2012. november 17., szombat

We have the dreamers disease

november 17, 2012 0 Comments

Viszonylag régi film, és fogalmam sincs, hogy miért váratott magára ilyen sokáig a megnézés. 2001-ben jelent meg a film és most 2012 van. De a film megnézése után arra kellett rájönnöm, hogy ezt most kellett megnéznem, majdnem húsz évesen. 

Tartalom:
"Amélie, a naiv fiatal lány Párizsban él, a Montmartre-on. Élete egyhangúan telik, egy környékbeli bisztróban felszolgálóként dolgozik, a szomszédokkal pedig olyan bensőséges kapcsolatot tart fenn, mintha egy kisvárosban élne. Ám egy nap váratlan fordulat történik: A lakásának egy titkos zugában kis dobozra talál, amely az előző lakó gyerekkori emléktárgyait tartalmazza. Elhatározza, hogy visszajuttatja a kis dobozt jogos tulajdonosának. Ettől kezdve élete gyökeresen megváltozik, rájön, hogy valami módon képes környezetét boldogabbá tenni.. Szívesen boronál össze magányos embereket, amiből gyakran komoly bonyodalmak származnak. De jótéteményei közepette megismer egy különös fiatalembert (Mathieu Kassovitz) és most már a környezetén a sor, hogy segítsenek rajta..."

Forrás: Port



Amélie élete mindannyiunk élete. Mindannyian szeretnénk, ha a világ kicsit is szebb és igazságosabb lenne, és szeretnénk megtalálni az igazit, akit a sors mellénk rendelt. Vajon ez lenne életünk célja is: megtalálni azt, akivel közösen élhetjük meg a csodálatos életet? Maga a film is az életről szól, még ha nem is mindig realisztikus. De a nem realisztikus elemektől lesz épp még életszerűbb. Egy film készítése során a legnehezebb visszaadni a személyben zajló eseményeket, viszont az Amélie csodálatos életében vannak erre kísérletek eredménnyel. Egyik legszebb példa, amikor Amélie sütés közben arról álmodozik, hogy szerelme épp hozzá siet a lakásba: az elképzelt jelenet egy külön buborékban jelent meg a jelenetben. Egy másik példa pedig, amikor főhősünk csalódottsága úgy jelent meg, hogy cseppfolyóssá vált.
A filmnek egy másik, számomra sarkalatos pontja az álmodozó-lét. Már a kezdőjelenetből hamar rájövünk, hogy főhősnőnk nem hétköznapi figura. Ujjáról eszi az epreket, öngyilkos hajlamú hala van, a moziban szeret hátrafordulni és az emberek arcát fürkészni, és továbbá olyan kérdésekkel szórakoztatni magát, hogy vajon ebben a percben hány ember is él át orgazmust. Persze ilyen "bogarasságokra" nem csak ő hajlamos, hanem a többi szereplő is, de valahol azért földhöz ragadtabbak, mint Amélie. Ismerőseinek megvannak a maguk szomorú sorsuk, így többször is elhangzik az az állítás, hogy a mai világ nem az álmozóknak áll. Azért hősünk ennek ellenére is próbál segíteni ismerősein apróbb gesztusokkal: kerti törpés fényképek, elveszett tárgyak visszaszolgáltatása, a szemét zöldséges megleckéztetése. Vajon helyes-e némi álmodozással megszínesíteni életünket? Bizonyos határokon belül igen.
Rengeteg gondolatot ébreszt ez a film világunk lehető legtitokzatosabb dolgáról, az életről. 


A kivitelezésről már esett szó: hogy milyen kreatív nem realisztikus dolgokkal teszik valóssá a filmet. Az egész élményhez sokban hozzájárul a jelenetek kivitelezése: olyan, mintha mindegyik filmkocka egy nagy gondoskodással megfestett festmény lenne. És a szemkápráztató felvételeket Yann Tiersen csodálatos kompnációja teszi még élvezhetővé. Amitől pedig még szerethetőbb lesz a film, azok a színészek, akik életre hívják a különleges szereplőket. Audrey Tautou az egész filmben bájos sajátos természetességével, könnyen meg lehet szeretni. Mathieu Kassovitz nem annyira jellegzetes figura, mint a főhős, de természetessége miatt szintén könnyen meg lehet szeretni.

Rosszat nem tudok erre a filmre mondani. Megvan benne minden, ami szükséges egy jó filmhez. Igaz, kell hozzá egy bizonyos hangulat a végignézéshez, de ha ez megvan, akkor Amélie csodálatos élete könnyen magába szippanthat minket. 10/10-es film, ilyen alkotás ritkán születik.


2012. november 1., csütörtök

Oh Captain, my captain

november 01, 2012 0 Comments

A filmet először Mira ajánlotta, de ahogy sok esetben, ez is tolódott a képzeletbeli várólistámon. Végül ami motivált arra, hogy megnézzem, az a nyelviskola volt, ugyanis egyik házi feladatban erről a filmről kellett írni esszét.

Tartalom:
"Ifjú lelkeket lángra lobbantó különc tanárember kezdi meg varázslatos működését 1959-ben a Welton Akadémia ódon falai között. Lapról lapra tépeti szét diákjaival a tankönyvet, mert azt akarja, hogy felfedezzék: életük maga a költészet. A felismerés egyeseknek életreszóló szerelmet, másoknak tragédiát hoz. A hagyománytisztelő iskolában pedig tanyát ver a lázadás szelleme."

Forrás: Port


Ezt a filmet minden szülővel megnézetném, aki a saját vágyait a gyermekein akarja megvalósítani. Gyakran találkozni lelki tanácsadó rovatokban azzal a problémával, hogy a szülők eldöntik, hogy gyermekük orvos/ügyvéd lesz, miközben a poronty színész vagy tengerbiológus szeretne lenni. Ebben a történetben is ez a problémakör jelenik meg: Neil színész szeretne lenni, de az apja azt akarja, hogy a fiú orvos legyen. "Benned meg van az, ami bennem nem volt." - mond is egy hasonlót az apa. Kérdem én, hogyha a szülők a legjobbat szeretnék gyermekének, akkor miért nem hagyják, hogy azt csinálja, amit szeretne? Önzőek, a saját álmaikat hajszolják, és ahogy említettem már, gyermekükön keresztül szeretnék, ha álmaik valóra válnának. 



A történet a szenvedő gyermek szemszögéből látható, többnyire. A "seize the day" (ragadd meg a napot) felébreszti a fiúkban szunnyadó individualizmust, a kiteljesedés vágyát. A film egy nagy kérdése (szerintem), hogy a végén bekövetkezett tragédia a carpe diem hibája, vagy más dolgok játszottak közre? A konzervatív rend szerint a seize the day, de nézőként azt kell mondanom, hogy nem. Az ideológiákat mindenkinek a saját felelőssége, hogy életében miként alkalmazza azt. És visszatekintve a történelemben, láthattuk, hogy a rossz alkalmazás miatt mindig is történtek tragédiák.

Mindenképpen jó film a Holt költők társasága, hisz rengeteg gondolatot ébreszt. Jó kivitelezés, ha ezt sikerült elérni az alkotásnak. A jelenetek váltakozása egy különös arcát mutatja meg az amerikai filmművészetnek: egyszer láthatunk pozitív és családias jeleneteket, máskor pedig egy komolyabb, feszültséggel telit. A színészek játéka is ilyen: például Robin Williams Mr. Keating szerepében egyszer a támogató tanár szerepében tetszeleg, máskor pedig a felelősségteljes lázadóvezérében. 
Ami kifogásolható a filmben, az a kissé gyors történetmenet (számomra legalábbis). A diákok az új tanárral hamar megbarátkoztak, ami nekem kissé furcsa volt, néhány jelenetet még elbírt volna az összeszokás. Ettől az apróságtól eltekintve ajánlott megnézésre a film, ami 9/10-es pontszámú lett itt.

Follow Us @soratemplates