2014. február 27., csütörtök

Halottnak a csók

február 27, 2014 0 Comments

Akik néztek Viasat 3-t, azok minden bizonnyal ismerhetik a Halottnak a csók című sorozatot. Anno én is itt ismerkedtem meg ezzel a különös történettel, amelyet Cleo ajánlott - neki utólag is köszönöm ennyi év távlatából.


Tartalom:
"A felnőtteknek szóló mese középpontjában Ned áll, egy pitekészítő fiatal srác, egy nagyon különleges képességgel. Kisfiúként Ned rájött, hogy egyetlen érintésével fel tudja támasztani a halottakat, azonban ha még egyszer megérinti, ismét meghal, de most már végleg. Ned képessége sem tökéletes, ugyanis a halottak mindössze egyetlen percig támadhatnak fel - illetőleg, ha feltámadási idejük túllépi ezt a mágikus hatvan másodpercet, akkor a közelben egy véletlenszerűen választott élőlény minden előzmény nélkül meghal. Emerson Cod, egy magánnyomozó is tisztában van Ned különleges képességével, és azt megpróbálja kihasználni, dollárra váltani, mégpedig úgy, hogy a hullaházban erőszakos halállal távozottakat élesztenek fel egy percre, hogy megpróbáljanak minél több információt nyerni tőlük gyilkosukkal kapcsolatban. Így tehát Ned számára is egyértelmű, hogy kordában kell tartania a képességét, arról azonban nem tehet, hogy amikor meglátja halott gyermekkori szerelmét és feléleszti, már nem képes visszaküldeni az örök sötétségbe, így a lány, Chuck életben marad. Az életben maradásnak azonban természetesen ára van: egy személy meghal a közelben, valamint Ned egy ujjal sem érhet Chuckhoz, hiszen azzal csak megölné őt, így plátói, romantikus kapcsolatuk nyilvánvalóan előre nem látható bonyodalmak hadát eredményezi."

Forrás: Port




A sorozat startolásakor is és a tényleges megnézés után is az volt az érzésem, hogy az egész olyan, mint a minyon: élénk színű, de az ízlésesség határán belül, édes, kissé szirupos. Ez a borítás, a minyon hasonlatnál maradva, a cukormáz, mert maga a sorozat a maga szintjén komolyabb, mindenképpen több. Ilyen színvilágtól, őszintén, szerelmes történetet vártam (ami ugye meg is van), nem pedig krimit. Valahogy ezektől a furcsaságoktól nagyszerű a Halottnak a csók. Vidám krimi, sötét romantikus film és persze abszurditás és nonszensz. Így, hangulatában megidézi az Amélie varázslatos életét, de az angol nonszensz irodalmat is (kicsit Alice-es is, nem? hangulatában mindenképpen). A különös külcsín ellenére a hagyományos sorozat felépítést követi: van egy heti ügy, emögött pedig van egy nagyobb kerettörténet, ami főleg az évad vége felé látszik inkább. Utóbbinak az az oka, hogy az első évad csupán 9 részes, így sok idő nem volt felépíteni a tényleges cselekményt, mint ahogy azt egy 22 részes évad során más forgatókönyvírók meg tudják. Cselekményre visszatérve néhány szó erejéig, maga a krimi rész nem mindig jól kidolgozott, vagyis krimi terén vannak jobbak, de az ügyeknek az abszurditása és a különleges módon elkövetett gyilkosságok mégis feldobják az egészet és nem unja el a néző. 


A már említett abszurditáshoz illeszkednek a karakterek is. Chuck mindig színes és bájos ruhái, maga Ned képessége és pitesütödéje, Chuck nénikéi, Cod nyomozó a kötögetésével és a lapozgatós könyveivel, de a legemlékezetesebb figura Olive, aki reménytelenül szerelmes a Pitesütőbe. Olive főleg azért is maradandó figura, mert Kristin Chenoweth alakítja, aki valami fantasztikus ebben a szerepben, továbbá mivel olyan a hangja, mint aki héliumot szívott (de bámulatos az énekhangja!), így még inkább beleillik ebbe a furcsa de sajátos kis világba. Ezek nélkül a nonszensz, de szerethető figurák nélkül nem is tudna működni a sorozat.

Röviden, nagyon kellemes, aranyos, jól összerakott sorozat a Halottnak a csók - 1. évad alapján ez mondható el. Aki még nem látta, az mindenképpen nézze: 10/10. Egyedüli negatív élmény ezzel kapcsolatban, hogy nincsen rendes felirat hozzá angolul.

2014. február 25., kedd

Never run with the crowd, go on your own way

február 25, 2014 1 Comments

A múlt tavasszal (2013.03.08. pontosabban) halt meg az első brit női miniszterelnök, Margaret Thatcher. Az angol ismerősöm kérdezte tőlem, hogy mit szólok a hírhez. Naivan azt mondtam, hogy biztos nagy veszteség. Ismerősöm nevetett és annyit mondott, hogy hál istennek, hogy meghalt. Thatcher az oka, hogy Magyarországra jött. Az internet is igazolta Thatcher népszerűtlenségét az angolok körében. Például készült egy meme, hogy Thatcher most a poklot privatizálja. Leszűrhető, hogy nem volt közkedvelt figura a politikusasszony, de Phyllida Lloyd úgy gondolta mégis megérne egy filmet készíteni. Az ajánlást utólag köszönöm Lucának. 


Tartalom:
"Margaret Thatcher hosszú idő után úgy dönt, megszabadul néhai férje ruháitól. Fontos nap ez számára, és miközben a ruhákat válogatja, megrohanják az emlékek. A konzervatívok jelöltjeként 1959-ben jutott be az alsóházba. 1970-ben oktatásért és tudományért felelős miniszter lett Edward Heath kormányában. Öt évvel később már ő vezeti a Konzervatív Pártot. A kommunizmus elleni határozott kiállása miatt ekkortájt kezdik Vasladyként emlegetni. Azután 1979-ben győzelemre vezeti a konzervatívokat a választásokon és ő lesz Nagy-Britannia első női miniszterelnöke."

Forrás: Port


A film 2011-ben készült, azaz Thatcher életében, ami mindenképpen egy veszélyes dolog. Maga a film ötlete is ingatag, hiszen közel múlt politikai eseményeit dolgozza fel, amik nagy vitát válthatnak ki, sérthetnek ma élő személyeket is - ahogyan 2011-ben Thatchert is sérthette volna. Hogy a rendező tudatában volt-e annak, hogy az ötlete pengeélen táncol, nem tudom, de érezhető a film során, hogy nem mert belemenni mélyebb politikai problémák felvázolásába: felszínes az egész. Thatchert magánszemélyként láthatjuk: életének nyugdíjas napjait tölti, miközben próbálja férje hiányát feldolgozni - eközben emlékszik vissza fiatal éveire és politikai pályafutására. Az életpálya bemutatása nem kronologikus, inkább asszociációk menték halad: egy könyvről, ruhadarabról vagy esetleg képről mi jut eszébe Thatchernek. Ezekből az apró részletekből valamennyire megjelenik az ambiciózus politikus alakja. Mi hajtotta pályáján, hogyan küzdött meg a teljesen férfivilággal (ezt remek jelenetek hangsúlyozzák ki, mint például az, amikor a képviselők leülnek, köztük Thacher is, aki kitűnik a tömegből női magassarkújával a fekete lakkcipők közül), később hogyan lesz a konzervatív párt vezetője, majd miniszterelnök, és végül hogyan válik a 20. század egyik legmegosztóbb alakjává, utálat tárgyává a bányászok közt. 


A Vasladyvel az a baj, hogy inkább dráma, mint életrajzi film - hiába dolgozza fel egy híres személy életét. Vannak remek jelenetek, amelyek visszaadják a kor politikai helyzetét (a merénylet kísérlet vagy a csőcselék Thatcher autójánál), Thatcher alakját (például amikor egyik miniszterét becsmérli, amiért rosszul állította össze a napirendjét), de ahogy fentebb meg lett említve, minden felszínes marad, igazi képet nem kap az átlag néző (hiába a további archív felvételek) - így számomra életrajzi filmként megbukott a Vaslady. Viszont személyi drámaként nagyon is jól működik. Az idős Thatcherön van inkább a hangsúly, legtöbbször őt láthatjuk. Fokozatosan jelennek meg rajta az összeomlás jelei (hogy férje halála vagy megtört karrierje miatt? kérdéses marad, jobb is), a fiatalkori emlékekkel összehasonlítva teljes kontrasztban van a jelen. A cselekmény ezen részében érezhetően haladunk egy pont felé: kicsit lassan, de egyenesen és fokozatosan teljesedik ki a személyi dráma. Mindez nem működne Merly Streep nélkül. Amerikai színésznő ugye - érdekes, hogy miként lett lenyelve, hogy amerikai játszik egy angol politikust. De elhittem neki Streepnek, hogy ő Thatcher. A jelen szálban valósághűen adja vissza az öregasszonyos mozgást, hanglejtést, a jellegzetes makacsságot és büszkeséget, ami ebben a korban szintén jellegzetes. A visszaemlékezésekben tökéletesen visszajön a figura jó és rossz oldala: egyszerre naiv és acélos. 

Értékelni eléggé problémás A Vasladyt. Életrajzi filmként esetleg egy 6/10, hiszen szinte semmit nem tudunk meg a korról, csak érintőlegesen. Mivel a film külföldre is importálva lett így célszerű lett volna többet mutatni Thatcherből és kormányából. Viszont akkor ott a probléma, hogy politikai nézetet kellene vállalni, ami nem feltétlen vezetne jóhoz - ezért nem 2011-ben kellett volna a filmnek megszületnie, hanem Thatcher halála után, minimum. Viszont személyi drámaként nagyon ütős a film, 8/10-es alkotás: tudatosan és szépen felépített, kicsit művészfilmes de ötletes megoldásokkal. És természetesen mindkét szempontban 10/10-es Merly Streep - az Oscar-díj azt mutatja, hogy az akadémia is így gondolja. 

2014. február 19., szerda

Nevermore

február 19, 2014 0 Comments

Az amerikai irodalom egyik nagy alakja mindenképpen Edgar Allan Poe, így egy ideje, úgymond, hiányzott is egy róla szóló film. pedig az élete bőven rejt jó alapanyagot. James McTeigue Poe halála körüli mítosszal játszadozik el, ahogyan az Anonymous film Shakespeare legendájával: egy sajátos történettel színezi ki a történelem kifakult pontjait. Ez A holló.


Tartalom:
"Amikor a 19. századi Baltimore-ban egy anya és lánya brutális gyilkosság áldozata lesz, Emmett Fields nyomozó megdöbbentő felfedezést tesz: a bűntény egy fiktív esetre emlékeztet, amiről gyomorforgató részletességgel számolt be a helyi újság a társadalom margóján tengődő író, Edgar Allan Poe egyik történeteként. Miközben a rendőrség magát Poe-t is kihallgatja, újabb embertelen gyilkosság történik, amit egy másik népszerű Poe-sztori ihletett.Miután rájön, hogy az eszelős sorozatgyilkos Poe elbeszéléseit használja véres hadjárata alapjául, Fields igénybe veszi az író segítségét az őrült megállításához. Amikor kiderül, hogy egy Poe-hoz közel álló személy lehet a következő áldozat, magasabb lesz a tét, és a detektívtörténet műfajának feltalálója élesíti saját okfejtő képességeit, hogy megoldja az ügyet, mielőtt túl késő lenne."

Forrás: Port


Nem rossz. John Cusack szórakoztató Poe-nak, egy tipikus, kissé bolond zsenit alakít végig hihetően. Egy kisebb irodalmi játék során több Poe mű is bele lettek szőve a filmbe, köztük A holló című vers vagy Az áruló szív novella. És miféle játékba kerültek be a Poe írások? Egy krimi részévé lettek - ezt egyfajta tisztelgésnek is nevezhetjük a krimi atyja előtt.
Ha üres aggyal és elvárások nélkül ül le a néző a filmhez, kaphat egy kellemes kikapcsolódást, de többet nem szabad várni. A cselekmény egyszerű, a közepénél meg is fárad, még ha maradéktalanul is el lesznek végül varrva a szálak. Krimiként sem igazán funkcionál jól. Nincsenek csavaros fordulatok vagy megoldások, gyakorlatilag a gyilkos vezeti az orruknál fogva a nyomozókat, és leginkább csak Poe áll elő mindentudóként (ami, megjegyezni való, nem nehéz, hiszen a gyilkos az ő műveiből meritkezik).


A színészi játék is tökéletesen idomul a cselekmény átlagosságához. Cusackon kívül igazán egyik színész sem igazán jelentős, alakításával nem hagy mély nyomot bennünk, így a karaktereik sem. Sajnos maga a gyilkos is elveszik a szereplők között, pedig egy bomlott elméjű figurától többet várna el a néző.
Azért a negatív dolgok mellett egy pozitív dolgot még érdemes megemlíteni: a látvány. A történet korhűen vázolja fel Poe világát és korát - a kosztümök és a technika a helyén van. A világítás és az uralkodó sötétebb tónusú színek adnak az egésznek egy thrilleres hangulatot. A nyitó és a zárójeleneteknél igazán hatásos, de az egyik kivégzésnél és a koporsós részeknél is hasonlóan jól működik.

A holló inkább egy olyan film, aminek csak az általános, közepes szórakoztatást nyújt. Hiába az izgalmas alapanyag, nem igen van kidolgozva, így megmarad egy egyszerű kalandfilmnek, ami egy délután erejéig leköthet. Egyszer meg lehet nézni, de utána soha már: 7/10.

2014. február 18., kedd

Csoportterápia

február 18, 2014 0 Comments

Új év, de a színház túra megy tovább Ádámmal. Most a Madách Színház egy magyar musicaljére (bocsánat, mjúzikeljére) mentünk el, a Csoportterápiára. A nézőtér teljesen megtelt, főleg fiatalak látogattak el a darabra. Vajon mi lehet vonzó ebben a darabban?

Tartalom:
"A zenés komédia sztárszereposztása garancia a két óra felhőtlen kacagásra, a különös emberi sorsok és viszonyok pedig bizonyosan megérintik a néző lelkét. Hat vadidegen, három férfi és három nő érkezik a csoportterápiára. Kezdetét veszi az analízis annak rendje és módja szerint. De vajon az lesz az orvos, akit annak hiszünk, vagy valaki egészen más? Jetti, az üldözési mániával súlyosbított testképzavaros lány leginkább saját maga elől menekül. Ervin Ivánnak látszólag semmi keresnivalója ezen a helyen, de záros határidőn belül kiderül, hogy az amnézia egy speciális esetével állunk szemben, és a másfél óra alatt legalább négyszer mutatkozna be, ha egyáltalán tudná a nevét. Sziszi táncos az Operában, ami önmagában előrevetíti baljós árnyait, Trixi krónikus hazudozó, Lajos megrögzött hipochonder, aki elveszett testvérét keresi, Natasa pedig őrületes lelki problémákkal küzd: múltkor a plázában nem tudott leparkolni a dzsippel."

Forrás: Port


Szórakoztató - egyszerűen ennyivel magyarázható a sikere. Láthatunk hat tipikus emberfigurát kifigurázva, akiknek az összeeresztésén dőlhet az egész színház. Az egymásra való dobálózások, a helyzetkomikum, a régi poénok előhozása mind szórakoztatóak, nem erőltettek (bár néhol kiszámíthatóak). Ez a recept, néhol megtarkítva szórakoztató dalokkal, tart az első felvonásig, az Áramszünetig. Utána kissé komollyá válik a musical: nagy vallomások és életsorsok. Itt érezhető igazán az, vagy erősödik meg az az érzés, hogy a darab szereplői akár mi is lehetünk. Itt felmerül a kérdés: mégsem pusztán a szórakoztató mivoltával magyarázható a Csoportterápia? Általában az emberek (a maiak mindenképpen) szeretik önmagukat látni, saját problémáikat mindenképpen - ennek az igénynek is tökéletesen megfelel a musical. 


Annak ellenére, hogy "csoportterápiára járni" kellemes és szórakoztató kikapcsolódás, azért van egy-két apró zavaró dolog, ami fölött nem lehet elsiklani. Jó a történet felépítése, nem egyenetlen, a vége meg is tud lepni. Ott vannak a jó dalok, musicaldarabhoz illően előadva. Külön-külön teljesen jó mindkettő, de együtt adhat némi furcsa érzést. A cselekmény felépítése és alapszituációja inkább egy hagyományos drámára emlékeztet, így lehet nehezen elfogadható a történésekbe beékelődő éneklés. Másrészt, ma már a musical eléggé szabados műfaj, szinte mindent elbír - innen nézve nincs gond itt. Ami még zavaró volt, hogy némelyik poén egy idő után kicsit megfáradt, de összességében nem volt zavaró.

Szóval, Csoportterápiára járni jó, jó. Nem-színházasoknak is ajánlott a darab, kellemes kikapcsolódás és nem is adják későn: 9/10

2014. február 9., vasárnap

Így veszíted el

február 09, 2014 0 Comments

A kapcsolatok nehezek. Mindkét fél a saját vágyait, akaratát akarja a másikat felhasználva megvalósítani. Felmerülnek a kérdés: lehet így kapcsolatot hosszú távon fenntartani? Nem, természetesen ez a válasz. Yunior, a latin macsónak megfeleltethető figura mutatja be egy kapcsolat törékenységét. 

Tartalom:
"Junot Diaz kötete egymáshoz kapcsolódó történetek füzére, melyek középpontjában a szerelem áll, csak épp más-más jelzővel: szenvedélyes, tiltott, haldokló, anyai. A szerelem pedig maga is „idegen” egy idegen földön, hiszen New Jerseybe szakadt dominikaiak közösségében járunk, akik gyötrelmesen próbálják összekapcsolni a két világot, hogy életteret találjanak maguknak. Az energikus és ötletes, gyengéd és humoros szöveg elénk tárja az emberi szív határtalan sóvárságát és elkerülhetetlen gyengéit.

Junot Diaz a Dominikai Köztársaságban született és New Jerseyben nevelkedett. Már Drown című első novelláskötete nagy visszhangot váltott ki, majd regénye, a The Brief Wondrous Life of Oscar Wao 2008-ban elnyerte a Pulitzer-díjat. Az Így veszíted el 2012-ben jelent meg tovább öregbítve fiatal szerzője hírnevét."
Forrás: Moly

Biztos, hogy csak a párkapcsolatokról szól ez a könyv? Nem. Ezek csak jelen vannak, mint az életvelejárója. Díaz könyve sokkal több mindenről szól: emigráns beilleszkedés, arra rájönni, hogy az amerikai álom inkább rémálom. Valamilyen úton/módon mindenkit elvesztünk, kilépnek az életünkből. 
De a szerelem. Őt meg lehetne tartani, őt nem kellene elveszteni. Yuniornak mégis sikerül. Hajtja a vére? Genetika? Örökség? Maga sem tudja, hisz magát is elvesztette.

Kezdetnek nem rossz a könyv, azt mondom. Vannak benne jó ötletek (non-lineáris cselekmény és időkezelés, spanyol nyelv jelenléte), de erőltettek is (eltúlzott káromkodás, oda nem illő E/2-es narráció). 
Ezekről bővebben.
A káromkodásnak van helye irodalmi szövegben, de óvatosan kell vele bánni. Könnyen túlzásba lehet vinni a használatát, és akkor elveszti tényleges hatását. Díaz szövegében is ez történik: a lehető legrosszabb helyeken van káromkodás, amivel az író kizökkent az irodalmi stílusból. 
Másik rossz pont az E/2-es narráció. Először tud érdekes lenni ez a technika és valamilyen szinten közel hozza a szereplőt az olvasóhoz, de egy idő után pont, hogy elidegenít és fejfájdító. 

A gyerekkori történetek megkapóak, érezhető rajta, hogy életrajzi ihletésűek. Ha ezen a vonalon marad Díaz, szerintem érdemes lesz rá figyelni.  Erős 6/10-es könyv az Így veszíted el. 

Azért remélem, hogy a férfiaknak nem csak mell és fenék meg haj marad meg a nőkből.

2014. február 5., szerda

We are infinite

február 05, 2014 0 Comments

Az azonos című könyv után nem volt sok kedvem az Egy különc srác feljegyzései adaptációjához, de Boró lelkesedése és rajongása meggyőzött, hogy ezt a filmet meg kell nézni. Szóval, utólag is köszönöm neki: egy kellemes filmélményt hagytam volna ki. 

Tartalom:
"A Stephen Chbosky hatalmas sikerű regénye nyomán készült Egy különc srác feljegyzései főszereplője az elsős gimnazista Charlie (Logan Lerman), aki mindig a partvonalról szemléli az eseményeket - egészen addig, amíg szárnya alá nem veszi két belevaló felsőbb éves. A szép és szabad szellemű Sam (Emma Watson) és vakmerő mostohabátyja, Patrick (Ezra Miller) révén Charlie új barátokat szerez, megismeri az első szerelmet, az ébredező szexualitást, féktelen bulikra és a Rocky Horror Picture Show éjféli vetítéseire jár, és közben a tökéletes dalt is keresi."

Forrás: Port




Végre egy tinédzser film, ami nem nézi hülyének a tinédzsereket és az ő konfliktusaikat, gondjaikat. Végre egy tinédzser film, ami túl tud lépni a műfaj tipikus sablonjain. Végre egy tinédzser film, ahol szerethető figurák vannak és nem a kötelező sablonkarakterek. Az összes dolog, amit utáltam a könyvben, a filmben javításra kerül. A narráció nyelvezete összetettebb lesz (a levélforma megmarad a film során is), viszont a könyv minimalizmusa bizonyos szinteken megmarad. A szereplők sorsa, elfojtott problémái a felszín alatt maradnak, csak egy-egy elejtett mondat utal ezekre - de így hatásosak. A figyelem, természetesen, Charlie-n van. Logan Lerman jól hozza a socially awkward (szociálisan különc) de szerethető figurát, akinek bátorsága lesz kilépni saját traumáiból a barátainak hála. A cselekmény során a főhős elfojtott traumájáról is tudomást szerez a néző - ezt a rendező, Stephen Chbosky, flashbackekkel mutatja be, melyek a finálé felé egyre inkább összemosódnak a valósággal. 
Igaz, könyvadaptáció és a rendező megegyezik az alapanyag szerzőjével, mégsem teljes adaptáció a könyv. Számos jelenet eseménysor kimaradt (pl. Candace és Derek elválásának tényleges oka), viszont amelyek Charlie-val kapcsolatosak sokkal hangsúlyosabbak és kidolgozottabbak lettek, jobban átérezhetőek és közel kerül így a figura a nézőhöz. Ezekkel az újításokkal és hangsúly eltolásokkal jobb és élvezhető lett a történet, bár a végkifejlettel továbbra sem vagyok kibékülve. 



A probléma kibontás mellett a szereplők karaktere is szerethető, ahogy fentebb már említettem. Patrick minden jelenetet fel tud dobni komolytalanságával - a filmben sokkal szerethetőbb és karakteresebb, mint a könyvbéli Patrick. Ezra Millerhez pedig nagyon illett ez a fajta karakter, hihetően hozta - érdemes lesz még a színészre figyelni. Patrick mostohatestvére, Sam kicsit hasonlóan bohó figura, szabad szellemű lány, aki próbálja maga mögött hagyni a múlt sérüléseit (szintén szerethetőbb, mint a könyvben). Őt Emma Watson (igen, Hermione) játszotta: nem volt az az érzés, hogy ismét Hermionét látjuk a képernyőn, viszont nem minden helyzetben volt érezhető Sam felszabadultsága, ami mondjuk vonzó lehetett Charlie-nak. Kicsit mintha Emma Watson feszélyezve lett volna ebben a szerepben.

Ha csak röviden szeretnék a filmről beszélni, akkor annyit elég lenne mondani, hogy a maga műfajában egy remek film az Egy különc srác feljegyzései. Megvannak a maga hibái, nem egyezik a könyvvel teljesen (ami szerintem nem is baj), de összességében élvezhető, kicsit beszippant: 8/10.

2014. február 2., vasárnap

It changes people, marriage

február 02, 2014 0 Comments

Két éves várakozás előzte meg a BBC Sherlock 3. évadát, hisz az előző részben a főhős meghalt. Rajongók százait foglalkoztatta a kérdés, hogy a zseniális detektív mégis miként képes visszajönni a halálból? Természetesen a mesterien felépített, agytornát igénylő bűnesetek is hiányoztak a képernyőről és az elvont géniuszok összecsapásai.

Tartalom:
"Két év telt el Sherlock Holmes halála után. Watson lassan kezd beletörődni ebbe és próbál új életet kezdeni barátnője, Mary, oldalán. Eközben Sherlock kelet-európai tevékenykedése után úgy dönt, visszatér Londonba, hogy felkeresse régi barátját és munkatársát. Reméli, visszatérése zökkenő mentes lesz. Közben Londont egy terrortámadás is fenyegeti. "
Forrás: Saját kútfő


Az évad közben követve a nézők véleményét, kijelenthető, hogy az új évad igen megosztóra sikeredett. Gatiss-Moffat páros ugyanis a sorozat eddigi szelleméhez képest teljesen új vonal felé indult el. A nyomozás háttérbe szorult és inkább a karakterek érzései és egymáshoz fűződő viszonyuk kapott nagyobb hangsúlyt. A nézők egyik fele azt skandálja, hogy ez a húzás csak a fanservice (rajongók kiszolgálása) és nincs helye a sorozat világában. Bármilyen történet írása során nehéz dolog tökéletes egyensúlyt teremteni a karakterépítkezés és a tényleges jó tempójú cselekmény között, de a karaktereket sem szabad háttérbe szorítani - így teljesen érthető a sorozat új iránya. Igazából, Sherlock ál-halála utáni következményeket csak is egy karakterközpontú epizódon keresztül lehetett magyarázni, pontosabban feloldani az ebből következő feszültségeket. Viszont a fanservice-t fröcsögőknek annyiban teljesen igazuk van, hogy a tényleg szellemiség rovására ez ne menjen. Két karakter-orientált epizódot kaptunk, ami végül is az új évadnak a háromnegyede. De ha nagyobb méretekben nézzük, akkor nem olyan vészes a karakter ábrázolás. Eddig van 9 epizódja a sorozatnak, és csak 2 ment el tényleges karakterépítésre. 


Egyéb panasz lehet az évadra? Még ha Sherlock zsenialitása visszafogottabb is lett, és még mindig túl gyorsak a bevillanó feliratok, azért minőségét megtartotta a sorozat. Egy gyengébb kezdő epizód után következett egy úgy nevezett áthidaló epizód. Egyrészt maradt a karakter központúság (John és Mary esküvői készületei, Sherlock és John legénybúcsúja stb.), de közben egy egész izgalmas ügyet is kapnak a néző - a jól felépített keretről, a vőfély beszédéről nem is beszélve. Az utolsó epizódban pedig megjelent egy Sherlock számára méltó ellenfél: Magnussen, így egy olyan epizóddal előrukkolva, amire két éven keresztül vártak a rajongók. 

Lehet némi furcsa érzés a nézőkben az új vonal miatt, de összességében Sherlock még egy minőségi brit sorozatnak számít. Többé-kevésbé szórakoztató volt az évad, megint itt hagytak egy mocsok kis cliffhangert a nézőknek. Igaz, nem a legjobb évad: 8/10.

2014. február 1., szombat

Gázt!

február 01, 2014 0 Comments

2011 őszének egyik kedvenc alkotása a Drive volt, a Cannes-i fesztiválon Nicolas Winding Refn elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat. Az akciófilm és a művészfilm egy különös frigyét hozta el a rendező. Hogy működő képes a végeredmény? Szó-szó. 

Tartalom:
"Driver (Ryan Gosling) nappal autós kaszkadőrként égeti a gumit Hollywood-ban, de ez csak a második műszak, főállásban éjszakai rablásoknál segédkezik, mint a menekülési útvonalat biztosító sofőr. Nem hétköznapi szakmájában ő a legkeresettebb, köszönhetően speciális tudásának: hajszálpontosan ismeri a város labirintusszerű utcáit, fejében van egész Los Angeles térképe. Melóit az ügynöke, Shannon (Bryan Cranston) hajtja fel, aki valójában a nagy áttörésre készül: építeni egy autót Drivernek, hogy profi versenyen indulhasson, rendes versenypályán. A buliba bevonja Bernie Rose-t (Albert Brooks), aki valamikor filmproducerként kezdte, azóta kispályás gengszter. Miután Bernie látta Drivert akció közben a pályán, ragaszkodik hozzá, hogy gyerekkori barátja, Nino (Ron Perlman) is beszálljon az üzletbe."

Forrás: Port


A filmen látszik, hogy a rendező érti a dolgát, hiszen rengeteg ötlete van, melyeket hatásosan valósít meg. A kreativitást leginkább a jeleneteken lemérhető. Már az első képsorok úgy teremtenek feszültséget, hogy tényleges akciójelenetek nem történnek: mintha minden pontos ridegséggel lenne kimérve: jó értelemben.  Az izgalom fokozatosan építkezik, konkrétan sosincs bemutatva, csak érzékeltetve. Ezzel az akciófilmektől idegen nyugodtság van kontrasztba állítva a kegyetlenséget és nyers brutalitást. Sokkoló, de hatásos.
A minimalistaság a szereplők között is érezhető. Kevés a párbeszéd, a színészek közötti apró gesztusokból minden érthető: a viszonyuk, az érzéseik, a tetteik. A legminimalistább figura Driveré. Ryan Goslingból egyszerre áraszt egy olyan aurát, amely vonzónak mutatja, és ami elrettentőnek is. Kimért, minimális érzelmeket jelenít meg (csak akkor, amikor Irine-vel van - viszont ilyenkor is csak kicsit mosolyodik el), brutalitását is érzelmek nélkül fejti ki. 


Ilyen remekül felépített jelenetek és hol marad a történet? Hiába a jól felépített film, ha nem tud lekötni: ehhez a rendezői bravúrok nem elegek. A cselekményben túl hamar alakulnak ki a közelebbi kapcsolatok, nem reális (most melyik nő engedné be a szomszédját már a második nap a lakásába?). Pedig a jelenetek, melyek a gyorsan összehozott szereplők viszonyát mutatja be hangulatosak. A börtönt viselt férj megjelenése után az események felgyorsulnak, ekkor lesz igazán izgalmas a történet, de a vége felé ismét érdektelen marad az egész, aztán a finálé ismét leköt. Ilyen téren csalódás a Drive.

Összegezve, némi hype-ot érezni ekörül a film körül. A rendezéssel nincsen baj, valóban nem szokványos és egy filmesztéta számára csemege. A színészek is tökéletesen alkalmazkodni látszanak a minimalizmushoz, részesei a Drive különös, leírhatatlan atmoszférájának. A történet nagy nyomot nem hagy (bennem legalábbis nem), amiért kár, hiszen látszik, hogy a rendező érti a dolgát. A Drive-t egyszer meg lehet nézni, de ha nem tesszük meg, nem maradunk le semmiről: 7/10.

Follow Us @soratemplates