megjegyezném, hogy túl hamar öregedett: a 3. epizódban Gubás Gabi helyére betették az idős Marit. Azért volt ez furcsa, mert a történet szerint a 3. epizódban még csak 32 éves a szereplő, s nem 50. Rossz helyen iktatták be a színésznő váltást. Amúgy Egri Kata a lehető legjobban játszotta a figurát, sokszor megdöbbentett játéka.

Mellette Tompos Kátya is remekül játszik, sikerült megidéznie Jablonczyai Lenke művész alakját, és már-már beteges távolságtartását a férfiaktól. A szereplő még szerethetőbbé vált a könyvbeli alakhoz képest Kátya természetes bájától is.

Akinek leginkább tetszett a színészi játéka, az Bíró Krisztina. Nála tökéletesebb Gizellát találni se lehetett volna: szinte ugyanolyan undok, utálatos, mint a regénybeli; minden jelenetet feldobott a jelenléte.

A bejegyzés végén a technikai megoldásra térnék ki. Le kell szögezni, hogy ilyen korhű magyar kosztümös filmet a maiak közül még nem láttam. Az amerikai filmekhez hasonlítva nem giccsesek a ruhák, de ennek ellenére is korhűek. A helyszínek sem lógnak ki az összképből, megteremtik az adott kor hangulatát, egész realisztikus is, s továbbá árad belőle a magyarosság.
A sorozat zenéjét is érdemes kiemelni, egész hangulatos az is, megmarad a néző fejében. Igaz, a nyitórész alá vágott dal elég "kripta-hangulatú", de az epizódok aláfestő zenéivel nincs semmi baj: hol vidám cigány muzsika csendül fel, hol pedig kicsit magyar hangzásvilágot idéző komoly zene.
Ami viszont borzalmas volt a technikai kivitelben, az az operatőri munka. A film minőségén látszik, hogy kevés pénzből forgatták, de ettől még jobban oda lehetett volna figyelni a felvételekre. Például a kamerának nem szabadna olyan beállításnál mozognia, ahol elvileg áll a kamera. Aztán ha a kamerának mozgó alakot kellett követnie, azt elég sután csinálta. A legnagyobb hiba a kutyás jelenetnél volt: hol a kutya fejét, hol a farát láthattuk teljesen logikátlanul. Továbbá sokszor zoomolt a kamera, ami filmeknél elég ritka, és nagyon természet ellenes kameramozgás is. Összefoglalva az operatőri munka egy házi videóséhoz mérhető.
Az operatőri bakiktől eltekintve láthattunk néhány szépen felvett jelenetet is, például amikor Lenke és Kálmánka találkozik, a 6. rész zárójelenete vagy a társastáncok, és persze a sörházas mulatozások.

Az operatőri munkától eltekintve a Régimódi történet tévéfilm kellemes és szórakoztató adaptáció, még ha nem is követi teljesen a könyvet, s Szabó-szál ki is maradt belőle. Azt hiszem, hogy egy 7/10-es értékelést érdemel ez a mű, hisz egyszer mindenképpen érdemes megnézni.

Családom és egyéb állatfajták

2011-07-06T23:14:00.001+02:00

Ez a fogalmazás irodalom órára íródott, ezért sutább lehet a megszokottnál. :)

Eredeti: 2008.09.07.
Javított: 2011.07.06.

Mielőtt megismerkedtem volna a Családom és egyéb állatfajtákkal, anyától sok jót hallottam az alkotásról: humoros, olvasmányos, érdekes. Ezek a szavak önmagában is megmagyarázzák jelentésüket.
Mi ragadott meg a regényben? Számtalan dolgot mondhatnék, ám két oldal áll rendelkezésemre, így csupán legkedvesebb részeimet mesélhetem el.
Szeretem az állatokat, gyakran gondolkodom el rajta, hogyan is vélekednek rólunk, mit miért tesznek. A regényben leírt megfigyeléseknek köszönhetően kaptam erről valamiféle elképzelést meglévő biológiai ismereteim mellé.
A főhőst közel éreztem magamhoz. Nemcsak az első szám első személyű elbeszélési mód miatt, hanem a Durrell családban betöltött szerepe miatt. Igaz, én nem vizsgálom és nem is gyűjtöm az élőlényeket, de saját családomban én is a legkisebb vagyok. Ha a kistestvér bátyjai vagy nővérei jóval idősebbek nála, a kicsi saját elfoglaltságot keres: Gerry ezt az állatok megfigyelésében lelte meg.

Másik kiemelkedő ok, amiért megszerettem a főszereplőt, az a lelkesedése. Eszembe jut, hogy nem is olyan régen én is hasonlóképpen rajongtam számos dologért.

Mint másoknak, a mókás részek az én tetszésemet is elnyerték. Biztosan elmosolyodik az olvasó, amikor Roger, a kutya és a mama fürdőruhájának harcát olvassa, vagy amikor megismerkedünk Larry (a legidősebb gyerek) lehetetlen kortárs művészbarátaival.

A kötetben sok, az életben nélkülözhetetlen "tudással" is találkozhatunk. Például Laurence-től megtanulhatjuk az "agymunka rejtelmeit", így akár családunkat is kimenthetjük az égő házból; Leslie segítségével megismerkedhetünk a vadászat művészetével. Margótól a női olvasók tanulhatnak, elsajátíthatjuk a fogyókúrák különböző módszereit. Ezek leírásával a család sok színűségét akartam bemutatni.
Most következzen egy epizód bemutatása. Ehhez a feladathoz elég csak Gerry állatseregében szétnézni, vegyük például a skorpiót. Ez a "pókszabású" a nárcisz sárga villába került mint illegális bevándorló. A "vámvizsgálat" hamar felfedte kilétét. Egy étkezés során Larry a gyufásdobozt akarta kinyitni, ekkor került elő a skorpió, hátán ivadékaival. Az ekkor keletkezett felfordulás teszi mókássá az epizódot, a szereplők megnyilvánulásai csak még szórakoztatóbbá teszik a történetet. A példát ez az idézet támasztja alá:

"Mamát teljesen kihozta sodrából ez a hirtelen átváltozás békéből káoszba, feltette szemüvegét, és az asztalra meredt, a pokoli lárma okát kutatva.
Ebben a percben Margo sikertelen kísérletet tett a skorpió feltartóztatására: egy pohár vizet zúdított rá. A zuhany elkerülte az állatot, de sikeresen nyakon találta mamát, aki sohasem állhatta a hideg vizet."

Miért ez az epizód tetszett? Larry pórul járt, aminek kicsit örültem, mert nem szimpatikus szereplő. Az író szemszögéből Larry mindenkit kioktat, nincs másra tekintettel.

Miért ajánlom a regényt? A család és az állatok kalandjai megnevetettik az embert, tehát rosszkedv ellen kitűnő orvosság. A regény cselekménye fordulatokban gazdag, a tájleírások és az állatok bemutatása élvezhető. Durrell művét szívből ajánlom minden embernek.

Rosy is my relative

2011-07-01T17:24:00.002+02:00

Ez a második könyv, amelyet az Olvassunk Durrell-t! című esemény keretén belül olvasok. Ismét egy nem életrajzi ihletésű regénye akadt a kezembe, de nem bántam meg. Jót szórakoztam Rosyval és Adriannel.

Tartalom:

"Adrian Rookwhistle, a szegény sorsú angol fiatalember, bánatosan álldogál kis padlásszobájában egy kora nyári reggelen. Halálosan unja eseménytelen és szűkös életét, melynek utolsó tíz évét jórészt egy kitűnő cég csemegeáruházában pergette le, tizenöt shilling hetibérért. Ám ez a reggel más, mint a többi. Mert, valamivel hét óra után, Adrian ajtaján végre bekopogtat a Kaland, egy elfelejtett nagybácsi furcsa hagyatékának képében. S ettől fogva a fiatalember nem panaszkodhat rá, hogy életéből hiányzik az izgalom. Hangulatos vándorútja során egy rendkívül bájos, bár némi emberi gyöngével rendelkező elefánttal kettesben kocognak át Dél-Anglia kies tájain, s mulatságosnál mulatságosabb, noha nem veszélytelen kalandokba bonyolódnak. S mire minden elrendeződik, és hőseink végre révbe érnek, Adrian is megbékül a gondolattal, hogy ezentúl egy rokonszenves elefánthölgy társaságában töltse napjait."

Forrás: Moly.hu

Mivel nem olvastam el a fülszöveget, így igencsak meglepődtem, hogy nem a Durrell-család újabb korfui kalandjával lesz dolgom, és nem egy szórakoztató rokonnal, akit éppenséggel Rosynak hívnak. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy nem csalódtam a könyvben.
Durrell ebben a könyvében is bizonyította, hogy milyen jól ismeri az állatokat. Ezúttal egy cirkuszi elefánttal ismerkedhettünk meg, aki kicsit ~~nagyon~~ szereti az alkoholos italokat, de ettől az egyetlen bökkenőtől eltekintve nagyon rendes és szertereméltó elefánt. A szerző tökéletesen bemutatja, hogy egy megszelídített elefánt milyen lelkes tud lenni, mennyire tud szeretni.
Az életvidám elefánt mellett ott van gazdája, Adrian. Elég szerencsétlen szegény flótás, de hát milyen legyen egy humoros történet főhőse?

Adrian és Rosy útjuk során számtalan galibába keverednek, s közben számos igazi egyéniséggel ismerkednek meg. Emlékezetes figura Fekete Nell, a boszorkány, vagy Mr. Filigree, aki teljesen meg van győződve a lélekvándorlás létezéséről. Továbbá az Osztriga-szigeten találkozunk Honoriával, Ethelberttel és Sir Marius ügyvéddel (még nem láttam ilyen jófej ügyvédet könyvben). Ezek a szereplők teszik izgalmassá és szerethetővé az amúgy kicsit egyszerű történetet.

A Rokonom, Rosy regényben azonban ki kell emelni az utolsó fejezetekben olvasható tárgyalást. Nem kedvencem az ehhez hasonló bűnügyi történet se könyvben, se filmben, de Durrell képes volt úgy bemutatni a tárgyalást bohókás szereplőivel, ahogy azt máshol még nem láthattuk, emellett a feszültség is megvolt annak ellenére, hogy végig tudni lehetett, hogy a történet vége happy end lesz.

Összességében Durrell-nek ez a könyve is kellemes kikapcsolódást jelentett, mindig jó volt visszatérni Adrian és Rosy kalandjaihoz más teendőim mellett. Negatívumként csak azt tudnám felhozni, hogy a regény eleje kicsit nehezen indult be, de a 100. oldalt elérve már csak úgy peregtek a lapok, nagyon olvasmányossá vált az egész. Így egy 9/10-est érdemel Rokonom, Rosy. És itt kijelentem, hogy Gerald Durrell a szórakoztató irodalom egyik kiemelkedő alakja, jó lenne, ha minél többen olvasnák.

"Tizennégy éves voltam, amikor meggyilkoltak"

2011-07-01T16:23:00.001+02:00

A Komfortos mennyország azon kevés filmek egyike, amelyet trailer után akartam megnézni. A bemutatót a T-Home videótár reklámjában láttam. Természetesen a látvány fogott meg rögtön, úgy éreztem, hogy az egész művet látnom kell. Sajnos, erre csak hosszú tologatás után került sor.

Tartalom:

"A tizennégy éves Susie egy napon nem érkezik haza az iskolából. Ahogy telik-múlik az idő a Salmon család aggódni kezd a legidősebb lányuk miatt, aki nem szokott kimaradni ilyen sokáig. Kétségbeesve keresni kezdik, de nem találják. A rendőrség kinyomozza, hogy Susie gyilkosság áldozata lett, ám a tettest nem sikerül elfogni. Közben kiderül, hogy a kislány a föld és a mennyország között van, onnan tekint le a családjára, melyben mindenki a maga módján próbálja feldolgozni a tragédiát. Jól ismeri a gyilkosát is, aki sokkal közelebb van hozzájuk, mint azt bárki gondolná."

Forrás: Port.hu

Azt kell mondanom, hogy ez a film bebocsátást nyert a kedvenc filmjeim közé.
A tartalom alapján ez a film egy krimi történetnek tűnhet, pedig közel sem az. Az elbeszélőn egy olyan személy, aki egy krimiben általában nem tud beszélni. Az áldozat mesél nekünk, aki halála után sem hagyja abba a narrációt, a horizonton túlról néz le szeretteire és gyilkosára.
Hiába tűnik úgy, hogy Suzie a főhős, inkább a Földön játszódó eseményeknek vagyunk szemtanúi, a lány halála utáni történések a lényegesebbek. Láthatjuk, hogy egyes családtagok miként küzdenek meg gyászukkal: van, aki belenyugszik, s akad olyan is, aki nem ül tétlenül, megpróbál igazságot szolgáltatni, hátha így lelke megnyugvásra lel. Természetesen a család ezen tagjai mozdítják előrébb a cselekményt.
A történet során többször visszatérünk Suzie-hoz is, akinek családjához hasonlóan meg kell birkóznia azzal, hogy el kell szakadnia családjától, s be kell lépnie a Mennyországba.

Egy szépen felépített történet ez a film alapján (az eredeti könyvet nem olvastam), csupán egy-két dolog zavart benne. Egyik az, hogy a spoiler! különc lány kiszedi Suzie testét a széfből, amelyet a gyilkos az emésztőgödörbe dobott. Másik dolog, ami zavart, hogy Suzie a szerelmének jelent csak meg, és nem a családjának, akiknek azért jobban hiányzott. Spoiler vége.

A film szereplői teljesen hétköznapi emberek, akik azt hitték, hogy rossz csak másokkal történhet. A naiv, életvidám Suzie-t Saoirse (Szörzsa) Ronan játssza, akiben itt sem lehet csalódni, nem jelent számára különösebb akadályt hozni a tinilány szerepét. Igazán szeretni való.
A gyilkost játszó Stanley Tucci egész hátborzongató figura, a néző az első megjelenése óta kellemetlenül érzi magát, még akkor is, amikor a pasas udvariasan bájolog.
A szereplők közül Rachel Weiszt érdemes kiemelni, aki az anya szerepét játssza. Belső marcangolása megható, édesanyához méltó.

A Komfortos mennyországnál még érdemes kitérni a jelenetekre. Számtalan jól kidolgozott jelenetet láthatunk Peter Jacksontól és társaitól. Egyik legfajsúlyosabb talán az, amikor Suzie húga a gyilkos jegyzeteit lapozgatja. Egy idősíkban két helyszín váltakozik, gyakoriak a premier plánok, melyek feszültebbé teszik a jelenetet.
A jelenetek mellett fantasztikus világot álmodtak a holt Suzie köré, öröm volt nézni, habár itt-ott már a giccs határát súrolta.
A jól megkomponált jelenetek és a horizont világa mellé fülbemászó, "finom" aláfestő zene csendült fel a 2 órás játékidő során. Néha abban is el lehetett veszni.

Hiába nyilvánítottam kedvenc filmemmé a Komfortos mennyországot, azért vannak hibái, így jár neki "csak" 8/10. Mégis mitől is nőtt azonnal szívemhez ez a kis történet? Nem kell ezt hosszú esszében vagy blogbejegyzésben megmagyarázni, annyi az oka csupán, hogy a már jól ismert amerikai optimizmussal és naivitással mutatja meg nekünk, hogy Isten nem ver bottal, a rosszon előbb-utóbb túllehet lépni, még ha e cél érdekében magunknak kell valahogy megnyugvást keresni. Szerintem, ez egy szép üzenet.

A rongybabák a nap hősei

2011-06-29T17:59:00.000+02:00

Ezt az animációt körülbelül 2009 óta akarom megnézni, ugyanis megfogott benne, hogy kilenc különböző figurát mutat be egy egész ígéretesnek tűnő történettel és világgal.

Tartalom:

"A nem túl távoli jövőben a Nagy Gép segítségével a világ robotjai felülkerekedtek az emberiségen, és megtizedelték a humanoidokat. Miközben világunk darabokra hullott, misszió indult a civilizáció megmentéséért - egy kis csoportnyi rongybabaszerű teremtmény, akikbe az emberiség utolsó napjaiban egy tudós szikrányi életet lehelt. Ők túlélték az apokalipszist. A kis törzs tagjai csak számokon szólítják egymást, az 1-es egy háborús veterán, 2-es egy feltaláló, 3-as és 4-es a gesztusnyelven kommunikáló iskolás ikerpár, 5-ös mérnök, 6-os művész, 7-es bátor harcos, 8-as izomagy, a 9-es pedig vezetői képességgel megáldott lény, aki tudja, egyesíteni kell erőiket, ha fel akarják venni a harcot a legkegyetlenebb gépiesített fenevaddal."

Forrás: Port.hu

Ígéretesnek tűnt a kis animáció, azonban csalódást okozott. Hiába ígérték a 9-et felnőtt "mesének", a történet mélységeit tekintve inkább gyerek filmbe való. Viszont a nyomasztó, apokaliptikus világ és a halállal járó csatározások nyomasztóak lehetnek egy kicsi számára. Tehát, kiknek írták igazából a 9 történetét?

A "mesével" már a legelején gondok vannak: in medias res kezdődik, nem ismerni a rongybabák létezésének okát, cselekvéseinek okait sem ismerjük. 1-es miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy meg se próbáljanak küzdeni? 9-es miért akar minden áron megmenteni mindenkit, és a többiek miért követik vakon 9-est? Aztán a karakterek között is elég homályosak a kapcsolatok: 9 új tag vagy régebbről ismerik? Továbbá az is kérdés, hogy mi értelme megmenteni a világot, ha a rongybabákon kívül nem él ott senki? És ők hogyan lennének képesek új világot teremteni? Jó dolog, ha egy mű kérdéseket tesz fel, és elgondolkodtat, de nem a cselekménnyel kapcsolatban kellene.

A történet primitívségén túl nincs okom másra panaszkodni. A rongybabák különböző emberi jellemek, mindegyikben találni szeretni valót (na jó, 1-es kicsit beszűkült látókörű). Jelen van itt a céltudatos vezető, a maradi, a művész, a feltaláló, az ikrek, akik együtt ismerik meg a világ legapróbb részeit is, mérnők, az erőember és a harcos, aki ezúttal nő alakjában lép elő. A figurákkal csak annyi baj van, hogy nincs jellemfejlődésük, maradnak ugyanolyanok, mint a történet kezdetén, továbbá cselekedeteikre sokszor nincs indok (de ezt már fentebb részleteztem).

Fentebb említettem, hogy az animáció film világa sötét, apokaliptikus, nyomasztó, nem gyerek léleknek való. De ugye ez az animációs film felnőttek számára készült, így ez nem probléma. A megálmodott háttér, a sötét színek tökéletesen illeszkednek a történethez. Továbbá a figurák szépre sikeredtek, szinte életre kelnek a 3D animáció segítségével. Mozgásuk is egész realisztikus, nem "szakaszos" se a rongybabáké, se a gépszörnyeké.

Összességében a 9 számomra egy kisebb csalódás volt. A látvánnyal semmi baj nem volt, a karaktereknél elmaradt a jellemfejlődés, a történet pedig eléggé lyukasos. Így a pontszámom 6/10. Egyszer érdemes megnézni, de ha kihagyja az ember, nem veszít semmit.

Hit Girl a tundráról

2011-06-28T23:31:00.001+02:00

A Super 8 helyett kellett másik filmet keresnem, amit Vivivel megnézhetünk, így a moziműsort böngészve láttam meg a Hanna - Gyilkos természet című filmet. A filmes blogokon nagyon várták, a bloggerek ódákat zengtek róla. Lássuk, valóban érdemes volt-e Hannára várni.

Tartalom:

"Hanna (Saoirse Ronan) egyszerű kamaszlánynak látszik. De olyan erős, gyors, ravasz és kitartó, mint egy profi zsoldos katona. Apja, a CIA egykori ügynöke (Eric Bana) az északi sarkkörön túl, Finnország néptelen tundráin nevelte fel. Amikor a férfi úgy érzi, hogy a lány felkészült, visszaküldi a civilizált világba, és egy feladatot bíz rá.
Hanna egy számára teljesen ismeretlen közegbe kerül, amit eddig csak könyvekből ismert. Nyomában a kegyetlen ügynökökkel, és egy titokzatos nővel (Cate Blanchett) a lány egyre közelebb kerül kitűzött célpontjához. Ám eközben egyre többet kénytelen megtudni saját életéről és múltjáról. Pedig, aki eleget tud a múltjáról, az megpróbálja kikövetkeztetni a jövőjét is: és ott vár a legújabb, legnagyobb meglepetés."

Forrás: Port.hu

Azt mondom, érdemes volt erre a filmre várni. Igaz, a történet nem nagy eresztés. Ahogy a Kill Bill esetében is, itt is a revánson van a hangsúly, nem a cselekményen. Hanna célja elvégezni a rá kiszabott feladatot, és kész. Ezt az alapkoncepciót próbálták a CIA-kutatással megbonyolítani, de igazából fölösleges volt. Maga a cselekmény nem tartott sehová, s ezentúl sem túl izgalmas. Marissa és Erik közötti párbeszédekből könnyű kikövetkeztetni Hanna múltját. A cselekményben viszont érdemes kiemelni, hogy ugyanúgy végződött, ahogy elkezdődött: "Majdnem a szíved volt" - vagy ehhez hasonló mondat hangzik el. Habár kicsit Tarantino-ra hajaz ez a befejezés, azért ötletes és "szívet melengető" egy filmrajongónak.

Az már biztos, hogy ezt a filmet nem a hűde izgalmas sztoriért fogjuk szeretni. De valami mégis oda tudott szögezni a vetítőterem székébe, valami nem hagyta, hogy felálljunk és kisétáljunk.
Hanna hiába emlékeztethet minket a Kick-Ass Hit Girljére, mégis képes elvinni hátán az egész filmet. Ehhez részben hozzájárul Saoirse Ronan hihetetlen színészi játéka, továbbá a karakter látványos fejlődése. Az apa kilöki a civilizált világba lányát, aki újszülöttként fedezi fel annak minden rejtélyét és csodáját - amelyekről eddig csak könyvekből hallott. Életében először találkozik emberi érzésekkel, először szeretik igazán és tud ő is viszont szeretni. Ez a felfedező út teszi igazán izgalmassá a filmet. És az utazás során olyat találunk Hannában, amely az említett Hit Girlből hiányzik: gyermekiséget. A tizenhat éves lány teljes gyermeki naivitással szemléli a spanyol zenészeket, ül fel a motoros fiú mögé és élvezi a száguldást. A gyilkoló gép bizonytalan lépései az emberek világában teszik igazán szerethetővé a figurát.
Hanna tökéletes ellentéte a fő gonosz, Marissa Wiegler, akit teljes átéléssel Cate Blanchett játszik. Vörös hajszíne alapból az ellentét érzését fejezi ki a főhős szőke fürtjei mellett. Wiegler hiába jön a társadalomból, hiányzik belőle az emberség, talán félelmetesebb gyilkológép Hannánál is. A film során a két összecsapni készülő szereplő nem találkozik, csakis a fináléban - akár, egy drámánál (mondjuk Bánk bán), ahol a feleknek nem kiegyenlítettek a módszerei, de végül sor kerül a végső összecsapásra, és persze csak egy személy győzhet.
Hanna és Marissa összecsapása szintén az egyik legjobban megkomponált jelenet (ezekről később); ötletes, hogy a fő gonosz a farkas hullámvasútból lép elő.

Hanna jellemfejlődése mellett érdemes megemlíteni magának a műnek a kivitelezését. Az operatőri munka mindenképpen dicséretes. A gyakori lassú svenkelések éles képű tájakat, városokat tár a néző szeme elé, a gyorsak pedig remekül fókuszáltak a verekedő felekre az akciójelenetek során. Gyakoriak a premier és szuper plánok, amelyek egyes jeleneteket meghitté (például Hanna és Sophie beszélgetése), vagy feszültté tesznek (bármelyik akciójelenet). Továbbá a film nem riad vissza a világ teljes bemutatásától, a szarvas belektől kezdve az emberi vércseppekig nagyon is naturalisztikus.
A mesterien megkomponált képek mellett (vajon fogják-e Oscarra jelölni?), a vágás is érdemel pár szót. A Hanna alatt a The Chemical Brothers modern és pörgős dalait hallhatjuk az akciójelenetek alatt. Az aláfestő zene teljesen összhangban van a vásznon látott képekkel, sokszor ki is egészítik egymást (például a szeméttelepen játszódó üldözéses jelenet). Monumentális küzdelmeket nem látunk, csak hatásos közelharcokat, amelyek pörögnek, a kamera minden mozdulatot a lehető leggyorsabban követ.

Összességében Hanna - Gyilkos természet nem egy rémes film, sőt, egész jó. Bár a történet hiányzik belőle, egy-két furcsa jelenet is akad benne (például Grimm vonulása komoly zenére - az nem volt valami szép), de a főhős lányka, a mesterien kidolgozott jelenetek és csodaszép tájak mindenképpen kárpótolnak: így a film az én ízlésem szerint megérdemel egy 8/10-es pontszámot.

Szárnyalunk a falon túl

2011-06-27T11:28:00.001+02:00

Ezzel az animével szintén artbookokon keresztül ismerkedtem meg. Sokáig terveztem a megnézését, végül egy Mondo-s kritikának köszönhetően szántam el magam a Haibane Renmei-re. Hiba volt ilyen sokáig tologatnom a történetet, hisz egy fantasztikus világ tárult elém.

Tartalom:

"A sorozat főszereplője Rakka, aki éppen a sorozat első részében születik meg, s lesz belőle Haibane (angyalra hasonlító lények, de nem angyalok!). Rakka onnantól Glie városa mellett él, amit egy hatalmas fallal kerítettek körbe. Ezen a falon csak a Toga engedélyével lehet átmenni. Rakka nem emlékszik végig a burokban látott álmára, csak arra, hogy zuhan. Erről kapta a nevét, rakka annyit jelent, hogy zuhanni. Az ő életét követhetjük nyomon, ahogyan lassan beilleszkedik a Haibane társadalomba. Viszont egy nagy titka van, amit nem szeretne a többieknek elárulni. A szárnyai lassan kezdenek feketévé változni. Ez az egyik jele annak, ha egy Haibane bűnhöz kötött. A történet középpontjában először az ő vívódásait láthatjuk, majd ezután Reki kerül bajba, és lassan elveszik minden remény, hogy jól végződjenek a dolgok."

Forrás: Animeaddicts

Ettől a történettől ne várjunk akciódús jeleneteket, mert nem erről szól, nem ezen van a hangsúly. Igaz, képletesen, de az élet, a világ nagy kérdéseit feszegeti a Haibane Renmei.

Glie egy földi paradicsomnak tűnő hely, amelyből nincs kijárás, csak is a felkészült haibane-k számára, akik készek egy új életre, pontosabban az áldásra. A sorozat tényleges cselekménye ezt hangsúlyozza ki: mi a bűn, ki is igazából a bűnös, miért nyerhet a bűnös megbocsátást. Ezekre a kérdésekre keresi a két főhősünk, Rakka és Reki a válaszokat. A bűn kérdés körén túl megjelenik a világ eredetének kérdése, a távozásunk utáni világ kiléte és a születéssel kapcsolatban is elhangzanak magvas gondolatok.
A cselekmény egész lassan indul el: Rakka születése után hat részen keresztül ismerkedünk Glie világával és a haibane-k életével, de ez nem ront a történet élvezhetőségén. A sorozat szinte tökéletesen felvázolja a mese világát, a néző szinte ott érzi magát. Amíg békésen járjuk be ezt a kis földi paradicsomot, szinte hideg zuhanyként ér minket Spoiler! Kuu kirepülése a falon túli világba. Spoiler vége. A fordulópont után akció és nagy mozgalmasság nélkül is igen izgalmasra sikeredett a történet, habár a befejezés bőven hagyott megválaszolatlan kérdéseket. A nyitott vég sokszor jól el tud sülni, de itt szükségesnek éreztem volna egy kis kiegészítést a felépített világgal kapcsolatban. Például miért van szüksége a haibane-knak glóriára, pontosan mikor is repülhetnek ki, továbbá nyitott kérdés maradt a megkövesedett könyv

Az anime során leginkább Rakát és Rekit ismerjük meg, de a többiekre is jut idő, hamar megszerethető figurák ők is. Nem erősen karakteres figurák (kivéve Kuu-t, aki mindig állandóan futkosott és talpon van, és persze Kanát, akinek mindenről megvan a saját és megdönthetetlen véleménye), de ennek ellenére azt lehet mondani, hogy nem papírmasék. Mindegyik figura megért volna egy kicsit fantáziadúsabb jellemet, de persze 13 epizód során nem lehetett volna kibontakoztatni őket.

Egy valamiben vitathatatlanul tökéletes az anime: animáció. Azon ritka japán animációs sorozatok egyike, ahol az arcok nem hasonlítanak egymásra, könnyű megkülönböztetni őket (úgy szólván, ha levetkőztetnénk és leborotválnánk a figurák fejét, még akkor is fel tudnánk ismerni). Bár nehéz volt egyes szereplőkről eldönteni, hogy fiú-e vagy lány, de ez a kérdés végül megoldódott. Ezen túl finom, pasztelles színek uralkodnak, nem bontja meg a színi világot egy rikító szín vagy oda nem illő árnyalat. Továbbá a háttér is realisztikus, valósághű, ami segít jobban elmerülni Glie világában.

Összességében a Haibane Renmei egy kedves kis anime komoly filozófiai kérdés feltevésekkel. Ami rossz oldala, az a rövidsége, így nem minden tud kiteljesedni. Mindenképpen érdemes végignézni, hisz kellemes kikapcsolódást jelent és emellett szép üzenetet fogalmaz meg. A pontszámom 8/10.

Győzöl vagy meghalsz - erről szól a Trónok harca

2011-06-25T16:10:00.001+02:00

"Győzöl vagy meghalsz." - hirdetik országszerte a plakátok ezzel a szlogennel a Trónok harcát. Íme itt van a HBO legújabb sorozata, amelyet szinte a kinti premierrel egy időben nézhetett meg a magyar közönség is. Most itt a június, már véget is ért az 1. évad. Lássuk, mit is kínált nekünk ez az új fantasy sorozat.

Tartalom:

"Westeros királyság északi határát hatalmas jeges fal választja el az örök tél birodalmától. Lord Eddard "Ned" Stark az északi birodalom, Deres (Winterfell) ura és az északi nemesek vezére, az ő ősei építették a Falat, amelyet az Éjszakai Őrség véd. Amikor Robert király tanácsadója és Ned mentora, Jon Arryn meghal, Robert Baratheon a barátját, Nedet kéri fel, hogy lépjen a helyébe. Eközben a régi uralkodóház, a Targaryenek utolsó leszármazottja, Viserys azt tervezi, hogy visszaszerzi a trónt. Szövetséget köt a nomád dothraki harcosokkal, és vezérüknek, Khal Drogónak adja a húga, Daenerys kezét. Baratheon király és a felesége, a Lannister-házbeli Cersei királyné Deresbe utazik. Velük tart a Lannister família több tagja: a királyné ikertestvére, Jaime, a másik testvére, a törpe Tyrion, illetve a királyné tizenkét éves fia, a trón örököse, Joffrey. Ned nem utasíthatja vissza öreg királya és barátja kérését, így a birodalom fővárosába készül. Mindeközben Havas Jon elhatározza, hogy északra utazik a Fekete Várba, hogy csatlakozzon az Éjszakai Őrséghez, ahová a kíváncsi Tyrion is elkíséri. De az ifjú Bran sötét titokra bukkan, ami nem várt következményekkel jár."

Forrás: Port.hu

A sorozat George R.R. Martin Jég és Tűz dala című könyvsorozatából készült. Úgy néz ki, hogy egy évad egy könyvet dolgoz fel, így - értelemszerűen - az 1. évadban a Trónok harca című kötet cselekményét ismerhetjük meg mozgóképen keresztül. Sajnos az eredeti regényeket nem ismerem, teljesen "szűzként" ültem neki a sorozatnak a nagy hype hatására. Így nincs összehasonlítási alapom Martin írásával, ezért csak a sorozatban látottakról írnék.

A tartalomból is kiderül, hogy egy több szálon futó történettel van dolgunk. Egy hatvan perces epizód során Westeros térképén utazgatva kísérhetjük figyelemmel a különböző történet szereplőit: a birodalom határát jelentő Faltól egészen a távoli nomád dothraki törzsig. Hiába foglalkozik a Trónok harca ennyi szereplővel, nem érezni azt, hogy kapkodnának vagy valakikre kevesebb idő jutna. Természetesen egy epizódon belül egyes karaktereket kicsit háttérbe kellett szorítani más valaki miatt, de az egész évadot nézve, a szereplők jellemét, háttértörténetét és céljaikat sikerült felvázolni. És azt itt ki kell jelenteni, hogy nagyjából erről is szólt az 1. évad: alapozásról. Konkrét események csak az évad vége fele történtek, addig csak előkészítették az írók a terepet, továbbá bevezették a nézőt Westeros színes és izgalmas világába. Így olvasva, ez unalmasnak hangozhat, pedig közel sincs így: a szereplők nagy része kedvelhető, vagy ha nem, a sorsuk mindenképpen izgalmas. Természetesen vannak erős karakterek (például Ned vagy Tyrion), kevésbé kedvelhetőek (például Joffrey vagy Sansa), és indokolatlanok (például Ros).

Az alapozás után ténylegesen beindul a trónok harca, az igazi küzdelem a Vastrónért. A hatalmi játszmák legelején is megdöbbentő csavarokkal és fordulatokkal lepnek meg minket, olyanokkal, amelyekre veterán tévénézőkként nem is számítottunk volna. Az írók gátlástalanul bánnak szereplőikkel, ott emelik fel vagy buktatják el őket, ahol leginkább nem számítanánk rá. Természetesen ezekre a csavarokra vannak finom utalások is, de első megnézésre nehéz felfedezni őket.

Hiába indul be lassan a Trónok harca, mégis képes volt több millió tévénéző tülkön ülve várni a következő heti részt. Az erős karakterek mellett ez a jelenség az epizódok végén ~~galád módon~~ ügyesen használt cliffhangereknek köszönhető, továbbá a díszletezésnek. El kell ismerni, hangulatos világot varázsolt képernyőre a HBO csapata. Szemgyönyörködtetőek Deres és a Fal havas tájai, Targaryenek palotája, a Khal népének tájai, a déli városok és a CGI farkasok is. Igaz, emellett elmaradnak a látványos csatározások az alacsony költségvetés végett (80 millió dollárból készült a mű, s akár milyen nehéz is elhinni, ennyi kevés egy becsületes fantasy elkészítésére), de az igazi, nagy tömegeket mozgató ütközetek helyett kemény és véres közelharcokat kapunk, melyek ugyanúgy sokkolóak és megdöbbentőek, mint az akciódús csaták. Bár azt le kell szögezni, hogy a sorozat inkább az intrikákra összpontosít, akár egy drámánál, a csatatér mellett fajsúlyosabbak a különböző csoportok egymás ellenirányuló tettváltássorozatai.

Az epizódok során nem nagyon látni emlékezetes, szépen megkomponált jeleneteket. A háttérzene is erősen hiányzik, elég ritkán csendül fel. A csavarokhoz hasonlóan ezeket is az évad végére tartogatták, leginkább a fináléra. Spoiler! Egyik ilyen jelenet például Ned kivégzése, vagy Robb Észak királyává való kikiáltása, s természetesen Daenerys évadvégi jelenete a három sárkány csöppséggel. Spoiler vége. Aláfestőzenék is ezeknél a fontos, hangsúlyos jeleneteknél hallható, bár nem igazán fülbemászóak - a látvány jobban leköti az embert. Viszont azt le kell szögezni, hogy a nyitóklip zenéje remekül megkomponált mű, a legnagyobb mértékben illik a sorozat történetéhez, hangulatához.

Összességében a Trónok harcáról: könnyű szívvel és rajongást félretéve kijelenthetem, hogy az egyik legerősebb fantasy sorozat, amihez valaha szerencsém volt. Most már teljesen megértem osztálytársam, Céé aggodalmát: hogyan lehet kibírni 10 hónapig a sorozat nélkül? Egyszerű válasz persze az, hogy a regényekkel, de ugye a látvány és a remek színészek (nem írtam, de jól játszanak) hiányozni fognak.
A Trónok harcára egy 9/10-es pontszámot adnék. Számomra egy hajszál választja el a tökéletestől: igazi ötletességét csak az évad végén mutatta be, aztán eleinte nehéz volt megfejteni, hogy ki kicsoda és kinek a mije, s továbbá akadtak indokolatlan jelenetek is, mint például a prostikkal való szex közben vagy mellett előadott monológok. Ha a 2. évadra kinövi a sorozat a hibáit, akkor simán megér egy 10/10-et, persze, ha tartja a színvonalat is emellett.

Baby, it's a wild world

2011-06-24T22:05:00.003+02:00

Eredeti kritika: 2009.12.05.
Javított kritika: 2011.06.24.

Manapság a Skins nagy népszerűségnek örvend hazájában és a világ többi pontján. Annyira, hogy amerikai remake is készült belőle, Angliában pedig a 6. évadnál jár. Ismerkedjünk meg közelebbről a sorozat szerkezetével, hátha megfejtjük, hogy miért is szeretik úgy.

Tartalom:

"A történet középpontjában egy csapat 17 éves kamasz áll, akik hétről hétre keverednek vicces, szívbemarkoló és olykor megdöbbentő helyzetekbe. Mindegyikük derűs és optimista gyerek, akik ismerkednek a felnőtt élettel és annak árnyoldalaival, alkohollal, szerelemmel, droggal, mindeközben feszegetik a határaikat és úgy irányítják a szüleiket, ahogyan azt csak a kamaszok tudják. Tony, a város legnépszerűbb és legsármosabb fiúja, született vezéregyéniség. Szeret jót nevetni, főként mások kárán. Gyönyörű barátnője Michelle, legjobb barátja az önbizalomhiányos szűz fiú, Sid és a kissé flúgos, de aranyszívű anorexiás lány, Cassie. De ott van még Chris, aki bármikor benne van egy jó kis balhéban, Jal, a szépreményű tehetséges klarinétos, Maxxie, aki minden fiút akar, és mindet meg is kapja. Anwar, aki vallásos családból származik, szülei tiltják a drogtól, alkoholtól, ő persze mindent kipróbál, Tony nővére Effy, aki sok dolgot tud, de a titkokat megtartja magának, a gazdag Abigail, aki folyamatos terápia és a nyugtatók világában él."

Forrás: Port.hu

Ahogy a tartalomból is kiderül, a Skins középpontjában tizenévesek állnak, akik a kemény bulik alakjai, nem vetik meg az alkoholt és drogokat, s a mulatozásba persze egy-egy szex is belefér. Emellett persze őszinte gyerekek, akik egy kis törődésre vágynak, de nehezen kapják ezt meg, hisz szüleik nem igazán törődnek velük. Első sorban ezért lehet vonzó sorozat a Skins: manapság rengeteg tinédzser él hasonló életet és küzd hasonló problémákkal. Emberi szokás, de szeretünk magunkról történeteket hallgatni.
A Skins népszerűségének másik oka, hogy az eddigi tinédzser sorozatokban igen merészen ábrázolták a szexet és a bulikat, teljesen realisztikusan. Ez által a szereplők személyes drámái is élet közelibbek, könnyebb együtt érezni velük.
Nem csak a környezet valóságos, hanem a történet is. Igaz, vannak hihetetlen események is benne jócskán, de többnyire a Skins szereplői az élettel szembesülnek. Olyan problémákkal kerülnek szembe, amelyeket felelősséggel kellene megoldani, de legtöbbször a menekülést választják, s e döntésnek természetesen megvannak a maga komoly következményei.
A sorozat további nagy érdeme az, hogy feszeget aktuális erkölcsi problémákat. Ilyen például a melegek elfogadása, ami Maxxie-n keresztül jelen meg. Ezt az Ankwarral való barátságán keresztül mutatták be. Az arab fiú félt, hogy az apja kiakad, ha megtudja, hogy legjobb barátja egy meleg. De pont az ellenkező történik! Ankwar papa mély vallásossága ellenére továbbra is kedveli Maxiee-t. Ha jól emlékszem, olyasmit mondott, hogy “Sokszor nem értem, mi miért van, de az istenem majd elfogadtatja velem”. Teljesen igaza van, és nagyon is tetszett ez a jelenet a 9. részben. De most tényleg: ha az illető nem tesz semmi rosszat a társadalom ellen, tisztességes, akkor miért utáljuk azért, mert nem hasonlít ránk vagy épp a vallásunk nem fogadja el? Másik: a sorozat megmutatta, hogy mit is kellene tennie a szélsőséges vallási fanatikusnak : elfogadni az újat, de megtartani a régit. Haladni, de kicsit maradni is. És ez csak egy példa a sok közül.

A Skins évadjai általában 9-10 részesek, ahol egy rész általában egy karakter köré épül - ezért akár azt is kijelenthetjük, hogy a Skins karaktercentrikus. Ismerkedjünk meg az 1. és 2. évad figuráival.
A történet tényleges főhősének Tony mondható. Nem tudtam megkedvelni a sorozatban, mert hát... egy f*sz, így kerek-perec. Kénye-kedve szerint manipulálja barátait, és amikor úgy hozza a saját érdeke, át lép rajtuk. Természetesen benne is van valami elveszett jóság, amiért mégis kötődünk hozzá, s izgulunk sorsáért. Például a 9. epizódban igazán sajnáltam a baleset miatt.
Tony mellett ott kullog hű kutyaként Sid, aki szegény, elég szerencsétlen srác. Szűz, még barátnője sincs, amit el lehet tolni, azt el is tolja. Ilyen a kapcsolata Cassie-vel is a két évad során. Pedig Sid - talán - a sorozat legjóságosabb és emberibb figurája, senki se feltételezné, hogy szándékosan csinál rosszat.
A főszereplők körét gazdagítja a csinos Michelle, Tony barátnője. Intelligens lány, viszont nagyon ragaszkodó típus. Végig kitart Tony mellett annak kellemetlen természete ellenére is. Ha nem is minden bajban, de képes megbocsátani neki, visszatér hozzá. Sokszor kellemetlen hárpia tud lenni, de egy gyengébb pillanataiban közel érezhetjük magunkhoz.

Ebből a három szereplőből áll össze - mondhatni - egy fősztori. Természetesen a többieknek is megvan a maguk története, még ha kicsit háttérben is zajlanak a Tony-Sid-Michelle hármaséhoz képest.
A "mellékszereplők" közül érdemes megemlíteni a bohókás Christ, aki még Sidnél is jóságosabb szereplő. Bármit tesz, sosem lehet utálni érte, hiszen cselekedetei mögött nincsenek különösebb okok, "csak úgy" megtörténnek. Hiába van a fiúnak nagy szíve, mégis őt éri a legtöbb csapás élete során kezdve édesanyától egészen Angie-ig.
A fiú mellett érdemes még Jalt és Cassie-t említeni. Jal az egyedüli olyan figura, aki ki akar törni családja "bilincseiből", s ezt tudással próbálja elérni. Emiatt sajnálatos a 2. évadban lévő lassú elbukása, hisz szurkoltunk neki, hogy sikerüljenek álmai.
Cassie a sorozat művész alakja, aki saját határai miatt képtelen kiteljesedni, így saját világában élve lépked a mienkben. A szerelem lehetne számára a feloldozás, de Sid tehetetlensége miatt feladja és elmenekül saját környezetéből.
A szereplőgárdában még ott van Maxxie és Ankwar. Ha gonoszak akarunk lenni, akkor ők a "kötelező kisebbségi" karakterek. Mondjuk, ha ez valamilyen mértékig igaz is, de ennek ellenére szerethetőre írták őket, plusz egy izgalmas történetet is kaptak.

A Skins nem csak történetében kitűnő, hanem a mozgóképi kivitelezésben is. A jelenetekben számtalan jelképet, szimbólumot rejtettek el, amelyek csak még izgalmasabbá teszik a történetet. Továbbá számtalan jól felépített jelenetet láthatunk jól kiválasztott háttér zenével. Személyes kedvencem az 1. évad zárójelenete, aikor Sid megkapta Cassie levelét, amiben közli, hogy elköltöznek Skóciába. Aztán a szemüveges fiú elindul, és énekelni kezdte a “Wild World”-öt. Nem tudom, ki válogatja a betétdalokat a sorozatba, de nagyon ügyes, és az évad végére ez a szám (is) nagyon illett. Kifejezi a megbánást, a szerelmet a másik iránt. Rövid, egyszerű, de mégis remek.

Nagyon jó kis sorozat, csak ajánlani tudom mindenkinek. Rávilágít az emberek hibáira, megmutatja, milyen nehéz felnőni és néha milyen ára is van. És még azt is, hogy a szülők is kerülnek számukra kezelhetetlen helyzetekbe, amikből tinédzserek módjára próbálnak menekülni, maguk mögött hagyni a felelősséget. Néhány öncélú szexjelenettől eltekintve az egyik legjobb tinédzser sorozat a Skins, így nyugodt szívvel adok rá 9/10 pontot.

Death Note - A vélemény

2011-06-24T16:49:00.002+02:00

Eredeti kritika: 2008.05.10.
Javított kritika: 2011.06.24.

Egyik osztálytársam révén volt szerencsém megnézni a Death Note című animét, magyarul. Nos, akik az anime/manga világát ismerik, azok biztosan hallottak erről a sorozatról, de akik nem, azoknak íme egy tartalom ismertetés:

Tartalom:

"Yagami Light egy átlagos életet élő diáknak tűnik. Rendkívüli tanulmányai eredményeivel és értelmi képességével mindig Japán éltanulója, leendő egyetemista. S aztán minden egy csapásra megváltozik. Megtalálja a Halállistát, amelynek képességeiben először kételkedik... hogy tényleg meghal-e az 40 másodpercen belül, akinek beleírják a nevét. A kísérletet kétszer is elvégzi, mind a kétszer beigazolódik: nem hamisítvány, tényleg működik. S ekkor valami megváltozik benne: egyéni, kiforratlan, alapvető erkölcsi normákba és filozófiai bukfencekbe ütköző igazságérzete azt súgja, hogy minden bűnözőt el kell törölni a Földről... A hatalomvágy mételye lassan felemészti az elméjét és mindenre elszántan küzd egy utópia megteremtéséért. Aki szembeszegül vele, annak erősen esélye van a Halállistára felkerülnie."

Forrás: AnimeAddicts

Sok műfajba elhelyezhetnénk ezt az animét. Jómagam mindenképp a thriller felé hajlanék, ámde krimiként is megállja a helyét. Harmadik műfajként még a drámát nevezném meg, mivel számos személy életét veszti a történet folyamán, továbbá sajátos egy drámához hasonlóan tettváltás sorozatokon keresztül veszik fel a küzdelmet a felek.

Kicsit a karakterekre nézzünk rá, először.

Kezdjük Lighttal: hagyományos, jóképű ember, aki még okos is, s unatkozik. Egyik nap talál egy füzetet, amelyet hazavisz. Elolvasva a használati utasítást (akinek a nevét beleírják, az meghal) használni kezdte az “ártatlan” füzetet. A “note” valódiságának bebizonyításán felbuzdult, és eltökélte, megalkotja az új világot, ahol nincsenek bűnözők, amelyben ő lesz az Isten.
Ezeket végig gondolva, arra jutunk, hogy Light az őrült zsenik táborát erősíti. Mivel ebben a történetben a gyilkos a főhős, így felborul a hagyományos krimi szereposztása is: a Death Note során nem azért izgulunk, hogy miképpen nyomoz detektívünk, hanem az, hogy az antihős, a bűnöző hogyan cselezi ki ellenségeit.

Következő szereplő legyen Ł, a különös géniusz detektív. Nyugati kollégáitól látszólag eltér, de a detektív archetípusának tökéletesen megfeleltethető. Sherlock Holmeshoz vagy Poiret-hoz hasonlóan megvan a magas fokú intelligenciája, amely kiemeli az emberek közül. Továbbá megvan az önpusztító függősége, mégha nem is kapcsolódik a nikotinhoz, hanem a cukorhoz. Az archetípustól viszont annyiban tér el, hogy külsejére nem igen figyel oda, a legkényelmesebb ruhákban ül és töpreng az eseten.

Most pedig jöjjön a mi Misa Misánk. Tipikus tinédzser lány. Elég temperamentumos, mindenhez van hozzáfűzni valóra. Kicsit butácska, mivel lépései hamar kikövetkeztethetőek, de azért őt sem kell félteni, Light mellett igyekszik megfontolt lépéseket tenni, eltüntetni maga után a nyomokat. Rajongó típus, e miatt elég sok embernek idegesítő lehet.
A krimik világában talán a magányos, segítséget kérő hölgyekkel tudnánk azonosítani, de nem sok ilyen vonást találunk Misában. Ez a szőkeség inkább általános anime karakter, aki aranyosnak akar tűnni, őrülten szerelmes, bármit megtesz, amire kérik. De nem szertelensége végett vetemedik arra, hogy kideríti Kira kilétét, s csatlakozik hozzá. Misa 100%-ig egyet ért a bűnözők kiirtásával, mivel szüleivel is bűnözők végeztek.

Most pedig lépjünk át egy másik világba, amely kissé sötét a mienkhez viszonyítva, sok tenni valót nem találni, csak az unalommal találjuk szembe magunkat. Ez a Halálsitenek világa. Itt élt Ryuk, amíg le nem dobta a Földre a Halállistáját. Ryukot inkább a népmesék ördögével, krampuszával illetve gonosz manójával tudnám azonosítani. Saját, eltitkolt céljáért köt alkut a főszereplővel. Ryuk esetében ez a cél a szórakozás. Ám ennek a halálistennek emberi vonásai is vannak: szenvedélybeteg. Ne a drogra, alkoholra vagy dohányárura tessék gondolni, hanem egy almára! Ezen kívül még tekinthető ő a pártatlan isteni személynek, aki kívülről szemléli az eseményeket, de nem szól bele.

Jöjjön a véleményem:
Úgy hiszem, ez egy csillagos ötöst érő alkotás. Régen kötött le valami ennyire. A nézés közben, ha az ember kipróbálja találni a cselekményt, nagy valószínűséggel elbukik, mivel számtalan váratlan fordulattal csavarják meg a cselekményt.

A történetből természetesen a humor sem marad el. Számomra Ryuk elvonási tünetei, Misa helyenkénti vicces megjegyzései, Ł kutakodása Light után (persze mikor nem nyúlt kemény eszközökhöz) és a szójátékok a halál szóval (például “Azért egy halálisten is lehet hulla fáradt.”) tetszettek.

Ami a legjobban tetszett, azok a krimi elemek. Bámulatos, hogy a két ellenfél mennyire hasonló egymáshoz, de mégis másként gondolkodnak. Olyan, mintha végig sakkoznának. A nyomozások során pedig valamennyire fény derül a bizonyos embertípusok általános reakcióira.

A magyar szinkronnal meg voltam elégedve, kivéve egy-két pici hibát. Először Lightot egyhangúnak találtam, aztán kicsit meglepődtem Misa gyermeteg hangján, de ahogyan a karaktere bontakozott ki, beleszoktam ebbe a hangba.

Végül a grafikája: gyönyörű! Az árnyékolás, a leheletnyi számítógépes trükkök… micsoda összhangba tudták hozni.

Minden esetre érdemes megnézni, ha valaki egy izgalmas történetre vágyik. A véleményem elég pozitív, és tényleg! Ha hordanék kalapot, az alkotók előtt megemelném. 9/10-es élmény, mivel spoiler! Ł halála után spoiler vége eléggé eltért a mangától, s így elég laposra sikeredett a történet.